2015. augusztus 30., vasárnap

Turi Tímea: A dolgok, amikről nem beszélünk


Mindannyian most érünk be. 
Most érünk be, és elbukunk. 
Szétnézünk, és a gerincünk roppan, 
a hangunk furcsán cseng, idegen hangunk. 
Istenem, mennyi munka van abban, 
hogy végre nem azok vagyunk, akik régen,
hogy végre azok vagyunk, akik lenni akartunk 
(akkor is, hogyha nem vettük észre): 
fiatal felnőttek a büszkeségben. 
Istenem, hideg a bizonyosság, 
hogy a tétova mozdulatok végül beértek, 
hogy beértünk mindannyian, 
hogy egyszerre értünk, 
hogy most értünk be 
– és most elbukunk.

Turi Tímea verseiben gyakran a nem-beszédet, a beszédes hallgatást bírja szóra. Ott kezd el beszélni, ahol mások elhallgatnak, és ott teremt csendet, amit hajlamosak lennénk túlbeszélni. Finom, érzékeny líra ez, amely tisztában van saját törékeny mivoltával és az önirónia páncéljával is felvértezett. Távolságot tart, hogy a közelbe férkőzzön, lett légyen szó nőkről és férfiakról, apákról és anyákról, merthogy ebben a lírában duális tengelyek vannak, a középpont pedig talán a mindnyájunkban továbbélő gyermek, aki ha igazi gyerekkel találkozik, maga is új nyelvet keres. Turi ezeket a nyelvjátékokat analitikus szellemességgel párosítja össze. Így lesznek az apró megfigyelések, létezésmorzsák, napadagok közös és közvetlen történetté.

Ez is egy eltalál fülszöveg. Nem dícsér túl. Minden sora, gondolata igaz. Mégis...
..., ha ez lett volna az első könyvem Turi Tímeától, akkor egész biztos, hogy most el lennék ragadtatva. Hiszen egy remek költőre találtam volna rá. Csakhogy én olvastam a ... gyereknek lenni kötetét (az tényleg egyből kedvenc lett). Ezért a stílus, a szerkezet, a nézőpont már ismert volt. És itt jön közbe a tartalom. 
Azt hiszem, hogy felnőtt versei épp annyira álltak tőlem távol, mint amennyire közel került hozzám a gyermekverseivel. Pedig nem rosszabbak. Nem gyengébbek. Nem kevésébé szerethetőek. Csak tőlem távolabb állnak. És ez, a gyermekversek után, okozott egy pici csalódást. Még akkor is, ha többször megfogott a hangulata. Még akkor is, ha szerettem olvasni.

Nem bánta meg, hogy rápazarolta.
Nem is volt pazarlás;
attól még, hogy később nem maradtak együtt.
Mindig készséges volt az ágyban,
ha nem is volt ágy, csak egy kanapé.
Parkolópályának hitt kaland volt,
és valóban az lett, bár hosszúra nyúlt –
A legszebb évek azok, amiket észre sem veszünk.
A legszebb évek vége pedig pont akkor jön el,
amikor visszanézünk.

*** 
Nem a test tesz nővé. Nem a lélek
érzékenysége. Hanem az, hogy
minden nőnek van egy története, amit
nem mesél el. A történeteiknek nullfoka.
Amiben nem vettek részt, ami velük történt,
amit szégyellnek.
Amikor történt, félrenéztek, és azóta
mindig visszajárnak gondolatban
épp a tetthely mellé.
*** 
És az igazság csak málha: nem lakik sehol. 
***
Azon a régi vacsorán: három pár, 
és egy magánzó. Baráti társaság, 
bár titkon mindenki méreget. 
Az egyik pár már tudja, hogy válni fognak, 
a másik, hogy gyerekük lesz, de még ők se 
szólnak.
A házigazdák még csak jegyben járnak, 
nem tudják még, hogy az esküvő nem a boldog vég, és nem a boldog kezdet, csak 
ünnepélyes megtorpanás, 
beismerése annak, ami van. 
Három év múlva a hetediket elhagyja a társa, 
aki ezen az estén még meg se érkezett.
*** 
Amit továbbadok, az vagyok, 
de amit elvesznek tőlem, 
abban én magamra nem, 
csak ők ismernek rám. 
***
Nem akartam, hogy mást akarjon, 
pedig nekem is volt más: 
akit már nem akartam, hogy akarjon, 
csak azt, hogy mást 
ne.
***
Az a megkopott felirat lennék 
egy sohasem láthatott ház falán, hogy 
soha többé nem leszek személyes!
*** 
Hiába kerülsz messze a kicsikor-szobákból, 
ha távol vagy, hát új szobákba zárulsz.
***
Ahonnan és amikortól nem mondunk 
mindent el. 
Csak örülünk, hogy együtt lehetünk, és másról 
beszélünk.
***
Az örökség bombakráter, 
„anya, félek”, mondja a gyerek, 
„én is félek”, ezt egy anya mégse mondhatja 
soha.
***
várd ki a szerelmet, édesem, 
lassabban jön, mint az áldás, 
és lassabban, mint a kegyelem, 
el fog jönni, nincs ideje, 
buborék a fürdőszobában, 
nem pattan, nem pattan, örülsz,
hogy nem pattan szét, mégis várod, 
lassan száll, soha nem ér földet, 
földet ér, és ott sem pattan
***
Néha rácsodálkoznak, hogy a másik is 
ugyanonnan jött, ahonnan ők:
az emlékek egyszemélyes ketrecéből.
...
Van valaki másuk; de legalább egyedül élnek. 
Emlékmenekültek, akik utólag belátnak 
szobákba, 
ahonnan nem lehet kijutni, és ahova nincsen 
visszatérés. 
***
Néha hirtelen felcseréljük bizalmasainkat.
Azok vagyunk, akiket közel engedünk.
***
Nem volt benne semmi álszemérem. 
Amiről nem beszélt, arról nem is akart.
De szerette hallgatni, 
ha mások szidják 
más miatt a másik nőt 
helyette.
 
És érzésem szerint a sorok között, a sorokban, megtaláljuk a magyarázatot is arra, hogy hova lett a cserfes, mindenre kíváncsi 7 éves kislány...
Az iparoslevél megszerzésének öröméből 
mignokat, 
linzert és aprósüteményt hozatott a Hóvirág 
cukrászdából. 
Az alumíniumtálcák messziről ezüstnek, a 
papír selyemnek tűnt
a két megmaradt szoba egyikében, a 
gyerekszemmel 
hatalmas asztalon. Vendégeket vártak egy új 
korszak 
kezdetén, mikor újra van biztonsági háló. 
Megfeszül. 
És összeomlik. Bár nem értett semmit, neki 
kellett haza-
küldenie az anyja vendégeit. Fél év 
Lipótmező, 
ő a nagynénjénél. Nincsen elég szám,
személy. 
A távol túl erős kapocs lesz. Miután visszajön, 
örök vendég a saját otthonában.
 
És valahol a sok sok idegenül csengő TT sorok között elvesztettem azt a szeretni való kislányt, akivel az első kötetében találkoztam. Lehet, hogy csak átalakult? Lehet, hogy ez is csak egy állomás? El fogom olvasni a következő verseskötetét is. Mert, mint írtam, a stílus, a forma, a nézőpont, az, ahogyan láttat, az nagyon tetszik.
Talán még lesz olyan kötet, amit annyira magaménak érzek majd, mint az elsőt. Mert csodálatosan teremt világot. Ez a mostani, nem az enyém volt és mégis érdekelt. Mégis megfogott. Csak nem lett az enyém...
Méltatlanul ismeretlen TT. Pedig nagyon szerethető.

Lehetett volna másképp, de a kérdések mostantól nem feltehetők.

2015. augusztus 29., szombat

Böszörményi Gyula: Mizu-mese

Ezután viszont biztos, hogy hallgattunk egy nagyot, mert abban mindketten királyok vagyunk. Állítom nektek, hallgatni tudni kell! Csendben lenni, amikor valaki ott ül mellettünk, nem könnyű. Az ember figyelme folyton ficereg, mocorog és a másik felé kandikál. Közben meg gondol dolgokat. Például olyanokat, hogy: No, hát ennek mekkora orra van! … Bár nekem is volna egy ilyen gátyóm, aminek a térdzsebébe belefér a mobil, és a hátsóján olyan cifrangos hímzés van, hogy az ember szeme belekancsalít, ha végig akarja nézni minden kunkorát. … Nem is beszélve arról, hogy a haja viszont szalmaszínű és kócos, amilyet magának még a feneséges jó ángyikám sem akarna! Szegénynek biztos az orra is azért nyúlt meg ennyire, mert úúútálja a saját haját.
Na, szóval akár ilyesmiket is gondolhatunk, miközben valakivel együtt hallgatunk. S persze eközben pontosan tudjuk, érezzük, söhöhöhőt! reméljük, hogy ő is gondol rólunk dolgokat. Persze csupa menőt, hízelgőt… Olyanokat, amilyeneket mi is szívesen gondolnánk magunkról. 


És újabb kedvencre leltem Böszörményi Gyula személyében. Aki a Mizu-mesét megírta, az bármire képes lehet.:)
Ilyen szülinapi ajándékot szeretnék kapni.

Tizenévesen merészeltem először tollat ragadni. Mivel sem bányász, sem hegymászó nem lehettem, ezért folyamatosan publikálok. A gyermekirodalmat elsődlegesen fontosnak érzem, mert a gyerekkorban dől el, milyen emberré válunk, s e „döntésben” a könyvek, filmek sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint azt hinni merjük. Én annak a kilenc éves kölyöknek írok, aki valaha voltam, még akkor is, ha felnőtteknek szól egy-egy történetem. Iskolám az élet sötét oldala volt – vallja magáról Böszörményi Gyula.

Pontosan. Minden benne van a fülszövegben, amit tudni kell Böszörményi meséjéről. Nem vídám, nem vattacukor. Egyszerű, tiszta és friss. Olyan gombóc lesz a torokban tőle mese...
Gyerekeknek íródott ésnemcsak, olyan stílusban, ami nagy eséllyel célba is érhet. Ez pedig a legtöbb, amit egy meseíró megtehet.  
Esélyt kaphatnak a gyerekek egy másabb életre. Arra, hogy más szemmel nézzék a világot, ami körülveszi őket.

Egyik kedvenc részem a mozgólépcső leírása volt:
A lifttel szemben, a padló alól emberek bukkantak elő, párban, csapatostul, vagy olykor magányosan. Először mindig a fejük búbja tűnt fel, majd azt követte a fülük, arcuk, nyakuk, válluk, testük, csípejük és végül a lábuk. Mikor az utóbbira került sor, az emberek mind egyszerre léptek egy nagyobbacskát előre, majd szétspricceltek az emeleten. 
– Mozgólépcső – közölte tudálékosan Plázantal, mivel látta, hogy Mizu kissé csodálkozva nézi a padló alól előbukkanó embereket. A barátom azonban, lévén a nagyváros szülötte, nem volt az efféle modern dolgokban… Hm, hogy is mondjam: szellemileg alultáplált, így természetesen tudta, hogy mozgólépcsőt lát.

És a leggombócosabb jelenet, nálam, a lányoké...
– Íme, az első gyereklelőhely! 
Hát gyerek, az valóban volt ott, méghozzá temérdek. Oly szabályos libasorban álltak a hosszú-hosszú-hosszú folyosón, hogy az ember rájuk pillantva nem értette, miért nem gágognak. Ráadásul mind lány volt, ahogy ezt Mizu első pillantásra meg tudta ítélni. S nem is voltak egyedül: mindegyik mellett egy-egy felnőtt állt! Sok-sok-sok anyuka, jó néhány nagymama, bőséges számú keresztanya, és egy-két (nem több) apuka. Nagyapa, keresztapa viszont egy se. 
Mizu hümmentett, és zsebre dugva mindkét kezét, lassan megközelítette a sort, melynek vége a végtelenbe veszett, eleje viszont az egyik bolt bejárata előtt toporgott. Az üzletnek akkora kirakatai voltak, hogy azokban simán elfért volna három elefántcsalád, elefántból mégsem volt bennük egy sem. A lépcsőzetes, rózsaszín selyemmel letakart polcokon egészen más dolgok sorakoztak… De ezekről majd később. 
Mizu a sor mentén járkált, miközben Plázantal maradt, ahol volt, s ahogy volt, tehát széttárt karokkal, mintha még mindig azt kiabálná: TARARARÁÁÁM! Mit mondjak, elég buggyantan nézett ki.
A kislányok és anyuk, nagyik, keresztanyuk, apuk sora néha-néha előrezökkent egy-egy párosnyit, amikor a legelöl várakozók közül a
legeslegelsőt beengedték a boltba. Ez nem történt meg túl sűrűn, ezért a sorállók beszélgettek. Halk mormogás, sustorgás, hablatyolás, csacsogás töltötte be a folyosót, és bodrozódott a fejek fölött, mint fürdőhab a kádban. 

– Elhoztam – motyogta épp az egyik anyuka a mögötte állónak. – Mégse tűrhettem tovább, hogy pont az én lányom legyen más! 
Mizu figyelmét ez az apró szócska – más – keltette fel hirtelen. Kócos haja alól kivillanó tekintetével kezdte vizslatni, milyenek is a kislányok, akik arra várnak, hogy bejussanak a boltba. 
Szeplős, rikító vörösen copfos… 
Tüsihajú, mosolygós, kopott pillangócsatos… 
Pufók, mint egy gombóc, tortamaszattal a ruhácskáján…
Fekete keretes szemüveget orrára igazgató… 
Barna bőrű, ében hajú, parázsló tekintetű… 
Szőke hajloboncos, folyton kacagó…
Görbe hátú (de nagyon!), piszkafa termetű… 
Gesztenyebarna lófarkával játszó… 
Vaskos könyvet két karján tartó, fürge szemmel olvasó… Focilabdával dekázó, fiús… 
Pimasz cserfes… 
Méla csendes… 
És még tízezerféle! Mizu ezt gondolta: Más! Mind-mind-mind MÁS! És ettől egyformán szépek! 
Ekkor a barátom figyelme ismét az anyuk, nagyik, keresztanyuk és apuk duruzsolása felé terelődött. Ezt hallotta: 

– Olvas! Folyton a szobájában ül, és olvas! 
– C-c-c-c – ciccegett erre aggodalmasan a nagyi, akinek a fenti szavak szóltak. 
– Hát lesz így belőle valaki? Rossz szemű, vaksi, az lesz! De majd én teszek róla!
Mizu tovább lépett…

 – Lányunk lett, pedig mi gyereket akartunk. 
– Pech. 
– De ha már így alakult, legalább volna csinoska, bájoska, aki a mosolyával elbűvöli a vendégeket. 
– Hát, ja! 
– Sebaj, kiollóztam a bolt hirdetését, és most itt vagyunk. Az én lányom ne focizzon! 
Mizu ballagott tovább… 
– Folyton csúfolják. Már sehova nem merem elengedni, mert örökké bőgve rohan haza. 
– Mint az én unokám, az is! Amiért görbe. 
– Az enyém meg szeplős, és a füle is kajla. Pedig nem volt kitől örökölnie, esküszöm, hogy nem! A mi családunk híres az egyenes füleiről és a szeplőtelenségéről! 
– Akár csak a miénk, az én unokám mégis görbe. Szerintem az anyja a hibás! Mondtam neki, hogy terhesen nem szabad túl gyorsan befordulni az utcasarkokon, és tilos kiflit enni, mert görbe lesz a gyerek! De hát beszélhettem én… 

Mizu hatalmasat sóhajtott. Akkorát, hogy a sorban toporogva olvasó kislány könyve lapozódott egyet, ám ő észre sem vette, csak járt a szeme jobbról balra villámsebesen: ki akarta olvasni a könyvet, mielőtt a bolt ajtajához ér. Az én barátom ekkor sarkon fordult, és Plázantalhoz ment. 

– TARARARÁÁÁÁÁM!!! – süvítette a szivárvány frakkos fickó boldogan. 
– Na, mit szól a csodánkhoz, drága ifiúr?! 
– Nem láttam semmiféle csodát – mordult Mizu. – Amit hallottam, az viszont cseppet sem csodás. 
– Talán meg kéne fodrászolni a haját, mert a szemébe méltóztat lógni! – jegyezte meg epésen Plázantal. – Persze maga csupán a boltunk bejáratáig ment, ez lehet a bibi! Jöjjön, megmutatom a kijáratot!
Azzal fehér kesztyűbe bújtatott kezét Mizu hátára tette, és így tolta maga előtt a barátomat. 
– Bocsi…! Elnézést…! Hopika, bocsika…! – mondogatta Plázantal sűrűn, miközben átvágtak az anyuk, nagyik, keresztanyuk, apuk és lányaik kettős libasorán. A felnőttek először azt hitték, hogy Plázantal és „fia” be akar furakodni közéjük, ezért vicsorogtak, morogtak, s az egyik harcias nagymama még a könyökét is belebökte a frakkos úr harmadik és negyedik bordája közé. Azután elmúlt a vész, Mizuék átjutottak a várakozók között, és tovaballagtak az elefántlan óriás kirakatok előtt. 
A barátomnak most végre akadt alkalma rá, hogy meglesse, mik virítanak az üveg mögött. Már említettük a rózsaszín selyemmel takart, lépcsőzetes polcokat. Nos, rajtuk leginkább babák sorakoztak. Karcsú, vékony, hosszú-hosszú-hosszú platina- és mézszőke hajú, égszínkék szemű műanyag babák. Mind tökéletesen egyformák, és még annál is tökéletesebben szépek voltak! Csupán a ruháik különböztek, azok viszont nagyon! Kis- és nagyestélyi, edző-ancúg, síelő-, lovagló-, motoros-, korcsolyázó-, repülős-, búvár- és érobikruha, továbbá bikini, farmer, elegáns kosztüm, nercbunda, top és póló, no meg – természetesen! – megszámlálhatatlan féle-fajta esküvői öltözék, oly hosszú fátylakkal, hogy azokból egy-egy teljes ruha kitelne. 

Mizu megint csak hümmentett, s lesett tovább. 

Az ezerféle ikerbaba sportkocsiban, pónin (azokból akadt hupilila, neonzöld, bugyirózsaszín, tintakék, cápafoglepedék sárga), léghajón, aranysámlin, trónuson, luxusjachton, tevén, űrhajón, baldachinos és napozóágyon, kereveten, padon ült vagy épp rikító színekben pompázó, fröccsöntött házának kertjében locsolt, konyhájában várta a szakácsnőjét, nappalijában tévézett, előszobájában csengetésre fülelt, mobiltelefonozott, számítógépezett, ájpodozott… Phúúúú! 
Mizu szeme belesajdult, fancsalodott és bandzsított a kavargó látványba. Ha Plázantal nem torpan meg, s teszi addig szabadon himbált jobb tenyerét barátom mellkasa elé, hogy őt is fékezésre bírja, tán még orra is esett volna. 
– Meg vagyunk érkezve! – jelentette Plázantal, megint olyan hangon, mintha azt kiáltaná: TARARARÁÁÁ!!! – Ez itt a bolt kijárata! 
És valóban az volt! Eme tényt egyrészt az jelezte, hogy fölötte a KIJÁRAT szó feszengett ezüstbetűkkel, körbefutó fényekkel, no meg az is, hogy rajta be nem, de kifelé olykor közlekedés történt. 

Mizu látta: a bolt belsejéből épp kiterelgetnek egy párt. Anyu (boldogan sugárzó arccal, sűrű hajlongásokkal) adta át hitelkártyáját a pénztárosnak. Amikor megkapta a számlát, picit haloványabb lett az arcszíne, ajkára pedig ráfagyott a mosoly, de sebaj, a lánya már ki is libbent az ajtón.
Mizu akkorát nyelt, mintha stoplis hamburgert kellene a gyomrába továbbítania. S már jött is a következő pár: nagyi és unokája… Majd újabb anyu-lány, anyu-lány, keresztanyu-keresztlány, apu-lány, anyu-lány… 

Hét kislány csacsogott boldogan a bolt KIJÁRATA előtt, míg a hitelkártyázó felnőttekre várt. Hét mézszőke, egyenes szálú, hosszú-hosszú-hosszú hajú… Hét szebbnél is szebb pofijú… Hét edzőcuccba, nagyestélyibe, farmer-topba, menyasszonyi ruhába, lovasdresszbe, nercbundába és dzsoggingba öltözött… Szóval hét rózsaszín mobiltelefont tökéletesen kerekded fülére tapasztó leányka várt sápadtszürkén mosolyogva érkező rokonára, majd tökéletesen egyforma ugra-bugra lépésekkel távoztak hétfelé. 
Ekkor a boltból unott arcú, fiatal kiszolgáló surrant elő, kezében szemetesvödörrel. Mizu kíváncsian lesett be utána a sikátorba, ami két üzletsor között szerénykedett. A lány felcsapta az ott álló konténer tetejét, és a vödör tartalmát belezúdította a hatalmas fémkaszniba, amely elnyelt mindent: a fekete keretes szemüveget, a vaskos könyvet, a tortamaszatos ruhácskát meg a kopott pillangócsatot. Jaj! – gondolta ekkor Mizu. Majd rögvest hozzátette: – JAJUJAJ!

És ettől nem is lehetett volna jobban megmutatni, hogy mi is történik valójában.

Nem érted, mi? Megmagyarázom. Az a lényeg, hogy mi, átlagemberek egyre ritkábban, kevesebbet, és akkor is egyre szottyosabbat, vicik-vacakabbat, nyúlbogyó méretűt szoktunk gondolni. Bármiről is legyen szó, az agyunkat alig tornáztatjuk, szóval a gondolataink is satnyácskák.

Pedig lehetnének másmilyenek is. Egészen másak. És lehetne a világ is egészen más. Sokkal élhetőbb. Sokkal vídámabb. Sokkal emberibb.
Elég lenne csak gondolni. De ez nem is olyan könnyű. De legalább ritka.

Kár, hogy nem elég, ha valaki egyedül gondol. Másoknak is kéne, méghozzá hasonlókat, hogy aztán senki ne legyen, aki visszadugja a konnektorokba a dugókat.

Elbűvölő mese. És ahogy kezdi, úgy zárja a történetet Böszörményi. Könnyedén, természetesen és emberien.

Felálltam hát, és a kapuhoz mentem, hogy rámorogjak a barátomra, vagy segítsek végre behozni az ajándékot, amivel – úgy tűnt – ketten se bírnak. A kertkapu még mindig tárva állt, s én a felé vezető utacska kétharmadánál megtorpantam. Mizu a járdaszegélyen ült, háttal nekem, feje kissé balra billentve. A kislányom mellette gubbasztott, magasra húzott térdekkel, feje kissé jobbra billentve. Nézték az utcát. A szemközti házat. A sarkon szimatoló kutyát. A túlcsordult kukát meg a szellő hajtotta csokipapírt. Továbbá a kerítéseket, a felhőket, a villanyoszlopokat. Ja, és hallgatták a kanális mélyéről felsejlő bluggyanat méla bluggyogását. 

S ekkor megértettem, miféle ajándékot hozott Mizu a kislányomnak. Visszaosontam hát a házba, és hagytam, hogy az utolsó darabkáig rendesen átadhassa neki… 

[Ha nem érted, miféle volt az az ajándék, hát… az jóval több mint ciki!]

2015. augusztus 23., vasárnap

Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác

Emlékszem, mit éreztem, de már nem emlékszem, hogyan.

Leginkább azért nem lesz kedvenc, mert valami félelmetes hiteleséggel adja vissza a kamaszkor összes nyűgét, bizonytalanságát, szenvedését.
Ebben a formában és ebben a mértékben nem szeret az olvasó ezzel szembesülni. Különösen nem az Anna és a francia csók után, annak folytatásaként.

Lola Nolan, a szárnypróbálgató divattervező nem híve a divatkövetésnek. Ő jelmezeket alkot. Minél ütősebb a szerelése – minél sziporkázóbb, furább és vadabb –, annál jobb. De bármennyire hajmeresztő is a stílusa, Lola imádja a szüleit, tűzbe menne a barátnőjéért, és merész terveket szövöget a jövőről. Szóval minden tök tuti (a dögös rocker fiúját is beleértve), amíg vissza nem költöznek a környékre a rémes/utálatos Bell ikrek: Calliope és Cricket. Miután Cricket – a tehetséges feltaláló -,ikernővére árnyékából kilépve, ismét része lesz Lola életének, a lány rákényszerül, hogy végre tudomásul vegye az érzéseket, amiket időtlen idők óta táplál a szomszéd srác iránt.

Egyáltalán nem tűnt az első kötet folytatásának. Külön történet, érzésem szerint, egészen más célközönségnek írva. Maximum a korosztály maradt. 
Az írónőnek szórakoztató a stílusa. Azonban itt nem volt Párizs, ami elvigye a hátán a teljes történetet. Így maradt a nem egészen erre vágytam érzés. Miközben előre tudom, hogy Stephanie Perkins következő könyvét is el fogom olvasni.
Maga a történet simán lehete amerikai filmalapanyag. Szereplők sokszínüsége, történet szövése, alakítása, Lola színes világa (parókák, sárga bakancs, klassz, oldstyle ruhaköltemények...), a fiatalok évődése, döntésképtelensége és a temérdek szenvedés a bizonytalanság miatt. 
Mindezt olyan naivitással és őszinte, tiszta, naív, rajongó érzelmekkel vegyítve, amit az ember csak kamaszkorában érezhet. Valami bájos egyveleg is lehetne..., de nem lesz az. Mert, mint már fennebb is írtam, ilyen mértében, ebben a formában... ez így nagyon sok. Könnyen átmegy irritálóba, idegesítőbe. De épp a határon, valahogy visszarángatott a történetbe és onnantól már megint minden rendben volt.:) ( csak kérdés, hogy kinél milyen szélesek a határok...)

Jó volt nyári olvasmánynak. És igen, szeretem az ifjúságnak szánt könyveket. Még nem nőttem ki belőlük teljesen.

Viták, elválás, hirtelen felindulás. Zavar felhője. Én meg azt hittem, a jóslás arra való, hogy az ember JOBBAN érezze magát a bőrében. Azt hittem, ezért fizetnek az emberek.

2015. augusztus 22., szombat

Mérő László: Az érzelmek logikája 1.

A szerelmnek ugyanazok a tünetei, mint a kolerának.

A második világháborúban egy magyar alpesi vadászegység hadnagya kiküldött néhány felderítőt a vad, hófödte hegyekbe. Hamarosan nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, és a felderítő csapat nem tért vissza. A hadnagynak súlyos lelkifurdalása volt, hogy a halálba küldte az embereit, ám azok néhány nap múlva épségben visszajöttek. Elmesélték, hogy a nagy hóban teljesen eltévedtek, és már várták a halált. Egyszer csak egyikük észrevette, hogy a hátsó zsebében van valami ronggyá gyűrt papírféle. Kiderült, hogy egy térkép. Nagy nehezen sikerült azonosítaniuk, hol vannak. Sátrat vertek, és valahogy kibírták a havazás végéig. Akkor elindultak, és bár a térkép néhány helyen nem igazán volt pontos, szerencsésen visszataláltak. A hadnagy elkérte az életmentő térképet, hosszan nézegette, és megdöbbenve látta, hogy nem az Alpok térképe, hanem a Pireneusoké.  

Különleges könyv. Olvasása közben nagyon megszeretteti a szerzőt. Megszeretteti a kísérleteket. Megszeretteti a kíváncsiskodást. Megszeretteti az Életet.

Izgalommal olvassa az ember minden sorát és amikor a végéhez ér, akkor kezd csak igazán élni a történet. Mert meggyőződésem, hogy ez a könyv nem a könyvespolcokra íródott. Sokkal inkább a hétköznapokra.

Mindig túl messzire kell mennünk ahhoz, hogy megtudjuk, milyen messzire mehetünk el. 

És nem mindegy, hogy miyen útravalóval indulunk.

Engem már az első sorokban elbűvölt a "szeret, nem szeret" virágszirom játék francia fordításával "szeretem, nem szeretem". Mert mennyivel másképp hangzik. Mert árnyalatninak tű dolog és mégis... igazából egészen más rálátást biztosít ugyanarra a dologra.

Ez volt az a pont, amikor elakadtam az értékelésben. Hiszen Mérő annyira jófej. Annyira könnyedén adja elő az amúgy egyáltalán nem könnyed dolgokat, hogy úgy éreztem, az én mesélésem, magyarázatom, csak unalmasabb lehet az eredetitől. 

És akkor előbújt belőlem a csakazértis, hogy meg szeretném mutatni az én MérőLászlós világomat.

Amiben központi helyre kerülnek az érzelmek. Mert helyes felismerésükkel, értelmezésükkel, megélésükkel és kihasználásukkal igen igen előnyös pozícióba kerülhetünk a legtöbb helyzetben. Éppen ezért fontos tisztában lenni önmagunkal és nem vetíteni. 
Mert érzelemek nélkül nincs értelem.

És az érzelmek köré felépíthetjük a saját világunkat. Vagy az érzelmi alapra építjük? Leginkább mindkettő. Hiszen körülvesznek az érzelmek. Ugyanakkor biztos alapot is nyújthatnak.  
Ilyen környezetbe pedimár minden belefér, ami az élet velejárója
Mert ilyen körülmények között könnyeden látja be az ember, hogy nem érdemes a pozitív vagy negatív gondolkozás szemüvegén keresztül személnünk a világot. Ha már kategorizálni, dobozolni akarunk, akkor hasznosabb az okos és buta gondolkozás irányába venni az irányt. Az okos gondolkozás pedig épp annyi pozitív es negatív gondolatot tartalmaz, amennyi indokolt. Ez akkor is így van, ha manapság menő a rózsaszín, a vattacukorba csomagolt, csak pozitív gondolkozással lehetünk boldogok személetd... és igen, az ember szívesebben szeretne kizárólag pozitív szemüvegen kereszül tekinteni a helyzetekre... csak nem biztos, hogy hosszabb távon ez egyértelműen nyerő. 

