Böszörményi Gyula: A csudafurula

Egyszer volt, de már nincs… Így kell kezdődnie mainapság a meséknek, mert biz’ hiába kajtatunk tündérek után az erdőben, legtöbbször csak műanyag flakonokat találunk.  

Csodálatos világ a mesék világa. Különleges és szeretnivaló.


Böszörményi Gyulával tavaly találkoztam először. Hittem én... egészen ma estig. Miután befejeztem ezt a kedves, eredeti, tiszta történetet rákerestem a szerzőre. Eddig a Mizu-mesét olvastam tőle és hatalmas kedvenc lett. Gergőről csak hallottam A Nagy Könyv programsorozaton belül. Egész biztos, hogy sorra fog kerülni... 
Kalandos szakmai előélete volt, míg rátalált saját hangjára a mesékben. Többek között forgatókönyvírója volt az Űrgammáknak (gyerekkori kedvenc, ma is emlékszem a zenéjére, a szereplőkre... Orsi és Ákos volt a két kedvencem :) ), de később dolgozott forgatókönyvíróként a Barátok köztnél is ( gondolo ő erre nem feltétlen büszke, de épp 2000 körül, amikor én még nem untam és és aktív nézője voltam a sorozatnak).
És minden bizonnyal gyermekkora sem volt kevésbé kalandos, bár első olvasatra csak nőtt és nőtt a gombóc a torkomban...
Kétéves korában izomsorvadásos betegség támadta meg. Ennek következtében súlyos mozgássérült lett. Mivel családja is széthullott körülötte, egészségügyi gyermekotthonba került, ahol éles, nyílt szellemmel töltötte mindennapjait értelmi fogyatékos társai között.
(, mert a Google és a Wiki a legjobb barátaink között vannak).
De találtam egy saját kitöltött adatlapot is, itt. Mert megérdemli a figyelmet. Megérdemli a felfedezést. A szeretet. A Mizu-mese után is éreztem, hogy a mese nem magától íródott. Hogy hatalmas ember kell legyen, aki mögötte áll. És nem csalódtam.

Ennek a mesének, A csudafurulának saját kis története van:
A szerző meséli: 2008-ban történt, hogy meghívtak a Paul Newman amerikai filmszínész által alapított magyarországi Bátor Táborba, ahol daganatos és egyéb krónikus (mondjuk ki: sokszor halálos) betegségekben szenvedő gyerekeket nyaraltatnak évről-évre. Feladatom íróként az volt, hogy rátaláljak a varázslatra és a csodára ott, ahol – sokan úgy hihetnék – ezeknek semmi helyük. A Csudafurula című mese, amit a táboros gyerekekkel együtt írtunk, fityiszt mutatott ennek a tévképzetnek.A Kiadó minden megvásárolt példány árából 100 forintot átutal a Bátor Tábort fenntartó alapítványnak. Remélem ez az ebook formátumra is érvényes!...

És hogy miről szól tulajdonképpen? A békából lett királyfiról, a szelencéből elővarázsolt királylányról, a cimbikről, a szörnyölőkről, a lidércekről, hiszen belőlük többféle is van, a csodafurulyáról, ami teljesíti a kívánságokat... minden benne van, ami egy igazi mesének a tartozéka.
Valódi, élő mese. A kedvesebbik, melegebbik, tábortüzes fajtából. Egyáltalán nem az unalmasabbak közül való. Sőt! A mesevilág hősei teljesen adaptálódtak a 21. századhoz és annak lehetőségeihez. Annak minden pozitív és negatív, túlnyomó részt negatív, velejárójához.
Amúgy ilyen egy mese, ami eredeti, tiszta, friss gondolatokat tartalmaz, igen, csak ismételni tudom magam, tele jósággal. Mégsem laposodik el. Nem válik szájbarágóssá. Nem lesz nehézkes, vagy vontatott. Egyszerűen mert igényesen van megírva.

Azért minden lelkesedésem ellenére... megjegyzem, mert meg kell jegyezzem, hogy borzasztó ez a borító (bejegyzés tetején, jobbra)... és nem nagy bátroság részemről, de megelőlegezem neki a legfélresikerültebb borítót, mint témakört, a 2016-os olvasmányaim között. Pedig még csak január van... OJD könyvborítójával szemben például máris megnyerte ezt a versenyt... és lássuk be, azért ehhez teljesítmény kellett. Elég komoly. Lehet, hogy a táborlakók tervezték meg? Akkor elfogadom, noha nehezen hiszem... bár a kivitelezés akkor is lehetett volna szerintem igényesebb...

Böszörményi Gyula kedvenc lett. Nagyon hamar. Az első mese után. De ezt a szintet tudta továbbra is tartani, noha azért a lelkesedés, túl magas elvárás, túlzott rajongás sok veszélyt jelenthet bármelyik szerző második könyvére nézve. Mégsem csalódtam. Inkább még lelkesebb lettem és tervezem levadászni a lehető legtöbb mesét BGYtól.:)

– Mondd, Emese, valóban láttál a Parkban lidérceket?
A kislány határozottan bólintott, majd a két ujjával kb. úgy fél centit mutatott.
– Ekkorák lehetnek. Nagyon gyorsan cikkannak a bokrok között, halvány a fényük, és ha igazán csendben hallgatózunk, a kacagásuk csiklandozza az ember fülét.
– Stimmel! – bólogatott Brrrekk. – Lánglidércek.

Böszörményi Gyula: Mizu-mese

Ezután viszont biztos, hogy hallgattunk egy nagyot, mert abban mindketten királyok vagyunk. Állítom nektek, hallgatni tudni kell! Csendben lenni, amikor valaki ott ül mellettünk, nem könnyű. Az ember figyelme folyton ficereg, mocorog és a másik felé kandikál. Közben meg gondol dolgokat. Például olyanokat, hogy: No, hát ennek mekkora orra van! … Bár nekem is volna egy ilyen gátyóm, aminek a térdzsebébe belefér a mobil, és a hátsóján olyan cifrangos hímzés van, hogy az ember szeme belekancsalít, ha végig akarja nézni minden kunkorát. … Nem is beszélve arról, hogy a haja viszont szalmaszínű és kócos, amilyet magának még a feneséges jó ángyikám sem akarna! Szegénynek biztos az orra is azért nyúlt meg ennyire, mert úúútálja a saját haját.
Na, szóval akár ilyesmiket is gondolhatunk, miközben valakivel együtt hallgatunk. S persze eközben pontosan tudjuk, érezzük, söhöhöhőt! reméljük, hogy ő is gondol rólunk dolgokat. Persze csupa menőt, hízelgőt… Olyanokat, amilyeneket mi is szívesen gondolnánk magunkról. 

És újabb kedvencre leltem Böszörményi Gyula személyében. Aki a Mizu-mesét megírta, az bármire képes lehet.:)
Ilyen szülinapi ajándékot szeretnék kapni.

Tizenévesen merészeltem először tollat ragadni. Mivel sem bányász, sem hegymászó nem lehettem, ezért folyamatosan publikálok. A gyermekirodalmat elsődlegesen fontosnak érzem, mert a gyerekkorban dől el, milyen emberré válunk, s e „döntésben” a könyvek, filmek sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint azt hinni merjük. Én annak a kilenc éves kölyöknek írok, aki valaha voltam, még akkor is, ha felnőtteknek szól egy-egy történetem. Iskolám az élet sötét oldala volt – vallja magáról Böszörményi Gyula.

Pontosan. Minden benne van a fülszövegben, amit tudni kell Böszörményi meséjéről. Nem vídám, nem vattacukor. Egyszerű, tiszta és friss. Olyan gombóc lesz a torokban tőle mese...
Gyerekeknek íródott ésnemcsak, olyan stílusban, ami nagy eséllyel célba is érhet. Ez pedig a legtöbb, amit egy meseíró megtehet.  
Esélyt kaphatnak a gyerekek egy másabb életre. Arra, hogy más szemmel nézzék a világot, ami körülveszi őket.

Egyik kedvenc részem a mozgólépcső leírása volt:
A lifttel szemben, a padló alól emberek bukkantak elő, párban, csapatostul, vagy olykor magányosan. Először mindig a fejük búbja tűnt fel, majd azt követte a fülük, arcuk, nyakuk, válluk, testük, csípejük és végül a lábuk. Mikor az utóbbira került sor, az emberek mind egyszerre léptek egy nagyobbacskát előre, majd szétspricceltek az emeleten. 
– Mozgólépcső – közölte tudálékosan Plázantal, mivel látta, hogy Mizu kissé csodálkozva nézi a padló alól előbukkanó embereket. A barátom azonban, lévén a nagyváros szülötte, nem volt az efféle modern dolgokban… Hm, hogy is mondjam: szellemileg alultáplált, így természetesen tudta, hogy mozgólépcsőt lát.

És a leggombócosabb jelenet, nálam, a lányoké...
– Íme, az első gyereklelőhely! 
Hát gyerek, az valóban volt ott, méghozzá temérdek. Oly szabályos libasorban álltak a hosszú-hosszú-hosszú folyosón, hogy az ember rájuk pillantva nem értette, miért nem gágognak. Ráadásul mind lány volt, ahogy ezt Mizu első pillantásra meg tudta ítélni. S nem is voltak egyedül: mindegyik mellett egy-egy felnőtt állt! Sok-sok-sok anyuka, jó néhány nagymama, bőséges számú keresztanya, és egy-két (nem több) apuka. Nagyapa, keresztapa viszont egy se. 
Mizu hümmentett, és zsebre dugva mindkét kezét, lassan megközelítette a sort, melynek vége a végtelenbe veszett, eleje viszont az egyik bolt bejárata előtt toporgott. Az üzletnek akkora kirakatai voltak, hogy azokban simán elfért volna három elefántcsalád, elefántból mégsem volt bennük egy sem. A lépcsőzetes, rózsaszín selyemmel letakart polcokon egészen más dolgok sorakoztak… De ezekről majd később. 
Mizu a sor mentén járkált, miközben Plázantal maradt, ahol volt, s ahogy volt, tehát széttárt karokkal, mintha még mindig azt kiabálná: TARARARÁÁÁM! Mit mondjak, elég buggyantan nézett ki.
A kislányok és anyuk, nagyik, keresztanyuk, apuk sora néha-néha előrezökkent egy-egy párosnyit, amikor a legelöl várakozók közül a
legeslegelsőt beengedték a boltba. Ez nem történt meg túl sűrűn, ezért a sorállók beszélgettek. Halk mormogás, sustorgás, hablatyolás, csacsogás töltötte be a folyosót, és bodrozódott a fejek fölött, mint fürdőhab a kádban. 
– Elhoztam – motyogta épp az egyik anyuka a mögötte állónak. – Mégse tűrhettem tovább, hogy pont az én lányom legyen más! 
Mizu figyelmét ez az apró szócska – más – keltette fel hirtelen. Kócos haja alól kivillanó tekintetével kezdte vizslatni, milyenek is a kislányok, akik arra várnak, hogy bejussanak a boltba. 
Szeplős, rikító vörösen copfos… 
Tüsihajú, mosolygós, kopott pillangócsatos… 
Pufók, mint egy gombóc, tortamaszattal a ruhácskáján…
Fekete keretes szemüveget orrára igazgató… 
Barna bőrű, ében hajú, parázsló tekintetű… 
Szőke hajloboncos, folyton kacagó…
Görbe hátú (de nagyon!), piszkafa termetű… 
Gesztenyebarna lófarkával játszó… 
Vaskos könyvet két karján tartó, fürge szemmel olvasó… Focilabdával dekázó, fiús… 
Pimasz cserfes… 
Méla csendes… 
És még tízezerféle! Mizu ezt gondolta: Más! Mind-mind-mind MÁS! És ettől egyformán szépek! 
Ekkor a barátom figyelme ismét az anyuk, nagyik, keresztanyuk és apuk duruzsolása felé terelődött. Ezt hallotta: 

– Olvas! Folyton a szobájában ül, és olvas! 
– C-c-c-c – ciccegett erre aggodalmasan a nagyi, akinek a fenti szavak szóltak. 
– Hát lesz így belőle valaki? Rossz szemű, vaksi, az lesz! De majd én teszek róla!
Mizu tovább lépett…
 – Lányunk lett, pedig mi gyereket akartunk. 
– Pech. 
– De ha már így alakult, legalább volna csinoska, bájoska, aki a mosolyával elbűvöli a vendégeket. 
– Hát, ja! 
– Sebaj, kiollóztam a bolt hirdetését, és most itt vagyunk. Az én lányom ne focizzon! 
Mizu ballagott tovább… 
– Folyton csúfolják. Már sehova nem merem elengedni, mert örökké bőgve rohan haza. 
– Mint az én unokám, az is! Amiért görbe. 
– Az enyém meg szeplős, és a füle is kajla. Pedig nem volt kitől örökölnie, esküszöm, hogy nem! A mi családunk híres az egyenes füleiről és a szeplőtelenségéről! 
– Akár csak a miénk, az én unokám mégis görbe. Szerintem az anyja a hibás! Mondtam neki, hogy terhesen nem szabad túl gyorsan befordulni az utcasarkokon, és tilos kiflit enni, mert görbe lesz a gyerek! De hát beszélhettem én… 

Mizu hatalmasat sóhajtott. Akkorát, hogy a sorban toporogva olvasó kislány könyve lapozódott egyet, ám ő észre sem vette, csak járt a szeme jobbról balra villámsebesen: ki akarta olvasni a könyvet, mielőtt a bolt ajtajához ér. Az én barátom ekkor sarkon fordult, és Plázantalhoz ment. 

– TARARARÁÁÁÁÁM!!! – süvítette a szivárvány frakkos fickó boldogan. 
– Na, mit szól a csodánkhoz, drága ifiúr?! 
– Nem láttam semmiféle csodát – mordult Mizu. – Amit hallottam, az viszont cseppet sem csodás. 
– Talán meg kéne fodrászolni a haját, mert a szemébe méltóztat lógni! – jegyezte meg epésen Plázantal. – Persze maga csupán a boltunk bejáratáig ment, ez lehet a bibi! Jöjjön, megmutatom a kijáratot!
Azzal fehér kesztyűbe bújtatott kezét Mizu hátára tette, és így tolta maga előtt a barátomat. 
– Bocsi…! Elnézést…! Hopika, bocsika…! – mondogatta Plázantal sűrűn, miközben átvágtak az anyuk, nagyik, keresztanyuk, apuk és lányaik kettős libasorán. A felnőttek először azt hitték, hogy Plázantal és „fia” be akar furakodni közéjük, ezért vicsorogtak, morogtak, s az egyik harcias nagymama még a könyökét is belebökte a frakkos úr harmadik és negyedik bordája közé. Azután elmúlt a vész, Mizuék átjutottak a várakozók között, és tovaballagtak az elefántlan óriás kirakatok előtt. 
A barátomnak most végre akadt alkalma rá, hogy meglesse, mik virítanak az üveg mögött. Már említettük a rózsaszín selyemmel takart, lépcsőzetes polcokat. Nos, rajtuk leginkább babák sorakoztak. Karcsú, vékony, hosszú-hosszú-hosszú platina- és mézszőke hajú, égszínkék szemű műanyag babák. Mind tökéletesen egyformák, és még annál is tökéletesebben szépek voltak! Csupán a ruháik különböztek, azok viszont nagyon! Kis- és nagyestélyi, edző-ancúg, síelő-, lovagló-, motoros-, korcsolyázó-, repülős-, búvár- és érobikruha, továbbá bikini, farmer, elegáns kosztüm, nercbunda, top és póló, no meg – természetesen! – megszámlálhatatlan féle-fajta esküvői öltözék, oly hosszú fátylakkal, hogy azokból egy-egy teljes ruha kitelne. 

Mizu megint csak hümmentett, s lesett tovább. 

Az ezerféle ikerbaba sportkocsiban, pónin (azokból akadt hupilila, neonzöld, bugyirózsaszín, tintakék, cápafoglepedék sárga), léghajón, aranysámlin, trónuson, luxusjachton, tevén, űrhajón, baldachinos és napozóágyon, kereveten, padon ült vagy épp rikító színekben pompázó, fröccsöntött házának kertjében locsolt, konyhájában várta a szakácsnőjét, nappalijában tévézett, előszobájában csengetésre fülelt, mobiltelefonozott, számítógépezett, ájpodozott… Phúúúú! 
Mizu szeme belesajdult, fancsalodott és bandzsított a kavargó látványba. Ha Plázantal nem torpan meg, s teszi addig szabadon himbált jobb tenyerét barátom mellkasa elé, hogy őt is fékezésre bírja, tán még orra is esett volna. 
– Meg vagyunk érkezve! – jelentette Plázantal, megint olyan hangon, mintha azt kiáltaná: TARARARÁÁÁ!!! – Ez itt a bolt kijárata! 
És valóban az volt! Eme tényt egyrészt az jelezte, hogy fölötte a KIJÁRAT szó feszengett ezüstbetűkkel, körbefutó fényekkel, no meg az is, hogy rajta be nem, de kifelé olykor közlekedés történt. 

Mizu látta: a bolt belsejéből épp kiterelgetnek egy párt. Anyu (boldogan sugárzó arccal, sűrű hajlongásokkal) adta át hitelkártyáját a pénztárosnak. Amikor megkapta a számlát, picit haloványabb lett az arcszíne, ajkára pedig ráfagyott a mosoly, de sebaj, a lánya már ki is libbent az ajtón.
Mizu akkorát nyelt, mintha stoplis hamburgert kellene a gyomrába továbbítania. S már jött is a következő pár: nagyi és unokája… Majd újabb anyu-lány, anyu-lány, keresztanyu-keresztlány, apu-lány, anyu-lány… 

Hét kislány csacsogott boldogan a bolt KIJÁRATA előtt, míg a hitelkártyázó felnőttekre várt. Hét mézszőke, egyenes szálú, hosszú-hosszú-hosszú hajú… Hét szebbnél is szebb pofijú… Hét edzőcuccba, nagyestélyibe, farmer-topba, menyasszonyi ruhába, lovasdresszbe, nercbundába és dzsoggingba öltözött… Szóval hét rózsaszín mobiltelefont tökéletesen kerekded fülére tapasztó leányka várt sápadtszürkén mosolyogva érkező rokonára, majd tökéletesen egyforma ugra-bugra lépésekkel távoztak hétfelé. 
Ekkor a boltból unott arcú, fiatal kiszolgáló surrant elő, kezében szemetesvödörrel. Mizu kíváncsian lesett be utána a sikátorba, ami két üzletsor között szerénykedett. A lány felcsapta az ott álló konténer tetejét, és a vödör tartalmát belezúdította a hatalmas fémkaszniba, amely elnyelt mindent: a fekete keretes szemüveget, a vaskos könyvet, a tortamaszatos ruhácskát meg a kopott pillangócsatot. Jaj! – gondolta ekkor Mizu. Majd rögvest hozzátette: – JAJUJAJ!

És ettől nem is lehetett volna jobban megmutatni, hogy mi is történik valójában.

Nem érted, mi? Megmagyarázom. Az a lényeg, hogy mi, átlagemberek egyre ritkábban, kevesebbet, és akkor is egyre szottyosabbat, vicik-vacakabbat, nyúlbogyó méretűt szoktunk gondolni. Bármiről is legyen szó, az agyunkat alig tornáztatjuk, szóval a gondolataink is satnyácskák.

Pedig lehetnének másmilyenek is. Egészen másak. És lehetne a világ is egészen más. Sokkal élhetőbb. Sokkal vídámabb. Sokkal emberibb.
Elég lenne csak gondolni. De ez nem is olyan könnyű. De legalább ritka.

Kár, hogy nem elég, ha valaki egyedül gondol. Másoknak is kéne, méghozzá hasonlókat, hogy aztán senki ne legyen, aki visszadugja a konnektorokba a dugókat.

Elbűvölő mese. És ahogy kezdi, úgy zárja a történetet Böszörményi. Könnyedén, természetesen és emberien.

Felálltam hát, és a kapuhoz mentem, hogy rámorogjak a barátomra, vagy segítsek végre behozni az ajándékot, amivel – úgy tűnt – ketten se bírnak. A kertkapu még mindig tárva állt, s én a felé vezető utacska kétharmadánál megtorpantam. Mizu a járdaszegélyen ült, háttal nekem, feje kissé balra billentve. A kislányom mellette gubbasztott, magasra húzott térdekkel, feje kissé jobbra billentve. Nézték az utcát. A szemközti házat. A sarkon szimatoló kutyát. A túlcsordult kukát meg a szellő hajtotta csokipapírt. Továbbá a kerítéseket, a felhőket, a villanyoszlopokat. Ja, és hallgatták a kanális mélyéről felsejlő bluggyanat méla bluggyogását. 

S ekkor megértettem, miféle ajándékot hozott Mizu a kislányomnak. Visszaosontam hát a házba, és hagytam, hogy az utolsó darabkáig rendesen átadhassa neki… 

[Ha nem érted, miféle volt az az ajándék, hát… az jóval több mint ciki!]