2014. június 8., vasárnap

Eleanor H. Porter: Az élet játéka

Tudat alatt mindnyájunkban ott él még a hajdani gyermek, hacsak a nevelés, a világ elszürkítő hatása máris ki nem ölte belőlünk. Ebben az esetben afféle betlehemi gyermekgyilkosság áldozatai lettünk.

mert... 

Milyen is egy gyermek? Olyan, mint aki egyenest az égből jött. Héber szójáték szerint: az eget szopja. Isten képe még torzítatlan benne. A világi okosság, a felnőttek mesterkedései még át nem formálták. Nem tud még semmiről, és semmije sincsen. Hamvas, eredeti és közvetlen. Védettségben él, és mindenestül átadja magát azoknak, akik szeretik. Ámulva néz szét maga körül. Ami rossz, hamar elfelejti, s mindjárt fölfedez mindenben valamit, aminek örülhet. Örökké játszik, nem fárad bele napestig.
Tudat alatt mindnyájunkban ott él még a hajdani gyermek, hacsak a nevelés, a világ elszürkítő hatása máris ki nem ölte belőlünk.
E kis regényben nem a felnőttek világa öli meg a gyermekit, hanem fordítva: egy hús-vér gyermek hódítja meg varázsával a felnőttek állig begombolkozott világát – szinte játszva.
Mondanivalója – hogy örömre születtünk a világra – mindig és mindenütt érvényes. 


Szerettem. A (túl)rózsaszínségével együtt is.

Mert szükségünk van a játékra. A jóra. Arra, hogy szembe jöjjön velünk. Hogy átöleljen. És igen. Leginkább olyankor, amikor el akarnánk tolni magunktól.

Pollyana azért nem lett kedvenc főszereplő. Távol van Szabó Magda Zsófikájától (valahogy akaratlanul is hasonlítgattam). És sok más kislánytól is. Talán a (túl)tökéletessége miatt...

De a történet minden egyes sorát nagyon tudtam szeretni:)

– Miért sajnálsz, Pollyanna?
– Hát csak azért, Polly néni, mert ha úgy érezted volna: be kell vágnod egy ajtót, hát bevágtad volna, ha pedig sohasem vágtad be, az azért van, mert sohasem örültél valaminek istenigazából. Mert akkor megtetted volna! Polly néni, milyen rémes, hogy sohasem örültél semminek iszonyúan!

2014. június 7., szombat

John Green: Csillagainkban a hiba

– A világ – mondta – nem egy kívánságteljesítő gyár.

Nem javaslom rövid értékelőmet a könyv rajongóinak.

Rövid gondolatok, amik olvasás közben megfogalmazódtak bennem:
  • Giccses. Nagyon. És műmájer. És nem szeretem. Ízléstelennek tűnik, szinte minden sora.
  • Könnyed olvasmány. - Ebben a témában azért ez nem feltétlenül pozitív kicsengésű...
  • Kedves, bájos és üres.
  • Túlhájpolt.

Valahogy egész másról szólt bennem, mint amiről, sejtéseim szerint, az író szerette volna.

Isaac azért kedvenc szereplő is lehetett volna. Ha egy picit többet képbe kerül.

(túl sok a volna...)

Zavart a könnyedsége, na...


A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.


Fura fülszöveg. Amerikai történetszövés (akkor jöjjön inkább az általam már sokat kritizált angol...). Nem fájdalmas. A közhelyeket nem nevezném mélyenszántónak, maximum felszínesnek és üresnek. A vakmerőt és pimaszt kicserélném ízléstelenre. És nem tudom, hogy melyik része volt kíméletlen...

Ahogy bejött a dagály, a Holland Tulipánember az óceán felé fordult: Összekötő, visszatérő, betegítő, rejtegető, leleplező! Nézd, ahogy apad, ahogy árad, és visz magával mindent! Mi az? – kérdeztem. Víz – felelte. – Na meg az idő. 
Peter Van Houten: Mennyei megbántás

Elmentünk egymás mellett.
 
…tulajdonképpen nem is hazudtam. Csak válogattam az igazságok között.

2014. június 4., szerda

William Makepeace Thackeray: Hiúság vására

Fogadkozás, szerelem, ígéret, vallomás, hála: milyen furcsa elolvasni egy kis idő múlva!

Borzasztóan angol. Ennek minden (számomra) pozitív és negatív velejárójával.
Mindent egybevéve inkább szerettem, mint nem. Inkább kíváncsivá tett, mint nem. Inkább 
szórakoztatott, mint untatott. 
Azért ha nem egy ezer kilóméter feletti vonatút alatt lett volna szinte az egyetlen könyvem, akkor nem valószínű, hogy a végére érek. Helyesebben fogalmazva, nem kezdtem volna bele, mert hosszú. Ez nagyon egyszerűen hangzik, de tényleg az. És többször csak az oldalakkal haladtam, nem az eseményekkel..., de megérte. Mert a stílus különben nagyon bejött. A sztori is több mint tetszett, vagy lekötött.
Szóval azért nem fogom továbbra sem külön keresni az angol regényeket ( pedig a kosztümös filmeket általában szeretem...), de elzárkózni se fogok előlük :)

És hogy mi is volt ez tulajdonképpen?

A Hiúság Vására 1847. január és 1848. július között jelent meg először, havi folytatásokban. Amikor Thackeray 1846 januárjában kiadójával megállapodott a regény közlésére, a mű címe még ez volt: Regény hős nélkül. Toll- és ceruzavázlatok az angol társadalomról. Ezzel a címmel az író nem volt megelégedve, de csak hónapok múlva – az éjszaka kellős közepén – ötlött fel benne a végleges cím. „Kiugrottam az ágyból – írja Thackeray –, háromszor körülszaladtam a szobámat, s közben ezt mondogattam: Hiúság Vására, Hiúság Vására, Hiúság Vására!” A cím sokkal találóbb, mint az első volt: a regény véglegesre érlelt formájában több és más lett, mint aminek indult: a „toll- és ceruzavázlatok” laza sorozatából szigorú fegyelemmel szerkesztett nagy körkép-regény alakult, a humoros, szatirikus ábrázolás pedig az erkölcsi tanítás eszköze lett.
Szülőhazájában is, de még inkább külföldön az olvasók tudatában a Hiúság Vására forr a legszorosabban Thackeray nevével. Első magyar fordítása már 1853-ban megjelent, azóta is állandó kedvence a magyar olvasók számos nemzedékének – talán, mert átérezzük a mű „örök érvényű” mondanivalóját, amelyet az író a regény záró bekezdésében így fogalmaz meg
(és ebben igazából minden benne van...):

„Ó hiúságok hiúsága! Ki boldog közülünk ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?…”