Akkor majd mi ketten, maga meg én, a hűségből adunk leckét a világnak!...Ezzel elkéstem. Nagyon.
Tizenöt, tizenhat évesen a kedvenc filmeim egyike volt. Ha nem A kedvenc. Igen. Az új változat. A Kegyetlen játékok: Reese Whiterspoonal, Sarah Michelle Gellar-el és Ryan Phillippe-el. Nem mondom, hogy az erkölcsileg, etikailag rendben volt, de arra azt tudtam mondani tizenévesen, hogy igen, ez egy klassz film.
Huszonévesen a könyvről már nem tudom ugyanezt leírni. Pedig szeretem a levélregényeket. A szerelmi szálakat is. A cívódásokat. A féltékenykedéseket. Az áskálódásokat. De a szint és a stílus, ami a könyvhöz tartozik megmaradt a tizenéves szinten.
A film új változatában ez jobban ki van hangsúlyozva (fiatal szereplők), talán azért fogadtam el a film változatban olyan dolgokat, amiket a könyv esetében érthetetlennek tartottam, vagy bárgyúnak. De semmiképpen nem szórakoztatónak
Nem beszélhetünk kedvenc szereplőről, vagy kedvenc jelenetről.
Nyilván Cecile édesanyja azért kitűnik (negatívan) ebből a nem feltétlenül szimpatikus szereplői csoportosulásból is.
És igen, ez azon kevés művek egyike, ahol egyértelműen maradni fogok a filmnél. És bár eddig vágytam rá, de nem biztos, hogy érdekel a régebbi, kosztümös filmváltozat. Mármint az eredeti. Megmarad nekem a Cruel Intention gyerekkori kedvencnek, mert megteszi. A könyv pedig a feledés jóleső és megszépítő homályába fog veszni. Ugyanis szeretem a nagyon szép ruhás történeteket, a szerelmi szálakat és végképp nem én vagyok az, aki ragaszkodik a happy endekhez (bár tény, hogy ellenemre se szoktak lenni), de még a végjátékok versenyt is a film nyerte meg. Nem is értem, hogy is gondolhatták komolyan ezt a mindenki kihal a végére, vagy boldogtalan lesz befejezést. Vannak könyvek, ahova illene ez a vég. Nálam ez most nem ilyen volt.
Elég nekem az a fájdalom, hogy többé már nem szerethetem. Gyűlölni őt – már sok lenne nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése