Bruno elég könyvet olvasott ahhoz, hogy tudja, a felfedező sosem
tudhatja előre, mit fog találni. Legtöbbször olyasmi kerül elő, ami
egyszerűen ott van, arra várva, hogy felfedezzék (mint például Amerika).
Máskor pedig olyasmit fedeztek fel, amit jobb lett volna békén hagyni
(mint egy döglött egeret a szekrény mélyén). Soha nem tudni, hogy mit éri meg felfedezni...
Meg szeretném próbálni ezt a könyvet a fő vonalvezetéstől eltérően bemutatni. Nagyon másként.
Mert nagyon erős a háttértörténet, a tetőpont. Az ahogy inkább sima közepes, mint erős közepes ( komoly kétségeim vannak, hogy kinek is íródott tulajdonképpen. A felnőttek nem tudnak annyira elvonatkoztatni, hogy ne zavarja őket Bruno naívsága, tudatlansága, a gyermekek pedig nem biztos, hogy olyan utalások mögé látnak, amiket a felnőtteknek is inkább éreznek, mint értenek... a gyermeki kíváncsiság pedig ritkán éri be bizonytalan, negatív érzésekkel. Különösen úgy, hogy az ezen érzések hátterében felmerülő kérdések megválaszolatlanok maradnak... nem biztos, hogy ez egy előnyös forma arra, hogy megismerjék a történelmet. Értem én a szándékot, persze, csak...).
A megrázó történet egy kilencéves kisfiúról szól, akinek édesapja egy náci haláltábor vezetője, s ezért a család a tábor mellé költözik. Az unatkozó, magányos Bruno egyszer csak felfedező útra indul a hosszú és magas kerítés mentén…
És innentől számomra, mint családregény kerül terítékre, hiszen nem mindennapi kapcsolatokkal találkozunk: testvér-testvér, apa-anya, szülő-gyerek (akár nagymama-apa, akár Bruno- apa).
Ki mit mikot és hol rontott el. Egész biztos, hogy a történtekért teljes egészében más felelős? Mindenért a költözés tehető felelőssé? Mindenért kizárólag csak az, aki a kinevezés mögött áll?
– Az édesapja tudja, mi a jó maguknak – mondta végül. – Ebben bíznia kell, Bruno úrfi.
– De ha nem vagyok benne biztos! Szerintem szörnyű hibát követett el.
– Akkor ezzel a hibával kell élnünk.
– Ha én követek el hibát, megbüntetnek érte. – Brunót bosszantotta, hogy a gyerekekre vonatkozó szabályok nem érvényesek a felnőttekre, akik rájuk kényszerítették ezeket a szabályokat.
Az egész történet meg nem értések sorozatáról szól.
A teljes történet, különösen a végkifejlet, a már már következetesen oda nem figyelések következménye.
Az alábbi dialógus nagyon mellékszálnak tűnik ugyan, de tökéletesen bemutatja, hogy mi is zavar igazából úgy teljes egészében a családdal:
– Nathalie, ezt már megvitattuk – szólalt meg nagyapa, noha mindenki tudta, hogy ha a nagymama mondani akar valamit, mindig megtalálja a módját, hogy kimondja. Még akkor is, ha nem arat vele sikert.
– Te vitattad meg, Matthias – mondta a nagymama.
– Én csak a fal szerepét játszottam, amelyhez a szavaidat intézted.
Az az érzése az olvasónak, hogy ebben a családban kizárólag hasonló beszélgetések zajlanak. Még véletlenül sem valódi párbeszédek.
... és tudom, hogy ahogy az életben, úgy a regényben sem játszik a mi lett volna ha..., de az én bejegyzésem szerencsére a sajátom és ebben igenis játszani fog:)
Ha Berlinben maradnak, akkor minden bizonnyal életben maradt volna Bruno úrfi, de komoly kétségeim vannak, hogy lelkileg egészséges, felnőtt férfi válhatott volna belőle. A nagymama egyedül nem biztos, hogy elég lett volna, az erős kötődés ellenére sem, hogy megtartsa annak a nyitott, jólelkű, tiszta embernek, aki gyermekként volt. Ettől a gondolattól pedig szomorú leszek... és értem én, hogy nem adekvált, ha azt írom, hogy legalább annyira elszomorít, mint a regény vége..., de igazából nem tudok másképp érezni.
Örülök, hogy találkoztunk. A filmet szerintem nem fogom megnézni. Elsősorban azért nem, mert kevés kivételtől eltekintve, kizárólag könyves vagyok. Másodsorban azért nem, mert nem biztos, hogy igényem van a lehetséges képsorokra.
És különben is, egy könyv, ami szélsőséges érzelmeket vált ki az olvasókból (vegyesen pozitívakat és negatívakat), az szerintem részben már elérte a célját.
– Fáj?
– Már nem – rázta a fejét Smuel.
– Pedig úgy néz ki.
– Már nem érzek semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése