2014. augusztus 11., hétfő

Borbély Szilárd: Nincstelenek

Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van közöttünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van közöttünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni.

Borbély Szilárd Fehérgyarmaton született.  A szerző új (ezen) kötete életrajzi fikció. Szabálytalan prózakönyv, amely egy elzárt, endogám, szatmári kisfalunak a tereit és alakjait, emlékeit és hiedelmeit mutatja be, ahogy azt egy gyerek láthatja.

Kegyetlen. Hétköznapi. És ettől még kegyetlenebb.
Nincs forrás. Csak egy kút. Mérgezett a víz, amit merni lehet belőle? Nem tudom. De nem szomjat oltó, az biztos.

És BSZról.  Semmi nem mond róla többet:
"Sajnos túlságosan komor és túlságosan szomorú lett mindaz, amit eddig írtam. Pedig én nem így akartam. Nem így képzeltem el, egyáltalán nem így képzeltem el. De sajnos nem adatott meg nekem a könnyű sors, pedig mindig arra vágytam.
A könnyű, a derűs, a szemlélődő, a kívülálló élet vonzott. Erre próbáltam törekedni. Minél kevesebb nyomot hagyva suhanni át az életen. Hisz az egész csak átmenet. Kötődni, görcsölni, bennragadni ebben a világban aligha érdemes. De nem sikerült. Csúnyán kudarcot vallottam. (…) Nem, én nem látok semmiféle utat. De hát ki is vagyok én? Senki. Csupán próbálok életben maradni, amíg lehet." Sajnos ez csak 2014 február 20.-áig sikerült. Tragikus körülmények között hunyt el a József Attila- díjas író.

Mit jelent a nincstelen? Mit jelent a semmi? A fizikai semmin túli nincstelenség... És hogy lehet a semmit nem tudni elhagyni?

Sokszor zavart, hogy túl részletesen írt, hogy sokszor undorodtam attól, amit olvastam. Neki átélnie kellett...
(azt azért tartom, hogy Móricz faluábárzolása igazából Tündérkert mellette...)

És mégis. Muszáj olvasni. Nem lehet abbahagyni...

Anyám az asztalnál ül és egy zsák paszulyt fejt. Közben beszél. Anyám emlékeket talál ki nekem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy ő. Hogy arra emlékezzek, amit ő tart fontosnak. Régi történeteket mesél. Nálunk az a mese, hogy elmúlt dolgokat újra elmondunk. Emlékszünk a rosszra, ami már elmúlt. Anyám elbeszélései közt van, ami megtörtént, és van, ami nem.

Azért egy szóval jellemezve: zseniális.

„Mért tetszik sírni?”, kérdeztem.
„Nem sírok”, mondta. Azt mondta, hogy nevet.
„Látod, nevetek. Mert hála Istennek, elmúlt ez is. Minden elmúlik, hogy jó órában legyen mondva”, mondta. „Elmúlik, csak közben olyan hosszú, hogy azt hiszed, sose lesz vége”, mondta. 

  
...

Én is azt szeretném, ha nem félnék. Nem is hegedülni akarok megtanulni, hanem nem félni.