2013. október 25., péntek

Békés Pál: Csikágó

Gangregény... A Regény.
Békés Pál csodálatosan fogalmaz. Jólesnek a szavai, a sorai...
A Csikágó a Keleti pályaudvar környékén játszódik, ám a gangregény egymásba fonódó szálai nem csupán a pesti Csikágó gangjainak, hanem az amerikai Chicago gengjeinek, szeszcsempészeinek világába is elvezetik az olvasót. 
A szereplők szerelmek, tragédiák, történelmi korfordulók dús szövevényében bukdácsolnak a fordulatos és gyakran ironikus kötet lapjain. 
Az ismerős, komor és mulatságos figurák a millenniumtól napjainkig lakják be a nyílegyenes utcákat, itt élnek és halnak a városrészben, mely a könyv helyszíne és főszereplője. 
A gangregény lapjain száz év repül el a Csikágó fölött. Meg egy bagoly.
Történet az emberi méltóságról, a veszteségekről, a szeretről. Egy világról, ami törékeny. Egy világról, ami eltörik. És úgy él bennem, mint amikor a színes festett üvegdarabokat összeragasztják. Mesés. És nemcsak...
Nem ismerem igazán a gangok világát. Budapestet se. De majd szeretném bejárni Csikágót.
Békés Pál Csikágóról: Nehezen tudom ma már elválasztani ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy mi az, ami valóban személyes és önéletrajzi, és mi az, ami fiktív, és színtisztán az irodalom világához tartozik. Összevegyülnek bennem. Kicsit olyan, mintha ezzel a könyvvel megírtam volna a magam személyes mitológiáját. Ugyanakkor persze azt gondolom, hogy ez nem személyes mitológia, hanem ennek a szűk, négy utca által határolt vidéknek a városi mitológiája. Másrészt úgy gondolom, hogy ebben a VII: kerületi szegletben azért ott van az egész, ott van a nagyváros, ott van Budapest, és egy áttételesebb módon az egész ország. Sőt, nem csak az egész ország, hiszen ahogy a csikágóiak szanaszét röpültek a világban, azonképpen ebbe a történetbe is bekapcsolódnak egészen távoli vidékek is. Tehát az egyik oldalon minden pontos és személyes élményekre épül, a másikon pedig semmi nem pontosan ugyanúgy szerepel ebben a könyvben, ahogy a valóságban történt, sorsokat fűztem össze, fiktív elemeket ötvöztem valóságos személyes történésekkel.

http://nol.hu/lap/hetvege/20100605-tejportestverekkel_a_csikagoban?ref=sso 

2013. október 17., csütörtök

Monica Murphy: One Week Girlfriend – Heti csaj

Áááá, nem is tudom, hogy hol kezdjem.
Megérdemeltem. Pont azt kaptam a könyvtől, amit a cím és a borító alapján várni lehet.
Ulpius adta ki és a New Adult sorozatuk része. Édes Istenem... az első könyvem az NA sorozatból szintén rosszul indult, de gondoltam Easy, szóval felülemelkedtem a könyv hiányosságain és a saját problémáimon vele szemben , mert úgy döntöttem (az eszemmel, nem a szívemmel), hogy megvan hozzá az a háttértötrténet, ami miatt érdemes legyen féltretenni a jó értelemben használt könyv-irodalom-sznobságomat.

És akkor a heti csajról, akit igazából Fable-nek hívnak. Nem egy bonyolult szereplő. De legalább nagymellű (ezt nem győzte a szerző eleget hangoztatni, tehát nem volt nehéz megjegyezni). Tőle csak a párja kevésbé bonyolult. A kigyúrt, izmos, tökéletes "pasi" (ez a szó is többször szerepelt a regényben, mint amennyit az ember szemének jóízlése elbír...). A többi szereplő is épp olyan, mint a 90es évek szappanoperáinak hősei... (lehet, hogy a mostani szappanoperáké is, de én kb. akkor néztem őket -nem véletlen ám...- tehát csak az tudott beugrani róluk). De igazából az egész történet olyan. A legjobb, hogy a csodaszép, de gonosz mostohaanya szerepét kibővítették a gaz csábítóval is. Hogy pedofil is, gondolom az a bővítés bónusza. Hogy a regény végén kiderül, hogy a halottnak hitt mostohatestvér nem is mostohatestvér, hanem saját gyerek, aki épp akkor halt meg, amikor ... erre pedig igazából már nem lehet mit írni.
Ami igazán kellemetlen, hogy a brazil szappanoperákban azért több bonyodalom van és nagyobb rejtélyek, nem csak a szereplők között, hanem a nézők előtt is... Itt az olvasóknak első pillanattól kezdve igazából tiszta volt a felállás. Ha nem tesszük magunkat hülyének, akkor úgy a negyedétől a főszereplőknek is. Ennek fényében pedig igazán egy tünemény volt végigolvasni..., de legalább hamar ment.
Nem volt benne igazából dráma. Nem, annak ellenére sem, hogy e mögé is igyekeztek egy nagyon mély, komoly és ütős, de inkább megdöbbentő, megbotránkozató témát begyömöszölni.

Nekem nincsenek illúzióim a világgal kapcsolatban, amelyikben élünk. Túl sokat láttam, túl sokat hallottam, tényleg sokszor túl sokat ebben és hasonló témákban... De őszintén írom, hogy Monte Cristo szigetén a kincsesbánya sokkal hihetőbb, mint ez a történet. És nem, egyáltalán nem azért, mert az ember szívesebben képzeli el a mesés szigetet... a regénynek egyetlen hiteles mozdulatát találtam (, amikor elkezdi az öklét a kormányhoz ütni, addig amíg az már fájdalmat okoz). A többi bárgyú és bugyuta.

A másik gondolat, ami megfogalmazódott bennem, hogy ezek lesznek a modern Romanak? De tényleg... ja, annnyi azért még mindig a Romanak mellett szól, hogy ott legalább szép a környezet és a szereplőkhöz, vagy hozzátartozóikhoz nem tartozik, muszáj az érdeklődést fenntartani alapon, valami deviáns viselkedési forma.
Abba szintén nem szeretnék belemenni és végiggondolni, hogy amennyiben mégis van igény rá, akkor miért van szüksége az embereknek arra, hogy egy alaptörténet mögött legyen valami beteges dolog?..., hogy a szerzők úgy érzik, hogy a közepes, vagy gyengébb történeteiket el kell adni valahogy, ok..., de hogy miért van erre tényleges kereslet..?

A pillecukor története akár kedves is lehetne, ha nem az lenne körülötte ami... bár az együgyü befejező levél azért a pillecukort is lehúzta.

A fülszövege (kommentár nélkül): Átmenetiség. Ezzel a szóval jellemezhetném az életemet az utóbbi néhány évben. Átmenetileg dolgozom, amíg meg nem szabadulok innen. Átmenetileg a kisöcsém anyukája vagyok, mivel anyánk szart sem törődik velünk. És átmeneti csajszi vagyok, mert könnyen megkaphat bárki. Legalábbis a pletyka szerint.
Most éppen Drew Callahan átmeneti csaja vagyok. Ő az egyetemi futballcsapat sztárja, és körülrajongják. Gyönyörű és édes srác – és rejtőzködőbb, mint én. Ő vezetett be engem ebbe a hamis világba, ahol láthatóan ki nem állhatnak engem. És ahol mindenki akar tőle valamit. Bár az egyetlen dolog, amit, úgy tűnik, ő akar, az…
Én vagyok.
Már nem tudom, mit higgyek. Csak azt tudom, hogy Drew-nak szüksége van rám. És én mellette akarok lenni.
Mindörökké.

... És igen. Vannak annyira elvetemültek, hogy lesz a könyvnek második része is. Gondolom ott majd teljes lesz a happyend. Azt hiszem, ki fog maradni az életemeből és egyelőre a New Adult könyveket is hanyagolni fogom egy ideig.

(és úgy érzem, hogy mindenképp meg kell jegyezzem, hogy nem vagyok eleve előítéletes... én Szepesi Niki első könyvét 5/4re értékeltem, akkor is, ha a másodiknál nem jutottam az első két oldalon túl...)

2013. október 15., kedd

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

– És őrizd meg az álmaidat! – kérte Miquel. – Soha nem tudhatod, mikor lesz szükséged rájuk.

Jókönyvazemberszeretiolvasniaszépsorokat.
 
Az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét.
És ez mennyire de mennyire igaz. 
Eszembe jutnak első olvasmányaim. A teljesség igénye nélkül: Brumi, Réka naplója, Tatárok a tengeren, A felnőttek idegesek, Juliska elbujdosása , Gőgös Kata a Mesés kötőkönyvből, Pitypang, Tutajos és Bütyök, Jutka a nagyvilágban, a sok sok és mégtöbb népmese... és igen, nálam Hiszkékenyke, aki csokit ültetett is sokszorolvasós volt. Deszerettemőket...

