Anton Pavlovics Csehov: Sirály és William Shakespeare: Romeo és Júlia

Csehov a nagy realista orosz irodalom kiemelkedő képviselője. Az elbeszélés műfajában egyedülállót alkotott. Emellett külön értéket képviselnek újszerű dramaturgiával megírt mesteri színművei, melyek közt a legjelentősebbeket e kötet is tartalmazza. Csehov legjobb hősei nem békélnek meg a sekélyességgel, de ugyanakkor nincs erejük ahhoz, hogy legyőzzék. Legfontosabb pszichológiai vonása a tudat és az akarat összeütközése. Lukács György szerint (A modern dráma elmélete): „Csehov drámái a modern irodalom leghalkabb drámái. Alig van bennük mozgás: a mocsár elnyeli az embereket, az egyik erősebben vergődik, a másik gyöngébben; mindegy, el kell süllyednie. Akaratról vagy küzdelemről szó sem lehet. A katasztrófák pedig – már ahol vannak – egészen groteszkül hirtelenek és véletlenekkel telik. Ezeknek az embereknek külső élete csupa véletlen; csak a vég bizonyos és szükségszerű. Egyszerre elcsattan egy lövés és elhangzik egy kiáltás – s utána, megint a régi csend, az orosz sivatag csendje.”

 A Romeo és Júlia (1595) témájának alapja egy olasz novella: Shakespeare a kor szokása szerint nyúlt ismert témákhoz, és teremtett azokból új, önálló alkotást. A novellából kiindulva írta meg a líraiság és a tragédia szintézisének a remekét. Párkapcsolat, szerelem, érzékiség, családi viszály, ifjú nemzedék és öregek ellentéte: örökké aktuális élethelyzetek. Tobzódó életvágy és végzetszerű halál oly költőiséggel és drámaisággal megfogalmazva, hogy a világirodalom egyik legnagyszerűbb szerelmes művét ünnepelhetjük a darabban. A létezés fő misztériuma, a szerelem – az élet maga – és a halál egy alkotásban: a mindenkori ifjúság megdicsőülése és az értelmetlen halál elutasítása.

... igazából nem készültem bejegyzést írni egyik híres drámáról sem. És hogy mégis miért tettem? Hogy ha bár röviden is, de annál meggyőzőbben tudjam kiritzálni az összes olyan oktatási rendszert, ami ezen remekműveket nyomja le 16, 17 éves gyermekek torkán... szerencsétlenebb esetben egy életre elvéve a kedvüket a drámától, mint műfajtól. Pedig lehet ezt másképp is. Szerencsére.
Idén A vadkacsát olvasva (a Bányavidékre ki se térek, mert ugye az túl modern lenne... túl aktuális...túl érhető) azon gondolkoztam, hogy miért idegenkedtem én a drámáktól... mostmár eszembe jutott és tudom... brrr...És ha már William... Sok hűhó semmiért.
Sok dráma áll még előttem. És biztos vagyok benne, hogy sok lesz közülük kedvenc. 
De ez a két mű mutogatni való szerintem a mit ne háziolvasmánynak kategóriában... komolyan.

Július könyvekben... William Shakespeare: Sok hűhó semmiért

Az emberek
Tanácsot, vígaszt csak oly bajra tudnak,
Mit nem éreznek.

Én eddig azt hittem, hogy nem feltétlenül szeretem a drámát, mint műnemet. És akkor elkezdtem olvasni Shakespearet.
Óóó és mégtöbb óóóó és hűűűűűű. 
Nagyon tetszett. Szórakoztató volt. Üde. Érdekes. Izgalmas. Fogalmam nincs, hogy miért hittem azt, hogy fárasztó lesz.
A Rómeó és Júliát ugye szerettem, de az nagyon más volt. Ott az ember tudta, hogy mire számíthat. Nekem ezek a színművek teljes kimaradtak az életemeből. Természetesen színházként nem, de az azért csalóka, mert a szereplők, a hangulat és a háttérzene sokmindent el tud adni..., de olvasás formában mindig tartottam tőlük. Hiba volt. Nagy.  

Claudio első pillantásra szerelemre gyúl a bájos Hero iránt – aztán első szóra elhiszi róla a legképtelenebb rágalmakat. Szerelem és intrika, politikai cselszövény és pergő nyelvű szócsatározás teszi mozgalmassá Leonato tisztes házának életét – hogy aztán a tragédia küszöbén minden bonyodalom elsimuljon, és a két szerelmespár vígjátékba illő módon találjon egymásra.

Egyszerűnek tűnik maga a cselekmény? Talán mert az. Talán mert lecsupaszítva minden történet az. Talán mert egyik kedvenc idézetem, Szabó Magdától, még valóságosabb, mint az hittem: 
 ... mert az élet voltaképpen mindig óvodai szinten lép, mi komplikálunk belőle görög sorstragédiát.
És Shakespeare nagyon ért a komplikáláshoz. Miközben minden olyan könnyed, természetes, minden olyan hétköznapi. 
Olyan volt nekem, mint egy mesék, csak más köntösben. Ebben is minden benne volt, amit érdemes az életről megtanulni. Nem szájbarágósan. Nem erőltetetten. Szellemesen.

Új kedvenceim lesznek. Vígjátékok és nemcsak:) Kellemes találkozás volt. Rég ért ilyen váratlan, de annál örömtelibb meglepetés. Köszönöm William! :)

Ni csak, a megtestesül utálat, szoknyában! Hát kegyed még él?