2014. szeptember 24., szerda

Jon Ronson: A pszichopatateszt

Körutazás az őrületiparba

„Mellékhatása harsány, fetrengő röhögés – szent ég, ez nagyon mulatságos! Ronson új könyve provokatív és érdekes. Garantálom, hogy végig örömmel fogja olvasni.” (Observer)

„Egyszerre félelmetes és fergeteges.” (The Times)

„Késő éjszaka kezdtem olvasni ezt a könyvet. Fáradt voltam, kedvetlen és beteg… aztán azon kaptam magam, hogy idióta módjára harsányan röhögök, és oldalról oldalra lapozok.” (Will Self, The Guardian)

... na ez az, amit nem kaptam meg a könyvtől... nem volt se mulatságos, se hangosan nevetős..., viszont minden más benne volt, ami miatt szívesen olvasok egy könyvet.

Nem a borítójával nyert meg magának. A cím viszont érdekesnek tűnt. A könyv pedig igazolta a sejtést.

Mi van, ha a társadalom alapvetően nem racionális, hanem az őrület vezérli? Ez a gondolat végtelenül érdekes utazásra indítja Jon Ronsont.
Út közben találkozik pszichopatákkal, akiknek életét megérintette az őrület, és olyanokkal is, akiknek az a munkája, hogy diagnosztizálja őket; köztük azzal a pszichiáterrel, aki a pszichopatadiagnosztizáló tesztet kidolgozta; tőle tanulja Jon, honnan lehet felismerni a pszichopatát. Ez az a tudás, ami úgy tűnik, felfedi, hogy minden rendszerben van valami őrült…
Jon híres humorával, bájával és nyomozói indíttatásával ez a könyv egyszerre szórakoztató és őszinte. Komoly kérdéseket vet fel arról, mi a normalitás definíciója egy olyan világban, ahol egyre inkább a legbolondabb szélsőségről ítéltetünk meg.


Éreztem abban valami furát, hogy igen, én ezt kikapcsolódásként olvastam... és hamar megszerettem a könyvet, mert nagyon gyorsan azonosultam Ronson stílusával. Mert mindent, tényleg mindent, ami az embernek fontos és ami igazán érdekli, azt csak úgy lehet és érdemes csinálni, ahogy Ronson tette. Megszállottnak kell lenni. 
Jó a stílusa. Számomra ez legalább annyira fontos, mint amiről ír.
A pszihopata teszt alkalmazása, tehát egy lista alapján diganosztizálni, akár élesben is. Mennyire veszélyes? Mi az értelme? Kinek mi az érdeke? Kik az ellenérdekeltek? 
Nem szakkönyv. Tehát azért a helyén kell kezelni. És ezt nem lekicsinylésnek szánom. Szerintem igényes, tartalmas, érdekes. Háttérinformációkkal kiegészítve pedig kifejezetten szórakoztató.
De bárkinek nyugodtam merem ajánlani, akit akár  kis mértékben, de érdekelnek a mentális betegségek, kategorizálásuk és egyáltalán a pszihiátria...


Amikor az ember egy másik ember szemébe néz,csak addig lát,mintha bezárt ajtót nézne. Vegyük ezt lehetőségnek,hogy bekopogjunk azon az ajtón. Ha nem akar ajtót nyitni,meghajlunk előtte és azt mondjuk : Rendben . Majd ha készen áll kinyitni .
– Mi lehet a zárt ajtó mögött?-kérdeztem .
– Szabadság- felelte Gary.

2014. szeptember 15., hétfő

Po Bronson & Ashley Merryman: Amit rosszul tudtunk a gyerekekről

Amikor ugyanis minden szórakoztatásnak van feltüntetve, amikor mindentől azt várjuk, hogy varázslatos, meglepő és lenyűgöző legyen, hajlamosak vagyunk a valóságot is a mi szórakoztatásunkra kieszelt újabb trükknek vélni.

Végre! :D És nem csak a borító tetszetős és ötletes.

Nem igazán vagyok kompatibilis a félig tudományos, félig olvasmányos könyvekkel. Szégyenkezve vallom be, hogy az amúgy érdekes, de számomra valamiért mégis nehézkes A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyv úgy kb. lassan két éve olvasási fázisban van... pedig nagyon rég nagyon nagyon el akartam már olvasni..., de nem megy. Eleddig azt hittem, hogy nem jön be nekem ez a tudomány, leíró stílus keveréke. 
Most se vagyok biztos benne, hogy bejön. Lehet, hogy ez volt az üdítő kivétel. De kétségkívül egyből megnyert magának. Mert érdekes. Mert értelmes. Mert egyáltalán nem unalmas. Mert könnyed, megtartva a szakmaiságot.

