2014. január 29., szerda

Niccoló Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja

... Tudod, mi az a részvét? Abból, ahogy beszélsz, úgy tűnik, nem tudod. Mindenkit gyűlölsz. Csordultig vagy haraggal. Cristiano, van neked szíved? 
– Nincs. Elvesztettem… – préselte ki magából.

Egy eső áztatta pusztán, valahol a világ végén él apa és fia. A zsigereikből fakadó, durvaságon és erőszakon alapuló szeretet köti össze őket. Életüket együtt tengetik néhány félkegyelművel. Egy nap aztán úgy döntenek, eljött az idő, hogy megváltoztassák az életüket.

Csalódás. Nem kicsi. A nagyobbtól is nagyobb. Igen. Csak akkor érhet csalódás, ha az embernek elvárásai vannak. 
Az Én nem félek után, ami egyből kedvenc lett, voltak elvárásaim. Nem tudnám azt írni, hogy nagyok. De vártam valamit. És egészen mást kaptam. Talán még ez sem lett volna probléma, ha tetszik amit kapok. De nem tetszett. És akkor még elegánsan fogalmaztam.
Nem azzal van a baj, hogy a gyűlöletről szól. A sok mocsok se zavarna, mert azért a fülszöveg után senki nem vár vattacukrot. 
Azt se hiszem, hogy szeretni kellene a szereplőket ahhoz, hogy elmondhassuk egy könyvről ugyanezt. 
A vallás belekeverését nem értettem igazából. Ahogy a sajátos világnézetek szükségességét sem.  Összemosott elég sokmindent, ami egyrészt nem biztos, hogy összefügg, másrészt fura színezetet és fényt ad bizonyos dolgoknak... és innentől már veszélyesnek tartom.

Maga a történet lecsupaszítva is elvitte volna a regényt. Nem lett volna kissebb hatása, sőt. Talán akkor lett volna igazán ütős...
Nem tudnám ajánlani senkinek.

Az író stílusa viszont továbbra is nagyon rendben van. Ezért egész biztos, hogy nem fogok ám elzárkózni a következő könyve(i) elől sem.

A csodák arra valók, hogy visszaadják a reményt.

2014. január 27., hétfő

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

 Nem jó az, ha valakinek sok ideje van a gondolkozásra és kevés esze.


Komor, baljós hangulatú hegyek között fekszik Jajdon, a nevében is fájdalmas város. Egy asszony minden éjjel köveket gyűjt kosarába, és a kútba önti súlyos terhét. Vállát, kezét sebek borítják, de a már régen kiszáradt kút egyre követeli az áldozatot. Ilka csak akkor nyugodhat meg, ha sikerül teljesen betemetnie a tátongó mélységet, és vele együtt az egész múltat: szüleinek korai halálát, a város minden lakója iránt érzett ellenszenvét, és a környezetében szokatlan és titkos kapcsolatát egy nála jóval szegényebb, családos férfival. Ilka sajátos vezeklése mégsem hoz feloldozást: sorsa menthetetlenül tragédiába torkollik. A történet a huszadik század első felében, a nagy kivándorlások idején játszódik, és egy nem mindennapi bűntény mozgatja a főszereplőt – de mindenki lelkét elkövetett vagy elkövetni vélt, titkos bűnök mérgezik. Feloldhatatlan ellentét van a jajdoni polgárok és a hegyeken élő parasztok között, mintha csak az Ókori spártaiak és „körüllakók” elevenednének meg Erdélyben. De öröknek tűnő a feszültség polgár és kereskedő, paraszt és városlakó, gazdag és nincstelen között; eközben Jajdon is lassan, de megállíthatatlanul halad a pusztulás, az enyészet felé.

Különös világ. Vágyik oda az ember. Pedig nem trendi. Mocskos. Nem csak kívül. Sőt. Talán belül mégmocskosabb. Mégis. 
Szeretne az olvasó a szereplőkkel beszélgetni. Még Marival is.

Olyan karakterábrázolások és jellemfejlődések, ami kevés jelenkori szerző könyvében van meg. Mert sietünk. Mer azt hisszük más a fontos. Csak mert úgy könnyedebb. És szeretjük a könnyedebb dolgokat. Mindenben.

A törénet pedig nem mese. Annyira valóság, amennyire az olvasó magáévá tudja tenni. Ehhez minden segítséget megkap a szerzőtől. És a szereplőktől is.
  „Eredj haza, szegény asszony!
Mosd fehérre mocskos lepled;
Eredj haza, Isten adjon
Erõt ahhoz és kegyelmet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.


Különös helyszín. Volt szerencsém olyan vidékeken járni, ahova simán be tudnám illeszteni Jajdont. Egyszerűen egy helységnév tábla cseréjével. Igazából félelmetes. Ettől csak az a hátborzongatóbb, hogy én simán vágyok ilyen helyekre. Nem csak egy, két órára. Persze lehet, hogy négy óra után menekülnék. Nem tudom.

Mit lehet írni Szendy Ilkáról? Bűnös? Miért? Kiért? Miért csak ő? És miben rejlik a titka?
És nem fél magától – folytatta az ember –, s ha magunktól nem félünk, bármire képesek vagyunk.

Olvasás közben sokszor, nagyon sokszor Arany Ágnes asszonya jelent meg előttem és csak mondtam magamban a sorokat. Gondolom nagyon sok olvasó volt ezzel így. Mégis annyira megrázó.
               
Õszbe fordul a zilált haj,
Már nem holló, nem is ében;
Torz-alakú ránc verõdik
Szanaszét a síma képen.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. 


És ki kell térni a fogalmazásmódra is. Sokszor nehézkes. Néhol szenvedős. Akkor is, ha szép. Mert nagyon szép. De a szépség nálam nem lenne elég az előbbiek ellensúlyozására. A szépségen túltesz az az irónia és humor, ami viszont már nem ellensúlyoz. Kiegészít, szépít, feledtet.
 Hát ide hallgasson, maga vén, tetves tróger.
Tetves, az nem vagyok.
Az is valami.


Kedvenc lett. Nem biztos, hogy a sokszorolvasós fajtából. Inkább az egyszerelégolvasniésmindigéreznifogod dobozba tenném.
S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa -
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

És hogy megérte-e? Ilka kisasszony mondta, nem én...:

Bátya, szerintem minden úgy szép, ahogy megtörtént.

2014. január 25., szombat

Lázár Ervin: A manógyár

... Neked vajon milyen manód van?

lázárervines.
Hogy ez mit jelent? Számomra: Örömet. Mosolyt. Nevetést. Jóságot. Kedvességet. Mindezt egy nagyon könnyed stílusban.
Az ember egyszerűen érzi, hogy igen, kell Lázár Ervin világa. Kellenek a hangulatai…, de igazából csak vágyik rá az ember, mert jólesik.

Most már, idők múltával azt is tudom, hogy arról szólt a mese, hogy a világban mindenkire rá van bízva valami. Valami nagyon fontos, amivel el kell jutni az Üveghegy elé, s aki az Üveghegy elé akar jutni, annak ismernie kell testvérét, anyját, nagyapját, tudnia kell, hogy az Üveghegy vára mindenki előtt nyitva áll, csak szeretet és tiszta szív kell hozzá. 
 
... és mert mesét olvasni jó. Üde történeteket, szeretnivaló szereplőkkel. Igazi karakterekkel. Igazi barátokkal.
Annyi jóság van a lázárervines világban, amennyit csak elbír... Mindezt egyáltalán nem erőltetett stílusban.


... most elmondok néhány történetet, a történelem fátyolán sejtelmesen átködlőt, hátha segít benne, hogy tudd azt a sort, az Üveghegy előtt. 

Sok lázárervin mesét olvastam. Remélem még nagyon sokat fogok. Mert minden meséje olyan, amire szükségünk lehet az Üveghegy előtt...


A manógyárasok is ilyenek. 
A Nagyszederfáról pedig a gyermekkoromban nagymamánál levő eperfa jutott eszembe... hajaj...:) 


– Csak jól jegyezzétek meg azt az egy sort – mondta.

2014. január 23., csütörtök

Schäffer Erzsébet: A temesvári lány

 Az ember tud egyetlen szó nélkül is utálatos lenni…

A megrázó őszinteségű, személyes hangú, leginkább egyfajta sajátos naplóra emlékeztető könyv – anya és lánya „párbeszéde” az élet utolsó szakaszába érve – nem mindennapi kapaszkodót nyújt felderítetlen emberi kapcsolataink kibogozásához, megfejtéséhez. A történetek minden pillanatában ott a dráma, és ott a feloldozás, ott vannak a fogódzók, a megélt tapasztalások, hogy az élet olykor kikerülhetetlennek látszó buktatóin is át lehet evickélni. Az utolsó öt percben is. Nehéz pakkal megrakodva is. Nem biztos, hogy száraz lábbal, de partot érünk.

Véletlenül kezdtem el Polcz Alaine könyvével egyszerre olvasni. De igazából nem hiszek a véletlenekben...
Több volt ez, mint kedves, vagy megható. A megrázó pedig azért mégse állja meg a helyét egy ennyire meghitt, őszinte és feloldozó alkotásra.
Nagyon tudtam szeretni. A szerzőt. Az alkotást. Az édeanyámat. A nagymamámat. Az apukámat. A családomat. Az egész gyerekkoromat.  És nem kell ide a múlt idő. Szerencsére. Egyelőre.
Remélem nagyon nagyon sokáig.
Az a finomság, amivel Sch. Erzsébet a szavakat kezeli. Ahogy az életet. Jólesik. 
És a történet, az élet elmaradhatatlan tartozéka a könyvben a méltóság. Ezért is szeretem.


, ... azt mondta egyszer Mészöly Miklós […]: – Nem kell izgulni… A lét utolsó öt perce elég egy teljes életre.”

2014. január 20., hétfő

Polcz Alaine: Egész lényeddel

Weöres Sándor mondta egyszer: „Fiatal koromban egyik jött a másik után, le is feküdtem velük.” „Igazi szerelmek voltak ezek?” – kérdeztem. „Azt hittem” – felelte elmosolyodva.

Polcz Alaine nem regényeket írt. 
Életképeket. Érzéseket. Pillanatokat. 
És nem tudok leszűkítve gondolni csak erre az egyre..., mert nála is öszefüggnek, teljes egészet igazán csak együtt alkotnak...

Polcz Alaine fogalom. 
Egy különleges embertől kaptam első Polcz Alaine könyvemet, egy számomra nagyon kedves városban (Szeged) és életem egy rendkívüli rövid, de annál tartalmasabb, kalandosabb és csodálatos időszakában...

Polcz Alaine az, aki feltétel nélküli kedvenc. Mert csak. És az a kettősség se zavar, amit olvasás közben érzek. Egyszerre érzem hatalmasnak és gyengének. Meghatónak és felháborítónak.
Emberinek és valaminek, ami minden csak nem a mai emberhez tartozó... Kellemesnek és ugyanakkor nagyon kényelmetlennek...
És noha sokszor ismétlődik ugyanaz, akkor is azt érzem, hogy Alaineből soha nem elég. Egyszerűen csak szeretem olvasni a sorait...  

Mészöly Miklós. Kapcsolat. Szerelem. Nem tudom. Szerintem nagyon kiadta. Egész lényeddel? Mit is jelent ez?... lehet, hogy mindenkinek mást és akkor már nem is kiadás az, amit én annak érzek?
„Te mindig meghallgatsz engem. Akármiről kérdezlek, őszintén válaszolsz. Abban biztos lehetek, hogy sohase hazudsz. De ahogy hallgatni tudsz, az rosszabb, mint a hazugság. A hazugságot utol lehet érni. De a hallgatást nem.”

Talán épp itt az ideje, hogy Mészölytől is vegyek kézbe valamit. Kicsit sem lenne elhamarkodott. Mégis, eddig valahogy mindig elmaradt.


Sőt, még csak most kezdődik minden.