És nem lehet nem vágyni olvasás közben az Elfeledett Könyvek Temetőjébe. Ahogy Barcelonába is bármikot felülnék a kék villamosra a Tibidabo úton...

http://www.carlosruizzafon.co.uk/index.html, ahol olyasmiket lehet találni, mint a szerző különböző könyveihez tartozó zene. A legtöbbje csodálatos...:)

És akkor A szél árnyékáról...  Egy könyvről és sok könyvről szól. Két emberről és sok emberről. Barátságokról. Egy nagy szerelemről és sok nagy szerelemről. Az egyetlen szerelmekről.
– Valaki egyszer azt mondta, hogy amint azon kezdünk el gondolkodni, hogy szeretünk-e valakit, akár örökre le is mondhatunk róla – mondtam.

És miről még? Rejtéjekről. Mert minden titok annyit ér, amennyit azok az emberek jelentenek számunkra, akik elől rejtegetjük őket.
Egy igazából letűnt világról egy olyan korban, ami azóta szintén feledésbe merült. Kávéházakról, fekete fehér mozivásznakról, kalapokról, párbajról, a kikötőről... mesevilág komolyba, stílusosba öltözve.

Egyszerűen csak jólesett olvasni. Elbűvölt a hangulata. Mert a borús és sötét, felnőtteknek szóló mesében megmaradt valami kellemes, meleg, nemes, szép, jó... nem csak a mesék világába illő mindenjóhajóavége miatt.
– Amikor a világ szörnyetegnek fest le valakit, az vagy valóságos szent, vagy elhallgatják a mese másik felét.

És miről szól igazából ez a csoda?
A tízéves Daniel élete egy csapásra megváltozik, amikor egy hűvös hajnalon apja elviszi Barcelona szívébe, ahol az Elfeledett Könyvek Temetőjében felfedezi azt a regényt, mely döntő hatással lesz sorsára. A kötet titokzatos szerzőjének nyomait kutató fiú életében kalandos évek következnek. Minél több mindent tud meg Daniel a lenyűgöző könyv történetéről, annál inkább szaporodnak a rejtélyek. Különös módon élete minden fordulatát mintha a rajongásig szeretett könyvnek köszönhetné: az első szerelmet, a nagy kiábrándulást, új barátait és még inkább fenyegető ellenségeit, majd a szívét betöltő újabb nagy szerelmet. Az elveszettnek hitt könyv elfelejtett szerzőjének nyomdokain járva elszánt és veszélyes ellenfelekkel kell megküzdenie, mivel akadnak, akik bármire képesek azért, hogy a múlt sötét titkaira ne derüljön fény. A sodró lendületű epizódok váltakozó hangulatú sora sajátosan rabul ejtő kaleidoszkóppá válik: szenvedélyes romantikus jelenetek váltakoznak regénybe illően félelmetes fejezetekkel, melyek feszültségét vidám kópéságok oldják, és mindezek mögött kuszán húzódnak meg egy meghökkentően eredeti bűnügyi történet hálójának a szálai. 


És soha ne feledjük el: A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.

2013. október 10., csütörtök

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Látod, ez a baj a Paradicsommal. Nincs, ami jobban vonzaná a kígyót.

Ilyen tetszetős címmel, ennyire szép borítóval és nagyon ötletes formában (levelek, üzenetek, képeslapok, mailek), egy igazán jó alapsztorival: Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és egy életre szóló véd- és dacszövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors fura szerzet: újra és újra elválasztja egymástól Rosie-t és Alexet, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de az a varázslatos kötelék, ami összekötötte őket, életük minden öröme és bánata közepette megmarad.
Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e
mindent az igaz szerelemért? 

..., hogy lehetett mégis ezt annak összehozni, ami lett... igazán nem értem. Valami nagyon félresikerült. Vagy csak én vártam mást, mint amit kaptam.
Nem tudom. Az biztos, hogy valami könnyed, szórakoztatót akartam és közben nem volt se könnyed és hogy szórakoztató se, még túl lehetett volna élni, ha bosszantó, dühítő...vagy bármilyen érzelmet kiváltott volna az érdektelenségen és unalmon kívül.
Így azért nagyon kellemetlen volt.
Egy ideig tudtam mosolyogni a félreértéseken..., de ez úgy 40, 50 oldal után elmúlt és azért a 447. oldalig még elég sok volt, hogy ez így elég legyen... azon is gondolkoztam, hogy az elején is igazából a regény formája tetszett és kötött le.
Én tényleg szerettem volna szeretni és minden olyasmit érezni, ami végül elmaradt. Pedig volt Pitypang Szálló, gyerekkori legjobbarátokszerelem, ófej gyerekek, poénok és a végén a happyend..., de az egészet nem éreztem többnek egy rózsaszín vattacukorba csomagolt egyhangú világtól.
Úgy mindent összevetve: csalódás volt.

És hogy a végére legyen valami mégis szép is...
Rájöttem, hogy az otthon nem egy hely, hanem egy érzés.

2013. október 9., szerda

Ben Rice: Babó és Bigyó


 Az opál színének titkai nem az anyagában, hanem annak hiányaiban rejlik.
(Australian Geographic) 

                                                                    
Babó és Bigyó egy ausztrál kisváros láthatatlan lakói, csak az egyik ottani kislány képzeletében élnek. Villámhátnak hívják a várost, és opálbányászok lakják, akik a maguk módján szeretnivalók, de nem túl barátságosak. Az igazat megvallva földszagú, piszkos, bogaras, szűklátókörű, részegeskedő, alpári bunkók, akik áttetsző drágakövek után kutatnak egész életükben. Nem nehéz bennük magunkra ismernünk. Ahogy ezek a modortalan, esendő és nagyon is hús-vér emberek hajkurásszák a két láthatatlan, képzeletbeli barátot, Babót és Bigyót, úgy hajkurásszák a vicces, gyerekes mondatok a szomorú, mély mondanivalókat ebben a könyvben. A költészet csak egyetlen verscím erejéig bukkan föl, aminek megírására egy papagájával lakó, bolondos, kopasz veterán tesz ígéretet Babó és Bigyó keresését segítendő: „Gyertek haza, Áttetsző Barátaim!” Sajnos a vers nem hangzik el, csak a címe. De ettől még ez egy költői mese. Lírai történet egy hétköznapi kisfiú tárgyilagos előadásában.
Varró Dani fülszövege, összefoglalója erről a csodáról:)
Szépszomorú mese.
Mese az életről.
 
Mert igazából mindenkinek voltak/vannak képzeletbeli barátai...
Elbűvölő történet. Az a rövid, de nagyon fáj fajtából.
 
Nem tudom, hogy milyen lehet Villámháton élni. Villámháton mindenki ismert mindenkit. És úgy tűnt, egyesek még a senkit is jól ismerték. Babó és Bigyó tökéletesen illettek ebbe a kisvárosba.
 
És Ashmolnak igaza van. Igazából mindenkinek megvan a maga Babója és Bigyója. Nem csak az opálok földjén. És ez így teljesen rendben van. Onnan válik érdekessé a történet, hogy kinek mi az és hol van a határ, egyáltalán létezik- e olyan... és ki dönti el, hogy melyik láthatatlam dolog komoly, vagy komolytalan...
 
Hangulatos, stílusos, sok fájdalommal, sok üdeséggel és a sorok között megbújó őszinte szeretettel. Igen és mindez egyben.
 
Mert mind lököttek, akik nem tudják, mit jelent hinni valamiben, amit képtelenség látni, vagy olyasmit keresni, amit lehetetlen megtalálni.

2013. október 8., kedd

Douglas Coupland: A rágógumitolvaj

Apám egyik este hozott egy zacskó katonát, én meg alig bírtam magammal. Elkezdtem játszani velük, de aztán bejött anyám, hozta a telefont, leült, és azt mondta: „Jó, játszhatsz a katonákkal. De itt fogok ülni, és ahányszor egy meghal vagy megsebesül, felhívom az anyukáját. Mehet? Egy, kettő, három, játék…”
Érdekesnek tűnt a cím, tetszett a borító és felkeltette érdeklődésemet a fülszöveg:
Te is ki akarsz szállni? Gyakran szeretnél másvalaki lenni, bárki, csak ne az, aki vagy?” – kérdezi Roger a naplójában, mert neki aztán tényleg van oka, hogy elege legyen önmagából.  Negyvenhárom évesen egy írószer-nagyáruházban dolgozik, rakosgatja a tollakat és a nyomtatópapírokat, vedeli a vodkát, és csak úgy csöpög belőle a bánat, mert valahol, valamikor nagyon elronthatott valamit az életében…
De egyszer csak elkezdi olvasni a naplóját egy munkatársa, Bethany, a „halott lány”. Aki persze nem halott, csak úgy öltözik, mintha az volna. Vagy mintha szeretne meghalni: fekete cuccok, fekete rúzs, fehérre festett arc.
Roger és Bethany barátok lesznek, pedig csak egymás naplóját olvassák: különös, keserű gondolataikat az életről, amelyben mindenki kész katasztrófa. S most, hogy van végre olvasója, Roger elkezdi írni régóta tervezett regényét, a Kesztyűk tavá-t: egy öregedő író történetét, aki a feleségével együtt vedeli a whiskyt, és csak úgy csöpög belőle a bánat. Meg egy fiatal íróét, akinek a készülő könyve egy írószer-nagyáruházban játszódik…
Szomorú, kegyetlenül szomorú komédia Coupland új könyve, melynek minden alakja úgy él, olyan elevenen jelenik meg előttünk, hogy pontosan érezhetjük: ez a mostani életünk álcázott halál. „Talán te is változtatni akarnál azon, aki vagy? Alakítsunk egy klubot?”
 
A hihetetlen lehangoló és a morbidan vicces között van valahol. Félúton, vagy épp ahhoz az oldalhoz közelebb, amelyikhez az olvasó hangulata.
Emlékszem, általánosban egyszer mentem hazafelé, és egy kocsi belerohant a cseresznyefába, aminek minden virága egyszerre lehullott. Most ez vagyok én.
A Kesztyűk tava, regény a regényben, egyértelműen a mű legerősebb része. Nagyon tetszett. Szerettem mind a négy főszereplőt. És az egy mellék is stílusos volt.
És néhol igaz, hogy nevettem, de ugyanakkor nagyon tudott fájni is.
Az álmok nem válnak valóra. Az álmok meghalnak. Az álmok kompromittálódnak. Az álmok végül metadont árulnak egy bokszban az Olive Garden végében. Az álmok léprákot kapnak.
Tim Burton Rímbörtöne jutott róla eszembe.
Az egész egyben pedig annyira inetnzíven volt dermesztő, hogy az ember olvasás közben nagyon megszereti a saját életét. még akkor is, ha előtte nem gondolkozott volna feltétlenül ilyen szeret, nem szeret dobozokban...
Volt egy flúgos belga srác abban a koszlott párizsi hostelben, aki azt mondogatta, hogy mindnyájan két világban élünk egyszerre: a való világban meg a vége-világban.
 
Don't happy, be worry. Hopp, fordítva.

2013. október 6., vasárnap

Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja

Azt hiszem, az ember nem arra született, hogy ilyen könnyen elérje a boldogságot! A boldogság olyan, mint az elvarázsolt szigetek palotái, amelyeknek kapuit sárkányok őrzik. Harcolni kell érte, hogy meghódítsuk…

Csodálatos alkotás. Minden apró részlet a helyén.
Szereplők, történet, helyszín bemutatása, korrajz. Egyszerűen szerettem olvasni.
Különleges világ volt, tele förtelemmel és jósággal, szeretettel és gyűlölettel.

Felülmúlhatatlanul romantikus Monte Cristo grófjának története: az angyalian tiszta Edmond Dantest rosszakarói If várának börtönébe juttatják, ott élőhalottként teng hosszú évekig, ám egy rabtárs nagylelkűsége kiszabadítja, sőt gazdaggá teszi, ő pedig ördögi bosszút áll a gonoszokon.

Sokszor volt olyan érzésem, hogy színházi jelenetek pörögnek a szemem előtt. Láttam a díszletet, az emberek mozdulatait, hallottam a szereplőket, a párbeszédeket és a párbeszédeken túl is...
És Jókai regényei is eszembe jutottak.  Többször is. Stílus miatt, hangulat miatt... Olyan rég olvastam őket, pedig a legtöbbet nagyon szerettem. Őt is fel kellene keressem.:)
És olyan szépen fogalmaz Dumas, hogy én ilyen szépen csomagolva a semmit is napokon át tudnám olvasni...
Következő könyvem pedig Az ezeregyéjszaka meséi lesznek, ez egész biztos. Szinbád miatt is, a keleti varázs miatt is...

– Zavartalan boldogság nincs ezen a világon! – sóhajtotta Andrea keservesen.