Leiner Laura: Hullócsillag

– London – kiáltottam én.
– London – bólintott Evelin büszkén.
– London – szállt be Márk is.
– London – üvöltött Bogyó, az FBA frontembere.
– London – helyeselt Pete izgatottan.
– Fákjú! – ordította Puding, mire mindannyian kérdőn néztünk rá. – Mi van? – kérdezte. – Én ennyit tudok angolul.

Bexi, akinek mostanra megjelent, és zajos sikert aratott a második nagylemeze, az Offline, továbbra is sikeres énekesnő, Nagy Márkot viszont teljesen elfelejtették, mert végül nem ő nyerte a tehetségkutató műsort. Körte mindent megtesz, hogy ismét sikeressé tegye Márkot, de ez nem egyszerű, nagyon mélyről kell felhozni a srácot. És hát ott vannak neki Aszádék is, még mindig a garázsában. Ezért aztán Körte megragadja a romlott majonéz miatt adódó lehetőséget, és belegyezik abba, hogy menedzseltjeivel Londonba repüljön egy utazási műsor forgatására.
A Hullócsillag a Bexi-sorozat második kötete, a Késtél folytatása.

Beki talán Laura eddig legjobban sikerült női karaktere, Kinga mellett.  Jó jó, benne vannak a tini bénázások, de ez így, ebben a formában és mértékben szerintem még rendben van és belefér.

A történet is pörgős, a hepienden kívül (ez a része a sztorinak azért rendesen kiszámítható, ha pedig mégsem, akkor majd jövök egy bocsi ezt benéztem-el) több fordulattal, kellő fantáziával összehozott jelenetekkel. 

A stílus is maradt, noha kevesebb humort érzek benne, mint mondjuk a SzJgben, vagy a Bábel olvasása közben, de azért teljesen felismerhetőek a(z) LL védjegyévé vált  poénok. Ha csak egy néhány soros, max 1-2 oldalas részletet tennének elém belőle úgy, hogy nem tudom, hogy ki írta, akkor is simán felismerném.

Továbbra is LL fan maradtam, mert az az értékrend, amit a könyvein keresztül képvisel bőven szükséges az élethez és csak nagyon kevés jelenkori könyvben lehet megtalálni ennyire ifjúságközelien és trendin. Ezért maximális tiszteletem és rajongásom az övé.

Mégsem lett a Hullócsillagok kedvenc... Sajnálom. Igazából tudom az okát. A fő problémám ugyanaz maradt, ami miatt a Késtél sem lett, mert nem lehetett... ugyanis nem nekem szól. Nem érdekel a csillivilli popsztárleszekfátnevelek világ. És ez épp elég ahhoz, hogy bármennyire is érzem a könyv pozitívumait, akkor sem tudok rajongni. Fáradtan nem elaludni a vonaton, mert olvasok... az megy. Hangosan kacagni ( még akkor is, ha jóval ritkábban, mint a SzJg, vagy a Bábel olvasása közben)... az is megy. Szórakoztatónak tartani... ez se nehéz. És akkor mi hiányzik? A teljes szívből rajongás. A kiadás előtti vadászás az első dedikált példányokra. LL bejegyzéseire várás a kiadandó kötet előtt. Az újraolvasásra vágyás már első olvasáskor. És sajnálni, hogy már túl vagyunk az olvasáson, irigyelni mindazokat, akik még előtte vannak...., ez most elmarad..., de kaptam sok más jót és szépet. Természetes majd valamikor biztos jön majd a harmadik rész is és így tovább..., de azért nagyon drukkolok, hogy ez a kötet után írjon LL ismét nekem is valamit...:)

Nincs több fény,
A lámpákat leoltották rég,
Nem láthat senki,
Nem láthat senki a színpadon túl.
Nincs több esély,
Amit kaphatnék, ki marad mellettem, ha kiég
a fény? Ha kiég a fény, mi eddig ragyogott?
Nincs vesztenivalóm. Ennél többet nem adhatok. Ha valaki szeret, az akkor is szeret, ha időnként gyenge vagyok.
Repítette a hírnév,
Ő szárnyra kapott,
Bárki bármit ígér, én
Hullócsillag vagyok.
Repült a felhőkön,
És tudtam, hogy mosolyog,
Mosolyog azon, hogy
Hullócsillag maradok.
Nincs több remény,
Amit adhatnál, nekem
Nem jár második esély, bárki bármit ígér.
Bárki bármit ígér.
Nincs vesztenivalóm. Ennél többet nem adhatok. Ha valaki szeret, az akkor is szeret, ha időnként csalódást okozok.
Repítette a hírnév,
Ő szárnyra kapott,
Bárki bármit ígér, én
Hullócsillag maradok. 

Szent Johanna gimi - sokadik újra

Leiner Laura, SzJG és a világ, ami mögötte van

Nem tudom pontosan, hogy hányadik újra. 
A negyedik kötetet kb. nyolcszor olvastam újra, a nyolcadikat négyszer..., hiszen az ötödiktől minden megjelent kötetnél előlről kezdtem a sorozatot :) Természetesen a passzióból olvassuk el a kedvenc részeket, milliószor legalább..., na ezeket nem számoltam bele. Tavaly például csak ilyenek voltak, épp ezért is terveztem, hogy 2015-ben márpedig updétolom magam. Mert hiányzott.

Gyerekes? Lehet. Nem baj :D 
És hogy mi hiányzott? A hangosan kacagós poénok. Amik természetesek, könnyed és 
igen, a rengeteg szenvedés. A drámák. Mert a 15, 16 éves kor arról szól, emlékeim szerint épp ilyen szinten, ilyen mértékben és ebben a formában, bármennyire is hajtépő ezzel ilyen intenzíven és már már kényelmetlenül szembesülni:) 

Szórakoztató irodalom. Az igényes fajtából. Nagyon szeretem olvasni, sokszor, bárhol, bármikor.

Nem szeretném túlelemezni és elméletek gyártani, hogy miért, mikor és mitől lett ennyire népszerű, noha teljesen egyértelmű, hogy teljesen jó pszihológiai összefoglalót lehetne kihozni a helyzetből.

Én egyszerűen örülök, hogy egyetemi éveim befejezése és szorgos, játszunk felnőttesdit időszakom , avagy kezdjünk el dolgozni, előtt rátaláltam. Mert szebbé teszi a hétköznapokat. Kacagósabbá. Melegebbé. Ennyi pedig épp elég egy könyvtől ahhoz, hogy kedvenc legyen belőle.


LL pedig minden hibájával együtt is zseniális. Megteremtett egy világot. Egy világot, ami egészséges, ami jobb, mint a valóság és tele van pozitív dolgokkal, miközben nem lesz erőltetett, nem áll távol a kamaszoktól és olyan segítséget, kapaszkodót ad, a sokszor helyüket nem találó fiatalok kezébe, a humor és szabadidő jópofa, de értelmes eltöltése által, ami sokszor éveken keresztül nem sikerül szakembereknek... csak bejött a félig szakma...

És van stílusa. Megnyerő, üde. 

Nem szeretem a túlhájpolást és a tömeghisztériát. Szeretek akkor és azért lelkesedni, amiért épp kedvem tartja. És ez történetesen épp azt jelenti, hogy amennyiben májusban nyitva találnám a SzJG könyvesboltot, ami eddig még véletlenül se jött össze 2012 óta (betegség, szabadság, mikoréppenmi miatt zárva...), akkor boldogan beszereznék néhány hasznosabbnak tűnő erekélyét muhaha:). És legalább annyira tudnék örvendezni, mint a Pumuklis étkészletemnek, amit nemrég kaptam:)

Leiner Laura: Késtél

– Beki, hol vagy már? – kiáltotta anyu mérgesen.
– Öhm. Kemál büféjében, Márkkal – feleltem.
– Akkor lassan igyekezzél felfelé. Éjfél van!
– Rendben. Megyek. Most mérges vagy? Mondtam, hogy lejövök beszélgetni – zavarodtam össze.
– Nem, csak ki akartam próbálni, hogy milyen éjfélkor üvölteni a kamasz gyerekünkkel. Túl normális vagy, erre még soha nem volt alkalmam – nevette el magát.

Szögezzünk le valamit, így az elején. Leiner Laurának van egy stílusa. Ami nem alakítható. Lehet azon vitatkozni, érvelni pro és kontra, hogy ez jó, vagy sem, de attól még tény. Aki pedig a SZJG, Bábel és Akkor szakítsunk után kezébe vesz tőle egy könyvet, annak azért ez nem kellene meglepő legyen:)

Budai Rebeka, aki tizenhat évesen egy gimnáziumi együttesben játszott, egy átlagos napon zenés videót posztolt az egyik közösségi oldalra. A dal pillanatok alatt hihetetlenül népszerű lett, és Rebekát felkarolta Körte, a tetoválóművészből lett zenei menedzser. Azóta az egész ország Bexiként ismeri a tinisztárt. Bexit most egy zenei tehetségkutató műsor elődöntőjére hívják, hogy duettet énekeljen Nagy Márkkal, az egyik versenyzővel. Menedzsere tanácsára a lány eleget tesz a felkérésnek, mert kell a reklám a hamarosan megjelenő második lemezének. És ezzel kezdetét veszi egy nagyon zűrös hét. A Késtél a Bexi-sorozat első kötete.

Ez az a világ, ami a Bábel mellett szerintem a legközelebb áll L.Laurához. Tőlem pedig nagyon távol. A zenei világtól, csak a filmesben mozgok idegenebbül. Ez így egyben meg is magyarázza azt, hogy olyan dolgok, amiken mondjuk a SZJGben simán átléptem, azok most megmaradtak bennem, hogy hmmm, talán ezt másképp kellett volna... A Bábel könnyed hangulata átlendített a kissebb apróságokon. Ez pedig ugye nem az a tipikusan könnyed hangulatú könyv...

Egy új sorozat. És úgy érzem, hogy nem nekem szól. :( Igaz, elsősorban nem is én és a korosztályom a célközönség. Az is igaz, hogy a többi könyvének se én voltam, de mégis más érzést váltottak ki belőlem.

Végig ambivalens érzéseim voltak. Mert azért szórakoztatott, hisz mint már írtam régebb, én alapvetően szeretem LL stílusát és amennyiben egy fesztiválos történetet bekajáltam tőle, akkor ugye bármi jöhet... :) Gondoltam eddig. Lehet mégse? Mert ugye a stílus maradt, ami tetszetős, de egyelőre a könnyed, üde, hangosan nevetős érzés eltűnt, vagy még nem tűnt fel (ugye sorozatos könyv első kötete...), vagy tényleg csak épp egy egy lélegzetvételnyire...

Egyelőre mindenképp lesz második kötet, hisz a szereplők jópofák és noha a világ, amit bemutatnak nem érdekel különösebben, de az ő konkrét történetükre azért így kíváncsi lettem első kötet alapján :) Nem hinném, hogy vadászni fogom a megjelenés időpontját a második kötetnek. Nem valószínű, hogy a dedikált példányok egyike fog hozzám kerülni, mert annyira résen leszek, hogy egyből lecsapjak az első példányokra, mint ahogy azt a SZJG esetében tettem.... az is lehet, hogy kivárok. Hisz a SZJG első 4,5 kötetét is egyben olvastam szinte... :)

Végigolvasva nem ideális könyvajánló. Pedig egy jó fél nap alatt olvastam el, olvasói válságban szenvedve, mindenféle kötelezettség nélkül, mert egyszerűen jólesett olvasni.

Viszont ha már könnyűzene és fiatalság :)  

https://www.youtube.com/watch?v=zFbIQnqz6h4


– Nyugodj meg, a barátod meggyógyul – mosolygott rám az orvos.
– Nem a barátom – vágtam rá.
– Akkor a…
– Duettpartnerem – magyaráztam meg a Márkkal való kapcsolatomat hivatalosan.
– A torkom? – érdeklődött Márk.
– Holnapra sokkal jobban lesz.
– Rendben – biccentett. – Megcsókolhatom? – mutatott rám hirtelen […].
– A nem barátnődet? – kérdezte az orvos.
– Igen.
– Nos – pislogott az orvos. – Ha hagyja.
– Értem. Köszönöm

Leiner Laura: Akkor szakítsunk

– A jövő évi Értelmező kéziszótár új kiadásában javasolni fogom, hogy „dög” mellé szimplán írjak oda, hogy Lia… – röhögte el magát.
– Jó ötlet. Szívesen kerültem volna a „szemét” jelentéséhez is, de olyan stabilan vagy ott, hogy nem szívesen venném el azt a remek helyet tőled – sóhajtottam.
– Én páros helyeket is javasolnék – lépett hozzánk Szilkó. – Az „infantilis” mellé kerülhetnétek ti, a „hányingerkeltő” mellé meg ők ketten.

Szilveszter. A kötelező jókedv napja. Amikor muszáj bulizni.
Lia és Norbi karácsony előtt szakítottak ugyan, de Szánkó szilveszteri buliját nem akarják kihagyni. Eszti és Csabi, a tökéletes pár, velük együtt indulnak szórakozni. Miután Szánkó bulija a város másik végében lesz, Lia bátyja, Szilkó vállalja a sofőr szerepét. De szigorúan csak az odaútra vonatkozóan. Csak aztán minden másképp alakul…
Az Akkor szakítsunk egy őrült és felejthetetlen szilveszter éjszaka története.

És ez így is van. Akkor is így van, ha el kell fogadni, hogy nem egy SZJG folyt.köv. A Bábel esetében ezt tudatosítottam magamban, már az elején és noha tartottam tőle, nem volt semmi probléma.
Az Akkor szakítsunk esetében azért akadt. Elég hosszú ideig az volt az érzésem, hogy ez annyira LLaurás, miközben épp az hiányzik belőle, amiért a SZJGt annyira de nagyon tudtam rajongásig szeretni. 
Hiányzott a könnyedség. Ez nem csak az elejéből..., de talán közben alkalmazkodtam a felálláshoz.
Azért a stílus szerencsére maradt és a vonaton több alkalommal is hangosan felnevettem (nem szoktam gyakran, sőt igazából eddig soha...). De úgy általában véve is, amikor nem töltötte be a helyet a szívemben a hiány, akkor azért derűs fejjel olvastam :)
Fura kettős érzés volt és a végére a viruló fej győzött. Hogy miért? Igen. A védjegyes humorért és mert a végére azért a történet is összeállt kerek egésszé.
És ha már hasonlítgatások. Egy szereplő van, aki LL minden könyvében visszatérő tulajdonságokkal feltűnik (Arnold, Kolos és Szilkó), de azért ők se moshatók teljesen össze. A többieket pedig meg kell tanulni külön külön kezelni és nem vetítni... A következő LL könyvet is várni fogom ám. 

P.s. azért az LL könyvek borítóihoz képest ez a nem bejövős kategória... ( a borító nagyon tetszene, ha nem rontaná le az alsó része...). Igen, tudom, hogy ez mennyire lényeges egy könyv értékelésekor, de kikívánkozott belőlem:)

De azért ezzel az idézettel, nyugodtan tudom magam kárpótolni a borító nem tetszik részén:)
– Add ide a telefonom – ingatta a fejét Szilkó, én meg már pattantam is az íróasztalához, és felkaptam a készüléket.
– Jé, ezen még gombok vannak – ámultam el egy pillanatra.
– Veled ellentétben én nem várom el, hogy a telefonom okosabb legyen nálam – közölte egyszerűen, és már a füléhez is emelte.

Leiner Laura: Szent Johanna Gimi

– Az egész nyolcadik évfolyamban azzal csúfoltak, hogy magángimibe csak nyomik járnak – mondtam, mire anyu végre felnézett.
– Ez nem igaz! Apád is magángimnáziumba járt! – érvelt, mire mindketten átnéztünk a konyhapulton, a nappaliban ülő apu irányába. – Jó, ez nem volt jó példa – rázta meg a fejét anyu némi töprengés után.

Kezdet:
Új magyar ifjúsági könyvsorozat nyolc kötetben a nagyon tehetséges fiatal szerző tollából! Ha elkezded, biztosan nem tudod majd letenni!!! Tuti, hogy függővé válsz! Egy sorozat a való életről. Egy sorozat, amely itt és most játszódik. Egy gimi, ahová mindenki szívesen járna. Srácok, akik olyanok, mint te és mégis mások. A történet rólad is szól!

Valahogy így kezdődött, ezzel vette kezdetét az őrület. :) A sorozat. A SZJG világ. Reni és Cortez kalandjai. Mert a fennti állításokat a fülszövegből szét lehet ám cincálni, akár egyesével, akár egészében. Csak épp semmi értelme... :)  
Első gondolatom olvasás után az volt, hogy én szeretem a naplókat (igen, Bartha Zoltán Réka naplóján nőttem fel:)). Az olyan lazákat és könnyedeket, mint amilyen ez, pedig különösen. 

Az a bizonyos szeptember 8.-a:
Elfordítottam a fejem, hogy odanézzek, és akkor… És akkor történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen Ádámot, Cortezt. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj lehajtanom a fejem és úgy tenni, mintha csinálnék valamit, máskülönben elárulom magam. Deszkás cipőt, farmert és bő fazonú, fehér pólót viselt, fél vállán hanyagul lógott a hátizsákja, másik kezében a gördeszkáját tartotta. Összevissza meredező haja csak látszólag állt szerteszét, egyébként gondosan megcsinálta, és pont úgy nézett ki, ahogy kell, és ahogy jól áll neki.

És a kedvenc idézet::)
Cortez korepetálása: 5/1 – dühös vagyok rá.
Cortez beszólása: 5/1 – nagyon dühös vagyok rá.
Cortez angol súgása: 5/1 – akkor is dühös vagyok rá.
Cortez: 5/1 – most nagyon nem szeretem.
Mr. Darcy: – 5/5 – most inkább őt szeretem.

Együtt:
Kilencedik második félévében az iskolai élet ezerrel pezseg: farsangi bál, Valentin-hét, Valentin-napi bál, tavaszköszöntő buli, osztálykirándulás és még sok minden más… Az osztályközösség eközben egyre jobban összekovácsolódik.
Reni érdeklődése Cortez iránt szerelemmé változik; vágyakozás, reménykedés, féltékenység, csalódás, aztán ismét reménykedés között őrlődik, mert a fiú viselkedése egyáltalán nem egyértelmű…
 
Jaj dehogynem egyértelmű:)  Amennyiben esetleg mégsem, akkor az azért van, mert középiskolás korában az ember szereti túlbonyolítani a helyzeteket. És néha ez bár bosszantó, de közben egész biztos így van ez rendjén:)
 

Böszörményi Gyula: „Se varázslók, se boszorkányok, se vámpírok nem lakoznak e könyv lapjain, és mégis csupa varázslat, bűbáj és hátborzongatás, mert ha olvasni kezded, olyan érzésed támad, mintha tükörbe… varázstükörbe néznél!”

Jól kitalált történet, nagyon klassz és jól felépített karakterekkel, sok mosoly, bonyodalom, sok poén. Valahol itt már érzi az ember, hogy igazán addiktá lehet válni tőle...:)

..., mert poénos:
Anyu palacsintát sütött, és amikor beléptem a konyhába, éppen feldobott egyet, aztán vártuk, hogy leessen. Nem esett le.
– Hozom a létrát – vonta meg a vállát.

..., mert tele van a gimis élet nagy drámáival:
– Hátba szúrsz – jelentettem ki szomorúan.
– Miért tenném? Elölről se esne nehezemre, hátulról meg még élvezet sincs benne.

És igen. Mert a tini-szerelem nem mindig logikus, ugyanis nem az a dolga:)
– Reni, kihasznál…
– Önként vállaltam.
– Naiv vagy.
– Valakinek naivnak is kell lennie – vontam meg a vállam, mire Arnold mosolyogva csóválta a fejét.
– A végén sírni fogsz.
– Majd abbahagyom – tártam szét a karom.

... néha fáj
Állítólag nincs iskolai buli összetört szívek nélkül.

..., néha sokpillangós...  ..., néha tele van félreértésekkel:
– Te jó ég! – suttogtam elképedve. – Az nem te voltál.
– Te jó ég! – nézett rám Cortez dühösen. Egy pillanatig azt hittem egyre gondolunk. Hamar kiderült, hogy nem – Valakinek ugyanolyan pulcsija van, mint nekem???


Egyedül: 
Reni alig várja, hogy a nyári szünet után viszontláthassa osztálytársait, és persze főleg Cortezt… Tizedik első félévében azonban egyre több problémával kell megküzdenie: Arnold külön utakon jár, Virág szerelmes lesz (és ezúttal nem egy tinibálványba), Kinga újabb és újabb mániákkal áll elő, na és Cortez…
Mindeközben továbbra is pörög az élet a Szent Johannában: új kihívások, új események és új balhék követik egymást…

Első olvasatra egyértelműen a mélypont volt.  Sokminden bosszantott, valami energiavámpír érzését keltette és a könyv nagyrésze otromba volt. 
Sokadik olvasásra azért már könnyebb volt elfogadni. Talán azért, mert a filmekben sem szeretem a happy end előtti bonyodalmas részt (igen, épp azt, ami a tulajdonképpeni lényeget adja, de mindegy…). Ez már csak így van.
Ami még érdekes,hogy az írónő (, mint utólag a Kalauzból kiderült) ezt szerette a legjobban.:) 
Azért nem volt ám kedvenc jelenetektől mentes ez a kötet sem. Erről úgy egészében gondoskodott a társaság...:)

Kinga:
– Adomány? – vonta fel a szemöldökét Kinga.
– Az NBL kártyákat annak szántam – közölte Cortez.
– Kevés – tárta szét a karját Kinga.
– Mi kell még?
– Személyesebb. Amiért ölni tudnának a suliban.
– Mondjuk, egy póló? – kérdezte Cortez elég fura arckifejezéssel. Kinga szeme felragyogott.
– Óriási! Sőt, add, ami rajtad van!
– Mivan? – röhögte el magát Cortez hitetlenül.
– Ez az! – csettintett Kinga. – A suliban a lányok egymásra licitálnának egy pólódért, ami volt rajtad! Add ide!
– Te beteg vagy! – rázta a fejét Cortez. Kinga elindult felé, ezért Cortez hátrálni kezdett.
– Mi az? Rágózol? Köpd ki, ebbe a zsepibe! – matatott Kinga a zsebében, és előhúzott egy csomag pézsét.

Virág:
– És mégis mit jelent a kettőspont utáni p betű?
Virág a tanárra nézett, majd kinyújtotta oldalra a nyelvét.

Mert van az úgy, hogy az ember egyedül érzi magát a gimiben...
Viki bakancsba tűrt csőfarmert viselt mintás pólóval és menő dzsekivel, haja a vállára omlott, szemfestéke kifogástalanul füstös, és kiegészítőként Cortezt ölelte át. Mint punk Barbie és deszkás Ken. Gyönyörű összkép, én meg majd megkeresem valahol az egómat.
(…)
Ahogy Kinga odaszökkent, Olivér felkapta, erősen megölelte, és még meg is pörgette. Idilli jelenet. Lovas Barbie és lovas Ken. Ja, és ha már itt tartunk, Dorián egymagában lézengett a közönség között, amikor pedig meglátott minket, céltudatosan felénk (illetve Virág felé) indult.
(…)
Ahogy néztem a két fekete ruhás, halálfejes kiegészítőkkel teleaggatott alakot, megállapítottam, hogy kétségtelenül ők emó Barbie és emó Ken. Klassz.
(…)
Elnéztem őket, Ricsi a saját, laza stílusában, földre lógó, letaposott farmer, bő póló, kapucnis pulcsi. Edina csinos csizmában, kardigánban és szoknyában. Hm. Pláza Barbie és raszta Ken. :)

A szileszteri csók..., ami mindent megváltoztat és közben minden marad a régiben...:
Cortez halványan elmosolyodott, aztán megölelt. Mínusz ezer fok, sírás, reszketés, várakozó taxis, eltűnt Virág, őt kereső Ricsi, úton lévő apu… ez mind eltörpült egy pillanatra, mert a gyomromban hibernálódott lepkék egyszer csak felébredtek és vadul csapkodni kezdtek. Cortez átölelt, közben megsimította a hajam, én pedig a pulcsiját összekönnyezve (!) néztem a távolban fellőtt tűzijátékot. Biztos, hogy borzalmasan fáztam, de már nem nagyon éreztem.
Aztán. Aztán olyasmi történt, ami jogosan kerül be életem legvitatottabb, legérthetetlenebb és legdöbbenetesebb eseményei közé. Még mindig nem tudom pontosan, hogy volt, de megpróbálom figyelmen kívül hagyni azt a fura érzést a mellkasomban és koncentrálni a pontos leírásra. Cortez megsimította a hajam, aztán kicsit eltolt magától, hogy lássa az arcom. Emlékszem, még egyszer megtöröltem a szemem, és utána ránéztem. Fél kezével még mindig átkarolt, és óvatosan maga felé húzott. A döbbenettől reagálni sem tudtam, de amikor egy pillanatra megállt, várva, hogy mit szólok a dologhoz, és a szemembe nézett, én hajoltam közelebb hozzá. Megcsókolt! Te jó ég! Ott álltunk, szétfagyva, petárdazajjal körülvéve, az eget betöltő tűzijátékok alatt, és megcsókolt! Hihetetlen volt és fura, és hirtelen, de közben pedig csodálatos és elképesztő, és nem is értettem az egészet, aztán már véget is ért. Ugyanis Ricsi kiáltott ránk messziről, valami olyasmit, hogy sehol nem találja Virágot, mi pedig egy pillanat alatt elléptünk egymástól.