2014. január 15., szerda

Papp Diána: Bodza Bisztró

A húszéves budapesti fiatalok bulikkal teli életét élő harmincas ügyfélszolgálati csoportvezető, Kulcsár Petra váratlanul egy kis bükki faluban találja magát: egy lerobbant éttermet örökölt rég nem látott apjától. A lány szíve szerint túladna rajta, de miközben ügyeket intézni jár a faluba, megismerkedik az apja szívéhez közel álló emberekkel, akikkel hamarosan barátságot köt; és nem csak az elvesztett édesapjáról alkotott kép tisztul benne, de a fontossági sorrend is helyreáll az életében. Az eleinte sokkoló helyzet szépen lassan megoldást hoz Petra gondjaira, élete elvarratlan szálai sem maradnak elvarratlanok, sőt a szerelem sem várat magára sokáig. – Papp Diána, a Szerdán habcsók után ismét egy fiatal nő nehéz választásairól írt könyvet, amelyből természetesen a megszokott receptek sem hiányozhatnak. A Bodza Bisztró hangos lesz a nevetéstől, túlcsordul a szerelemtől és árad belőle a gasztronómia iránti szenvedély.

Tetszett a cím és a borító is olyan jó értelemben volt csajos. Tetszett a vidéki hangulat. És ezzel nagyjából ki is merül a tetszik része a történetnek.

A többiről nincs is nagyon amit írni. Legalábbis kedves, szépet egész biztos nem. A sok részletes recept se nekem szólt...  és végtelenül egyszerű az egész. A szó nem jó értelmében.  Szedettvedett, következetlen vonalvezeteés, átlátszó szereplők. 

Azért a vidéki élet hangulatára visszatérnék, hogy mégis valami kellemes is legyen. Az a rész tényleg tetszett. Nem tudom, hogy mennyire köszönhető ez az írónőnek, vagy a saját szentimentális hangulatomnak..., de beugrottak képek a gyerekkoromból, amit nagyon szerettem. Már nagyobbacska gyerekként is volt szerencsém olyan környezetben járni, ha nem is pont ott, ahol gyerekként jól éreztem magam, de hasonlóban. Továbbra is megvolt a hangulat, megvolt a szerethetőség..., de nem volt ugyanaz. És igazából, úgy nagyon nagyon, nem vágytam arra, hogy tegyünk úgy, mintha. Mert ahogy a legtöbb dolog, ez sem fekete, vagy fehér. A színes árnylatokra pedig szükségem van:)

Ugyan, ez nem szerelem. Ez testi vonzalom. Igaz, az is elmúlhat, de kétlem, hogy erőszakkal keletkezhet.

2014. január 13., hétfő

Szabó Anna Eszter, Nagy Szilvia: Tudom, mit csinál a gyereked szombat éjjel!

Minden fiatal és minden szülő számára katartikus élmény, amikor valaki tizenévesen, először tűnik el egy hétvégi éjszakában. Nem végleg, csak reggelig. De vajon mi történik vele? Merre jár? Kikkel találkozik? Mibe keveredik? Drog? Játék? Alkohol? Szex? És mi lesz másnap, amikor előkerül? A két fiatal újságírónő Szabó Anna Eszter és Nagy Szilvia a tinédzserek életének rejtett világába ad betekintést Tudom, mit csinál a gyereked, szombat éjjel! című riportkönyvükben. A nagy vihart kavart Egyetemista lány támogatót keres és a Hölgy alkalmi kísérőt keres szerzőpárosa a városi éjszaka, a drogok, a függőségek, a fiatalkori játékszenvedély, a reggelig tartó partik világába enged betekintést, abba a világba, amelyben könnyű elveszni, és nehéz belőle kitalálni. Mitől lesz bulimiás vagy szexfüggő egy fiatal lány? Hogyan válnak értelmes fiatalok drogtámadás áldozatává? Hogyan tekintenek szüleikre, barátaikra? Hogyan használják a Facebookot, és mivel jár lájkfüggőségük? Sok fiatal magára ismerhet ebben a szókimondó, helyenként megrendítő könyvben, a szülők pedig megérthetik, micsoda veszélyek leselkednek minden tizenévesre, ebben a vad, illúziók nélküli, kegyetlen világban. 

http://www.youtube.com/watch?v=4N3N1MlvVc4 
Mad World... és nem is akármilyen...
Nem voltak benne új dolgok. Túl sokat láttam az elmúlt másfél évben ebben a témában. A valós élmények alapján viszont teljesen reális helyzetkép. Korrekt és hiteles.
A szerzők mindenképp felkeltették az érdeklődésemet a többi könyvük iránt.

A fülszöveg olvasása közben pedig normális, hogy a saját fiatal korára gondol az ember. Én egyszer tűntem el egy estére úgy, hogy azt mondtam, hogy fél óra múlva jövök (délután fél hatkor) és őszintén úgy is gondoltam..., hogy hogy lett belőle hajnali fél 5 azt bonyolult lett volna megfogalmazni. Igazából értelmes választ most se tudnék rá adni. Mert nem úgy terveztem, nem volt benne semmi őrültség részemről (nem volt igazából se extraklassz, se drámai estém, éjszakám..., csak egyszerűen rosszul alakult...). 
És ezen kívül se mondhatni, hogy kevés problémával jártam volna. Pedig akkor még nem volt Facebook, csak mIRC. De voltak barátnők. Voltak nagy, de inkább plátói szerelmek (, amiknek szigorú tartozéka, hogy megmaradjanak a felhők között, mert különben elromlik minden..., kiderülhet a fehér lóról, hogy csak egy csacsi, a békáról pedig, hogy nem változik Herceggé...), nagy drámák és sok sok nevetés:) 
Viszont mindig, hangsúlyozom MINDIG magam mögött, mellett tudhattam a Családom. Nem kérdeztek, én pedig nem mindig részleteztem mindent. Bár mindig volt annyira nyílt a viszonyunk, hogy igazából el se hallgattam..., a helyzetem pedig nem tette volna a nagy titkolózásokat lehetővé, akkor sem, ha akartam volna..., azért még megvoltak a saját kis dolgaim. De a legnagyobb drámák közepén is számíthattam a szüleimre, a testvéremre és az unkatestvéremre is. Olyankor is, amikor nem igazán tudták, hogy pontosan mi a helyzet, de kiálltak mellettem és segítettek. Mindenki a saját módján. De soha nem voltam egyedül (jó persze, kamaszként ezt másképp éli meg az ember, de 12-15 év távlatából azért már könnyebb objektív lenni...). És talán ez volt a legfontosabb.

Ally Carter: Görbüljek meg, ha igazat mondok

 A hazugság nem csak az, amit kimondunk, hanem az élet, amit élünk.

És hogy mennyire nem üres megállapítás. Kicsit sem az...
 
Miután Cammie Morgan, a Kaméleon, kénytelen volt lemondani első barátjáról, Josh-ról, megfogadta, hogy soha többé nem sodorja veszélybe társait és az iskoláját; zavartalan félévre vágyik. De ezt könnyebb mondani, mint megtenni, ha az ember a CIA örököse és a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiájának diákja… A tanárok titkolóznak, az öreg kastélyba titokzatos vendégek érkeznek, és a Csipkebokor fedőnévről sem tudni, mit takarhat… Megtarthatja-e a lány fogadalmát? Cammie és a barátai falakon másznak át, kémkednek, hogy kiderítsék az igazságot. Bár bíznak képességeikben, ez alkalommal a Cammie szívéért és szeretett
iskolájáért folytatott harc keményebb, mint valaha…

Igen. Nagyon egyszerű. Nagyon csajos. Néhol nagyon szőke. És igen. Közben nagyon szórakoztató. Bár a vége csak néhány fokkal kidolgozottabb, mint az első kötet esetében, azért itt már beszélhetünk egyáltalán tetőpontról:).
Cameron teljesen rendben van. Nem, nem azért, mert jófej, mert igazából nem az. Nem azért, mert laza, mert annak se nevezhető, talán a legnagyobb jóindulattal sem. Kamasz. És ebben a szóban minden benne van, ami miatt szeretnivaló az egész történet, a hibáival együtt is.

Mert bár az igazság felszabadíthat, az nem jelenti azt, hogy nem fáj. 

Kerstin Gier: Rubinvörös

Mitévők legyünk, ha egyszerre a múltban találjuk magunkat, és csak annyit tudunk, hogy az üküküküküknagyapánk lovát Kövér Anninak hívták? Úgy van: megőrizzük a hidegvérünket. Legalábbis ezt próbálja tenni Gwendolyn, amikor kiderül: nem elég, hogy ő örökölte a családban az időutazásért felelős gént, de ráadásul az a feladat is neki jutott, hogy rendbe szedje a múltat. És mindennek a tetejébe épp ezt az arrogáns Gideont kapja útitársul! Az össze nem illő páros kénytelen-kelletlen beleveti magát a nem éppen hétköznapi kalandokba. Gwendolyn hamarosan megtapasztalja, hogy az ellentétek alighanem tényleg vonzzák egymást, és ez régen sem volt másképp. És, hogy már a múltban sem úgy mennek a dolgok, mint egykoron…

A történet akció része nagyon nem nekem szól. De a keretmese, a szöveg, a szereplők ezt mind ellensúlyozzák, ezért nemsokára jön a sorozat második része. Könnyed, kalandos. Azt hiszem pillanatnyilag ez az én világom.
Az akció részből azért a Rákóczy féle szál még természetesen érdekel. Tehát az se egészen a nagyon nem kategória. Csak eddig mindig azt hittem, hogy az ilyen akció-fantasyk nem nekem íródtak. És fura, de lehet, hogy mégis azért bőven belefér az ezt is tudom szeretni kategóriába.

– … Tudod, azt hittem, Charlotte úgymond a saját történelmi filmjeit éli meg. Mr. Darcyval táncol az egyik bálon. Beleszeret egy szexi Hegylakóba. Megmondja Boleyn Annának, hogy semmi esetre se menjen hozzá VIII. Henrikhez. Meg ilyesmi.

2014. január 8., szerda

Victoria Forester: A lány, aki tud repülni

Nem számít, ki mit kér, és hogy milyen kedves veled, van néhány dolog, amit meg kell őrizned magadból.

Igazán szórakoztató olvasmány. Mese. Én pedig nagyon szeretem a meséket.

Egy igazi csajt nem lehet megzabolázni… hacsak nem a megfelelő módszert használod. Piper McCloud tud repülni. Csak így, egyszerűen. Tény, hogy a rükverc még nem igazán megy neki, és a fordulatai is kissé esetlenek, de a bukfencben nagyon profi. A probléma csupán az, hogy Lowland egyszerű lakosai félnek Pipertől. Anyjának és apjának fogalma sincs, mit kezdjen vele. Ezért aztán jónak tűnik az ötlet, hogy a kislány hagyja el szülei farmját, és költözzön be egy szupertitkos, szigorúan őrzött iskolába, ahol csupa kivételes képességgel megáldott gyerek tanul. Eleinte nagyszerű is volt minden: az a sok új barát, olyan adottságokkal, mint szuper-erő vagy szuper-zsenialitás (plusz az a rengeteg házi sütésű almás pite!) De Piper különleges volt, még a különlegesek között is. És ennek vannak bizonyos következményei. A következmények pedig túl szörnyűek ahhoz, hogy beszélni lehessen róluk. Túl eszelősek, hogy megfontolásra méltók legyenek. És túl veszélyesek, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni őket. Hol szívderítő, hol rémisztő fordulataival Victoria Forester első regénye a lázadás és bátorság felejthetetlen története egy leigázhatatlan kis hősnőről, aki tud, aki fog, akinek muszáj… repülni.

Nagyon könnyen elvarázsolja az olvasót:) Azért amikor Ms. Helliot elkezdett mesélni a testvéréről, akkor kezdtem rosszul érezni magam, azt hittem, hogy el lesz rontva azzal, hogy minden szép és jó, de szerencsére nem így lett. Megmaradt az egyensúly, ezáltal hiteles maradt és kerek egész

Hangulatos történet, igazán tetszetős nyelvezettel,  kedves szereplőkkel, jópofa párbeszédekkel, csodálatos és izgalmas cselekménnyel.
 
Egyébként is, mi olyan szörnyen nagy baj a repüléssel? Minden embernek van valami képessége, amiben jobb, mint a többiek.

2014. január 5., vasárnap

Kari Hotakainen: Az életkereskedő

A biztonság kedvéért én hiszek az összes istenben, amit csak könyvben, újságban vagy a tévében ajánlanak.



Egy kiégett író téma hiányában meglepő üzletet ajánl Salme Malmikunnasnak, egy apró fonalkereskedés tulajdonosának: hétezer euróért megvásárolja az asszony hosszú életének igaz történetét. A nyugdíjas nő pedig mesélni kezd, és az író elé tár mindent, ahogy ő emlékszik rá: férje, Paavo némaságát, Helena lányának tragédiáját, Maija lánya házasságát, Pekka fia üzleti sikereit. De vajon az író valóban úgy írja meg a történetet, ahogy megállapodtak? És Salme vajon a teljes igazságot mondja el? Kari Hotakainen könyve megindító és humoros regény a jelen korról, amelyben minden adás-vétel tárgya, és amelyben valódi dolgok helyett egyre inkább csak szavakkal és képekkel kereskedünk. Ha pedig már a szavakból is kifogytunk, elérkezik a cselekvés ideje…

Ezzel a borítóval és ezzel a fülszöveggel megnyert magának. Egy olvasásra. 
Finn szerző, ami Elina Hirnoven után szintén egy plusz a könyv mellett.
Nagyon klassz ötlet, tetszetős felépítés. Szeretem az eddig általam olvasott finn könyvek hangulatát. Ez sem maradt el.
És mégis egyet kell értenem egy olyan értékeléssel, amit egy olyan szintén szerző írt, akinek még olyan korban voltam a könyvbemutatóján ( ötödikes voltam...), amikor ezt sajnos kevéssé tudtam értékelni... :

Jellemzően az a könyv, amibe sokkal többet lát bele az olvasó. A remek kezdés (kiégett író szereplőt és életet vásárol), a szerkezet, az egész regény építkezése jóval többet sejtet annál, amibe végül torkollik. Az az érzésem, hogy nem mer mélyebbre menni, elég a piacgazdaság és a fogyasztói társadalom felületes kritikája, egy kis dráma-pótlékkal meghintve. Nem elég. Az viszont kiderül: Finnországban sem heringből fonják a kerítést. (PSZs)


Mert valahogy egy idő után belefulladt a regény a társadalomkritikába. Sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle.  

Nem tudom, hogy szándékos, hogy az író ezt nem tette meg, vagy csak így alakult. Ebben az összeállításban viszont nekem valahogy fura volt. A személyes, sorstragédia bőven elvitte volna a regényt, a szájabrágós és néhol nagyon részletes (unalmas) felületes kritika pedig igazából üres maradt a szavakon túl.

Örülök, hogy elolvastam. Mert azért amikor nem okítani akart, akkor nagyon tetszett a hangulata, a története. Meg ilyesmit is fel lehet lelni benne, ha az ember eljut a végére.

A körülményekhez képest jól vagyunk. Különösen, ha ahhoz a kezdeti állapothoz viszonyítom, amikor az íróval találkoztam. Mindig érdemes összehasonlítani a dolgokat (...). (...) ... mi ez a romániai cigányok életéhez képest!

A szerzőre pedig ezentúl figyelni fogok, mert érdekel, hogy más regényben miből lesz több, belőle, vagy a felszínből. Ha belőle, akkor akár kedvenc is lehet belőle.

A világ azon múlik, van-e mögötted valaki, aki elkap, ha elesnél. 

2014. január 4., szombat

Ally Carter: Ha megtudnád, hogy szeretlek, meg kellene öljelek

 „Ha valaha is azon gondolkodnál, hogy valaki nem túl jó-e neked, azt tanácsolom, nézd át a szemetét. Azután senki sem tűnik felsőbbrendűnek.” 

Nagyon nagyon tetszett. Úgy egészen az utolsó 20 oldalig. Akár még kedvenc is lehetett volna a saját kategóriájában, hisz könnyed, szórakoztató, érdekes, stílusos. Olyan lett a vége, mintha szólt volna valaki az írónőnek, hogy még van 20 perce és be kell fejezni a regényt... értem én, hogy nem lehet minden könyvnek vattacukor rózsaszín a vége..., de a sötétkék véget is fel lehet szebben, megnyerőbben, szórakoztatóbban építeni. Ezen okok miatt megmarad a tetszett kategóriában. Nem lesz kedvenc, de azért levadászom a második kötetét is, biztos ami biztos.

Cammie Morgan a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiájának diákja. Tipikus lányiskola ez, amennyiben szokványosnak tekinthető, hogy a tanulók harci művészeteket, valamint a kémiai hadviselés legújabb módjait sajátítják el, és CIA–kódok feltörésével szerezhetnek plusz krediteket. Cammie Morgan kémnek tanul. Tizennégy nyelven beszél folyékonyan, és hétféleképpen képes puszta kézzel megölni valakit, de minden tudománya csődöt mond, amikor találkozik egy hétköznapi fiúval, aki őt ugyanolyan hétköznapinak hiszi, mint bármelyik másik lányt…

És hogy miért szórakoztató?

„Megfigyelési jelentés”
A munkatársak egy sor felderítési akciót hajtottak végre, amelyek során a következő megfigyeléseket végezték:  A célszemély: Josh Adamson Abrams, lakhelye 601 North Bellis Roseville, Virginia.
A célszemély online aktivitásának átvizsgálása kimutatta, hogy rendszeresen e-mailezik Dillon Jones-szal, nickneve D’Man (ugyancsak a North Bellis Streeten) – leggyakrabban „tök baró” videojátékokkal, „ciki” filmekkel, „az én hülye” apámmal és iskolai feladatokkal kapcsolatban.
Foglalkozása: másodikos a Roseville Gimnáziumban, ami a Harcos Kalózok otthona (de nyilvánvalóan nem harcolnak túl jól, hisz a további kutatások kimutatták, hogy a győzelem-vereség arányuk 0-3).
Átlaga: 3,75. A célszemélynek, úgy tűnik, nehézségei akadnak a számolással és a famegmunkálással. (Ez kizárja a NSA kódtörő és a Szexi asztalos című otthon-átalakító tv-showban befutható karriert. NEM zárja ki azonban annak lehetőségét, hogy dögösen néz ki szerszámövben.)
Úgy tűnik, a célszemély kiváló angolból, földrajzból és állampolgári ismeretekből.


Vicces: 
 Az egyik pillanatban még állsz, örülsz, hogy eszedbe jutott csokit hozni magaddal, és akkor. .. PUFF… minden elsötétül.
Hát ez történt. De bepánikoltam? Dehogy. Azt tettem, amire kiképeztek. Megragadtam a kart, áthelyeztem a testsúlyom, és támadóm nyomatékát önmaga ellen fordítottam.
Gyorsan történt. Nagyon gyorsan. Ijesztően. Ez-a-kéz-halálos-fegyver gyorsan.
„Annyira jó vagyok!” – gondoltam, egészen addig, amíg meg nem láttam, hogy Josh fekszik a lábaim előtt, bénultan.
– Ó, basszus! Annyira sajnálom! – kiáltottam, és felé nyújtottam a kezem. – Úgy sajnálom. Jól vagy? Légyszi, legyél jól! 


És mindeközben azért nagyon kedves. Akár az Anyuka saját története, akár a főszereplőjé, aki nem az az egyből kedvenc lesz típus, de nem is az a dolga. 
Csak a vége...

Évekig azt hittem, hogy kémnek lenni kihívás. Kiderült, hogy lánynak lenni a trükkös rész.