2014. március 21., péntek

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Az életben az a rossz, hogy nincs hozzá használati utasítás. Te csak követed az útmutatót, ha pedig mégsem működik a mobilod, akkor ott a garancia. Visszaviszed, és adnak helyette egy újat. Az élettel bezzeg nem így van, nem adnak helyette egy újat, ha nem működik, azzal a használt, maszatos és rozoga élettel kell boldogulnod, amid van.

Tetszett. Noha teljesen másra számítottam. 
A történet közepén már végképp nem értettem, hogy mi köze a borítónak a könyvhöz... nekem tipikusan a borító és fülszöveg miatt került a várólistámra. Szerintem az egyik legszebb borító, amit valaha láttam. DE semmi köze a történethez. Amit nyugodtan kézbevehetnének tizenéves fiúk is. Természetesen nem, nem ezzel a borítóval.
Miről is szól?
A tizenhat éves Leo átlagos kamasz: jól elvan a haverokkal, szeret focizni, motorozni és iPod-ozni. Iskolába csak muszájból jár, a tanárokat afféle kihalásra ítélt furcsa fajnak tekinti, és alig várja, hogy ezt az új történelemtanárnak is a tudomására hozza. Az új tanár azonban más, mint pedagóguskollégái. Szemében különös fény gyúl, amikor magyaráz, és különös, lelkiismeretébresztő hatással van diákjaira. Leóban hatalmas erők feszülnek, csak a fehérség fog ki rajta. A fehérséggel, a hiány, a veszteség színével Leo a szerelem, a szenvedély és a vér színét, álmainak szerelme, Beatrice haja vörösét fordítja szembe. Amikor azonban megtudja, hogy Beatrice beteg, s hogy betegségének valamiképpen a gyűlöletes fehérséghez is köze van, Leo önvizsgálatra kényszerül. Hogyan tovább? Mihez kezd eztán az álmaival, és mihez az erejével?

Olyan lehetne ez a könyv a fiataloknak, mint a Zabhegyező, csak attól a nyavajgásokkal együtt is sokkalta tetszetősebb. Mert minden pillanatban megmarad az az irónia és humor, ami szinte védjegye.


Megpróbáltam beszélni anyámmal erről a véradásdologról meg Beatricéről. Nem érti. Azt hiszi, valami vámpírhistóriát mesélek, mostanában nagy divat az ilyesmi. 

Számomra hiteles volt az egész. A rajongás. A félelem. A fájdalom. A düh. A felismerés. Az őszinteség. A klassz és nagy gondolatok fontossága. A különlegesség érzése. Annak a kétségbeesett keresése. 

Csak az kíváncsi rád igazán, arra, ami a szívedben van, aki rákérdez a részletekre. A részletek. A részletek: az igazi szeretet egyik formája.

És néhány gondolatával még felnőttebb gyerekként se nehéz azonosulni.

Az élet álmok nélkül olyan, mint a kert virágok nélkül, a lehetetlen álmokkal teli élet viszont olyan, mint a művirágokkal teli kert…

A szülők csak arra jók, hogy megtanítsanak félni mindattól, amitől egyébként nem félnél.

Személyes tapasztalatok alapján inkább a felnőttekre úgy egészében érvényes. A szüleim nagyon klasszak voltak. Igen. A kritikus tizenéveim alatt a legklasszabbak:) Szóval semmiképp nem állítanám, hogy félelemre neveltek, sőőt!:)

A tudatlanság a legkényelmesebb dolog a világon, amit ismerek – a nappalinkban lévő kanapé után.
Óóó, hogy ez mennyire de mennyire igaz.

Az olasz szerzők mostanában nagyon rendben vannak nálam.:)

Két esetben okoz nekünk fájdalmat valaki: ha szeret, vagy ha gyűlöl.
– Ezt nem értem. Ha valaki szeret, akkor miért bánt?
– Mert a szerelemtől az emberek néha egészen bután viselkednek. Netán rossz irányba indulnak el, pedig hozzád igyekeznek… Olyankor aggódj, amikor egyszer csak nem bánt többet, aki szeret, mert az azt jelenti, hogy már nem próbálkozik, vagy éppen téged nem érdekel már…

2014. március 17., hétfő

Lisa Genova: Megmaradt Alice-nek

 – Én ezt nem tudom megcsinálni, Alice. Nagyon sajnálom, de nem hiszem, hogy képes lennék itthon tengődni egy teljes évig, és a fenekemen ülve figyelni, mit rabol el belőled a betegség. Nem bírom elviselni, hogy nem tudsz felöltözni egyedül, és nem tudod bekapcsolni a tévét. Ha a laborban vagyok, nem kell végignéznem, ahogyan jegyzetlapokkal felmatricázod a szekrényeket és az ajtókat. Nem ülhetek itthon, hogy végignézzem, hogyan leszel egyre rosszabb állapotba. Belehalok.
– Nem, John, én halok bele, nem te. Akkor is romlik az állapotom, ha itthon ülsz, és akkor is, ha a laborban. El fogsz veszíteni. Én is elveszítem magam. De ha nem töltöd velem a következő tanévet, nos, akkor először téged veszítettünk el. Én Alzheimer-kóros vagyok. Neked van valami kurva kifogásod?



A háromgyerekes, boldog házasságban élő harvardi professzorasszony, Alice a karrierje csúcsán van, amikor azt veszi észre, hogy egyre feledékenyebb. Az idő haladtával gondolatai is összekuszálódnak, memóriája egyre gyakrabban hagyja cserben. A diagnózis: Alzheimer-kór, korai stádiumban. A függetlenségére mindig büszke Alice összeszorított foggal igyekszik ugyanúgy élni az életét, mint korábban, és csak a jelennel foglalkozni, de a betegség lassan úrrá lesz rajta. Helyenként szívszorító, néhol felemelő, ugyanakkor ijesztő történet arról, milyen az, amikor valaki szó szerint elveszíti az eszét.

Hihetetlen, amit Lisa Genova összehozott. A történet minden egyes apró mozdulata a lehető legnagyobb alapossággal van megtervezve és összerakva, miközben olyan természetesnek tűnik az egész... néha csendben, néha csörgedezve, máskor hangos morajlással zajlik, folyik..., mint a hétköznapjaink. 

Szerettem a tökéletlen karaktereket. John volt a kedvencem. Lydia pedig megfelelően ellensúlyozta a valóságot, így az élet felhős részébe azért becsúszott egy simogatás. Egy őszinte ölelés.

Nem lett happy end. Nem lett csoda. Mit jelent az, hogy megmaradni valakinek? 

Egy könyv az elfogadásról. Egy könyv az együttélésről. Egy könyv a túlélésről.

 – Hiányzom magamnak.
– Nekem is hiányzol, Ali, nagyon.
– Nem így akartam.
– Tudom.

2014. március 13., csütörtök

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

– A jövő évi Értelmező kéziszótár új kiadásában javasolni fogom, hogy „dög” mellé szimplán írjak oda, hogy Lia… – röhögte el magát.
– Jó ötlet. Szívesen kerültem volna a „szemét” jelentéséhez is, de olyan stabilan vagy ott, hogy nem szívesen venném el azt a remek helyet tőled – sóhajtottam.
– Én páros helyeket is javasolnék – lépett hozzánk Szilkó. – Az „infantilis” mellé kerülhetnétek ti, a „hányingerkeltő” mellé meg ők ketten.


Szilveszter. A kötelező jókedv napja. Amikor muszáj bulizni.
Lia és Norbi karácsony előtt szakítottak ugyan, de Szánkó szilveszteri buliját nem akarják kihagyni. Eszti és Csabi, a tökéletes pár, velük együtt indulnak szórakozni. Miután Szánkó bulija a város másik végében lesz, Lia bátyja, Szilkó vállalja a sofőr szerepét. De szigorúan csak az odaútra vonatkozóan. Csak aztán minden másképp alakul…
Az Akkor szakítsunk egy őrült és felejthetetlen szilveszter éjszaka története.


És ez így is van. Akkor is így van, ha el kell fogadni, hogy nem egy SZJG folyt.köv. A Bábel esetében ezt tudatosítottam magamban, már az elején és noha tartottam tőle, nem volt semmi probléma.
Az Akkor szakítsunk esetében azért akadt. Elég hosszú ideig az volt az érzésem, hogy ez annyira LLaurás, miközben épp az hiányzik belőle, amiért a SZJGt annyira de nagyon tudtam rajongásig szeretni. 
Hiányzott a könnyedség. Ez nem csak az elejéből..., de talán közben alkalmazkodtam a felálláshoz.
Azért a stílus szerencsére maradt és a vonaton több alkalommal is hangosan felnevettem (nem szoktam gyakran, sőt igazából eddig soha...). De úgy általában véve is, amikor nem töltötte be a helyet a szívemben a hiány, akkor azért derűs fejjel olvastam :)
Fura kettős érzés volt és a végére a viruló fej győzött. Hogy miért? Igen. A védjegyes humorért és mert a végére azért a történet is összeállt kerek egésszé.
És ha már hasonlítgatások. Egy szereplő van, aki LL minden könyvében visszatérő tulajdonságokkal feltűnik (Arnold, Kolos és Szilkó), de azért ők se moshatók teljesen össze. A többieket pedig meg kell tanulni külön külön kezelni és nem vetítni... A következő LL könyvet is várni fogom ám. 

P.s. azért az LL könyvek borítóihoz képest ez a nem bejövős kategória... ( a borító nagyon tetszene, ha nem rontaná le az alsó része...). Igen, tudom, hogy ez mennyire lényeges egy könyv értékelésekor, de kikívánkozott belőlem:)

De azért ezzel az idézettel, nyugodtan tudom magam kárpótolni a borító nem tetszik részén:)
– Add ide a telefonom – ingatta a fejét Szilkó, én meg már pattantam is az íróasztalához, és felkaptam a készüléket.
– Jé, ezen még gombok vannak – ámultam el egy pillanatra.
– Veled ellentétben én nem várom el, hogy a telefonom okosabb legyen nálam – közölte egyszerűen, és már a füléhez is emelte.

Sohonyai Edit: Engem szeress

 – Miért sírsz, kicsi rózsabimbulám? Legyél inkább boldog, mert nem minden kislányka lehet fiú is egyúttal!

Zsófi tizenhét éves. Szexbomba és végzet asszonya (szeretne lenni), egyszer tüskés és undok, másszor harsányan kacarászik, néha anyu-apu tündéri kislánya. De tényleg csak néha. Szóval kamasz. Keresi magát és keresi az igazit, akiből lehet, hogy rögtön kettő is akad? Mert Szűcsivel már „múltjuk” van, de Szűcsi kiszámíthatatlan, és különben is egyetemista… Ekkor lép színre Guszti, aki figyelmes, gyengéd, és mindig lehet rá számítani. Vagy ez is baj? Sohonyai Edit köteteit szeretik az olvasók. Szeretik a humorát, élettel teli helyzeteit, friss nyelvét és háromdimenziós hőseit.

És igen. Én is nagyon megszerettem. Mert megszeretette magát. Zsófi. Az írónő. És a könyv is. És valahol érzem, hogy fura, de a történet is.
Nagyon kellemes csalódás volt. Réges rég várólistás volt, de valahogy soha nem a mindenképpenelkellolvasni mertkülönbenkikészülökazizgalomtól kategóriából.  És mégis. Már az első sorokkal megnyert magának. Mert egyszerű. Mert Zsófi élete épp annyira életszerű, mint amilyen valószínütlennek tűnik. Mert nem megszerettetni akarja a  szerző a szereplőket, hanem egyszerűen csak mesél. Talán ezzel vett le úgy igazán a lábamról. Hogy ezt szórakoztató és megnyerő stílusban tette, az volt a ráadás.:)
A hibákkal együtt (az elején erőltetettnek tűnő, számomra idegen szleng használata..., ami a végére nem lett megszeretve, de szemrebbenés nélkül tudtam olvasni azt is, ami az első oldalakon természetellenesnek tűnt és nyugodtan le tudom írni, hogy egy idő után tényleg egyáltalán nem zavart).
Kíváncsi lettem a szerző többi könyvére. Ha a felét megtalálom bennük annak, amit ebben a könyvben leltem, akkor szép időszak elé nézünk. Együtt:)

Nyugodt szívvel ajánlom az ifjúsági könyvek és a naplók rajongóinak.
 
Pedig nem régen még azt mondta, szerelmes belém. Vajon mi a szerelem? Jelent-e ígéretet is? Hogy jóban-rosszban.. vagy csak egy adott másodpercre érvényes?

2014. március 10., hétfő

Anne Rice: Interjú a vámpírral

Az emlékek élének le kell kopni, hogy enyhüljön a megoldatlan dolgok fájdalma.

Louis, a vámpír kétszáz éve él a földön, kétszáz éve kutatja a vámpírlét titkát – nyughatatlan szelleme a bűntudatlan és az öröklét értelmével viaskodva hajszolja őt mind újabb utakra. Az általa teremtett, varázslatosan gyönyörű vámpírkislánnyal járja be Európát, hogy megtalálja a hozzá hasonlókat, azokat a vámpírokat, akik kapcsolatban állnak a Sátánnal vagy az Istennel; bármivel, ami létük alapja és magyarázata. Tudje-e valaki ezt a titkot? S létezik-e egyáltalán? Vagy pedig együtt kell élni a borzalommal, hogy az öröklét, amelynek ára a szakadatlan gyilkolás, az emberi életek elpusztítása, céltalan és haszontalan?
Anne Rice regénye nem egyszerűen horror, bár a vér, rettegés, borzalom sem hiányzik belőle, hanem a lét örök titkát feszegető hátborzongató mese.


A nagyon nem kategória. A soha többet címszó alá dobozolnám.
Igazából untam. Sokszor nem is kicsit. Pedig érdekelt. Legalábbis, amikor elkezdtem olvasni, akkor azt hittem...
Elolvastam a Tvájlájgtot, amivel teljesen őszintén, semmi problémám nem volt. Igaz, a nagy őrület alatt csak az Alkonyatot, mert azért annyira az sem a jaj, nem tudom kivárni, hogy mi lesz a vége kategória... A többit tavaly. Kellemes meglepetés volt. Nem lettem rajongó, de szórakoztatott. Akkor terveztem be rövidtávra  Rice könyvét.
Nem szórakoztatott. Se a stílus, se a történet. Az erdélyi faluábrázolása volt a mélypont. És kb. ott is maradt, a mélyponton. Sajnálom. 

... a megszállottság voltaképpen egy másfajta megfogalmazása az őrültségnek.

2014. március 1., szombat

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

Az a bátorság, amikor előre tudod, hogy vereség vár rád, és legyen, aminek lennie kell, mégis kitartasz. Csak ritkán vár rád győzelem, de néha igen.


Az alabamai Maycomb városában utolsó gondtalan nyarát tölti egy testvérpár, Jem és négy évvel fiatalabb húga Scout. Az őket anya nélkül nevelő Finch ügyvéd megpróbál tökéletes apaként viselkedni, ám neki sem könnyű. Izzik körülötte a levegő: egy színes bőrű férfit véd a bíróságon… Ráadásul váratlan események, misztikus jelenések, nyugtalanító hírek zavarják meg a család nyugalmát. A gyerekek élete is gyökeresen megváltozik: a felnőtté válás varázslatos és fájdalmas útja immár elkerülhetetlen számukra…

Annyira szép, hogy nehéz róla bármit is írni. Mennyi jóság fér bele egy ilyen kicsi könyvbe..., mennyire szerethető meg három kisgyerek... egy ismeretlen szomszéd... egy Édesapa, akihez mindenki hasonlítni szeretne szülőként (én legalábbis egész biztos)... egy nagynéni, aki igazából nem is pozitív szereplő, de annyi méltóság és korrektség van benne, hogy még őt se lehet nem szeretni... egy rendőrfőnök... egy lapszerkesztő...

Azért nálam bezavart, hogy azt hittem az első pár oldalon, hogy Scout is fiú...:), de annyira lekötött az egész és megfogott a hangulat, hogy túltettem magam ezen, egy idő után pedig azért összeállt a kép.

Így utólag értem, hogy miért adta anyukám és a nővérem is többször a kezembe még fiatalabb koromban és nem tudom az okát, hogy miért is nem olvastam korábban. Lehet, hogy nekünk most kellett találkozzunk (bár nem tudok olyan kort, vagy hangulatot elképzelni, amikor ez ne lenne egy nagyon szívnek való kedvenc...). Ezért nagyon örültem a találkozásnak.:) Ha már ennyit várunk egymásra, akkor igyekeztem nagyon megbecsülni. Kiélveztem minden pillanatát, minden oldalát, minden sorát... és még olvastam volna. Scout életét tizenévesen, a városka életét.
Annyira egyszerű történet, miközben annyi mindenről szól. Sok értelmes felnőttel, szerethető karakterek, tetszetős tartalom.
 
– Nem szükséges mindenkivel közölni, amit tudsz, ez nem nőkhöz illő dolog, másodsorban az emberek nem szívesen viselik el az olyan társaságot, akik többet tudnak náluk. Ez idegesíti őket.

Nem volt benne semmi, amiről úgy éreztem volna, hogy ezt talán másképp jobban tetszetene. Csak olvastam, olvastam és őszintén, nagyon megszerettem.

Az, hogy száz évvel előbb vereséget szenvedtünk, mielőtt még a harcot elkezdtük volna, még nem ok arra, hogy ne próbáljunk győzni.

Mindenkinek ajánlom, aki szereti a jót, szereti a szépet, mindezt selyempapírba csomagolva, az élet velejáró rosszával és igazságtalanságaival együtt.

Ez az ő hazájuk, húgom – mondta Atticus. – Ilyenné tettük számukra, nem árt, ha minél jobban megismerik.

Mesés világ, elbűvölő szereplőkkel. Azok a meleg, nyári, vakációs délutánok... azokra nagyon ráismertem. 

Sokan nem helyeslik az életmódomat. Mondhatnám egyszerűen, menjenek a fenébe, mit bánom én, ha nem helyeslik. Azt éppen elégszer mondom is, hogy nem törődöm velük, ha nem tetszik nekik, csak azt nem, hogy menjenek a fenébe.