Bizony bizony, lehull lassan a lepella:)
– Neményi, fontoskodd arrébb magad, mert útban vagy – nézett maga elé Cortez ott, ahol Arnold elzárta a padok közti utat.
– Parancsolj, most már nem vagyok útban – lépett félre Arnold, szabadon hagyva a kijáratot. Cortez komoly arccal a szemébe nézett.
– Még mindig útban vagy – mondta, és kiment a teremből.
Barátok:

Reni és Virág ismét nagyon jó barátok a nagy konfliktus után. Virág nemcsak Doriánnal szakított, hanem emós külsejével is: mostantól vidám cuccokban jár, és még a szemüvegét is hajlandó hordani.
Reni igyekszik kihasználni minden percet, amit Arnolddal tölthet, ám Cortez ezt egyáltalán nem nézi jó szemmel, ezért a két fiú között egyre nő a feszültség…
Mindezek mellett fontos szerepet kap még a második félévben egy mangakiállítás, Ricsi új robogója, Cortez nagymamája, egy éjszaka a Balaton-parton és az iskolai könyvtár…
Az osztály továbbra is a „legbalhésabb” társaság az iskolában, és a tanulásban sem jeleskednek. A sok panasz miatt még a nyár eleji párizsi csereutazás is veszélybe kerül…

A Jelenete egyértelműen a szülői alatt megesett motorozás volt:)

Maradt a sorozat védjegyévé vált humor:
– És mennyit eszik? – méregette Zsolti a járművet, mintha csak értene hozzá.
– Mittudom' én – vonta meg a vállát Ricsi.
– Jó, mert egyébként nem érdekel, csak szoktak ilyet kérdezni – tette hozzá Zsolti.

Maradt a gimisben nyomjuk szerelmi piszkálódás:)
Reni üzenete: Nem szoktam bénázni.
Cortez üzenete: Aha. Láttalak infón. Te vagy az, aki a google toolbarba beírod, hogy google.hu :DDD
Reni üzenete: Az egyszer volt!!!
Cortez üzenete: :)
Reni üzenete: :)

Mert néha???... soha nem könnyű kamasznak lenni...
Amióta anyunak elmondtam, hogy Arnold jóformán szerelmet vallott nekem, anyu azóta reméli, hogy egyszer mégis ő lesz a barátom. A szülők álma egy Arnold típusú fiú a lányuknak. A lányok álma azonban mindig a Cortez-féle srác. Ez van, az élet nem fair, és rengeteg a mazochista.

Mert néha majdnem kiderülnek a titkok:)

Reggel Virág a kapunkban ácsorgott, és ahogy kiértem, azonnal felcsillant a szeme.
– Ijjj, Reni, ne tudd meg, mi történt este – kezdte, én pedig levegőt sem mertem venni, mert azt hittem, most elmondja… Tévedtem. – Miután megsétáltattam R. P-t és mentem volna be a kapun, R. P. ugatni kezdte az utcát, én meg odanéztem, és láttam valamit egy pillanatra, és úúú, rájöttem, hogy mi volt az! – hadarta izgatottan, mire elfehéredtem. Virág meglátta, hogy Kingával kémkedünk utána!? Jaj, ne!!!
– Micsoda? – kérdeztem vékony hangon.
– Voldemort! – jelentette ki komolyan. Pár másodpercig bámultam rá, aztán kitört belőlem a nevetés. Oké, Virág nem túl okos lány, na de Voldemort a Harry Potterből? :)
És a sorozat zenéje, egyértelműen:)

Remény:
Új tanév, új osztálytárs, új konfliktusok, új és régi barátságok, új és régi szerelmek…
A 11/B-ben továbbra is „zajlik az élet”, miközben többek között az is kiderül, hogy mi történt a párizsi csereutazáson, hogy kicsoda Jérome és Benoit, és vajon ki lopja Dave személyiségét, hogy miért veszélyes a Gomba, hogy Zsák kibe lesz szerelmes és Cortez miért törli ki az összes ismerősét a Facebookon…
Na és persze, hogy Reni kitől kapta a nyakláncot meg a gyűrűt…
Reninek is újabb kihívásokkal kell szembenéznie, de úgy tűnik, egyre jobban felnő hozzájuk…

Itt kezdtem úgy igazán, de nagyon megszeretni. A könyvet, a szereplőket, a történetet...:) Mert megvan benne minden, ami egy jó könyvben benne kell legyen.

A Jelenet:
…Az udvarra vezető ajtó hirtelen kivágódott mögöttünk, mire mind megfordultunk. Cortez kirontott az ajtón, ami erősen visszacsapódott. Lélegzet-visszafojtva néztem rá. Az ajtóban állt, homlokába hulló sötét tincsei alól fürkészve nézett, és csak ennyit kérdezett:
– Melyik szeptember 8?
Tudtam miért kérdezi. A levelemben ezt a dátumot említettem arra vonatkozóan, hogy totál beleestem.
– Kilencedikben – mondtam halkan.
Cortez hitetlenül elmosolyodott, megindult felém, és abban a pillanatban gondolkodás nélkül én is odaléptem hozzá. Körülbelül fél lépésnyire tőle megálltam, ő pedig megragadta a karom, és határozott mozdulattal magához húzott. Nem tudom, hogy ő csókolt-e meg engem vagy én őt, esetleg egyszerre történt. Nem ez a lényeg. A gyomromban lévő valamennyi pillangó felébredt, és vadul csapkodni kezdett, miközben a mellkasom úgy hullámzott, hogy alig álltam a lábamon. Forgott velem az egész világ, és végig azt kívántam, hogy soha ne érjen véget. Mintha csak megérezte volna a gondolatom, Cortez továbbra sem engedett el, hanem többször, egymás után megcsókolt, én pedig alig kaptam levegőt, és a boldogságtól majd szétrobbantam. Végül a homlokát az enyémnek támasztotta, és két keze közé fogta az arcomat.
– Mennem kell – suttogta.
– Tudom – fúrtam bele a tekintetem az övébe.
– Megvársz? – kérdezte halkan.
– Két és fél éve mást sem csinálok – feleltem, mire lehunyta a szemét, és újra megcsókolt.

Amikor már együtt vannak...
Elengedte a karom, a táskájában kotorászott, aztán kivett belőle egy barna zacskót, és felém nyújtotta.
– Már kaptam ajándékot – tiltakoztam. – A Capa-albumot.
– Ez csak szuvenír – mondta, én pedig boldogan belelestem a kis alakú zacskóba. Volt egy pár könyvjelző benne (nem felejtette el, hogy gyűjtöm) meg egy könyv. Kérdőn pillantottam a borítóra. Catcher in the Rye.
– Zabhegyező – segített ki. – Tudom, hogy megvan és olvastad már… De talán egyszer összekapod magad angolból, és elolvasod eredeti nyelven is. Azért úgy az igazi – gúnyolódott elképesztően szép mosollyal, én meg döbbenten néztem vissza.
– Te olvastad a Zabhegyezőt? – torpantam meg.
– Reni, néha komolyan úgy nézel rám, mintha azt hinnéd, nem tudok olvasni – röhögött.
– Nem, dehogy – sütöttem le a szemem zavartan. – Csak nem tudtam. Sose mondtad.
– Sose kérdezted – vágta rá mosolyogva.
– És tetszett? – érdeklődtem. Cortez elhúzta a száját.
– Nem különösebben. De egy évet New Yorkban jártam suliba a Szent Johanna előtt. Ott mindenki Holdennek képzeli magát egy kicsit – magyarázta, én pedig ámultan hallgattam. Rá kellett döbbennem, hogy szinte semmit nem tudok róla, ami hirtelen kínosan érintett.
– És szerinted… „mi történik a kacsákkal télen, amikor befagy a tó vize”? – mosolyodtam el.
– Majd egyszer megnézed – ölelte át a vállam, magához húzott, és nyomott egy puszit a homlokomra. Ha létezik egy tízes skála a boldogság mérésére, abban a pillanatban tuti, hogy kiütöttem.

Az elmaradhatatlan humor, ami annyira jelemző Laurára:
– Beülhetek a Télapó ölébe? – kérdezte Móni vigyorogva Zsoltitól, ahogy odalépett hozzánk.
– Vert már pofán krampusz? – kérdezett vissza Kinga reflexből.

... és Zsoltira:)
– Nézzük, Nagy Zsolt mit szeretne elérni az életben – olvasott bele. Aztán unottan felnézett. – A buszt.

...és az egész társaságra igazából:
Zsolti biccentett, aztán hitetlenül Kingára meredt.
– Te betörted az orrát?
– Be – bólintott Kinga még mindig fújtatva.
Zsolti büszkén átölelte, mire mind felröhögtünk.

Amikor a humor átmegy abszurdba...
– Szerinted… – kérdezte Ricsi a barátnőjét nézve, miközben egy darab perecet dobott a szájába – mennyi esély van rá, hogy kiszedjük onnan?
– Hát – húztam el a számat. Virág éppen felemelte a kecskét, és közölte, hogy „márpedig ő ezt most megtartja”. – Húzós lesz – feleltem végül.
– Sejtettem. Emó, meg fog harapni! – kiáltotta. Virág csillogó szemmel nézett felénk.
– Dehogy! Tök jó fej!
– Virág, tedd le a kecskét! – förmedt rá Kinga. Lefényképeztem őket, közben meg azon agyaltam, hogy ez a mondat igen ritkán hangzik el. Normál esetben.

A cinizmus és az irónia.
– Ha nem foglalkoztatná, akkor nem bökdösne…
– Mit csinál? – csodálkoztam el.
– A Facebookon. Akárhányszor bekapcsolom a gépem, állandóan ott van, hogy megbökött.
– Ez valami modern formája a tetszésnyilvánításnak? – kérdeztem. Kinga lenézett a kezemben tartott könyvre. [Jane Eyre]
– Persze, Renáta, olvass még pár ilyen regényt, aztán csak megérem, hogy hintóval jössz suliba – alázott le totálisan.

És akkor A Jelenet után folytatódjon a szerelmi szálas rész.
A féltékenység:
– Hát te ki vagy? – kérdezte [Gomba], rám villantva amúgy igen szép mosolyát. Zavartan megtekertem az egyik hajtincsem, és már válaszolni akartam, de Ricsi megelőzött.
– Nem – mondta egyszerűen. Elkerekedett szemmel kapkodtam a fejem. Mi van?
– Csak azt akartam kérdezni… – próbálkozott tovább a srác.
– Nem – ismételte Ricsi nyugodtan.
A fiú összehúzta a szemöldökét, és kérdőn méregetett, aztán látva, hogy Ricsi felkészült a harmadik „nem” kimondására is, inkább visszament a dobokhoz.
– Ez mi volt? – kérdeztem totálisan ledöbbenve.
– Semmi – vonogatta a vállát.
– Ricsi, tudok vigyázni magamra, és hidd el, egyedül is képes vagyok válaszolni egy „ki vagy” kérdésre – nevettem el magam kínosan.
– Tudom. Nem is miattad küldtem el – közölte a szemembe nézve, miközben feltápászkodott, és minden magyarázat nélkül ott hagyott. Hosszú percekig pislogtam értetlenül. Na, most pontosan MI VAN??? Csupa nagybetűvel.
(…)
Akkor, gondoltam köszönés nélkül távozom, de hirtelen találkozott a tekintetem a doboséval. Egy pillanatig haboztam, végül intettem neki, mire mosolyogva biccentett. Aztán elrontotta az ütemet, ami miatt Ricsiék leálltak, és kérdőn felé néztek. Juj. Elnevettem magam, és mivel hirtelen csend lett, megköszörültem a torkom.
– Sziasztok – szóltam úgy általánosságban, még mindig mosolyogva.
– Menj már, mielőtt elfelejtem a következő számot is – röhögött felém Gomba a fejét ingatva, és úgy láttam, tökre zavarban van.
– Oké – tettem fel a kezem, és tudtam, rákvörös a fejem, ugyanis mindenki engem nézett. Ricsi felvont szemöldökkel bámult rám, Virág elhúzta a száját és motyogott valamit, Kinga kapkodta a fejét köztem és a dobos között, Zsolti értetlenül meredt felém, Cortez pedig… A dobost nézte, szeme csak úgy izzott a dühtől, közben meg fél kézzel idegesen markolászta a csocsórudat. Ööö, ideje volt indulnom.

A közeledés:
A ragyogó napsütésbe kiérve ösztönösen hunyorogtam, majd megtorpantam. Ültek a padomon. Kissé megremegett a térdem, de azért erőt vettem magamon, és továbbmentem. 
– Te mit csinálsz itt? – kérdeztem Cortezt, aki a pad támláján ült, és ölébe ejtett kezében tartotta a zenelejátszóját. 
– Ülök – felelte olyan stílusban, mintha ez azért elég egyértelmű lenne. Jó, tényleg az volt, a vak is láthatta, csak éppen…
– Miért itt? – kérdeztem cseppet sem kedvesen.
– Tudtommal már nem foglalt ez a hely – nézett mélyen a szemembe, nekem pedig felkeltek a pillangók a gyomromban, és úgy döntöttek, hogy egységes erővel próbálnak kiszabadulni. 

A valóság a felszín mögött:
A zeneválasztás nem az volt, amire számítottam, se punk, se ska, de még csak nem is pörgős. Gary Jules Mad World című dala indult el, és az első képen Cortez látszott, nagyon régen. A felvétel Amerikában készült, ebben biztos voltam. Fura volt látni gyerekként, úgyhogy kissé elmosolyodtam, és próbáltam elvonatkoztatni a szomorú zenétől. De nem tudtam. A fotó eltűnt, és innentől kezdve egy fotón sem szerepelt Cortez. A váltakozó képek sokkoltak, és azon kaptam magam, hogy nem tudom levenni a szemem a tévéről. Egymás után városok villantak be, New York és talán Los Angeles, aztán Budapest, majd megint valami hely Kaliforniában. Az itthoni házuk, ahol a nagyszüleivel él, majd a kinti, ahol a szülei laknak. A következő kép reptéri érkezés/indulás tábla. Aztán a repülő ablakából készült felvétel, amin csak a fehér felhőtakaró látszik. Majd a felbontott reptéri kaja. Egy autópálya a szélvédőn keresztül. Aztán ismét Budapest, a ferihegyi út. Aztán nyeltem egy nagyot, mert amikor a dal a „happy birthday” részhez ért, egy print screen-nel lementett kép villant be, a skype-ról. A szülei a kis képernyő ablakában látszottak. Ezt a fotót a Szent Johanna épülete váltotta, majd következett néhány felvétel, szintén utazásról. Konkrétan fojtogatott a videó hangulata, aztán csak bámultam az utolsó képkockát. Cortez Facebook-profilja volt. A kép mentésekor a falán pár másodperce posztoltak, 14 üzenete jött és 21 barát felkérése. Aztán mindez elsötétült, véget ért a szám.
Mindannyian némán néztük a tévét, pedig már nem ment semmi.

A dráma...
– Tudod, mit? – túrt bele idegesen a hajába. – Menj a francba! De komolyan – mondta ki kíméletlenül, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá, miközben egy óriási, kövér könnycsepp gördült végig az arcomon.
– Cortez, ne csináld ezt – szipogtam rémülten. Éreztem, hogy folyik le a festék a szememből.
– Ne velem szórakozz. Mindent megtettem, hogy megfeleljek neked. Kevés? Jó. Remélem, találsz egy eszelős tekintetű bölcsészt, akivel olyan rohadtul egy hullámhosszon vagy – vágta a fejemhez megalázóan. – Vagy ha nincs olyan, találj ki magadnak egyet! – tette hozzá, aztán keserűen mosolyogva elsétált. Pislogás nélkül néztem, ahogy becsukódik az épületbe vezető ajtó, aztán olyan érzésem támadt, mintha ráültek volna a mellkasomra. Lehuppantam a földre, ügyet sem vetve arra, hogy mennyire hideg, a tenyerembe temettem az arcom, és kitört belőlem a zokogás.

... a dráma folytatódik:
Kínosan elmosolyodtam, és hitetlenül megráztam a fejem. Annyira megalázó volt,
hogy majdnem elsírtam magam.
– Oké – bólintottam, lenyelve a könnyeimet – most jött el az a pillanat, hogy – néztem mélyen a szemébe – te menj a francba!

Ám szerencsére megkerül a levél (lásd Kalauz) és akkor máris ott tartunk, ahol kezdtem. A rész Jeleneténél:)

Szeretnivaló, pörgős, kedves, menő, laza.

                         
Ketten:
December 20-a Reni életének legboldogabb napja, és ettől kezdve minden megváltozik.
De vajon csak jó értelemben? Vajon meddig tart a váratlanul jött boldogság? És Reninek sikerül-e nemcsak megszerezni, de meg is tartani Cortezt? Mi mindennel kell megküzdenie a saját félelmein, gátlásain kívül? Hisz Cortez a suli legmenőbb sráca, mindenki rajong érte, Reni viszont, legalábbis a saját megítélése és persze Kinga szerint, a „nyomik” táborát erősíti…
A 11. osztály 2. féléve is tele van izgalmakkal, akárcsak a korábbiak: Dave például élete eddigi legnagyobb próbatételén megy keresztül, Kinga még önmagát is felülmúlja egy diszkóban, Corteznek iskolapszichológushoz kell járnia, Viki „kiborítja a bilit”, Reninek pedig váratlan vendég érkezik a születésnapjára…

Egyértelmű best jelenete A szerelmi vallomás:)
Arra kaptam fel a fejem, hogy mindenki füttyögni és tapsolni kezd, és körülöttem mindenki felfele néz.
– Mi az? – kérdeztem, és megkértem Bálintot, kicsit álljon arrébb, hogy lássam, amit a többiek. Aztán összeráncolt szemmel néztem a termünk felé, ahol Cortez kinyitotta az ablakot és… Úristen. Akkor már a szám elé kaptam a kezem, ügyet sem vetve arra, hogy a forrócsokim leesett, és kiömölve mély, barna lyukat vájt a hóba.
Cortez belekapaszkodott az ablakkeretbe, majd fölpattant egy padra, és kiállt az ablakba! Mindenki döbbenten nézte, Ricsi vigyorogva bólogatott, Virág elképedve bámulta, Dave és Macu vették telefonnal, Zsolti fütyült, Kinga ordított, hogy „Megőrültél? Kiesel!!!”, az a-s lányok sipákoltak, mindenki más pedig lefagyva, elképedve nézte.
– Oké – szólalt meg Cortez, amikor biztonságosan megfogta az ablakkeretet, és kihúzta magát. – Figyelnétek kicsit? Kösz – kezdte, és tekintetével körbepásztázta az udvart, majd megállapodott rajtam. Jaj, ne! Azt hiszem, legalább kétszáz volt a pulzusom, és alig mertem levegőt venni, annyira féltem, hogy baja esik. – Ott a padon… – mutatott felém.
– Hagyd abba! Könyörgöm, hagyd abba! – motyogtam alig hallhatóan. Az egész udvar felém fordult, én pedig még soha, de soha nem égtem ennyire.
– …a barátnőm! – kiáltotta. – Reni, köszönnél a többieknek? – szólt oda nekem. A fejemet fogva felnéztem, és bénán intettem egyet, úgy általánosságban.
Azonnal zúgolódás kezdődött, mindenki susogni meg duruzsolni kezdett, közben folyamatosan hol engem, hol az ablakban álló (!!!) Cortezt figyelték.
– Ha valaki még nem tudná esetleg… – magyarázta. A legtöbben bólintottak, de néhányan rávágták, hogy „oké”. – Ja – kapott Cortez a fejéhez, mintha csak megfeledkezett volna valamiről. A hirtelen mozdulatát egy rakás felszisszenés és ösztönös reflexmozdulat kísérte, mert úgy tűnt, most zuhan ki. – És szeretem – tette hozzá mellékesen, én pedig elmosolyodtam, és alig hallottam valamit a fülemben zúgó vértől. Ricsi megbökte a vállam, Virág tapsolva ugrált, a többiek meg „húú”-ztak és füttyögtek.
A következő pillanatban Máday rontott ki az ajtón, és felnézett az épületre.
– Antai-Kelemen Ádám! Tíz másodperced van, hogy megjelenj az irodámban! Azonnal szállj le onnan! – üvöltötte kivörösödött fejjel.
– Ha nem gond, gyalog mennék – felelte Cortez.

És bizony ám, kezd fényderülni a titkokra is:)
– Rendben. Naa – váltottam vissza, – tuti, hogy van valami ciki sztorid.
– Neked? – kérdezett rá hirtelen.
– Beatlest hallgatok, olvasókörre járok, és szeretnék iskolaelső lenni. Soroljam még? – nevettem el magam.
– Nem, ez elég – röhögött fel.
– Te jössz – néztem rá. Cortez csendben gondolkodott, aztán megvonta a vállát.
– Jó van egy.
– Na végre! – sóhajtottam hálásan, remélve, hogy Corteznek is van egy LL (Lőjetek Le!) szituja, és végre rajta is nevethetnék.
– Életem összes kosarát tőled kaptam, úgy, hogy a feléről még csak nem is tudsz – nézett a szemembe, mire annyira ledöbbentem, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Hirtelen leblokkoltam, és nem tudtam, mit szóljak. Úgyhogy az első dolgot mondtam, ami eszembe jutott. Kár volt.
– Van egy Cortez-dobozom – szaladt ki a számon, afféle „mondok valamit, hogy oldjam a feszültséget" stílusban. Cortez rám meredt.

Mert nem csak Reni tud ám kombinálni:)
Pár perc múlva mosolyogva szálltam ki a kocsiból és sétáltam oda a padhoz. Ott voltunk,ahol kicsit több mint egy éve. A második kerület egy magas, eldugott pontján, a kilátónál, ahol annyira gyönyörű a panoráma, hog csak bámultam magam elé.
– Bevált hely, mi? – nevettem fel, amikor Cortez felült mellém a pad támlájára.
– Ja, nagyon – bólintott tettetett komolysággal.
– Sejtettem – viccelődtem tovább, aztán a vállára hajtottam a fejem, és elénk táruló látványt figyelmen kivül hagyva inkább lehunytam a szemem.
– Minden oké? – kérdezte komolyan.
– Kicsit tartok a nyártól – ismertem be.
– Nem kell.
– Megígéred? – kérdeztem zakatoló szívvel.
– Persze. És te?
– Én? – nevettem fel hihetetlenül. – Persze.
– Oké – nézett maga elé, aztán feltett egy kissé váratlan kérdést. – Neményi hazajön a szünetre?
– Igen – feleltem. – De én dolgozni fogok júliusban, szóval nem nagyon fogunk találkozni.
– Aha. Gondolod, nem jár majd be a könyvesboltba? Ott vagy te és egymillió könyv. Minden álma egy helyen – mondta szárazon, én meg elhúztam a számat.
– Arnold a barátom. Mint Karcsi vagy Peti, Virág, Ricsi, Kinga…- kezdtem sorolni.
– Tudom, hogy neked a barátod – rágózott kissé feszülten. – Az a kérdés, Neményinek mi vagy te.

Bizony, bizony:
– Augusztusban délelőtti intenzív kurzus. Heti ötször öt óra – mondtam eltökélten.
– Tényleg ezt akarod csinálni a nyáron? – kérdezte.
– Persze. Mi mást? – kérdeztem vissza.
– Nem tudom. Más lány, ha lelép a barátja a nyárra, biztos nem nyelvsuliba rohan…
– Én nem vagyok más lány – vágtam rá azonnal. Cortez mosolyogva a szemembe nézett.
– Nagyon jól tudom.

És igen, hahahaha:)
Kimentem a kapun, és felnevettem, amikor megláttam. Fél lábbal a gördeszkáját tologatta, és felém tartotta a táskáját.
– Na, Tony Hawk, még mindig imponálni akarsz? – kérdezte elképesztően szép mosollyal.
– Le leszel nyűgözve -erősködtem, és kivettem a kezéből a táskát, majd belenéztem. Bukósisak, térd- és könyökvédő, csuklószoritó… mintha nem bizna a képességeimben.

Útvesztő:
Szeptember 1-jén Reniék immár irigyelt végzősökként lépnek be a suli épületébe, de vajon tényleg irigylésre méltó a helyzetük? Egy biztos: a legzsúfoltabb, legeseménydúsabb évnek néznek elébe, amelynek már az első fele is tele lesz óriási élményekkel (szalagavató, nagy végzős bulizások, utolsó közös szilveszter), ugyanakkor komoly buktatókkal (érettségi tárgyak kiválasztása, a felkészülés megkezdése és a nagy kérdés: a továbbtanulás).
Ám a 12/b., mint tudjuk, nem átlagos társaság: ők mindent megtesznek azért, hogy az utolsó évük valóban felejthetetlenné váljon, nemcsak önmaguk, de a Szent Johanna gimi összes tanára és diákja számára is…

És jól is van ez így!
Szösszenetek a hetedik részből:)

– Renkai Renáta! – mondta a lány. Renkai? Az meg ki?
– Na kösz – motyogtam, és kelletlenül felsétáltam a színpadra.Persze, ki másnak mondanák rosszul? Csak az enyémet.
Az ofő feltűzte a szalagomat, büszkén rám mosolygott, én pedig megálltam egy pillanatra, hogy a színpad előtt álló fotós készíthessen egy profi képet. A lelátó azon sora, ahol anyuék ültek, úgy nézett ki, mintha sroboszkóp lenne ott, annyi vaku villant rám, hogy azt hittem, epilepsziás rohamot kapok. Lesétáltam közben Kingát szólították, elhaladtam a többiek mellett. Cortez elkapta a karom, mire mosolyogva ránéztem.
– Mi újság, Renkai?- kérdezte.
– Semmi. Mi ez ahhoz képest, hogy Ricsi első alkalommal Reginaként mutatott be neked?- nevettem el magam.
– Emlékszel rá?
– Sose fogom elfelejteni.
– Ez volt a cél – mondta szemtelenül szép mosollyal.
– Mi?
– Tudtuk a neved – mondta vigyorogva.
– Akkor miért hívott máshogy???- tátottam el a számat.
– Hogy felidegesítsd magad.
-És az miért volt jó?-értetlenkedtem.
-Kilencedikesek voltunk…Poénnak tűnt. És azt akartuk, hogy megjegyezz minket.
-Megjegyeztelek, hidd el – nevettem el magam, aztán gyorsan visszaálltam a helyemre, mert Kinga lökdösni kezdett, hogy menjek már.

Igen, értem én, hogy miért tartják vattacukrosnak már ezt a kötetet is ( Ami körülötted változik, az nem érdekel. Ami benned, az igen.), de ettől még nem lehet nem szeretni, na:)
Hogy mi és hogy alakult, illetve nem alakult volna, ha... a szilveszteri csókról...:
– Biztos vagyok benne. Túl sok volt a zavaró tényező. Sehogy nem jött volna össze.
– Igen, talán igazad van. – De azért… az jelentett neked valamit akkor? Egy kicsit? Minimálisan? – kérdeztem halkan, szinte alig hallhatóan. Cortez mosolyogva megrázta a fejét, és a kezemet megfogva magához húzott.
– Miért érdekel ennyire minden régi sztori?
– Csak úgy – vigyorogtam.
– Tudod, hogy jelentett. Akkor is tudtad.
– Inkább reméltem – javítottam ki.

Mert Virágot sem lehet kihagyni:):
A Facebook pörgött, Virág annyi mindent posztolt, hogy semmi mást nem láttam, csak „édi” kiskacsát valami videóban (?), ezer lájkolást, csatlakozott mindenféle eseményhez (például olyanhoz is, ami Ausztráliában lesz, holnap…), plusz magához adott egy halom új embert. Aztán Ricsit láttam a falán, a következő üzenettel: „Emó, fogalmam sincs, kik ezek, de töröld ki őket, mert egy-kettőt pofán verek. Még1szer mondom, azokat add magadhoz, akiket tényleg ismersz!!!” Virág már kommentálta is, hogy „úúú, bocsi, nem tudtam”. Ricsi kommentje: „jó, azért szólok. Töröld”. Virág kommentje: „oki. Már törlöm is. Azt a bácsit is?” Ricsi üzenete: „WTF??? Emó, lépjél ki, belépek a tieddel. Majd én rendet rakok. Bácsi? Az agyam eldobom. Na, lépjél kifele. ”

Mert mindennek eljön a maga ideje...
– Rendben – köszörültem meg a torkom. – Arnold – mondtam, mélyen a szemébe nézve. – Szeretném, ha most elmennél, és nem is keresnél többet.
– Ha így döntesz, megértem.
– Nem – nevettem fel. – Te döntöttél így, és velem mondatod ki. Mert gyáva vagy. – Arnold válaszra nyitotta a száját, de megráztam a fejem, és gyorsan folytattam. – Sokat gondolkoztam ezen, talán többet, mint kellett volna. Köztünk nem a távolság a gond, ez csak egy jó indok. Sokkal mélyebb és összetettebb ez a dolog, és nem biztos, hogy megszeretném érteni, ahogyan te sem. Sajnálom, hogy kizártál az életedből és hogy az én életem azon része, amely igazán boldoggá tesz, téged soha nem is érdekelt. Sajnálom, hogy nem osztottad meg velem, hogy van barátnőd, és ide sem hoztad el ma, hogy bemutasd nekem, pedig szívesen megismertem volna. Talán gyerekes, hogy szalagavatón keringőzöm, de közel sem annyira, mint a te viselkedésed. Sajnálom, hogy csalódtál bennem, nem tudom miért, de biztos megvan az oka, csak igazából engem már nem érdekel, mert nem szeretnék megfelelni neked. Sokszor hangoztattad, hogy te csak nekem akarsz jót és hogy te vagy az egyetlen barátom, miközben megpróbáltál irányítani és elűzni a környezetemből azokat, akik valóban úgy szeretnek ahogy vagyok. Igazából még mindig nagyon szép emlék él bennem rólad, rólunk, van egy kis darab közös múltunk, de ahhoz, hogy ez így maradjon meg, az kell, hogy ne rontsuk tovább. Már mondtam, hogy bármit elfogadok tőled, csak azt nem, ha Cortezt bántod. Nem tudod megállni, én pedig nem akarom hallani. Ezt a reakciómat azzal magyarázhatod, amivel akarod, minősítheted, lesajnálhatod, ítélheted gyerekesnek, de ha meghallgatod az én indokomat, akkor talán megérted, hogy ez egyszerűbb. Szeretem őt, és nem viselem el, ha rosszat mondanak rá. Ennyi. Az pedig, hogy én mekkorát estem a szemedben? Erre nem tudok mit mondani. Sajnálom. De talán sosem voltam olyan, amilyennek láttál. Sok sikert kívánok a Sorbonne – hoz, és tiszta szívből kívánod, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan szeretnéd,és őszintén örülök Chloénak, nagyszerű lány lehet, ha boldoggá tesz téged – fejeztem be a monológomat, aztán odahajoltam Arnoldhoz, és adtam neki két puszit.

A kedvenc jelenet:Este nyolcra értem haza, olyan fáradtan, hogy majdnem leesett a fejem vacsora közben. És mivel holnap is hosszú nap lesz, úgy döntöttem, csak bedőlök az ágyamba, de akkor Virág írt sms-t, hogy „ woow. Láttad mennyi lájkod van? „, komótosan lemásztam az ágyamról, és a babzsák fotelemben ülve az ölembe vettem a laptopom. Tippem sem volt, hogy Virág mire érti, már azt hittem, hogy a falamra kiposztolt állatvédő felhívást lájkolták annyian, amit Kinga miatt tetem ki, de nem. A Facebook falamra belépve azt vettem észre, hogy semmi sem történt a profilomon. Úgyhogy átnéztem a többiekére. A „Holnap szalagot avatok”, „keringő RuLZ", „wáá" és hasonló bejegyzéseken kívűl semmi izgit nem láttam, egészen addig, amíg rá nem kattintottam Cortez adatlapjára. Na, és akkor ledöbbentem. Ugyanis egy új feltöltött képe, méghozzá rólam! Az a kép, amit Virág készített a ruhaszalonban, amikor fentről fényképez, én pedig fehér ruhámban felnézek a kamerába. Nem voltam betaggelve rajta (nem akarta, hogy bejelölgessenek ismerősnek), és a kép alatt is csak két rövid szó volt: „my girl".
Vadul dobogó szívvel meredtem saját képemre Cortez oldalán, aztán elkerekedett szemmel néztem a lájkok és kommentek számát. Te jó ég! Én összesen nem találkoztam még ennyi emberel szerintem, mint ahányan reagáltak a képre. És a legtöbb kommentet nem értettem, mert angolul volt. Vigyorogva elővettem a mobilom, és benyomtam a gyorshívást.
– Oké, képzeld el, mi történt -kezdtem.
– Na, mi? – kérdezett vissza Cortez.
– Valahogy feltöltődött az oldaladra egy képem…
– Neee – mondta „komolyan".
– De, tényleg.
– Fura.
– Szerintem is- nevettem el magam- Hogyhogy feltöltötted?
– Már nem bírtam a haverjaimmal, annyit kérték, hogy mutassalak meg…
– Hű. És miket írtak? Nem értem.
– Csak jókat. Ez alap.
– De jó nekem – virultam megállás nélkül vigyorogva.- És akkor ez most ott marad? A profilodon?
– Ja.
– Oké – bólogattam. Sok lájkot kaptam.
– Láttam.
– Még sose volt ennyi lájkom- töprengtem, Cortez meg jól kiröhögött.
A mappát átnézve büszkén láttam, hogy összesen egy profilképe van, az az alapértelmezett, ezenkívül egy feltöltött kép, amin én vagyok. Semmi más, az összes többin Cortez taggelték, és vagy valójában rajta van a fotón, vagy valami hülyeségnek jelölték. De ő csak egy képet osztott meg. Azt mondja, elég az, minden rajta van, ami „számít". Egy felismerhető fotó róla és egy rólam. Woow. ♥ 

Örökké:
„Okos kis könyv ez, elindult a saját útjára. Én pedig most magára hagyom, elengedem, hiszen én azt hiszem, mindent megtettem, amit lehetett, mindent úgy írtam, ahogy szerettem volna, most pedig elégedett vagyok az eredménnyel, mert tudom, én a kezdetek kezdetén valami ilyesmit akartam a végére. Nem egy finálét, elcsépelt ömlengést vagy túlcsavart szálakat. Úgy érzem, ez a sorozat az egyszerűségével nyerte el mindazt, amit elnyert, én pedig végig tartottam magam ahhoz az elvemhez, miszerint ez csak egy sztori egy hétköznapi lányról, A FIÚRÓL (csupa nagybetűvel), a tanulásról, a barátairól, a családjáról, az életéről meg úgy általában, a Szent Johanna gimiről.” Leiner Laura

„ Long live Laura Leiner and St. Johanna’s High School!” Meg Cabot A neveletlen hercegnő naplója és sok más bestseller szerzője.

Igen, tudom, hogy sokak szerint ellaposodott a vége, de én tényleg nagyon élveztem a mocskosul romantikus részeket:) Igen olyan rózsaszín vattacukorfelhős, meg minden...
– Mozi+pizza lányból rengeteg van. Nekem a könyvesbolt+ palacsinta kell.
..., de megmaradt a hangosan kacagós oldala:)
– Mi volt a suliban? – érdeklődött anyu.
– Arnold miatt kiraktak olvasókörről, aztán Cortez kiakadt, végül összebalhéztak, én pedig hazajöttem – hadartam. Anyu és apu kérdőn meredt rám.
– Hányadikos a gyerek? – kérdezte apu, anyu pedig széttárta a karját.
***********************************************
Beszélgettetek? Reggel hatkor? Itt, a konyhában? Oké. Ugye nem most akarjátok közölni, hogy örökbe fogadtatok és Cortez a féltestvérem? – kérdeztem a szüleimtől. Cortez lehunyt szemmel, rázkódó vállal nevetett, anyuék viszont nem tartották viccesnek. Most miért? Gondterhelten diskurálnak hajnalban, ők, hárman. Mégis mire gondoljak?
***********************************************
– Virágék már ott vannak – hunyorogtam a távolba nézve.
– Honnan tudod? – kérdezte Cortez furcsán, mert nem nagyon lehetett átlátni a tömegen.
– Hát… – mosolyodtam el. – Mondj még egy végzőst, akinél Spongyabob lufi lehet…
***********************************************
– Halljátok, Gondos kiakasztott – rázta meg a raszta tincseit, mintha még mindig nem hinné el, mi történt. – Megkérdezte, mit tudok a fluorról.
– És mit mondtál? – kérdeztem rosszat sejtve.
– Mit mondtam volna? Hogy „Halenda!” – vágta rá a szerinte igenis jó választ.
************************************************
– Most miért baj az, hogy szeretem a virágokat, az esőillatot, a gyertyákat, a napkeltét és a csillagos égboltot? – soroltam álmodozva.
– Felfordult a gyomrom – jelentette be Kinga. Ennyit a meghitt pillanatomról.
…
– Én tudod, hogy mit szeretek még? – kérdezte Dave, mire odakaptam a fejem. – A frissen nyírt fű illatát.
– Úú, igen! – bólogattam vadul.
Kinga és Cortez egymás mellett állva, meredten figyelték a „lányos” beszélgetésünket.
– Kérsz egy sört? – lökte meg Cortez Kinga karját, Kinga pedig felnevetett. Elvégre ők, „fiúk” tartsanak össze.
************************************************
– Na, melyiket választod? – kérdezte.
– Hát az van, hogy Kinga elszedte az összes pénzemet.
– Meghívlak – állt meg mellettem Cortez.
– Köszi – mosolyogtam boldogan.
– Sajnos a „Szeretlek, Cortez” feliratú már elfogyott – szólt Zsolti.
– Ez most vicc, ugye? – nézett rá Cortez.
– Nem vicc, tényleg elfogyott … – magyarázta.
– Úgy értem, ugye, vicc, hogy volt ilyen? – javította ki magát Cortez döbbenten, de miután a 9/b-s lányok elhaladtak mellettünk egy-egy ilyen felsőben, Cortez lesütött szemmel elröhögte magát.
– És nekem nem maradt??? Pult alól, esetleg? – hülyültem Zsoltival, kiélvezve, hogy Cortez éghet egy kicsit.
– Sajnos elkapkodták – közölte Zsolti. – Folyamatban van a gyártás…
– Jó, akkor kérek egy vladárosat – vontam meg a vállam.
…
– Csinos – dicsért meg Cortez.
************************************************
– Reni, bárhová elkísérlek. Komolyan. Párizsba, vagy ha úgy döntesz, akkor az Északi-sarkra, sőt felőlem még a Holdra is. De felejtsd el, hogy végignézek veled egy Sting-koncertet. – Hogy érti ezt? Nem szereti Stinget? Ki nem szereti Stinget?
– Ó – bólintottam szomorúan, majd Virág és Ricsi felé fordultam.
– Ren. Fiatalok vagyunk és jó fejek. Sting öreg és unalmas. Bocs, de nem…


Nagyon tetszettek a visszautalgatós részek azokból az időkből, amikor még nem voltak együtt.
Igen, ez a mocskosul romantikus jelenetek egyike...:)
– A híres szeptember nyolcadika….
– A gólyatáborban már mindenkit megismertem, akkor kialakult egy véleményem, úgyhogy az első napom leginkább egy emberről szólt – kezdte, és ki sem kellett mondani, mindannyian tudtuk, hogy rólam van szó.
… "Cortez mit gondolt rólam először"….
– Már aznap felidegesített… Viccelsz? Felmentem a lépcsőn, …, és oda sem néztél. Bevonultál a terembe a könyveiddel, és olvastál! …
– Az eszedbe se jutott, hogy nem mertem rád nézni? …
– Mert hozzád könnyen oda lehetett férni – akadt ki. – A szociopata Neményi állandóan a félméteres körzetedben tartózkodott. Odamentem volna, de úgy nézett ki a társaságotok, mintha csak az csatlakozhatna, akinek könyv van a kezében!
…
– Nem igaz, hogy nem vetted észre, miért segítek annyit irodalomból!
– Egy évig rajzszakköre jártam, hogy ne bukj meg! – kontrázott.
– Tudod, mennyi apró jelet küldtem feléd? – kérdeztem sóhajtva.
– Én meg egy jó nagyot. Ott lóg a nyakadban – bökött a nyakláncomon lógó gyűrűre, amihez azonnal odakaptam. – Erre mit csináltál? Kitaláltál magadnak egy barátot!
– Nekem legalább csak kitalált kapcsolatom volt – vágtam vissza, mire Cortez óvatosan elmosolyodott.
– Hé. Viki inkább csak haver volt, mint barátnő – szólt közbe Ricsi, Cortezt védve.
– Akkor Cortez elég furcsán barátkozik – meredtem rá dühösen.
– Azért téged se kellett félteni. Neményi? Könyvtár? Rémlik? – csatlakozott Dave a "Team Cortezhez"…
...
...
– Érdekel, hogy mivel idegesítettél fel az első naptól kezdve? – suttogta halkan.
– Igen – bólintottam bele a vízbe az állammal.
– Oké. Idegesített, hogy nem köszöntél. Idegesített, hogy jól elvoltál. Idegesített, hogy nem röhögtél azon, amin mi röhögtünk. Idegesített, hogy csak olvastál, és semmi más nem érdekelt. Idegesített, hogy kedvelted Neményit és jól érezted magad vele. Idegesített, hogy előttem ültél. Idegesített, hogy láttalak a szünetekben az udvaron. Idegesített, hogy amikor nem láttalak, kerestelek. Idegesített, hogy tetszettél. Idegesített, hogy olyan lánynak tűntél, aki soha nem foglalkozna velem. Aztán rohadtul idegesített, hogy beléd estem – fejezte be halkan, én pedig tágra nyílt szemmel néztem rá.
– Ez mikor történt? – kérdeztem vékony, még számomra is ismeretlen hangon.
– Folyamatosan.

És amiket még feltétlenül meg kell említeni:
Mádai (és Zsolti kapcsolata):)
Máday beszállt a mentőautó hátuljába, mire Andris kinyújtotta a kezét. Az igazgatóhelyettes ösztönösen megmarkolta.
– Ne engedje, hogy kivegyék az agyam – kérte Andris a lekötözött hordágyról. Máday idegesen megvakarta a homlokát.
– Ne aggódj fiam, neked olyanod nincs – mondta, majd becsukták az ajtót. Az utolsó kép, amit láttunk, hogy Máday fogja Andris kezét.
****************************************************
– Nagy Zsolt! … Egészen pontosan mit keresel a logikai délutánon???
– Máday néni! – tárta szét a karját Zsolti sértődötten. – Azt tetszik feltételezni, hogy én hülye vagyok???
– Nem én mondtam – dünnyögte az ig.helyettes…
****************************************************
– Miért romboltok? – rontott be Máday dühösen a szobába. – Mi tört össze?
– Zsolti – feleltem.
– Az nem érdekel – legyintett.
****************************************************
– Máday néni! – állt fel Zsolti újra. – Én biztosan visszajövök majd. Szeretem magát! – tette a szívére a kezét. Máday sóhajtva bólintott.
– Nagy Zsolt! Én is bírlak – legyintett…


Kinga és Reni barátásága:)
„Renáta! Mondandómra kevés ez a nevetségesen vékony könyv, amit az új, amatőr iskolaújságos csoport hozott össze. Természetesen, amikor még mi feleltünk az évkönyvekért, nívósabb kiadások születtek, és elképzelhetetlennek tartom, hogy az én felügyeletem alól nyomdahiba került volna ki. Ah! Pancserek! Ami téged illet, mondhatok bármit, úgyis a telefonon fogsz lógni, nyilván az előadásaim közben is zavarni fogsz, bombázol majd a szánalmas képeiddel és számodra érdekes, számomra pedig halálosan unalmas élménybeszámolóiddal. Csak hogy tudd, cseppet sem érdekelnek városképek, idióta ››az Eiffel toronynál‹‹ fotók vagy ››nézd, ott a távolban, azok mi vagyunk‹‹ felvételek. Elvárom, hogy arról írj, ami veled történik, röviden és tömören, lehetőleg heti rendszerességgel, hogy be tudjam építeni a programjaim közé. Amennyiben pedig világfájdalmad van, úgy érzed, hogy komor, sötét felhők gyülekeznek feletted és senki nem ért meg, felejtsd el a számom! Azonban, ha honvágyad van, Cortezt kell helyrerakni vagy csak hiányzik egy régi… barátféle, akkor nyugodtan hívj, várni fogom. Sok sikert az élethez, ne szúrd el, gondolok rád, vagy ha nem gondolok, majd teszel róla, hogy gondoljak. Kinga.”


Reni és Vladár kapcsolata:)
[…]
– Tudom, a tanár úrral ez lesz az utolsó óránk, így ez az utolsó alkalom, hogy olyat mondjak, ami miatt leküldhet az igazgatóiba, de azt hiszem, szándékosan semmi ilyet nem tudnék mondani. Az elmúlt években úgyis mindig véletlenül keveredtem bajba, egyik félreértést a másik követte, talán emiatt vált kissé kapcsolatunk – mosolyodtam el. – Illetve még a rajztehetségem is közrejátszott – tettem hozzá gyorsan.
Az egész osztály engem nézett, Vladár pedig nekidőlt a táblának, és felvont szemöldökkel hallgatott.
– Valahogy éreztem, hogy ha lesz búcsúbeszéd társadalomismereten, akkor azt én mondom majd, mégsem készültem rá, úgyhogy rögtönözni fogok. […] Tulajdonképpen azt hiszem, minden diáknak van egy olyan tanára, akivel kevésbé jön ki jól, és akire négy évig úgy gondolhat, hogy majd az utolsó pillanatban jól megmond neki mindent, mert akkor már nincsenek következményei. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt év csütörtökjei alkalmával nem lett volna mit mondanom, és volt, hogy elhittem, majd mindennek a végén egyszerűen kimondom. De ez nem így van. Mert a legvégén az ember már nem is látja olyan drasztikusan a dolgokat. Pont tegnap nézegettem át a régi fényképeket, sok készült például a rajzaimról is, és nem bírtam megállni nevetés nélkül. Rettentően bénák lettek, csoda, hogy átcsúsztam kettessel. – Vladár kissé megenyhült arccal bólintott. – A rajzórák után pedig következett az etika, amikor viszont már nem tudtam kitörni a peches szerepből, benne ragadtam, így bármit mondtam vagy tettem rosszul sülhetett el. Visszagondolva ez is sokkal szórakoztatóbb, mint amikor átéltem, és igazából ehhez sincs hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy sajnálom, amiért sokszor kiborítottam – tártam szét a karom. – Nem volt szándékos. Azonban bármilyen is volt a tanár úrral a kapcsolatom, akár mennyire is sötétnek láttam néha, és bár a Harry Pottereket soha nem fogom tudni úgy nézni, hogy ne önt lássam Piton professzor szerepében, nem felejtem el, hogy segített, amikor elakadtam, átengedett, amikor esélyem sem volt, és megmutatta az irányt, hova felvételizzek. És sokat gondolkoztam, mikor lesz alkalmam ezt elmondani, vagy lesz – e egyáltalán, de úgy érzem, most van rá lehetőségem, úgyhogy szeretném megköszönni, hogy Párizsban tanulhatok tovább, mert tudom, hogy az ösztöndíjprogramban való részvételemről Borrel igazgató úron és Máday igazgatóhelyettes asszonyon kívül még a tanár úr volt az, aki dönthetett. És annyira nem kedvel, hogy elküld Párizsba, csak hogy messze legyek – tűnődtem, és a többiek nevetése miatt hangosabban folytattam –, vagy egyszerűen csak nem is volt olyan rossz a kapcsolatunk – fejeztem be.

És a búcsú... hüppp hüppp hüppp:):
– Zsidák Gábor vagyok, Szent Johanná-s végzős diák, a 12/b-be járok. Ezt azoknak mondom, akik még életükben nem láttak vagy csak nem emlékeznek rám. Üdv, Gondos tanárnő! – vette ki a fél kezét a zsebéből, és intett a vörös hajú kémiatanárnak. Ez volt a beszédében az első alkalom, amikor az egész tornaterem egyszerre nevetett fel, de korántsem az utolsó. Gábor visszadugta a zsebébe a kezét, eléggé „stand up” stílusra vette a figurát, és folytatta. – Tehát most, hogy tisztáztuk, pontosan ki vagyok, és sokak számára kiderült, hogy négy éve idejárok, megosztanék néhány gondolatot. Ne aggódjanak, nem magamról, az még engem sem érdekelne – mondta, nem kis derültséget keltve a nézők között. Kata a lelátó első sorában, Gábor szülei és nagymamája mellett büszkén figyelte és fotózta. – Emlékszem, amikor először beléptem az épületbe, frászt kaptam a Jeanne d'Arc szobortól. Nem értettem, hogy miért ijesztgetik a diákokat egy ilyen régi, félelmetes darabbal. Aztán megpillantottam mellett az igazgatóhelyettest, aki vonalzóval a kezében bökdösött, és rájöttem, a szobor ebben az épületben a legkevésbé félelmetes dolog. És akkor még nem is jártam a kémialaborban… – mondta, a tömeg pedig ismét felnevetett, és Gábornak hatásszünetet kellett tartania, ugyanis a tapstól nem tudta folytatni. – Az osztályunkba lépve aztán elgondolkodtam, biztosan jó helye járok-e, és emlékszem, egy pillanatra benéztem az a-sokhoz, hogy esetleg nem az-e az én termem. Szerencsére nem, az ő társaságuk az elmúlt négy évben még nálam is unalmasabb volt, ami még engem is megdöbbentett, úgyhogy utólag is hálás vagyok, hogy nem velük jártam egy osztályba.
– Hé, Zsidák vicces! – hajolt előre Ricsi.
– Tényleg. Nagyon jókat mond – bólogatott Virág mosolyogva.
– Úgyhogy b-s lettem – szólt újra a mikrofonba. – Hogy ez mit jelent ebben az iskolában? A lehető legrosszabbat és egyben persze a legjobbat is. Mondanám, hogy az első napokban csendben szemlélődtem, de ez az egész négy évemre jellemző. Viszont attól, hogy nem beszéltem sokat, még nagyon is részese voltam mindennek és megkaptam mindent. Hogy mit? – tárta szét a karját. – Hát, mindent. Az első pillanattól kezdve volt legjobb barátom, és bár szerintem egy bő fél évig abszolúte nem értettük egymást, Jacques-kal remekül kijöttem.
Jacques büszkén bólogatott, és mosolyogva tapsolt.
– Aztán ott van a barátnőm, akitől először rettegtem. Hogy miért? Nézzék meg – mutatott fel a lelátóra, ahol Kata rázkódó vállal, nevetve állt fel, és hullafehér arccal, fekete sminkkel fordult körbe, aprót hajolva, mintegy bemutatkozásképpen. – Ne ítéljenek elsőre, én is azt hittem, hogy majd Hollóra festett arccal kell vele szellemet idéznem, de persze erről szó sincs. Csak egyedi a stílusa. Engem megnyert. Aztán ott vannak a többiek is. Közéjük tartozom akkor is, ha néha nem vették észre, hogy hiányzom. Előbb-utóbb csak feltűnt valakinek… – pillantott Ricsire, aki nevetve bólogatott. – Renivel mindig is remekül megértettem magam – mutatott felém Gábor, mire az egész nézőtér egy emberként fordult felém. – Ott voltam, amikor meglátta Cortezt, a srácot, akiért az egész suli egyszerre sóhajtott fel minden egyes szünetben… – mondta. – És ott voltam, amikor Reni két és fél év után végre tett egy lépést. Hát, nem csodás? – kérdezte. Oké, ezúttal rajtam röhögött az egész tornaterem, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is jól szórakoztam magamon. – Reni és Cortez, akik beállították a szenvedés, félreértés és bénázás minden csúcsát. Időnként már én is ott tartottam, hogy nem bírom tovább, fel kell szólalnom. Elképzelhetik, hogy ha ilyen drasztikus lépést terveztem, akkor mennyire súlyos volt a helyzet – mosolygott. – De végül minden megoldódott, és egyébként, aki nem tudná, együtt készülnek Párizsba, mert Reni okos, Cortezen meg majd jól fog állni a légitársaság uniformisa… – tette hozzá. A fejemet fogva nevettem, és az ujjaimmal szívet mutattam felé. – Szóval Szent Johanná-s lányok, készíthetitek a zsepiket és a „Ne hagyj itt minket!” táblákat, mert Cortez nem csak foglalt, hanem el is ballag, viszont a tablóképen meghagyja az utókornak a mosolyát, lehet olvadozni a szünetekben – mondta, Cortez pedig lesütött szemmel röhögött. – Van nekünk még párosunk, például Ricsi és Virág. Ott ülnek – bökött Gábor feléjük. – A dühös raszta és a boldog hippi. Komolyan, amikor először megláttam Virágot, még depressziós emós volt, összeszedett magának valami pszichopata barátot, aztán jött Ricsi, fehér ló helyett robogón, kiütötte az emós gyereket, és megnyerte Virágot, aki ettől olyan boldog lett, hogy azóta is Woodstockban érzi magát.
Óriási taps és füttykoncert közepette Gábor megvakarta az állát, és a tekintete megállapodott… Kingán.
– Már említettem, hogy a Szent Johannában mindenki fél az igazgatóhelyettestől. Na, de van valaki, akitől még Máday igazgatóhelyettes asszony is tart egy kicsit, akár beismeri, akár nem. Igen, Kingáról beszélek – bólogatott körbe, mert a tornateremben halk duruzsolás vette kezdetét. Kinga elégedett mosollyal fonta össze a karját, Gábor pedig folytatta. – Természetesen Kingáról egy fél rossz szót sem tudnék mondani, és nem csak azért, mert félek tőle.
Nevetve tapsoltam a többiekkel együtt, Gábor pedig várt, amíg elcsendesedik a tömeg. – Soha nem ismertem még Kingához hasonló embert. Ő fantasztikus lány, nem csak őszinte, határozott és céltudatos, hanem igazi barát is. Sokszor mond olyat, amivel megbánt másokat, talán időnként észre sem veszi, de egy biztos. Mindig igaza van, és a szíve mélyén ezt mindenki tudja. Ő az a lány, aki elérte, hogy Dave felnézzen a Mac cuccaiból, legalább annyi időre, hogy egymásba zúgjanak, ő az, aki mindenkit helyre tett, legfőképpen Renit, őt, azt hiszem, pontosan két és fél millió alkalommal, és ha ő nem lett volna elég bátor ahhoz, hogy kimondja, ami gondol, talán Zsolti most nem tudna járni, csak gurulni…
– Hőőő! – röhögött fel Zsolti, a kezében kalóriaszegény kekszet tartva, majd átgondolta a hallottakat, és megadóan bólintott, amolyan „jó, talán ez igaz” stílusban.
– Zsoltit egyébként kétlem, hogy be kéne mutatnom bárkinek is. Millió hülyeség kitalálója, első számú „Máday-rajongó”, a „csoki”, „csokoládé” és hasonló, értelmetlen köszönések szabadalmaztatója és osztályunk oszlopos tagja. A közelében két dolgot biztosan megtalálunk. Valami kaját és Dave-et – mosolyodott el, és hagyta, hogy lecsendesedjen a taps. – Dave. Hm – tűnődött el Gábor. – Mit is mondhatnék róla? Á, inkább látogassák meg a weboldalát, jelöljék a közösségiken, kövessék a Twitteren, vagy hívják, éjjel-nappal elérhető, és egészen biztos, hogy talál megoldást a problémájukra – mutatta be mindenesünket, mire Dave az iPhone-jával a kezében körbefordult, és helyeslően bólintott.
Gábor türelmesen várt, hogy az alsóbb évesek és a rokonok, valamint a tanárok abbahagyják a nevetést, majd a mikrofonhoz hajolt.
– Tisztázzunk valamit. Macu nem kínai, hanem japán. Hogy Okitsugu barátunk pontos származási helyét a mai napig nem tudja a fél osztályunk, ez részben Farkas tanárnő hibája – kereste meg a tekintetével a vörös arccal pironkodó föcitanárt. – Tanárnő! Most komolyan! Nyáron tartson egy-két utókorrepetálást, ne engedje Virágot el úgy, hogy keveri Japánt és Kínát, Egert és Visegrádot, Líbiát és Libanont… Vagy talán az lenne legjobb, ha Virágot egyáltalán nem engednék el – fejezte be. Virág hangosan nevetgélve szórakozott saját magán, mi pedig valamennyien hangos tapsolásba kezdtünk. – Na, jó – tette fel a kezét Gábor. – Csak vicceltem. Virágot várja Szombathely, akkor is, ha fogalma sincs arról, merre van. Művészlélek, majd vigyáz rá Ricsi meg a rockerek – mutatott Andris és Robi felé. – Igen, ők lennének azok. Andris és Robi osztályunk rockerei, szétválaszthatatlanok, elvetemültek és mindketten teljesen őrültek. Viszont – tette fel a kezét, „még nem végeztem” mozdulattal. – elképesztően jó barátok. Ez egyébként az egész osztályunkra jellemző, például szinte soha nem veszekedtünk, irigykedtünk vagy kétszínűsködtünk, sőt, amink volt, azt szívesen bedobtuk a közösbe. Házik, uzsonna, Edina – sorolta, és kész.
Az egész iskola füttyögve és röhögve zendült fel, Edina pedig lángvörös arccal ült a helyén, és megpróbált elbújni a kezében tartott virágcsokor mögé. – Nyugi, Dina, ez csak vicc volt – szólt le rá Gábor. – Vagy mégsem? – tűnődött el a szemöldökét ráncolva, és hatásszünetet tartott, mert a nevetés elnyomta a hangját. – Hát, így voltunk mi, tizenketten, plusz-mínusz egy, mert ugye, a négy számjegyű IQ-val rendelkező Neményit időközben elveszítettük, ami legalább egy osztálytársunkat mélyen érintette, és tízet pedig megkönnyebbüléssel töltött el… – mosolygott. – Érdekes, és azt hiszem, a magunk módján utánozhatatlan társaság voltunk, rengeteg vicces és boldog pillanatot éltünk át együtt, de ez a négy év nem csak erről szólt. Hanem az összetartásról és a barátságról is. Mindannyian hallgattunk, amikor faggattak minket egy-egy balhéval kapcsolatban. Egy emberként szurkoltunk egymásért a versenyeken, javításokkor, pótvizsgán. Betegség, sérülés… Ott voltunk, hogy támogassuk egymást. Ha történt valami rossz velünk, nem maradtunk teljesen egyedül akkor sem, ha például arra vágytunk volna. nem tágítottunk egymás mellől – váltott kissé komolyabb témára Gábor, mi pedig valamennyien elgondolkoztunk a hallottakon. Cortez nagymamája, Virág-Dorián-affér, Gábor nagypapája, az ofő kórházba kerülése, Jacques pályaválasztása… Mind-mind olyan szituáció, amiben mindannyian részt vettünk valamilyen formában. – Eltelt a négy év, talán gyorsabban, mint szerettük volna – folytatta. – De remélem, hogy tanáraink sokáig emlékezni fognak ránk. Vladár tanár úr bizonyára hiányolni fogja a csütörtök reggeleket, feledhetetlen órák voltak. Kardos tanár úr, a ballagásunk után talán minden beszedett dolgozatán rajta lesz a diák neve, ha mégsem, akkor Cortez tovább kísérti… Gondos tanárnő, biztosíthatom, hogy a kémialaborban mostantól jól fog járni az óra. Farkas tanárnő és Baranyai tanárnő, utólag is elnézést, amiért időnként nehezen bírtak velünk, és hogy lenyúltuk a csontvázat. De visszahoztuk! Tölgyessy tanár úr, remélem, miután kikerülünk innen, sikerül feltörhetetlen wifit varázsolni a suli hálózatához. Ez így túl egyszerű volt. Szekeres tanár úr és Kopornay tanár nő, feledhetetlen tesiórákat töltöttünk együtt, igaz, mi, fiúk, négy évig fociztunk, de lányok óráit figyelve megállapítottuk, ők helyettünk is tornáztak… – mondta Gábor, mi pedig valamennyien elhúztuk a szánkat, mert eszünkbe jutott a rengeteg gimnasztika. – Mr. O’Realy! – fordult az angoltanárunk felé. – Nem is tudom, hogy mondjam el. Ez egy francia tagozatos iskola, így a nyelvi előadóban hallgatott párbeszédek hetven-nyolcvan százalékát egyáltalán nem értettük – vallotta be, a tanár pedig, a britként természetesen kedveli a humor ezen fajtáját, tapsolva nevetett. – Drága Barka tanárnő! Még előttünk az érettségi, így csak annyit mondok, köszönet a rengeteg diktálásért, összeszámoltam, kilencedik óta tizenegy spirálfüzetem telt be, és nem írok nagy betűvel. Khm… Köszönjük az okítást! – fogalmazta meg finoman a véleményét a maratoni diktálásokról. – Borrel igazgató úr, köszönjük, hogy ilyen nagyszerű iskolát igazgat, egy élmény volt idejárni – fordult a diri felé. – Haller tanár úr! Köszönjük, hogy türelemmel, még több türelemmel és annál is nagyobb türelemmel viselt el minket, nem kívánhat az ember jobb osztályfőnököt önnél. Hálásan megköszönünk mindent, és tudjuk, hogy még mindig rengeteg megbeszélnivalónk akadna, de sajnos már nem lesz rá alkalom. Bárcsak még lenne – mondta Gábor, és az ofő megtörölte a szemét. Őt nem nehéz meghatni, eléggé a szívéhez nőttünk. Gábor széttárt karral fordult az utolsó, szándékosan a végére hagyott pedagógus felé.
– Máday igazgatóhelyettes asszony! – nézett rá, Máday pedig felvont szemöldökkel, amolyan „na, halljam, ne kímélj” pillantással várta, mi lesz ebből. – Önnek csak köszönjük. Hogy mit? Például, hogy részeseit lehettünk valami jónak, valami emlékezetesnek, valami összetartónak és építőnek, valami olyannak, amiben mindenki ugyanúgy számít, amiben nincsenek kivételek, ami mindenkinek ugyanúgy szól és ugyanazt jelenti. És hogy ez mi? Az egész Szent Johanna gimi – fejezte be, majd meghajolt.

„Because maybe, you're gonna be the one who saves me. And after all, you're my wonderwall.”

+1 Kalauz:

Minden, amit a Szent Johanna gimi könyvsorozatról tudni akartál, egyetlen, illusztrált kötetben. 

A sok sok  nagyon szép rajz, csodálatos és csillivilli külső mellett a sorozatból kimaradt részletek lettek a kedvenceim. :)

{- Sziasztok – köszöntem, majd egy „szolid, iskolában vagyunk” csókkal köszöntöttem Cortezt."}
– És engem ki fog üdvözölni? – háborodott fel Zsolti, amikor párokba rendeződtünk. Kinga – Dave, Ricsi – Virág, Cortez – én.
– Szia, Zsolti – mosolyogtam rá kedvesen.
– Ez miez? Nekem rendes üdvözlés kell – rázta meg a fejét. – Károooly! – ordította el magát, mire az egész folyosó felénk fordult, és izgatottan várta, mi fog történni. Karcsi kidugta a fejét a termük ajtaján, és a szemüvege mögül pislogva nézett felénk.
– Szaladj szépen felém, és örülj nekem! – utasította Zsolti.

És a legnagyobb kedvenc az egyértelműen A Levél, ami szintén a sorozatból kimaradt részt erősíti.

Kedves Cortez! Cortez!
Fogalmam sincs, hogy olvasod-e valaha ezeket a sorokat, de igazából nem is érdekes.
Már nem. De ha egyszer mégis lesz bátorságom odaadni, akkor jó, ha tudod, te vagy a hibás. Igazából mindenért. Elnézést az indulatokért, de most tényleg nagyon mérges vagyok. Nem fogok elnézést kérni az indulataimért, mert nem hiszem, hogy bármit is tettem volna, vagy legalábbis olyat nem tettem, amit te ne tettél volna velem, legalább ezerszer! Nem tudom, hogy mi a bajod.
Nem tudom, mit vétettem. Nem tudom, hogy valaha helyre jön-e az, ami még el sem kezdődött, de már elromlott.
Fogalmad sincs semmiről. Fogalmas sincs arról, hogy mi volt/van/lesz bennem, és ami igazán elkeserít, hogy nem engeded megmagyarázni. Megharagudtál egy ostoba vicc
miatt, ami nem is igaz? Te komolyan azt hiszed, hogy én csináltam belőled hülyét? Na, ez már mindennek a teteje! Tudod, milyen az, amikor reménykedsz? Lestél te valaha mást messziről? Forgolódtál végig éjszakákat elejtett félszavak miatt? Zokogtál fájdalmadban, mert valaki kétértelmű dolgot tett? (Igen, arra a bizonyos szilveszterre gondolok!) Haltál már bele majdnem a reménykedésbe? Néztél már végig egy kapcsolatot úgy, hogy minden pillanata olyan fájdalmat okozott, hogy azt hitted, nem éled túl? Mit tudsz te ezekről a dolgokról? Olyan baromi nehéz lenne a menőségen túl is látni? Mást. Másokat. Azt hiszem, ha valaki hülyét csinált a másikból, az egyedül te vagy! Nekem csak egy kitalált francia barát jutott, ennyi, amivel szolgálni tudtam. És te ezt zokon vetted. Hát, csak gratulálni tudok. Az egész párizsi utazásom arról szólt, hogy vártam, hogy jelentkezz. Ó, elnézést, javítanám. Nekem az egész Szent Johanna arról szólt eddig, hogy vártam a jelentkezésedet. Ha kedved volt, írtál. Ha kedved volt, kedves voltál velem. Ha kedved volt, egyszerűen megcsókoltál!!! Ha kedved volt, akkor csettintettél, és én, mint olyan sokan mások is, azonnal ugrottam. De volt, amikor nem volt kedved. Olyankor nem szóltál hozzám. Átnéztél rajtam. A barátnőddel (!!!) voltál. Nem foglalkoztál velem. Órákig? Napokig? Hetekig? Ki tudja már? Nem is számít. Szeretném azt hinni, hogy csupán gyerekes vagy, és nem gonosz! Jobb lenne, ha gyerekes lennél, mert a másik lehetőség sokkal, de sokkal jobban fájna, és ha lehetséges, még ennél is nagyobb törést okozna. Szeptember 8. Gyűlölöm azt a napot, néha azt kívánom, bár sose történt volna meg. De aztán, valamiért, ki tudja, miért, mégis örülök, hogy megtörtént. Akkor szerettem beléd. Igen, kimondtam, leírtam, tök mindegy. Azóta szól minden egyes napom rólad. Azóta nem tudlak kiverni a fejemből. És azóta nem is akarlak. Csak ott voltál, én pedig hirtelen… nem is tudom. Egyszerűen megszűnt körülöttem minden, és… hagyjuk, már nem fontos. Bizonyára szórakoztat majd a világ legnevetségesebb vallomása (főként, hogy egy Jane Austin-regényben érzem magam ezzel a kézzel írt levél dologgal), de nem számít. Le kellett írnom. El kellett mondanom. Haragszol rám a francia sztori miatt? Vajon miért? Mert most először nem úgy történt valami, ahogyan szeretted volna? Egyáltalán mit szerettél volna? Mindegy, már nem fontos. Élvezd tovább a rajongást, ami körülvesz, ha úgy tartja kedved, döfj belém kést újra, és tetszelegj punk barbie-kkal vagy éppen Dina-féle lányokkal. Nem érdekel. Már nem fog fájni. És tudod, miért nem? Mert a fájdalom minden egyes típusát megismertetted velem, kizárt, hogy újat tudsz mutatni. Ha visszamehetnék az időben, és látnám magam szeptember 8-án, talán felképelném az akkori énemet, és jól megrángatnám, hogy azonnal felejtse el ezt a képtelenséget. Talán az lenne a helyes. De, mivel ez nem történhet meg, inkább hálás vagyok azért, amiért aznap reménytelenül beléd estem. Mert azóta legalább tudom, hogy az élet nemcsak igazságtalan, de kegyetlen is. Ezért köszönettel tartozom neked! Köszönöm, hogy átvertél, hogy hülyét csináltál belőle, hogy ezerszer nevetségessé tettem magam miattad és hogy megtanítottál veszíteni. Nélküled nem ment volna. Így már sokkal jobb… Ó, igen. És azt is nagyon köszönöm, hogy az egész (!!!) történet végére még én lettem a szemét, én lettem, akire haragudni lehet, aki az utálat tárgya, és aki miatt sajnálni kell téged! Ezt hogy csináltad? Komolyan érdekelne, mert az, hogy az egész után még én magyarázkodom, ez egyszerűen képtelenség! Rémlik még?
Korrepetálások, beszólások, a hülyítés, a „gyere ide-menj innen” típusú, kiszámíthatatlan viselkedés, Viki, Wonderwall (!!!), a szilveszter, a szilveszter után, gitározás, a gyűrű, a gyűrű utáni nem jelentkezés… Ugyan. Biztos, hogy ezt még így soha nem gondoltad végig? Ha egyszer eléggé összeszedem magam, és odaadom ezt a levelet, és esetleg megtisztelsz azzal, hogy elolvasod, örülnék, ha átgondolnád a soraimat, mondjuk, az én szemszögemből nézve. Hibáztam? Lehet. És te? Mert ha az enyémet hibának nevezzük, akkor a tiédre ki kell találni egy új kifejezést! Tudod, hogy mi a legfurcsább az egészben? Így, utólag visszagondolva, minden félreértés és minden hülyítésed ellenére végig ott volt bennem valami. A remény. A remény, hogy te is úgy érzel, ahogyan én. A remény, hogy talán megtörténhet az a képtelenség, hogy esetleg te és én. A remény, hogy egy olyan srác, mint te, viszontszerethet egy olyan lányt, mint én. Bármi történt, bármit tettem, tettél, a remény ott volt bennem, egy pillanatra sem hunyt ki. Néha felerősödött, néha szinte majdnem kialudt, időnként belobbant, majd valami miatt (vagy miattad, vagy miattam), de épphogy csak pislákolt. Szeptember 8-án reményt kaptam tőled. Ami eddig tartott. Mostanra azonban elfogyott és nincs többé. Köszönöm, hogy eddig reménykedhettem, igaz, néha fájó volt, néha boldog, néha kilátástalan, néha pedig éltető. Mindenféle volt, de egy biztos. Most már semmilyen sincs. Tudom, hogy lezártad a kettőnk dolgát, már ha egyáltalán valóban volt kettőnk dolga. Itt az ideje, hogy én is lezárjam. Ja, és ha érdekel, hogy mi lesz velem a remény elvesztése után, akkor csak, annyit tudok mondani, hogy ne aggódj, „majd kitalálok magamnak egyet”. 


Az egész sorozat, úgy ahogy van, kedvenc. Sokszorolvasós. Egyszerűen mert jó.