Leiner Laura: Bábel

Bábel. A legnagyobb nyári zenei fesztivál, valahol Pápa mellett. Mi lehet jobb annál, mint tizenhét évesen, életedben először, egy hetet eltölteni itt a barátaiddal? A zárónapi koncert a Red Hot Chili Peppersé, és Zsófi többek között azért érkezik, hogy találkozhasson Anthony Kiedisszel. Na de addig még sok minden történik vele, Napsival, Abdullal, Hipóval és Szaszával az Európa, Ázsia, Afrika és Ausztrália színpad körül… Bábel. Ha voltál már fesztiválon, azért fogod szeretni, ha még nem voltál, azért.

Nem. Nem a Szent Johanna Gimi. Ezt azért az elején sokszor kell tudatosítsa magában az olvasó. Ha efelett szemethuny egy őrült SzJG fan, akkor nagyon meg tudja szeretni a történetet.
Sok poén, tényleg nagyon nagyon sok. Ötletes jelenetek. Nálam rendben volt úgy teljese egészében az egész könyv.
És igen, így is lehet listát írni, hogy az ember ne fárasztónak, vagy értelmetlennek tartsa (igaz Erlend Loe?...):
1.Teljesen oda vagyok Szaszáért.
2. A jelek szerint vonzódik az őrültekhez, mert ő is hasonlóképpen érez velem kapcsolatban.
3. Semmi sem történt közte és Eulália között, csak a csók, amit láttam, az volt az utolsó momentum a kapcsolatuknak, merthogy utána reggelig engem keresett.
4. Sikerült elmagyaráznom neki, hogy nem is éreztem semmi Kolos iránt, egyszerűen imponált, hogy VIP-jegyes. Ez felszínes és szörnyen gyerekes volt tőlem, de mentségemre legyen mondva, hogy Szasza meg féltékenységből lógott Opáliával.
5. Összességében arra jutottam, hogy fogalmam sincs, mikor szerettem belé, valószínűleg évekkel ezelőtt, de mégis Kolos világított rá arra, hogy mit érzek valójában, így sokkal lógok neki.
6. Szasza sem tudott konkrét infót arról, hogy mikor kezdett nem barátként nézni rám, de azt mondta, Kolos felbukkanása ébresztette rá ténylegesen, így ő is sokkal lóg neki.
7. Mindketten egyetértettünk abban, hogy utáljuk Abdult, amiért a jelek szerint ő mindkettőnknél okosabb.
8. Amíg a mellkasán pihentettem a fejem, folyamatosan a hajamat birizgálta, ami egyébként tetszik neki, mert szerinte különleges és fura, ami passzol hozzám, és csak azért mondta, hogy utálja, mert azt akarta, hogy szomorú legyek.
9. Beismertem, hogy tényleg rosszul esett, hogy nem tetszik neki a hajam.
10. Elmondtam neki, hogy sokat jelentett az ál-házasság-kötésünkkor elcsattant ál-csók.
11. Elmondta, hogy szándékosan adta, mert MEG AKART CSÓKOLNI. (:
12. Megegyeztünk, hogy maradhatok az utolsó éjszakára a sátrában.
13. Egyikünk sem tudja, hogy rakjuk ki a punkot, akit, ugyebár, én fogadtam be.
14. Mindketten egyetértünk abban, hogy végül is egyáltalán nem fura az, ami kettőnk között történt.
15. Ennek mindketten ugyanannyira örültünk.
16. Közöltem Szaszával, hogy nem szakíthat velem, mert én szoktam kidobni a helyette a barátnőit, és nyilván magamat nem fogom, úgyhogy jól gondolja meg a dolgokat.
17. Erre azt mondta, hogy eszében sincs szakítani velem, de amúgy megkérne mást.
18. Ekkor ütöttem meg először úgy, mint a fiút, akivel együtt járok. De biztosan nem utoljára.
19. Bevallottam, hogy napokig gyakran néztem reggel, ébredés után, amikor még aludt.
20. Ő pedig bevallotta, hogy nem álmában ölelt át és fogta meg a kezem, hanem akkor még ébren volt.
+1 Megegyeztünk, hogy nem válunk el. (:

Egyáltalán nem vagyok egy fesztiválozó arc, az RHC se kifejezetten kedvenc... így azért erősen tartottam a dologtól.

