Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia

 Erdélyi rémtörténetek

Kolozsvár, Nagyszeben, Herkulesfürdő, a Duna-delta és az erdélyi havasok több titkot rejtenek, mint gondolnánk: különös gyilkosságok, visszajáró halottak és megmagyarázhatatlan jelenések történeteit. Olyan történeteket, melyeket még egymás között is csak suttogva mesélnek egymásnak a városok és falvak lakói, de még inkább ideges pisszegéssel hallgattatják el azt, aki felidézi őket. Hiszen ki akarná, hogy torkon ragadja a jeges rémület, ereiben megfagyjon a vér, és azt se tudja, hol a határ a valóság és a képzelet játékai közt? A fiatal erdélyi szerző, Szabó Róbert Csaba negyedik novelláskötetében az angolszász gyökerű gótikus rémtörténet műfaját viszi el oda, ahol a Brit-szigetek után talán a legjobb helye van: Erdély és Románia ködborította, legendás vidékeire.

Én azt hittem, hogy nem lehet valami nehezebb, mint elolvasni ezt a novelláskötetet... és amiután mégis befejeztem, akkor azon gondolkoztam, hogy hogy és miképpen lehet megfogalmazni mindazt, amit érzek, esetleg gondolok.

A szerzőt ismerem. Nem túl jól, de talán jobban, mint egy futó ismerőst... és akkor igyekezni fogok, hogy mindez se pro, se kontra ne befolyásolja a bejegyzést. Mert úgy érzem, hogy negatív irányba nincs amiért elfogult legyek... pozitív irányba pedig nem szeretnék lenni, meg nehezemre is esne.

Erdélyi rémtörténetek. Ez az alcím teljes mértékben helyénvaló, mint ahogy a cím is ötletes és okosan kiválasztott. A borító színkombinciója enyhén a nem tetszik kategória, a kék fenyőkket, kék hold alatt pedig a sötétkék érzetet keltő fekete Daciával. Lehet a fenyők is feketék, igazából mindegy... másképp jobban tetszett volna...

A novellák nagyrészére teljesen helytálló a rémtörténet címszó. Elég sok történet, sztori tetszetős, okosan kiválasztott.
Egy kedvenc lett, ami sztori+ stílus + hangulat+ elbeszélő mód egyértelműen megnyert magának, az pedig a Ruba Mihály ajándéka. Abban felfedeztem a saját Erdélyemet.


Ha sok olyan történetett lett volna, akkor a kedvenc kategória lehetne a könyv. De nem lett. Nagyon nem. Hogy ennek mi lehet az oka? Nem feltétlenül az, hogy a többi történetben erősen ráerőszakolva véltem felfedezni azt a helyet, amit én látni akartam benne, mert anélkül úgy éreztem, hogy akármennyire jó rémtörénet, nekem hiányzik valami, valami, ami miatt ott kellene játszódjon, ahova tervezték...  Minden bizonnyal ettől sokkal egyszerűbb és nehezen orvosolható... 

Szabó Róber Csaba mondatalkotásai, szövegszerkesztése, stílusa rettentően távol áll tőlem. Lehetne ennek az okát elemezni, de ennek inkább a mértéke az érdekes, olyannyira, hogy annó (úgy tíz, tizenkét éve...) a Látóban megjelent alkotásait fizikailag képtelen voltam úgy végigolvasni, hogy koncentrálni tudjak rá. Négy sor se ment összefüggően, együltömben..., ha ebből indulok ki, akkor már az is nagy teljesítmény, hogy eljutottam a végére és nem ugrottam át részeket, még akkor sem, ha néha azért rendesen szenvedtem... Ennek a fél-sikernek több oka is lehet * Trendi, krimi műfaj, ami még a kacifántos szerkezetet is elbírja. Érzésem szerint, jó ötlet volt ez a kötet részemről. * Erdély, Románia, Delta, mint témakör. Jelen pillanatban ez is egy hálás és kifizetődő környezet nálam. * Esetleg, ha már egyik legkedvesebb városomban találtam rá, teljesen véletlenül, a könyvre, akkor már csakazértis el akartam olvani.

Nem tudom, hogy lesz-e majd további kísérletezés. A sztereotípiáimat, amiknek az a lényege, hogy SzRCs nem feltétlenül nekem ír, nem sikerült teljes mértékben eloszlatni. Közben arra is gondoltam, átfutva egy irodalmi közösségi oldalon a szerző 2014-es olvasmányait, hogy szerintem nem is biztos, hogy ez őt zavarná, mert mondjuk nem találná a helyét egy Fodor Sándor, Leiner Laura, Rowling, Ivo Andric, Ágota Kristóf vegyes listán... utána az volt a következő gondolatom, hogy előfordulhat, hogy ez már a szerző mentegetése kategória, hisz ezen a listán megfér azért Bodor Ádám, Bartis Attila, Papp Sándor Zsigmond, Borbély Szilárd is... . Mivel megfogadtam, hogy nem leszek elfogult és előfordulhat, hogy a szerzőnek nincs szüksége mentegetésre, ezért gyorsan be is fejezem a bejegyzést, mégpedig a borítón is kiemelt idézettel:

Bármennyire is szerette volna meggyőzni magát, hogy rosszul látta, amit látott, tudta, hogy önámítás lenne, hiszen gyerekkora óta azt sulykolták a fejébe, hogy ha az autót meglátja, akkor legkevésbé se engedje magát meggyőzni az ellenkezőjéről. Ne hagyja azt gondolni, hogy ilyesmi többé nem fordulhat elő, mert igenis előfordulhat.