Erlend Loe: Doppler, az utak királya

Erlend Loe hatodik, Doppler, az utak királya című regényében a fő-antihős, Andreas Doppler és jóléti partizáncsapata ott folytatja, ahol a Doppler (Scolar Kiadó, 2006) utolsó lapjain abbahagyta, s a szerző ígéretéhez híven tovább vívja harcát. Ugyanis még mindig háború dúl. Háború. Amelyet azért mégsem kell véresen komolyan venni. Például ki lehet belőle szállni, ha kezd kínossá válni a helyzet. Az írói én egyes szám első személyről egyes szám harmadik személyre vált, és fokozatosan kívülállóvá válva hagyja, hogy antifőhőse önmaga karikatúrájáva váljék. Vad neoanarchistából egy békés, konformista gondolatkísérlet alanyává szelídülve lehetővé teszi az olvasó számára a vele való teljes azonosulást. Doppler jellemének fogyaszthatóvá tétele így megengedi, hogy anélkül kövessük az ő példáját, hogy közben fel kelljen állnunk a fotelből, s elég, ha magunknak bevalljuk: ennél többet mi sem várunk el sem tőle, sem pedig önmagunktól. Hiszen tőrölmetszett anarchistának születni kell, ám az árát is komolyan megkérik – ezt a folytatás igazi hőse, Maj Britt példája mutatja a legjobban. Hozzá képest Doppler művagány, annak viszont őszinte és szerethető – pont olyan, amilyen az olvasó lenne az ő helyében.

Ezt írja a fülszöveg.
A könyv elolvasása után: Mivaaaaaannnn????  Nem akarok se olyan őszinte, se olyan szerethető lenni, mint Doppler, noha Erlend képzeletében biztos mindenki erre vágyik... Nem akarok kicsit se, nemhogy teljesen azonosulni a főszereplővel. Valaki, akit meggyőzött a szerző, tényleg írja már le nekem, hogy miért kellene ez nekem, mert nem értem...
Az eddigi regények alatt is az elolvasott sorok számával párhuzamosan gyűltek bennem a fenntartások a szerzővel és a regényekkel kapcsolatban. De úgy gondoltam, hogy hát nem vagyunk egyformák... biztos nem vagyok elég laza ehhez, de azért mégis végigolvasom, mert miért ne (az ilyen kísérletezgetésekhez viszont elég laza vagyok :))... 
És akkor jött ez a rész. Ami egész biztosan az utolsó könyv lesz a szerzőtől. Azon, hogy számomra ismét nem jelentett semmi a mű, még túl tudtam volna magam tenni (nem én vagyok a célközönség, biztos másnak bejön...). Azon is, hogy kiszólogat nekem és közben magában beszél. Az se zavar, amikor érzem, hogy az író nagyon el van telve magától, ha azt jófej stílusban teszi, amivel megnyer (na ez a jófej stílus itt azért erősen hiányzott...). Amire a cserkészetet, mint eszmét használta és amit kikerekített belőle... Na ez az, amin nem tudok és nem is akarok túllépni. Csak az első egy, két oldalon felháborító, utána igazából még a kis pislákoló fény is kialudt (, ami amúgy se volt túl nagy), ami egy könyvszerető embernél ritkán fordul elő...
Ezennel búcsút veszünk egymástól. Erlendnek biztos megmarad a lelkes olvasótábora, nekem meg a sok klassz könyv, amik csak rám várnak:) ... és amiket egész biztos mások írtak, nem a sikerszerző...,vagy egy másik sikerszerző.