De Laura stílusa ezen túllendített. Érzésem szerint sokkal közelebb álltak a szereplők a szerzőhöz, mint a sorozatosak és ez mindenképp jót tett a regénynek. Őszintébb volt és hitelesebb. Tőlem meg távolabb, de ebbe azért valószínüleg belejátszik a helyszín és a kerettörténet.
Viszont tényleg van olyan erősen szimpatikus számomra a LL féle világ (,  mert lehet ezt szeretni, vagy nem, de szerintem az az egy egész biztos, hogy létezik...:) ), hogy elvigye a hátán a regényt, akkor is, ha érzem, hogy hol vannak a gyengéi.

Várom a következő könyvét Laurának. És igen. Engem megvett magának.:)
 

Irvine Welsh: Trainspotting

Válassz minket! Válaszd az életet! Válaszd a jelzáloghitelt; válaszd a mosógépet; válaszd az autót; válaszd a fotelt, ahonnan kényelmesen nézheted azokat az agyelszívó, lélekölő vetélkedőket, miközben szemét kaját tömhetsz a pofádba. Válaszd azt, hogy elevenen elrothadsz, hogy öregségedre magad alá pisálsz és szarsz egy otthonban, hogy csak egy kurva nagy szégyellnivaló terhet jelentesz azoknak az önző, elbaszott kölyköknek, akiket a világra hoztál. Válaszd az életet!
Vagy válaszd a drogokat! A könyv alapján nincs más lehetőség...

Igénytelenség. Kilátástalanság. Szánalmasság. (, hogy ezt jelenti a kábítószer? Vagy a könyv?...)
Értem én, hogy mi köré akarta a szerző a kerettörténetet, csak számomra a felszín taszító, a taszító felszín alatt levő rész pedig távoli és hiteltelen.

Skócia és Edinburgh viszont megérdemel egy képet, mert mindkettő csodálatos lehet.  És a könyv történetétől sokkal érdekesebb, értékesebb történeteket rejthetnek, ebben egész biztos vagyok.
 
Nem, nem lesz az a sokszorolvasós könyv.

Egyedül ami a javára írható, hogy hitelesen mutatja be a drogokkal járó létet (életformának azért erősen túlzás lenne nevezni...).

Néha tényleg elhiszem, hogy ez a hülye még mindig azt képzeli, a merevedés csak arra jó, hogy áthugyozz egy fal fölött.

J.R.R. Tolkien: A Gyűrűk Ura

 

Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen.

Mert ezt a pillanatot meg kell örökíteni :) Igen. Elkezdtem olvasni. 
Kiegészítés: És röpke egy hét alatt be is fejeztem.

Minden bizonnyal azért, mert csodálatos volt. Minden egyes mozzanata, minden képe, minden szereplője.

Azt a legnehezebb befejezni, amit el sem kezdesz.
... és mennyire igaz. Valószínűnek tartom, hogy kevés olyan olvasója van a bejegyzésnek, aki ne látta volna a filmet, vagy ne olvasta volna a könyvet. Egyiket se ismertem mostanáig. Igazából nem is értem, hogy miért alakult így és eddig miért maradt ki nálam. Az biztos, hogy sokszorolvasós lesz nálam:)

Tolkien olyan szép mesevilágot álmodott meg... Már A babóban is. És itt pedig csak folytatta a mesét.

A Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig – legalábbis terjedelmét tekintve – alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje. Tolkien képzelete szabadon, ráérősen kalandozik a könyv három vaskos kötetében – vagyis abban a képzelt időben, mikor a világ sorát még nem az ember szabta meg, hanem a jót és szépet, a gonoszat és álnokot egyaránt ember előtti lények, ősi erők képviselték. Abban az időben, mikor a mi időszámításunk előtt ki tudja, hány ezer, tízezer esztendővel a Jó kisebbségbe szorult erői szövetségre léptek, hogy a Rossz erőit legyőzzék: tündérek, féltündék, az ősi Nyugat-földe erényeit őrző emberek, törpök és félszerzetek, erdő öregjei fogtak össze, hogy a jó varázslat eszközével, s a nagy mágus, Gandalf vezetésével végül győzelmet arassanak, de épp e győzelem következtében elenyésszen az ő idejük, s az árnyak birodalmába áthajózva átadják a földet új urának, az emberfajnak. Különös világ ez az emberfölötti – vagy emberalatti – lényekkel benépesített Középfölde. Anyagi valósága nincs. Baljós, fekete várai, csodás fehér tornyai, fullasztó, sűrű erdei, gyilkos hegyei, sötét mélységei gondoskodnak róla, hogy egy pillanatig ne érezzük magunkat a fogható valóság közegében.

Egy ideig úgy gondoltam, hogy egy igazi felnőtteknek szóló mese. De nem. Ez a tündérmese mindenkinek szól.
Mert megvan benne minden, amit tudni érdemes a világról. Minden amit, ahogy érezni érdemes.
Mert valami hihetetlen gyengédséggel, méltósággal és könnyedséggel tanít meg elengedni dolgokat, személyeket, feldolgozni helyzeteket. Talán ez esett a legjobban a sok sok szépen, melegen és lágyan túl...

Csodálatos tündérmese...

– Hát az igazi meséknek sosincs végük?
– Nem, sosincs végük – mondta Frodó. – De a szereplők jönnek-mennek, ahogy a szerepük véget ért.

Tammara Webber: Easy – Egyszeregy

Igazából még a felénél jól le akartam húzni... az volt az érzésem, hogy butább egy könyv, mint a faék. 

Riadtan jöttem rá, mit jelez zsigeri reakcióm: féltékenységet. Egy srác miatt, akit alig ismerek, akivel több nyálat váltottam, mint szót.

 

A végére a megszerettem az erősen túlzó kijelentés lenne, de lekötött, szórakoztatott és értékelem, hogy nagyon eladható (trendi/menő) formába csomagolt valamit, ami igazából egyáltalán nem baj, ha minél több emberhez eljut. 

 

A borítótjától, ami igazából közömbös, csak a fülszövege volt semmitmondóbb:

Egy ismeretlen megmentő.

Egy nyugtalanító titok.

A szerelem nem mindig sima ügy…

A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált…

Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.

Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére.
 

Erőltetett és egyszerű egyben. Miközben nagyon izgamas akar lenni. Nem mintha nem lenne igaz a fülszöveg, csak lehetett volna ezt másképp is... 

Sokszor a regény olvasása közben is ezt éreztem. Lehetett volna másképp is. Lehetett volna nekemvalóbban is.

Pedig voltak klassz mozzanatai. Nem is kevés.
 

Voltak mosolygós részek: 

 – Helyes. – A professzor úr feszélyezetten mocorgott, és újabb zsepit nyújtott felém. – Jaj, az ég szerelmére… ahogy a lányomnak is mondtam, nincs az a fiú a földkerekségen, akiért érdemes ennyit szenvedni. Én csak tudom, én is voltam fiú.

vagy ez:

– Imádom, hogy pasi vagyok. Le kell adni két-három kilót? Pár hétig mellőzzük a ketchupot, és probléma egy szál se.
Vállunkra vetettük a hátizsákjainkat, és fölballagtunk a lépcsőn.
– Most már tényleg utállak.

 

Voltak hangulatosak is... És hiányzol, nem is tudom, hogyan mondhatnám másképp: mind a ketten hiányzol.

 

Vannak benne olyan ordító közhelyek, mint ez: Úgy véltem, az emberek ritkán mondják ki, mit gondolnak, tárják föl, mit éreznek. Senki sem őszinte.

És olyan romantikus-nyálasak is, mint az utolsó mondat. Nem nehéz azt választani, hogy veled legyek, Jacqueline – lehelte, és még egyszer hátrahúzódott, hogy a szemembe nézzen. – Könnyű. Mint az egyszeregy.

 

És akkor miről szól igazából?
Nagyon normális dolgokról: , hogy hol a határ egy kapcsolaton belül tizenévesen. Hogy meddig kell/lehet/szabad elmenni a másikért. Hogy ennek milyen kihatásai vanna a huszas éveire az embernek... A nemi erőszakról. Arról, hogy kell és lehet ez ellen harcolni. Hogy fel lehet dolgozni. Hogy lehet védekezni. Hogy le lehet legyőzni a sztereotípiákat. Hogy lehet és kell bátornak lenni.
        Mindezt tényleg nagyon menő környezetben, feloldva ezzel valamennyit a téma feszültségéből, de nem elkomolytalanítva.

Egy könnyen olvasható, trendi könyv. Talán jól van ez így.

Hogy többször olyan érzésem volt, hogy Árnyalat lightot olvasok... az biztos azért van, mert nem vagyok jártas a hasonló regényekben és csak ahhoz tudok hasonlítani, amit ismerek.

Alan Bennett: A királynő olvas

– Az a benyomásom, Fenséges asszonyom, hogy jóllehet az olvasást nem lehet kimondottan elitistának bélyegezni, mégsem a megfelelő üzenetet küldi a nyilvánosság számára. Némileg kirekesztőnek hat.
– Kirekesztőnek? De hát az emberek többsége tud olvasni!
– Tudnak, Fenséges asszonyom, de nem vagyok biztos benne, hogy meg is teszik.
– Ez esetben, Sir Kevin, én példát mutatok nekik!

Elegáns. Könnyed. Nagyvonalú. Emberi. Kellemes. Üde. Mesés.

Minden könyv gyújtószerkezet, arra való, hogy felgyújtsa a képzeletünket.

És ki ne ismerné az érzést?... És még valami másra is rájött: arra, hogyan vezet egyik könyv a másikhoz, hogy bármerre fordul, mindenütt újabb és újabb ajtók nyílnak, és hogy egy nap nem elég hosszú ahhoz, hogy annyit olvasson, amennyit szeretne.

És hogy miről is szól igazából?
Az angol királynő éli az uralkodók dicsőséggel teli, ám roppant unalmas életét: gyárakat látogat, fogadásokat ad, megnyitja a parlamenti ülésszakot, negyedszerre is megnézi a Niagara-vízesést, és minden héten kötelezően meghallgatja miniszterelnöke érdekfeszítőnek éppen nem mondható beszámolóját. Ám egy szokványosnak induló napon, mikor az udvari kutyafalka megtámad egy mozgó könyvtárat, a királynő élete egy csapásra megváltozik: menthetetlenül rászokik az olvasásra.
Az író finom humorral ábrázolja, hogy napjainkban milyen különc cselekedetté vált az olvasás, hiszen a canterburyi érsek is a Celebek a táncparkettent nézi esténként, emellett végigkövethetjük, hogyan próbálja a királynőt környezete leszoktatni erről a furcsa hóbortról. A kisregény szellemes válasz a „ment-e a könyvek által a világ elébb” örök kérdésére.

Erlend Loe: Naiv. Szuper.

Van két barátom. Egy jó és egy rossz. És aztán van még a bátyám. Lehet, hogy nem olyan jófej, mint én, de azért rendes.

Itt még stílusosnak tűnt és megvolt a hangulata. Igen, ez a mű első négy mondata...

A Naiv.Szuper. egy 25 éves fiú szemszögéből mutatja be azt a generációt, amely nem találja az élet értelmét, nem látja az ahhoz vezető utat, és céltalan pótcselekvésekkel igyekszik megtalálni a helyét a világban. Hősünk egyszerűen gondolkodik az életről: listákat ír a számára fontos és nem fontos dolgokról, labdázik és faxol, New Yorkba repül, sőt még egy, a relativitáselméletről szóló könyvbe is belekezd, hátha választ kap égető kérdéseire az idővel kapcsolatban.

A fülszöveg a fennti szösszeneten túl a következőt is tartalmazza: Erlend Loe regénye, bár látszólag apró dolgokról szól, elgondolkodtatja az olvasót az életről és a halálról, a jövőről és a gyermekeinkről.
20 nyelvre fordították le, több országban kultuszregényként tartják számon, a fiatal norvég író sikerkönyve egyszerű történet nagyon komoly dolgokról.

Nem akarok illúzióromboló lenni, de nem hogy nagyon komoly dolgokról nem szól a könyv, de leginkább egy nagyon klassz dizájnba csomagolt semmi az, ami a leginkább közelít ahhoz, amit olvastam.

Mert azt el kell ismerni, hogy egyedi és ezzel nálam ki is merült minden pozitívuma. De úgy látszik ez elég volt, hogy az első általam olvasott könyve után (, ami még ettől is távolabb állt tőlem...) ezt is elolvassam és valószínű, hogy vagyok annyira mazochista, vagy kíváncsi, hogy a Doppler folytatását is sorra fogom venni.

Miért nincs egyetlenegy barátnőm sem?
Nem látom semmi okát.
A nálam kevésbé szimpatikus embereknek is van barátnőjük.
A hülyéknek is van barátnőjük.
Nekem is feltétlenül kellene, hogy legyen egy barátnőm.
Rengeteg igazságtalanság és hülyeség van a világon.
Problémáim egy részét valószínűleg ez okozza.

(jobban belegondolva minden Zabhegyező rajongónak tudom ajánlani. Ugyanaz a semmi, csak trendibben és alterebben csomagolva... és igen, nyugodtan lehet rámdobni a köveket...)

Mark Helprin: Téli mese

Elbűvölő tündérmese... nagyon nem az. Különös dolgok történnek egy egyáltalán nem különös, inkább szürke városban. Ez volt nagyon hosszú ideig az érzésem.
Meg az is, hogy ilyen szép címmel és borítóval én valami egész mást vártam...
Valahol a felén is túl jártam már, amikor tényleg elkezdett érdekelni a történet, amikor már vártam egy egy szereplő felbukkanását, amikor már elbűvölt a tél, magába szívott engem is New York, elvarázsolt ez a közben valahol mégis mese...
„Elbűvölő tündérmese”. – írta Helprin könyvéről Joyce Caros Oates, aki nem egykönnyen adja oda nevét felelőtlen reklámnak. Véleménye telibe talált: a rendkívül tehetséges Helprin könyve valóban elbűvölő – pop-könyv. Egy mindinkább formálódó-erősödő új esztétikai világkép terméke, a Coppola-Spielber-Lucas-féle új Walt Disney-izmus szeretetre méltó irodalmi példánya. Vagyis: mese komputerizált fantasztikummal és hagyományos elemek hordozta feszültséggel, jelképisséggel. Mese felnőtteknek. Íme: Egy férfi titokzatos üldözők elől menekül a hajdani New York utcáin és titokzatos segítőtársra lel egy repülő ló személyében. A továbbiakban aztán minden kiderül: a férfi, Peter Lake derék, szimpatikus betörő, a titokzatos üldözők a konkurens banda tagjai. Ezzel kezdetét veszi a kalandsorozat, mely attól lesz érdekes, hogy a mesebeli elem bekerül a történetbe. Ahol repülő lovak vannak, ahol ki lehet esni az idősíkból, majd ugyanolyan könnyedén belepottyantani egy másikba, ott nincs helye a szorongásnak. A szerző találékonyságára vall, hogy hőse nem egyértelműen jó, hiszen bűnöző, de ezt az erkölcsi foltot profi módon fordítja regénye javára. Az E. T.-hez hasonlóan ebben a regényben is fontos átalakulásnak vagyunk tanúi. Ott a marslakóból lesz kedves állat, itt a bűnözőből melegszívű, érző ember. S a bűnözők kedves és pittoreszk irodalmi világa összehasonlíthatatlanul vonzóbb, mint prózai és rideg földi mása. Igaz ugyan, hogy a bűnözők bűnöznek, de ezt kedves fennköltséggel teszik, miáltal rögtön az olvasó szívébe lopják magukat. A regényből természetesen nem hiányzik a szerelem sem, de az igazi telitalálat New York városának szerepeltetése, ami nem egyszerűen helyszínt, a történések színhelyét jelenti, hanem maga is a regény szereplőjévé válik. Helprin könyve kellemes szórakozást ígér mindazoknak, akiknek elegük van a mindennapok rémségeiből, akik végre valami mást akarnak…

És hogy ezentúl miről szól a mese? A szeretetről. Nagyvonalúságról. Becsületességről. Jóságról. Nemes célokról. A következetességről. A hitről. Az elvekről. Eleganciáról. Fennköltségről. Kitartásról. A tiszteletről. Egy tiszta múltról. Egy tisztább jövőről...

Hogy mindez hogy fér meg egy olyan mesében, ahol a hivatlos főszereplő egy hivatásos betörő? Erre igazából csak a mese ad, mert csak az adhat választ:)

 

– Nem mondta azt senki, hogy minden cselekedetnek látni fogod a következményét; nem mondta senki, hogy garanciákat kapsz, hogy nem kell sötétben botorkálnod, vagy hogy miként a matézisben, mindent pedánsán igazolva és bizonyítva fogsz látni. Semmi sincsen bizonyítva és igazolva, vagy legalábbis semmi, ami értékes. Nem azért neveltelek föl, hogy örökké biztos talajon járj. Soha nem tanítottalak arra, hogy mindennek a hatalmunkban kell lennie, vagy hogy mindent értenünk kell. Vagy tán arra tanítottalak? Ha igen, rosszul tettem. Ha nem vállalunk kockázatot, akkor azok az erők, amelyeket megmagyarázni nem tudván elutasítunk, bizony majmot csinálnak belőlünk, ahogy mondani szokás.