2014. január 29., szerda

Niccoló Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja

... Tudod, mi az a részvét? Abból, ahogy beszélsz, úgy tűnik, nem tudod. Mindenkit gyűlölsz. Csordultig vagy haraggal. Cristiano, van neked szíved? 
– Nincs. Elvesztettem… – préselte ki magából.

Egy eső áztatta pusztán, valahol a világ végén él apa és fia. A zsigereikből fakadó, durvaságon és erőszakon alapuló szeretet köti össze őket. Életüket együtt tengetik néhány félkegyelművel. Egy nap aztán úgy döntenek, eljött az idő, hogy megváltoztassák az életüket.

Csalódás. Nem kicsi. A nagyobbtól is nagyobb. Igen. Csak akkor érhet csalódás, ha az embernek elvárásai vannak. 
Az Én nem félek után, ami egyből kedvenc lett, voltak elvárásaim. Nem tudnám azt írni, hogy nagyok. De vártam valamit. És egészen mást kaptam. Talán még ez sem lett volna probléma, ha tetszik amit kapok. De nem tetszett. És akkor még elegánsan fogalmaztam.
Nem azzal van a baj, hogy a gyűlöletről szól. A sok mocsok se zavarna, mert azért a fülszöveg után senki nem vár vattacukrot. 
Azt se hiszem, hogy szeretni kellene a szereplőket ahhoz, hogy elmondhassuk egy könyvről ugyanezt. 
A vallás belekeverését nem értettem igazából. Ahogy a sajátos világnézetek szükségességét sem.  Összemosott elég sokmindent, ami egyrészt nem biztos, hogy összefügg, másrészt fura színezetet és fényt ad bizonyos dolgoknak... és innentől már veszélyesnek tartom.

Maga a történet lecsupaszítva is elvitte volna a regényt. Nem lett volna kissebb hatása, sőt. Talán akkor lett volna igazán ütős...
Nem tudnám ajánlani senkinek.

Az író stílusa viszont továbbra is nagyon rendben van. Ezért egész biztos, hogy nem fogok ám elzárkózni a következő könyve(i) elől sem.

A csodák arra valók, hogy visszaadják a reményt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése