Megvan mit kell tennem.
Utánozni a legveszedelmesebbeket.
Ugyanolyan cuccokban kezdtem járni, mint a többiek. Adidas sportcipő, lyuggatott farmer, fekete kapucnis felső. Megnövesztettem a hajam és elhagytam a választékot. Fülbevalót is szerettem volna, de anyám nem engedte. Cserébe karácsonyra kaptam egy robogót, a legközönségesebb fajtából.
Úgy mentem ahogy ők. Terpesztett lábbal. Ledobtam a földre a hátizsákomat, és belerugdostam.
Óvatosan utánoztam őket. Az utánzást csak egy hajszál választja el a kifigurázástól.
Az órákon ücsörögtem a padban, úgy tettem, mintha figyelnék, de igazából a saját dolgaimon járt az eszem, űrtörténeteket találtam ki. Edzésre is lejártam, röhögtem a többiek poénjain, benne voltam a csajok elleni idétlen csínyekben. Párszor még vissza is feleseltem a tanároknak. És üresen adtam be a dolgozatot.
A légynek sikerült mindenkit tökéletesen átvernie, tökéletesen beilleszkedett a darazsak társadalmába. Azt hitték, hogy közülük való vagyok. Egy jó arc.
Otthon azt mondtam a szüleimnek, hogy az iskolában mindenki jó fejnek tart, és vidám sztorikat találtam ki, mintha velem történtek volna.
De minél jobban belebonyolódtam a szerepembe, annál különbözőbbnek éreztem magam. A szakadék, amely elválasztott a többiektől, egyre mélyült. Egyedül boldog voltam, a többiekkel színészkednem kellett.
Sokszor elfogott a rettegés. Egész hátralevő életemben utánoznom kell őket?
Niccoló Ammaniti egyike kedvenc szerzőimnek. Egy könyv elolvasásával vált azzá. Igen, hiszen vannak szerzők, akiktől elég egy könyv. Akikről tudjuk, hogy olvashatunk tőlük bármit, akkor sem fog változni a véleményünk. És így is lett. Második találkozásunk ugyanis vegyesre sikeredett. Nem azért, mert ő gyengébb könyvet hozott össze. Csak egyszerűen nem tetszett. De ez nem változtatott azon, hogy NAra mindig úgy gondoltam a továbbiakban is, mint kedvenc szerzőim egyikére. És örülök neki.
Hiszen ezért is kerestem NA más történeteit.
A magának való és kissé neurotikus, tizennégy esztendős Lorenzo azt hazudja, hogy iskolatársaival síelni megy, ám ehelyett római bérházuk pincéjébe zárkózik be, hogy ott, a kellemetlen külvilág konfliktusait és képmutatását kirekesztve, egy héten át csak heverésszen, olvasgasson, kedvenc időtöltéseinek éljen. Nem számol azonban egy váratlan fordulattal: a pincébe egyszer csak betoppan alig ismert féltestvére, a huszonhárom éves Olivia is. A drog, a világ és önmaga elől menekülő, törékeny és esendő Olivia megjelenése nyomán minden megváltozik. Lorenzo kénytelen levetni a problémás kamasz álarcát, és tenni valamit, mert nagy baj van…
Kis terjedelme ellenére valóságos fejlődésregény az Én és te, melynek szerzője a nagy sikerű előzmények – az Én nem félek vagy a Magammal viszlek – után most újabb emlékezetes kamaszhős ábrázolásával ad bizonyságot rendkívüli tehetségéről.
... Lorenzo történetét még olvastam volna. És mégis, így volt ez jól. Így volt ez helyes.
– Mi a vége?
Ez volt a vége. Ennyi. Én jónak találtam így.
Különben is, utáltam a befejezéseket. Jól vagy rosszul, de a befejezésekben muszáj mindig mindennek elrendeződnie. Én arról szerettem mesélni, hogy földlakók és idegenek harcolnak egymással csak úgy, meg a semmit kutató űrutazásokról. És a vadállatokat is szerettem, akik csak élnek bele a nagyviláágba, mit sem tudnak a halálról. Megőrjített, hogy a filmek után a papa és a mama mindig csak a befejezésről vitatkozott, mintha annyi volna a történet és a többi nem is számítana.
Akkor hát a való életben is, ott is csak a vége a fontos? Laura nagyi élete semmit sem számít, csak a halála a fontos, itt ezen a ronda kilinikán?
Sok mikro- tragédián keresztül jut el NA az utolsó makro- tragédiáig.
Nagyon sok Lorenzo szaladgál a világban. A kívülállósság, a megfelelési kényszer, az ártatlan hazusgságok sodrása. Teljes hétköznapisága adja a helyzet félelmetességét.
Egy másik kedvenc szerzőm egyik regénye (Ágota Kristóf: Trilógia), ami szintén kedvenc, is része a történeteknek. Nem hiszem, hogy véletlen egybeesés. Hangulatilag is illik a történethez. És a testvér-párhuzam miatt is úgy gondolom, hogy teljesen jó helyre került.
NA könyveinek a hangulata annyira sajátos és különleges, hogy a legszürkébb, legszívfacsaróbb részeknél is szeretnék ott lenni a helyszínen. Ettől többet pedig író nem érhet el...
A foci ostoba játék, egy labdát kerget mindenki, de a többiek ezt
szeretik. Ha megtanulok focizni, nyert ügyem van. Lesznek barátaim.
Összeszedtem a bátorságom, és beálltam a kapuba, ahová soha senki nem akart beállni, és ráébredtem, hogy nem is olyan borzasztó dolog védeni. Volt egy bizonyos Angelo Stangoni, aki ha megkaparintotta a labdát, nem lehetett tőle elvenni. Végigcikázott a pályán a kapu elé, és akkorákat lőtt, mint az ágyú. Egyik meccsen felrúgják. Büntető. Beállok középre a kapuban. Ő nekifut.
Én nem ember vagyok, mondom magamban, én egy Gnúz vagyok, egy umbriai laboratóriumban kitenyésztett bűnronda, de rettentő fürge állat, melynek egyetlen feladata van az életben, aztán nyugodtan meghalhat. Meg kell védenie a Földet egy pusztító meteorittól.
Stangoni jól megbikázta, a jobbomra jött a lövés, én repültem, ahogy csak egy Gnúz tud, nyújtott karral, és a labda ott volt a kezemben, kivédtem.
Emlékszem, a csapattársaim ölelgettek, és jó volt, mert azt hitték, hogy közülük való vagyok.
