Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

 Nem jó az, ha valakinek sok ideje van a gondolkozásra és kevés esze.


Komor, baljós hangulatú hegyek között fekszik Jajdon, a nevében is fájdalmas város. Egy asszony minden éjjel köveket gyűjt kosarába, és a kútba önti súlyos terhét. Vállát, kezét sebek borítják, de a már régen kiszáradt kút egyre követeli az áldozatot. Ilka csak akkor nyugodhat meg, ha sikerül teljesen betemetnie a tátongó mélységet, és vele együtt az egész múltat: szüleinek korai halálát, a város minden lakója iránt érzett ellenszenvét, és a környezetében szokatlan és titkos kapcsolatát egy nála jóval szegényebb, családos férfival. Ilka sajátos vezeklése mégsem hoz feloldozást: sorsa menthetetlenül tragédiába torkollik. A történet a huszadik század első felében, a nagy kivándorlások idején játszódik, és egy nem mindennapi bűntény mozgatja a főszereplőt – de mindenki lelkét elkövetett vagy elkövetni vélt, titkos bűnök mérgezik. Feloldhatatlan ellentét van a jajdoni polgárok és a hegyeken élő parasztok között, mintha csak az Ókori spártaiak és „körüllakók” elevenednének meg Erdélyben. De öröknek tűnő a feszültség polgár és kereskedő, paraszt és városlakó, gazdag és nincstelen között; eközben Jajdon is lassan, de megállíthatatlanul halad a pusztulás, az enyészet felé.

Különös világ. Vágyik oda az ember. Pedig nem trendi. Mocskos. Nem csak kívül. Sőt. Talán belül mégmocskosabb. Mégis. 
Szeretne az olvasó a szereplőkkel beszélgetni. Még Marival is.

Olyan karakterábrázolások és jellemfejlődések, ami kevés jelenkori szerző könyvében van meg. Mert sietünk. Mer azt hisszük más a fontos. Csak mert úgy könnyedebb. És szeretjük a könnyedebb dolgokat. Mindenben.

A törénet pedig nem mese. Annyira valóság, amennyire az olvasó magáévá tudja tenni. Ehhez minden segítséget megkap a szerzőtől. És a szereplőktől is.

  „Eredj haza, szegény asszony!
Mosd fehérre mocskos lepled;
Eredj haza, Isten adjon
Erõt ahhoz és kegyelmet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Különös helyszín. Volt szerencsém olyan vidékeken járni, ahova simán be tudnám illeszteni Jajdont. Egyszerűen egy helységnév tábla cseréjével. Igazából félelmetes. Ettől csak az a hátborzongatóbb, hogy én simán vágyok ilyen helyekre. Nem csak egy, két órára. Persze lehet, hogy négy óra után menekülnék. Nem tudom.

Mit lehet írni Szendy Ilkáról? Bűnös? Miért? Kiért? Miért csak ő? És miben rejlik a titka?
És nem fél magától – folytatta az ember –, s ha magunktól nem félünk, bármire képesek vagyunk.

Olvasás közben sokszor, nagyon sokszor Arany Ágnes asszonya jelent meg előttem és csak mondtam magamban a sorokat. Gondolom nagyon sok olvasó volt ezzel így. Mégis annyira megrázó.
               

Õszbe fordul a zilált haj,
Már nem holló, nem is ében;
Torz-alakú ránc verõdik
Szanaszét a síma képen.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. 

És ki kell térni a fogalmazásmódra is. Sokszor nehézkes. Néhol szenvedős. Akkor is, ha szép. Mert nagyon szép. De a szépség nálam nem lenne elég az előbbiek ellensúlyozására. A szépségen túltesz az az irónia és humor, ami viszont már nem ellensúlyoz. Kiegészít, szépít, feledtet.
 Hát ide hallgasson, maga vén, tetves tróger.
Tetves, az nem vagyok.
Az is valami.

Kedvenc lett. Nem biztos, hogy a sokszorolvasós fajtából. Inkább az egyszerelégolvasniésmindigéreznifogod dobozba tenném.

S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa -
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

És hogy megérte-e? Ilka kisasszony mondta, nem én...:

Bátya, szerintem minden úgy szép, ahogy megtörtént.