Igazából az egész történet, az egész könyv arról szól, hogy hogyan lehet tudatosan élni, kihasználva az adott helyzet adta lehetőségeket. 
Legyen szó a pozitív érzelmek kihasználásáról (kreativitás), vagy a negatív érzelmek felhasználásáról (reális, optimálisabb döntéshozás). 
Nem erőszakol természetellenes viselkedéseket az olvasóra. 
Nem akar világo(ka)t megváltani.
Nem túloz. Nem fehéríti ki a feketét, vagy zöldíti el a fehéret. Meghagy mindent annak ami. De komoly fegyvert tesz az olvasó kezébe. 

Ez a könyv a lehetőségek könyve. Legyen szó arról, hogy az ember elgondolkozik a tanult tehetetlenség fogalmán (zseniális kísérletekkel támasztja alá a jelenség létezését) és megpróbál kilépni azokból az élethelyzetekből, amikből már rég ki kellett volna lépnie, vagy egyáltalán be se kellett volna kerüljön.
Nem árulja a könnyen, boldogan élet illúzióját. Hiszen az igazán fontos és igazán értékes dolgokhoz nem vezett könnyen és gyorsan út. Viszont az egész könyv maga a boldogság lehetősége. 
Flow áramlat:  
1. az illető képességeivel összhangban lévő, egyértelmű célok;
2. a tudat erős fókuszáltsága;
3. az öntudatosság tudatos észlelésének megszűnése;
4. az időérzékelés torzulása;

5. azonnali reakció a tevékenység alatt felmerülő jelzésekre;
6. egyensúly az egyén képességei és a feladat nehézsége közt (a feladat nem túl könnyű, de nem is túl nehéz);

7. a szituáció feletti kontroll érzése;
8. a tevékenység belülről jutalmaz, ezért nem megterhelő;
9. az illető teljesen elmerül abban, amit csinál, minden figyelmét erre összpontosítja;
Az olvasó kezébe adja a hit erejét. És az valami zseniális (kell hozzá egy adag bölcsesség és magabiztosság), hogy épp a saját meggyőződésével ellenkező területen bizonyítja be (könnyen és gyorsan tanulás, fogyás, ésígytovább), hogy igazából jóval tágabb az életterületünk, sokkal messzebb vannak a határaink, hogy tulajdonképpen bármit elérhet az ember, ha elég kitartó és hisz. Hisz a módszerben, amit használ, hisz a választásában és hisz önmagában. 

És mindenről valami hihetelen szórakoztatóan, okosan és érdekesen tud mesélni. 
Legye szó intelligenciáról:
< Intelligencia: az adott kulturális közegben való tájékodási képesség. 
Észt nem tud adni az iskola. Mindenki ugyanolyan intelligenciával távozik az iskolából, mint amivel érkezett, csak kikupáltabban. 
Saját véleményem is hasonló a témában. Persze lehetne ez másképp is, ugye...
De akarjuk, hogy másképp legyen? >

Legyen szó hangulatingadozásokról:
< Rossz hangulatban jobban figyelünk a külvilág ingereire és sokkal reálisabb látjuk a dolgokat (depresszív realizmus), míg jó hangulatban hajlamosabbak vagyunk előítéleteinket is belekeverni a helyzetek megítélésére. És mivel semmi nem fekete, vagy fehér, ezért az is benne van a pakliban, hogy jó hangulatban sokkal kreatívabb az ember, hiszen egészen más impulzusokat vesz fel a környezetéből, amiket pedig szintén hasznosítani tud> Ez is egy tipikus példa arra, hogy mindig mindent a megfelelő időben és akkor nem kell keseregni, hogy nem jött még el az ideje... csak meg kell találni, hogy éppen minek van itt az ideje! :)
 
Legyen szó a tanult tehetetlenségről, vagy mégsem, de ez majd kiderül: ( tudom, hogy már említettem korábban, de nem véletlen, hogy még szerettem volna visszatérni rá...) 
< Veszélyes. Mert körülvesz bennünket. Mert sokszor bennünk van. Bizonyított, hogy a tanult tehetetlenség és a depresszió között elég szoros kapcsolat áll fenn: hasonló vegyületek hiányoznak a szervezetből. Tehát összekapcsolódik a két fogalom. Egyértelműen és szorosan.
Veszélyes. Mert a tanult tehetetlenséggel mindenki foglalkozik, ezernyi kutatás készült a fogalomra épülve és közben valahogy elfelejtődik, hogy gyakorlatilag ennek az ellentéte a tanult optimizmus. Ebben a témában csak kevéske kutatás, kísérlet készült. És nem értem az okát. Hiszen ahogy a tehetetlenség tanulható, úgy az optimizmus is. És mennyivel többet érnénk vele, ha ezt nem csak elméletben beszélnénk róla, hanem aktívan, a tköznapokban is kamatoztatnánk... >

És a boldogság. Pedig erről sem könnyű hitelesen, érdekesen, nem közhelyszerűen írni. Nem vattacukorba csomagolt boldoságról mesél. Hanem az igaziról. 
Minden ember a maga módján boldog. Hiszen nagyon szubjektív a boldogságszint értékelése. Naponta tapasztalom, hogy mennyire igaz ez a feltételezés, kijelentés. Külön posztot készülök írni a boldogságportfólióról (ezért az 1. a bejegyzés címében, hiszen már készül fejben a 2. :) ). Mert szükségem van rá. Egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy mi kerülne a sajátomba. 
Önmagunk megtalálása sokkal fontosabb, mint a boldogság megtalálása. Ha figyelembe vesszük, hogy igazából a boldoság 20%-a áll rajtunk, ez a 20 százalék befolyásolható, akkor azért nem nehéz belátni, hogy sokkal többet érhetünk el, ha saját magunkba fektetünk. Ha arra koncentrálunk, amit befolyásolhatunk, amin változtathatunk, amit alakíthatunk.

Igen. Mert ideális esetben mi alakítjuk. Ideális esetben megvan a kontroll saját érzelmeink, saját döntéseink, egyszerűen az életünk felett. Ennek a kontroll-élménynek pozitív hatását a legnyilvánvalóbban a rákbetegek segítségével végzett kísérletekkel bizonyították. Hiszen szükségünk van arra, hogy kézben tartsuk a dolgokat és ne passzív szerpelői legyünk az életünknek.

És egy másik kényes téma... A boldogtalanság. Mert a boldogtalanság nem a boldogság ellentéte, vagy nemléte. És amikor ezt megértjük, utána már nem fogunk félni se a saját démonainktól, se az idegenektől. Mert attól a pillanattól megszűnik majd a félelem és a görcsös menekülés. És azt az állapotot már csak egy hajszál választja el attól, hogy működjenek a dolgok. 
Maslow motivációs piramisa

A kontrollált düh felhasználásáról és az általa felszabadított pozitív energiákról szóló történet talán a kedvenc részem volt. Hiszen szeretném elsajátítani és aktívan használni. Szép kis feladat lesz. 
Nem is olyan rég közelről láttam, hogy mennyire hatékony, mennyire gyorsan lehet vele eredményes lenni. Félelmetes volt. Zseniális. Akarom. :)

És még mesélnék, hisz MérőLászló is mesélt... mesélt az emberi szükségletekről, a motívációról, a szükségletek helyettesíthetőségéről. Ezek fontosságáról.  És soha nem érne véget...
Nagyszerű könyvélmény. Egyészertelműen az év könyve eddig és már alig várom a következő találkozást MérősLászlóval.

Nem mindegy, hogy kivel hallgat az ember. Mint ahogy az sem, hogy kit hallgat.:) 

És én, mint született idealista, soha nem szabad elfelejtsem, hogy az okok prózaisága nem akadályozza a következmény költőiségét.:)
Úgy talán sokkal hamarabb meg fogom találni mindig a helyem a hétköznapokban. Mindenféle fájdalmak és túlkombinálások nélkül. 

..., mert úgy érzem, hogy ennek is még itt van helye:
A Lüscher-teszt két fő dimenzió mentén helyezi el az embereket: autonóm- heteronóm és aktív-passzív. A négy szélsőségnek megfelelő színek: az erősen autonóm és aktív (azaz másokat befolyásolni akaró, "nyomulós") emberek leginkább a piros különféle árnyalatait választják. Az autonóm, de passzív emberek ( akik békén hagyják embertársaikat, de maguk sem befolyásolhatóak könnyen) színe a zöld. A heteronóm és aktív emberek ( ők elsősorban élménykereső) a kék felé hajlanak. A heteronóm passzívak (akik arra vágynak, hogy befolyásolja valaki őket) a sárgát választják leginkább.
A Lüscher-teszt, ellentétben más hasonló jellegű tesztekkel, semmilyen elméleti alapra nem épít, csakis statisztikai adatokra – talán éppen ezért bizonyult a sok hasonló teszt közül máig is a legstabilabbnak és leginkább megbízhatónak.
(Színtesztek)


Ami még elbűvölt a stílus, a kutatások mellett, hogy mindezt milyen könnyedén, milyen terémészetességgel ötvözi irodalmi élményeivel. Kellemes. 
Mindenkinek bátran ajánlom.

Egy igazán bonyolult hibát nem azért tudunk megjavítani, mert ismerjük a konkrét „betegségét”, hanem azért, mert tudjuk, hogy működik a jól működő szerkentyű.

2015. augusztus 16., vasárnap

Kaffka Margit: Hangyaboly

Az élet megy a maga útján – és amit mi görcsös erőlködő kis akarásunkkal elébe írnánk, rákényszerítenénk – bizony csak felibe-harmadába teljesíti. Valami csüggesztő, de mégis kibékítő középszer ez; a neve: megalkuvás.

Nem szeretném, ha majd idősebb koromban szorgosan bólogatnom kellene Kaffka meglátásaira. Akkor sem, ha nagyon szépen fogalmaz...

Vagy mégis?
(…) az embert a saját fiatalsága gyötri, és az ilyenből baj is lehet, ha az ember nem áll a sarkára egyszer, nem fogja fülön az életet. Élni, nézni, játszani vele, amíg lehet, úgyis elég rövid lesz tán az egész – és semmit nem venni túl tragikusan! …

A Hangyaboly – írja Bodnár György – egy zárda életét mutatja be, melynek csendes, fülledt levegőjét felborítja az új főnöknőválasztás… A pártokat főképpen a zárda anyagi forrásainak megválasztása állítja szembe. A régiek a módos jelöltek hozományára és a főúri adományokra akarnak építeni továbbra is. Ezért igyekeznek belekényszeríteni a rendbe Gross Helénkét, a haldokló főnöknő unokahúgát, akire nagy örökség vár. A modernek szeretnék, ha feleslegessé válnának a pénzhozományok: akkor csak a rátermettség és a hivatás lenne az apácák toborzója. Ezért akarnak magasabb iskolákat tervezni, egészséges, új épületeket építeni… De ha ez a kép csak önmagáért születik meg, a Hangyaboly csupán éles szavú antiklerikális irat. Nagyobb igény szülte. Kaffka zárdája önálló, eleven világ: belső logika szerint épül vel, plasztikusan kidolgozott alakjai önnön törvényeiket követik. S ugyanakkor mindvégig érezzük, hogy a zárdai élet belső izgalmai nagyobb áramkörbe kapcsolódnak.

Nem tudok elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy én ebben az épületben töltöttem középiskolás koromból 3 évet. Az a sors különös játéka, hogy Református Gimnázium tanulójaként. És ugyan azokban az időkben nem szenteltem ennek különösebb jelentőséget, de az épület egy elkülönített részében továbbra is működött a zárda. A hangyaboly.