Po Bronson és Ashley Merryman műve 2009 egyik legnagyobb példányszámban értékesített könyve volt az Amazonon, óriási visszhangot keltett az amerikai sajtóban és a szülők körében, azóta pedig a világ számos országában kiadták. A két tudományos újságíró több évig tartó aprólékos munkával gyűjtötte össze azokat a friss kutatási eredményeket, amelyek valami újat, érdekeset mondanak nekünk a gyerekekről.
Mikor ártunk a dicsérettel, és hogyan motiválhatunk vele igazán jól?  (, mert érdekelt, hogy hogyan kell dícsérni, hogy az tényleg hasznos legyen...okkal, indoklásokkal és ösztönzőleg) 
Milyen, eddig nem ismert következményekkel jár, ha egy gyerek a szükségesnél kevesebbet alszik? (bizony bizony... :) én szabadalmaztatnám a kutatás eredményeit felnőttekre is... noha ott más eredmények jöttek ki, de én azért szubjektíven, de nagyon könnyen azonosulok a gyerekek plusz 1,2 óra alvásigényével :D )
Miért hazudik nekünk a gyerekünk, és mit tehetünk azért, hogy ezt ritkábban tegye? (érdekes kutatási eredmények praktikus ötletekkel kiegészítve, hogy mi a legcélravezetőbb és a leghatékonyabb az őszinteség tanításában... igen, mert az őszinteséget is tanulják a gyerekek...)
Milyen módszerrel ösztönözhetjük a legjobban kisbabánk nyelvi fejlődését? (röviden és tömören: kommunikálni kell, nem öncélúan... reagálni és párbeszédeket folytatni. Igen, a gügyögő gyerkőccel :) )
Mi a testvérkonfliktusok oka, és miként csökkenthetjük gyakoriságukat? ( a testvérkonfliktusok alapvetően nem rosszak..., ahogy a családtagok között kialakuló viták, nézeteltérések sem... csak meg kell legyen a többi társas élménynek is emellett és akkor minden rendben lesz :) )
Miért követnek el a tinédzserek teljesen nyilvánvaló őrültségeket? (, mert ez az élet része... a fontosabb inkább, hogy ezeket megfelelően tudják kezeleni, ők is és a szülők is... ) 
Mikor derül ki, hogy egy gyerek tehetséges-e? (nem, nem óvodában... leginkább változó, de semmiképp nem haramadikos kor előtt...)
Miért állítják a tudósok, hogy kamaszoknál a szülőkkel való vita a tisztelet jele, és éppen hogy erősíti a kapcsolatot? (, erről már írtam a tesvérkapcsolatnál is..., mert ettől vagyunk társas lények..., mint az olaszok :) )
Hogyan tanítható az önkontroll, és mit nyerhet vele a gyerekünk? (micsoda kérdés... igazából egy teljes életet... és igen, tanítható...leginkább összetett és folyamatos játékélményekkel...)
Miként lehetséges, hogy közösségben gyakran a legjobb családi körülmények közül jövő, népszerű gyerekek is agresszíven és kegyetlenül viselkednek? (mert pl. a kognitív fejlődést simán fel lehet használni a verbális agresszió szolgálatában ...)
Számos izgalmas kérdés, és sokszor meglepő, máskor ösztönös szülői magatartásunknak tudományos megerősítést adó válaszok. Egyes fejezetekhez dr. Vekerdy Tamás és dr. Kádár Annamária írt szakmai kommentárt. (sajnos elhanyagolhatóak... rövid szösszenetek, inkább megerősítések. De mindenképp a két név volt számomra a garancia, hogy kézbe vegyem és bízhassak abban, hogy nem tizenkettő, egy tucat könyve fogok olvasni. És ami a legfontosabb: nem csalódtam!)

... mindezt számokkal, kutatásokkal, tényekkel. Száraz, vagy érdekes? Mindenki maga dönti el :) egész biztos vannak hiányosságai. De úgy gondolom, hogy azt majd írja meg más. Ez a könyv így kerek és teljes ahogy van :)

Maga az anyai ösztön – az a biológiai késztetés, amely magától működésbe lép – csak arra irányul, hogy az anya mindenáron védelmezze és gondozza gyermekét. (...) A várandós anyák arra tehát valóban számíthatnak, hogy ez a bizonyos impulzus bekövetkezik – de hogy mi a védelmezés és gondoskodás legmegfelelőbb módja, arra bizony maguknak kell rájönniük.