2015. február 28., szombat

Vlagyimir Szutyejev: Vidám mesék

 A hangya elgondolkodott, és azt mondta:
– Hát ez hogy történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
– Brehehehe! Brehehehe! – heherészett valaki.
Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a béka, és jóízűen nevetett:
– Ó, ti okosok! Hiszen a gomba…
A mondatot félbehagyta, őket pedig ott hagyta.
Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.
Ti is kitaláltátok már?


KIZÁRÓLAG GYEREKEKNEK!
De ők, érzésem szerint, nagyon fogják szeretni és úgy fogják tudni értékelni a meséket kiegészítő ötletes rajzokat, hogy sokszor forgatás miatt rongyossá lesz olvasva a könyv.:)
Sajnos felnőtt fejjel találkoztunk először. Ez pedig nagyon behatárolta a kapcsolatunk fejlődését és a kapcsolatban rejlő lehetőségeket. 
De majd akár kislányom lesz, akár kisfiúm, mindenképpen sokat fogok neki olvasni belőle. Egyszerűen mert tökéletes gyerekmesék.  Szutyajjev nagyon tudott valamit. 

Grafikus vagyok. Gyerekkoromtól megszoktam, hogy bal kézzel rajzoljak, de írni jobb kézzel tanítottak, mondván: írni csak jobb kézzel szabad. Amikor kigondolom a meséket, mindig a jobb kezemben tartom a tollat, a balban pedig a ceruzát vagy az ecsetet. Ez így nagyon kényelmes: a jobb kéz írja a mesét, ezalatt a bal vidám képeket rajzol. De fordítva is előfordul: előbb a bal kéz rajzol, utána a jobb kép alá írja a szöveget. Így hát mindkét kezemmel dolgozom, hogy nektek, kis barátaim, vidám, érdekes mesét és hozzávaló rajzot kanyarítsak. Remélem, ha elolvassátok könyvemet, és végignézitek minden rajzomat, megszeretitek a történetek szereplőit is. És azt is remélem, hogy a meséim nemcsak szórakoztatnak benneteket, hanem elgondolkodtatnak erről-arról, vagy arra késztetnek: megcsináljatok, lerajzoljatok valamit, fúrjatok-faragjatok. De az is nagyszerű, ha könyvem megnevettet mindannyitokat!

És megnevettet, még felnőtt fejjel is. De továbbra is úgy érzem, hogy gyerekként lehet az igazi.

– Fürödni fogok! – mondta Kisréce.
– Én is! – lelkendezett Kispipi.
– Már úszom is! – kiáltotta Kisréce.
– Én is – kiáltotta Kispipi. – Segítség!
Kisréce kihúzta Kispipit a vízből.
– Megint fürödni megyek egy kicsit – mondta Kisréce.
– De én nem! – sóhajtotta Kispipi.

Anne B. Ragde: Berlini nyárfák

 A karácsony pogány ünnep; friss állatvérről és napfordulóról szól, nem egy rosszul öltözött közép-keleti kisgyermekes családról!


Ezen és az ehhez hasonló beszólások miatt inkább taszított, mint tetszett. Nem hagyta magát megszeretni... 

Igazából úgy került fel a várólistás csökkentő polcra, hogy a trilógia második részének borítójával már úgy ezer éve szemezek (belinkeltem azt is, a Remeterákok-ról van szó), de nem jutottam az olvasásig, hisz nem kezdünk egy kötetet a második résszel. Úgy terveztem, hogy az első kötet után gyorsabban fog menni a második is. Most ebben azért elbizonytalanodtam, de még nem tettem le teljesen a lehetőségről. Ám egyelőre biztos nem az lesz a következő könyv (inkább újraolvasok egy másik trilógia első kötetét, hogy folytathassam a második kötettel, amit sikerült beszerezni... és az olvassuk újra a Harry Pottert gondolattal is szívesen játszadozok...).

Ezennel már egész biztos, hogy én az északi szerzők könyveit, vagy nagyon igen, vagy nagyon nem (ugye Doppler?...). De ahogy Doppler esetében is elolvastam néhány könyvet, mert kíváncsi voltam és megdöbbent, így valószínű, hogy a közel távoli jövőben csak fogom folytatni a családregényt.

A három Neshov testvér anyjuk halálos ágyánál találkozik. A legidősebb fiú, Tor, a pusztulóban lévő családi birtokon él, Margido egy kis temetkezési vállalatot vezet, Erlend felkapott kirakatrendező Koppenhágában. A testvérek évek óta nem látták egymást, és most türelmetlenül várják a temetést, hogy utána végleg búcsút vegyenek a farmtól és egymástól. De az apjukkal kényszerűen együtt töltött karácsonyeste váratlan fordulatot hoz, és fény derül egy régi, elhallgatott történetre, amely mindhármuk életét meghatározta.
A nem csak hazájában népszerű kortárs norvég írónő groteszk humorral átszőtt, komor alaphangulatú regénytrilógiájának első része ez a könyv. Az életük súlyos titkait elhallgatásba, rideg távolságtatásba burkoló északi család tagjainak története a görög sorstragédiák végsőkig lecsupaszított, egyszerű nyelvén, mindvégig 

a feszültség magas fokán bontakozik ki.
 
Minden stimmel a fülszövegben, semmi nem túlzás, semmit nem hallgat el, mégsem arra számítottam, amit kaptam. És tobábbra is, bármennyire igyekeztem a végső csavar miatt pozitívan látni (igen, az írónő tud írni, kétségkívül tudja, hogy hol kell befejezni egy sorozat első kötetét, hogy az ember kíváncsi legyen a következőre, akkor is, ha mondjuk az utolsó 20 oldalig esetleg végig elégedetlenkedett...), egyszerűen nem megy. Nem megy, mert noha én tényleg szerettem az abszurd, sokszor komor dolgokat, ha ízlésem szerint van megírva..., de ez most nem úgy volt. 

Sok fura, hihetetlen dolog egy rakáson, amivel nem tudtam mit kezdeni. Közben pedig nagyon olvasmányos, szeretem a családregényeket, olvastatja is magát, ezért szinte csak úgy faltam a sorokat, hogy majd biztos összeáll a kép és valahol, menet közben, észrevétlenül is megszerethetjük egymást. Az okos csavaron kívül, ami a végén van elrejtve, nem jött el az a pillanat, amiko összeállt volna a kép, vagy azt tudtam volna mondani, hogy teljesen mindegy, hogy nem állt össze, mert anélkül is megszerettem a szereplőket, vagy a törénetet. 

Pedig ami az övé az övé, nagyon jól van megírva, részletesen kidolgozott karakterek, remekül megírt történet, a legapróbb, jelentéktelennek tűnő, három - négy soros bekezdésen is, pl. a városról, érződik, hogy megvan a helye, az oka, a miértje és hogy sok törődéssel, odafigyeléssel írták.

Ami végképp nem tetszett az a közönségessék, vagy ha szebben akarok fogalmazni, akkor a naturalista ábrázolásmód. De a szívem mélyén tartom a közönséges és gusztustalan jelzőket. 

Azért a skandináv telek hangulatát őrült jól adja vissza, kedve lenne az embernek azonnal felülni az első vonatra és odautazni még most, amíg van hó, amíg csíphet az északi hideg szél...

Folytatás pedig vagy lesz, vagy nem. :)

Egyszer egy lány az ajtóra akasztotta fel magát. Nem volt elég magas az ajtó és a lába leért a földre. Felhúzta a térdét.
– A rohadt életbe. Ezek tényleg meg akarják …
– Meg. Nem látnak más kiutat. Túl fiatalok szegények…

2015. február 25., szerda

Máté Angi: Ez egy susogó levél

Nem volt maradása a félésben, hát elment a világba ez a kislány.


Máté Angi rövidmeséi olyan, a gyerekek számára mindennap használt, hétköznapi fogalmakról szólnak, amelyek eddig mégsem jelentettek témát a gyerekirodalomban:
fázás, magány, félelem, szeretet.
Lackfi János megfogalmazásában Máté Angi írásai „világújrateremtő”, egyszerre egyedi és erdélyi, gyermeki és művészi, csodásan hajlékony és mulatságosan naiv Máté Angi – nyelven beszélnek.
Mesékről lévén szó a szokatlan perspektívák, megszemélyesülő fogalmak, varázslatok használatával lesznek különlegesek ezek a történetek, melyekben az érzékelésnek kitüntetett szerepe van.
A rövidprózák, Keszeg Ágnes illusztrációival kiegészülve különös, álomszerű, szürreális, ám mégis otthonos hangulatú mesekönyvet eredményeznek.

 
Igazi meséskönyv. Abból a fajtából, amit tizen éveim elején is rongyosra olvastam és forgattam volna. Meseszép rajzok, amiket örömmel simogat meg az olvasó. Nézegeti a képeket, miközben újraolvassa Máté Angi sorait, mert egyszerűen szépek, szórakoztatóak, simogatják az olvasó retináját. 
Egy nagyon szerethetőre újrateremtett világ ez. Szeretnék Máté Angi világában élni. 
És tulajdonképpen minden átmenet nélkül, egész gyorsan a saját gyerekkoromba repített. Ezért is jár neki a nagy nagy piros pont.

Élmény volt olvasni a meséket. Talán csak azt nem szerettem, hogy nagyon hamar vége lett... :(  

Olyan ismerősen MátéAngis volt a stílus, a Mamó után, miközben egészen új élmény volt minden egyes először olvasott, látott, vagy látni vélt képsor. Én igazábóé az Emlékfoltozókat kerestem és az Ez egy susogó levél talált rám. És érzem, hogy én nagyon nagyon szeretem a szürrealitást, ha ilyen szép köntösben érkezik, akár képekben, akár szófordulatokban. Együtt pedig igazán nagyon hamar és könnyen kedvencekké válnak. :)  

Hát tudd meg, a gesztenyék a világon a legjobban azt szeretik, ha sütik őket, mert akkor megtelnek forrósággal, és ugrálniuk kell, míg ki nem pukkadnak.
És ez az egész pont olyan, mint amikor neked nagyon kell kacagnod, de eldugod a kacagást, magadban, a kacagás gyűl-gyűl – mint a gesztenyében a forróság –, aztán kipukkadsz, és akkora jó az.

2015. február 20., péntek

Tari Annamária: Z generáció

 
Csak olyan a beszélgetésünk, mint amikor a háborús filmben két lövészárokból átkiabálnak egymásnak. Hogy jó lenne egy árokban lenni megint! De ki az isten fog kimászni, amikor mindenhol aknák vannak? Akkor már maradunk a két helyen. Ez lett az életünk.     



OMG! Az Y generáció után komoly csalódás volt.
Tetszett a könyv borítója. Tetszett T.A. korábbi könyve. Alapvetően érdekelnek az általa felvetetett témák. Azt hittem, hogy ennyi elég lehet.

Nem elég. Akkor sem elég, ha továbbra is érdekes témákkal foglalkozik. Akkor sem, ha mindezt igényesen, választékosan teszi. Akkor sem, ha tulajdonképpen a legtöbb nézetével egyetértek és igazából továbbra is úgy érzem, hogy egy oldalon állunk. Mégsem elég...

Mert pl. ez a korosztály, a Z generáció (1995 után születettek), semmiképp nem fogja elolvasni az apróba szedett, magát sokszor ismétlő szerzőt, akitől akkor is elálmosodhat az olvasó, ha  alapvetően érdekesnek tartja, amiről ír.... És őszintén úgy érzem, hogy kár érte.

Mert igen igen hasznos lenne, ha a tömegkommunikációs eszközök továbbra is eszközök maradnának, amiket a Z generációs ugyanúgy kihasználna, mint egy Y generációs (1980-1995 közöttiek) és nem hagyná, hogy a szerepek megcserélődjenek.

Mert vannak kényes dolgok ám az online világ kontra offline harcban (tényleg harcnak kell lennie...?) és egész klasszul tolja az olvasó szemébe a részleteket, a sokszor komolyabb veszélyekkel járó sérülési felületeket és nem szájbarágó stílusban, de gyakorlatilag a megoldást, a védekezéshez szükséges mintákat is az olvasó kezébe teszi.

Mert Z generációsnak lenni az én szememben továbbra sem veszély, hanem inkább esély. Esély, lehetőség, amit kár lenne elszalasztani. Kár lenne rosszul, tévesen megélni.

Életükben több lesz a kényelem, a vidámság, de kevesebb lesz a tartalom.
Biztos, hogy ez probléma? Akkor is probléma, ha a felgyorsult tempó miatt valószínüleg kevesebb, de minőségibb is lehet az a tartalom? Mindez nagyjából csak választás kérdése....
De kinek a választása? Szülőé? Gyereké? Esetleg közös?
A választás lehetőségének a megteremtése már elég lenne egy élhetőbb, szerethetőbb, könnyedebb, de ugyanakkor biztonságosabb világ kialakításához.
Félek, hogy ez a könyv nem jut el azokhoz, akiknek szükségük lenne arra, hogy lássák, VAN választási lehetőség, nem minden az aminek látszik... 

Persze még mindig megmaradhat a könyvnek egy adjunk iránytűt a felnőttek kezébe szerepe. Ez sem kevés. 
És a felnőtteknek sem árt szembesülniük általuk is előszeretettel használt sémákkal, szokásokkal... szóval seperhet mindenki nyugodtan a saját porta előtt is! ... 
Ez sem kevésbé fontos. Sőt! 
Csak lehetne több. Csak lehetne jobb. Csak lehetne más.

És a lehúzásnak tűnő ajánló után is bátran merek mindenkit a könyv olvasására bíztatni. Mert érdekes, mert igényes, mert amikor nem tűnik nehéznek a koncentrálás, akkor kifejezetten szórakoztató is tud lenni.
És továbbra is keresni fogom TA könyveit. A mostani hiányérzet ellenére is.

2015. február 15., vasárnap

Lewis Carroll: Alice Csodaországban

Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.

Zacher Gábor könyve után természetesen azonnal várólistára került az Alice újraolvasása. Nem bántam meg, mindenképpen tanulságos volt.

Az elején sokáig az volt az érzésem, hogy én ezt nem olvastam, mert az elejére egyáltalán nem emlékeztem... Ám amikor elérkeztem az egyik kedvenc jelenetemhez, akkor már tudtam, hogy jó helyen járok és mégis olvastam én már Alicet. :)
( utána azon is elgondolkoztam, hogy magasan lehet az ingerküszöböm, hogy nem nyújtott maradandóbb élményt...)

– Roppant csúnya gyermek lett volna, ha felnő, viszont disznónak egészen csinos lesz.
Most gyermekismerőseire gondolt, akikből szintén szép disznók lehetnének, s azon töprengett, hogyan is lehetne őket disznóvá változtatni.


És innentől már kissebb, nagyobb kihagyásokkal ismerős volt Csodaország. Nem tudom, hogy szerettem-e. Lewis stílusa akár rendben is lehetett volna. De nem tudtam elvonatkoztatni a háttérinformációkról. Arról, hogy rendszeres meszkalinhasználóként a saját maga hallucinációs élményeit írta meg. A meszkalin hatásáról, a megváltozott tudatállapotról és arról, hogy nem biztos, hogy ez feltétlenül poén lenne élőben is... Nem volt tapasztalatom az LSDvel sem, állítólag hasonló reakciókat vált ki az emberből a gomba is.

És akkor itt tettem egy kintekintést. Beleolvastam néhány közkedveltebb fórumba és igazából nem tudtam, hogy megdöbbenjek, bosszús legyek, vagy csak szomorú, amikor arra gondolok, hogy valaki tényleg elhiszi, hogy a pszihedelikus szerekkel csak annyi a probléma, hogy nem mindenki elég érett arra, hogy az általuk nyújtott belső élményt képes legyen elviselni, feldolgozni és pozitív hasznot húzni belőle... no comment. Azokkal is elbeszélgetnék, szintén csak személyes tapasztalataim alapján, akik azt állítják, így kategórikusan, hogy nem csinál jelentős károkat a szervezetben.

Nem olyan rég beszélgettem valakivel, aki fogyasztott gombát. Nem számolt be olyan élményről, mint Alice, sőt, kifejezetten horrorisztikus tripp volt, számára, szerencsére, az volt az első és utolsó és be is fejezőzdött a gombás kalandja.

És igen. Lehet rám dobni a követ, hogy nem próbáltam és mégis osztom az észt. Nem is áll szándékomban kipróbálni és továbbra is tartom a véleményemet, hogy az átélt élményeim lehet, hogy kevsébé színesek, de mind a sajátom :) és az is valami:)

Hogy mit ihletett meg a mű? Lássuk, lássuk, szerintem mindenképp sokat visszaad a hangulatból, amivel a leginkább a problémám van a dologgal kapcsolatban...

... visszatérve a mesére... 
Alice nem idegesített a sok okoskodása ellenére sem, pedig tényleg nem egy kedves, bájos, szimpatikus főszereplő. Inkább fölényes, gúnyos és okoskodó (legalább cinikusnak nevezhetném, mert ugye szerintem az nem egy rossz tulajdonság, de nem, sajnos nem az...).
Első olvasásra sem zavart a sok furcsaság, mert szeretem a meséket és az érdekes szereplőket.
A mese lezárása és az elmaradó feloldozás, esetleg tanulság... az viszont nagyon hiányzik. Mert nem, nénjének azon reménye, hogy majd Alice felnő és mesélni fog más gyerekeknek is Csodaországról az azért sokadik elképzelésre és mérleglésre sem egy igényes mesevég, tanulság, lezárás.
És hogy mi a véleményem Csodaországról? Ami a Griffmadárnak: "Kétkrajcáros komédia." 
 
A fülszöveg pedig mégfurább a fenntiek fényében.

Ennek a furcsa ötletektől hemzsegő, kalandos, vidám mesekönyvnek a szerzője, Lewis Carroll a múlt században élt, matematikaprofesszor volt az oxfordi egyetemen. Világhírűvé vált könyve első ízben 1865-ben jelent meg. Azóta – immár a világ gyermekirodalmának klasszikusaként – szinte valamennyi nemzet nyelvén napvilágot látott. Az angolszász humor e sajátos alkotása Alice oldalán elvezeti az olvasót Csodaországba – amely valójában álomvilág, a Viktória királynő korabeli Anglia torzképe. Aki ismeri az angol történelmet, az a Szív Királynőben könnyen felismerheti a hirtelen haragú Viktóriát, s férjében, a pipogya Szív Királyban a jelentéktelen Albert herceget. De megtalálhatjuk e könyvben az angol igazságszolgáltatás, iskolarendszer vagy éppen sportszenvedély végletekig vitt, humoros torzképét is.

És az jut róla eszembe, amikor irodalom címszó alatt meg kell tanulja a diák, hogy x, y költő, író mit gondolt és mire utalt, amikor z, w művét megírta...
Ebben az esetben mindenképpen bájos, abszrud, nevetséges. Persze előfordulhat, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Tényleg nincs akkora rálárásom az angol történelemre és Lewisnak is csak annyira néztem utána, amennyire a dolog érdekelt. Tudom, hogy wikis önéletrajzában a meszkalin cáfolva van,  de azért opiát szerről (na a gyógyszerfüggőség is megérne egy külön posztot...)  és migrénekről, ezek hatásáról és arról, hogy közük lehet az eleve fura képekhez azért említést tesznek. 
 
Én megmaradok a saját, eddig is szeretett meséimnél. De azért előfordulhat, hogy szintén kíváncsiság miatt, de a Tükörországot egyszer elolvasom, mert kíváncsi a természetem. És Alice Disneys mesefilmjét se fogom kikerülni, ha szembe jön valamikor. Mert úgy gondolom, hogy jobb az embernek tisztában lenni azzal, hogy mi is veszi körül.

A képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint nem látni azt, amit mindenki lát.

2015. február 14., szombat

Zsuzsa Bánk: Der Schwimmer

... avagy Bánk Zsuzsa: Az úszó

Nagyon szeretnék erről a könyvről egy jó és a könyvhöz méltó értékelést írni. Mert tetszett. Mert kedvenc lett. Mert alig várom a szerző következő könyvét.

Hogy mivel fogott meg? A stílusával. Nem tudom kihez hasonlítani. Mert nagyon újszerű számomra, teljesen egyedi.

Politramuatizált szereplőkkel teli történet. Pedig már a főszereplők tragédiája elég lenne a regényhez. És mégsem. Minden egyes szereplő sorsa, léte, magában hordozza a tragédiát, ami előbb, vagy utóbb, de mimindig, kivétel nélkül, bekövetkezik. Hátborzongatóan valóságos.

Magyarország 1953: Katalin minden szó nélkül elhagyja családját és a határon keresztül szökik nyugatra. Férje Kálmán eladja a házat, az udvart és a továbbiakban a gyerekekkel, Katával és Istivel, keresztül kasul költözik az országban.  Mialatt Kálmán búskomorságba esik, addig Kata és a kistestvére kialkítják saját világukat: Isti hallja, hogy mit mesélnek a tárgyak -a ház, a kövek, a hó- miközben Kata hallgatja az emberek, akikkel az évek folyamán összetalálkoznak. Ugyanakkor találkoznak egy világgal, amit nem értenek. Csak amikor a vízben vannak, a folyókban és a tavakban, amikor látják édesapjukat, hogy hogy hagyja maga mögött a leúszott távokat és amikor ők maguk is úsznak - csak akkor találnak rá az elvarázsolt könnyed és boldog pillanatokra. Mindketten sejtik, hogy csak akkor kezdődik az életük.
(... ez lett volna a német fülszöveg szabad fordítása...)

Szenzációs ahogy az írónő figyel a részletekre. Apróságok, amiken keresztük nagyon megszereti az olvasó a legláthatatlanabb mellékszereplőt is. Aki nem szűkölködik a jellemhibákban. Minden szereplője, akik között Kata és Isti bolyong, esendő. Nem kicsit. De olyan emberien. Nem taszítóan.

Csodálatos ahogyan Bánk Zsuzsa ír, ahogy fogalmaz. Hogy miről?

Bánk Zsuzsa regénye a magányról, a sodródásról, a várakozásról, az elhagyatottságról szól. A 2002. évi Frankfurti Könyvvásár egyik nagy felfedezettje sajátos varázzsal és magával ragadó módon meséli el egy apának és gyermekeinek céltalan, ám vágyakkal teli utazását a kiüresedett térben és időben, melynek értelme számukra talán örökre elveszett. A tragikus hangvételű regény a végtelenített menekülés, az örökös utazás, a vigasztalan otthonkeresés komoran érzelmes, szívbemarkoló története.
(ez pedig a magyar fülszöveg)

Nincs hepiend. A végső tragédia pedig igazából első perctől olyan mélyen, olyan intenzíven végigkíséri a történetet, mint amikor érzi az ember, hogy valaminek meg kell történnie és amikor megtörténik, bármennyire is fáj is, inkább visszaigazolásként éli meg az eseményt, nem feltétlenül gyászként. 

Németül olvastam, mert másfél évvel ezelőtt boldogan emeltem le a polcról. Emlékszem a napra, a városra, a helyre, a forrócsokira, amit a vásárlás előtt fogyasztottam. Jó választás volt.
(, ami a nyelvet illeti: nem nehéz olvasmány, de a többesszám és a múlt idő rendben kell legyen ahhoz, hogy kellemes maradjon a hangulat és ne kelljen sokat szótárazni. Épp ezért örülök, hogy megvételekor nem erőltettem, nem siettem el az olvasását. Most nagyon tudtam élvezni, minden probléma nélkül...)

Bánk Zsuzsa alkotásaival pedig egész biztos, hogy még találkozni fogok. Mert ritkán találkozik az ember ilyen dermesztő és borzasztó hangulattal, ahova mégis visszavágyik.

2015. február 13., péntek

Örkény István: Babik

 ... Az emberek nem szoktak kételkedni egymás létezésében.

Olyan nagyon fura, olyan nagyon Örkényes, hogy az már szinte természetes. 
Pedig a  téma nem is feltétlenül tetszett volna, még minimálisan se tudott volna lekötni, de az ahogyan egész más megvilágításba helyezte magát a történetet és érzékenyebbé tette iránta az amúgy közömbös olvasót is. Ez pedig már így magába is egészen  komoly megvalósítás.
Sajátos humor. Sok sok és mégtöbb abszurd helyzettel. És valami félelmetes valósággal a sorok között, mögött. Ideálokról, mesékről, hétköznapokról, hitről, meggyőződésekről, Babikról...

És hogy ki is volt Babik? Ki mit lát bele? Miért is van szüksége, ha szüksége van, a világnak Babikokra? Hogy lehet megteremteni valakit? Mit kezd a világ az Ilonkákkal? Mit kezdenek az Ilonkák a világgal? Ezekre a kérdésekre tetszőlegesen válaszolhatunk. A be nem fejezés azért széles választási lehetőségeket hagy az olvasóknak.

Örkény István a regény témáját először filmnovella formájában dolgozta fel 1954-ben, majd Bacsó Péterrel és Makk Károllyal forgatókönyvet írt belőle. Az 1955-ben benyújtott forgatókönyvet – a rendező Makk Károly lett volna – a filmgyár vezetői nem hagyták jóvá. Kevéssel utána a témából regény írásába kezdett, de a mű töredékben maradt. Jelen kiadás a befejezetlen regény szövegét tartalmazza.
 
... azért a be nem fejezésért mindenképpen kár. Olvastam volna még... Hogy nem lett film belőle? Azért nem annyira biztos, hogy kár. Ezt vagy a nem vagyok igazából filmes énem mondatja velem, vagy az, hogy úgy érzem, hogy egy lett volna a sok fura hasonló film közül és elsiklott volna a rendezés és minden más filmekhez hozzátartozó dolgok miatt az, ami igazán eredetivé tette. Az Örkényessége. :)
 
...  Nekünk nagyon rossz tapasztalataink vannak az emberekkel, Ilonkám, mert nem tudnak önmagukról semmit.