Kaffka stílusát megszerettem. Szereplői is közel kerültek hozzám. A leges legszürkébbekk is. Érdekesnek találtam őket. Manérokkal és azok nélkül is.
De a történet, amivel foglalkozik... az valahogy az utolsó sorokig távol maradt tőlem. Az új főnökválasztás jelöltjei közül nem tudtam senkinek drukkolni, mert valami zseniális hidegvérűséggel tartott távol Kaffka tőlük. Azzal, hogy nem fekete-fehérben vázolta a lehetőségeket. Azzal, hogy igazából csak akkor éreztem enyhe részrahajlást, ha eszeveszettül kerestem a sorok között... vagy csak nem ismertem fel... Talán ez is volt a lényeg. Belülről kívülállónak maradni. Talán, mint Erzsi.

A belső titkok, a napi rutinok, a szigorú szabályok, ezen szabályok kijátszása, vágyak, hiányok, viszályok, női praktikák, szerelmek, harcok, intrikák. Hangyaboly. Találó a cím.
Félelmetes lehet egy ennyire zárt közösségben nyílvánosan visszautasítottnak, lenézettnek, kinevetettnek, esetleg szánalmasnak lenni.

És hát istenem, engem itt sok minden csakugyan mulattat; tudod, érdekes dolgok mindenütt vannak, ha az ember tudja csak úgy nézni – maga nem mászik bele nagyon.

2015. augusztus 15., szombat

Július könyvekben... Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

Arra készülök, hogy elhagyjam magam. Annyi mindent elhagytam már az életben, az nem lehet, hogy éppen magamat ne legyek képes elhagyni.

Már volt ugyan szó róla , de ez történetesen az a novelláskötet, amiről érdemes a legkedvencebb novellán túl is említést tenni. 
Mert a legkedvencebb mellé sok kedves novella is került.

Tóth Kriszta az az írónő, akinek az alkotásait hangulatkönyveknek érzem. Csodálatosan tud hangulatot teremteni. Hétköznapiakat. Ünnepieket. Közönségeseket. Különlegeseket. Nyomottakat. És csak elvétve bújik meg a háttérben öröm, boldogság, nevetés... és mégis szeretni valók ezek a hangulatok. Szeretni tudom a hangulatit. Mert természetesek. 
És azt hinné az ember, hogy az egyszerű, természetes helyzeteket, úgy ahogy történtek, könnyű visszaadni. Pedig nem. Mert valami mindig hiányzik az olvasónak... TK úgy formálja meg a hangulatait, hogy - a visszaadáson túl- olyan érzést vált ki az olvasóban, amit könyv, szavak nélkül is érezne egy hasonló élethelyzetben az ember. És ezen keresztül, ha akarom, ha nem, nagyon közel kerülnek a novellái hozzám. Még azok is, amik alapvetően lehet, hogy taszítanának.

Nem egy nyári strandélménynek szánt könyv. Nem is kell minden könyv strandképes legyen...

TK egyike kedvenc szerzőimnek. Mert tud írni. Mégis. A Vonalkód értékelésében már volt szó róla, hogy borzasztó nehéz lehet úgy élni, hogy ha nem tudsz felejteni. És a Pillanatragasztó megírásáig sem tanult meg felejteni. Vagy a szereplői nem tanultak meg felejteni. Természetesen ez is egy lehetőség. Csak magamat tudom ismétleni. Nagyon fájhat ez...

És el fogom olvasni TóthKriszta következő könyvét is. Mert olyan TóthKrisztásak. És talán ehhez hozzátartozik a fájfalom és a nem tudni felejetni is...

Az eget szerette nézni, magyarázta, mit lehet a felhőkben látni – ez elég idegesítő szokása volt egyébként, mert amit mutatott, soha nem hasonlított a megnevezett állatra vagy formára. 

2015. augusztus 13., csütörtök

Július könyvekben... Henrik Ibsen: A vadkacsa

 ... magának mindig kell valami, amiért rajonghat. Maga sose éri be önmagával. 

... mert nekem ez is kimaradt a maga idejében. Nem volt kötelező ( ezt mindenképpem szerencsésnek tartom, hisz nem kellett tőlem idegen elemzésekkel foglalkoznom...) és mint már írtam, nem voltam nagy barátkozásban a színművekkel ( ez pedig minden csak nem szerencsés...). Én balga.:)

A fülszövegét most sem értem. Nem igazán a kedvcsináló  fajtából való. Ám a jó bornak, ugye, nem kell cégér. Fülszöveg ide, vagy oda... ez az alkotás zseniális. 

Henrik Ibsen (1828-1906) méltatói G. B. Shaw-tól Lukács Györgyig egyetértettek abban, hogy A vadkacsa, ez a „csodálatos tragikomédia”, a nagy norvég drámaíró munkásságának egyik legjelentősebb fordulópontja. 
„…Ez az új darabom – írta Ibsen – bizonyos szempontból kivételes helyet foglal el színműveim között; módszerében sok tekintetben különbözik az előzőektől…A vadkacsa talán új ösvények felderítésére ösztönöz majd néhány fiatal drámaírót, és ezt kívánatos eredménynek tartom.” 
A darab 1884-ben jelent meg nyomtatásban, 1885. januárban volt norvégiai ősbemutatója, és a századfordulóig már bejárta Európát. Magyarországi ősbemutatójára 1906-ban került sor, a Thália színpadán, Lukács György fordításában. 
A kényes társadalmi témákat boncoló, modern pszichológiájú dráma napjainkban is kedvelt darabja a színházaknak, hazájában és külföldön egyaránt.

Nem sejtettem a tragédiát, ami felé igazából megállíthatatlanul halad a történet. Nem siklik ki, mert annyira biztos vágányon halad, hogy nem tud kisiklani. 
Az utolsó oldalakon azért már várható volt, hogy ez nem az a történet, aminek happyend lehetne a vége. Túl sok volt a hazugság. Túl sok volt az eszmény. Nem ideális társulás.
Nem voltak szimpatikus szereplők. De tényleg. Senkit nem tudtam kiemelni, hogy na jó, ő talán mégis. Nem. És igen. Így is el tudja egy mű adni magát. A történettel. A formával. A stílusosságával.
Nem véletlenül nem happyendes. Nem véletlenül olyan külölegesen bánatos. Hiszen északi...

Mert aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle!