2015. március 23., hétfő

Villáminterjú - Dragomán György

..., mert vettem a bátroságot, a szerző pedig jófej volt és válaszolt. Rövid kérdések, olyan témákban, amik engem érdekelnek, érdekes válaszokkal, amik talán másokat is érdekelhetnek... :)

1. Mi jut egyből eszébe, ha azt a szót hallja, Marosvásárhely?
- Nem tudok erre egyszerű választ adni, az A-ból B-be című írásom javaslom elolvasni.
(ez valami zseniális írás. Marosvásárhelyről. Az indulásról. A meg nem érkezésről. ésnemcsak... Ezért szerettem Dragomán György mindkét könyvét. Stílus. Hangulat. Ahogy ír. Amiről ír.)

2. Kedvenc könyve, ha csak egy író(költő) és egy cím lehet?
- Hasek: Svejk
(tavaly ugye lekerült az idei 12+12 könyv, amit el kell olvasni listáról, szerintem idén év végén mindenképp visszakerül rá, ha addig nem találkozunk...:)) 

3. Kedvenc sportág? Kedvenc sportoló?
 - Boksz. Micky Ward. 
(nem tudom, hogy miért lepődtem meg. Talán mert eddig azt hittem, hogy én sportszeretőként sok jelenkori és visszavonult sportolót ismerek és a legtöbb sportban járatos vagyok. És lám... szépen az orromra koppintott a valóság és ma is tanultam valamit. Köszönöm! :) ) 

4. Melyik volt a kedvenc könyve tizenévesen? 
- Hasek: Svejk  
( Vajon sokan vagyunk így ezzel? Hogy az egykedvenckönyvcímíróval és a tizenéves kedvenc megegyezik...? :) )  

5. Melyik a kedvenc napszaka?
- Hajnal  
(ez egy olyan válasz, amit csak szabadsággal, vagy hétvégékkel kapcsolaban tudok elképzelni, de olyankor pedig nekem a reggel akkor van, amikor feléberedek..., de épp ezért volt a villámkérdések között. Mert szerintem annyi továbbgondolható válasz lehet ebben a kategóriában...:) és ez egy éppen ilyen:) )  

6. Melyik az a film, amit a legtöbbször nézett meg eddigi élete folyamán?
- Fargo
(mondjuk a sport témakörrel ellentétben itt nem voltak hiú reményeim, hogy majd biztos ismerem... :), azt valószínűnek tartom, hogy Svejk hamarabb fog szembejönni, de az biztos, hogy a 2,3 évente fellépő mostmegnézekjósokfilmetamielégakövetkező3évre csoportnak a része lesz:) ) 

Köszönöm a válaszokat!

 
   

A. J. Cronin: Réztábla a kapu alatt

 - Mit csinál itt?
- Tudja a manó! Néha ülök és gondolkodom. De többnyire csak ülök.  ...


Ez a szösszenet nagyon kedves volt szívemnek, de nagyjából ennyi is, ami szépet és jót tudok írni. Nem tudtam megszeretni. Sem a könyvet, sem a történetet, sem a szereplőket. 

Az angol szerzők ritkán szólítanak meg. Úgy általában nem nekem írnak. Cronin sem. Pedig szerettem volna, ha igen...

Cronin maga is orvos volt – katonaorvos, hajóorvos, majd bányaorvos, utóbbi minőségében éppen Walesben, ahol a Réztábla a kapu alatt egy része is játszódik. E kétségkívül leghíresebb regényének főszereplője, dr. Adrew Manson, friss dimpomával a zsebében érkezik Skóciából a walesi bányavidékre. Hamar ráébred, hogy elméleti képzettsége veszélyesebb, mintha teljesen tudatlan volna, ezért igyekszik minél több tapasztalatot szerezni s a gyakorlatból tanulni, hogy igazán jó és hasznos orvos váljék belőle. Segítségére van ebben áldozatos felesége és egy hányatott sorsú kollégája is. Hét esztendővel később Londoban találjuk – ahol megszédíti az anyagi gyarapodás lehetősége. Amit eddig elkerült, holott megkönnyítette volna helyzetét: feladja az elveit. Türelmesen hallgatja a gazdag hipochondereket, és észre sem veszi, hogy a valódi betegek számára már nincs ideje. A jómód felé vezető erkölcsi züllés útján egy tragédia állítja meg. De idejében-e? Minden idők egyik legsikeresebb bestsellerét veheti – ismét – kezébe a magyar közönség.

Nem értem, hogy hogy lehetett ebből sikerkönyv. Valami hányingerkeltő, ahogy ideák köré felépítette a szerző az együgyü történetét. És teszi ezt, számomra stílus nélkül, már-már igénytelenül.
Úgy a felénél már nagyon szenvedtem és nem értettem, csak éreztem, hogy miért... Veszedelmes viszonyok feeling volt, (no, most két könyv kedvelőit is magamra haragíthatom egy mondattal, így nem kell lájkokra pályázni... :) ), ami nálam nem egy bók, szó ami szó.
Rajongok az angol romokért. Az angol teadélutánokért. A szép ruhákért. Az angol utcákért. A parkokért... Az irodalmukat pedig kénytelen leszek meghagyni másoknak, mert így hírtelen Rowlingon kívül senki nem jut eszembe, aki angol szerzőként kedves lenne a szívemnek. Éljen, még eszembe jutott Darcy története is, éljen, éljen az angol irodalom és én kapcsolat! :)

Visszatérve Croninra és a réztáblákra. Rosszul éreztem magam az olvasása közben. Üresnek éreztem a lelkesedést. Ellenszenvesnek a sok szenvelgést. Képmutatásnak a drámákat. A szereplők érzelmi életet egyszerűnek, bugyutának.

Nem lettünk barátok. Jó ismerősök sem. Inkább csak futó kapcsolatnak nevezném a miénket...
 
Csak az őrült dolgokért érdemes élni a világon.

2015. március 10., kedd

Limpár Ildikó: Emlékek tava

Csillaghalma égboltját bánatfelhők lepik el, és egy kisfiú nyomtalanul eltűnik. A falu népe tehetetlen, ám a tízéves Panna úgy gondolja, nem ülhet tétlenül, amikor barátja bajban van. Megpróbálja kideríteni, ki rabolhatta el Palkót, és nem riad vissza semmi veszélytől: ha kell, felkeresi a rettegett Emlékek Tavát, áthatol a félelmetes Hármas Határon és körülnéz a Sötét Sárkány Birodalmában is. Útja során találkozik tündérekkel, unikornissal, boszorkánnyal – és hatalmasra nőtt, kétfejű sárkányokkal. Nagy kaland ez egy kicsi lánynak – még szerencse, hogy egészen különleges segítői akadnak: emlékek, amelyek arra várnak, hogy valaki szívében végre gazdára leljenek…
Limpár Ildikó meséjét Szlukovényi Katalin versei, valamint Lukács-Kalocsai Eszter festett illusztrációi teszik még varázslatosabbá.

Olyan igazi meséskönyv, ami nélkül szegényebb lenne a világ.

Csodálatos rajzok köré, igényes nyelvezettel, eredeti ötletek alapján, mesés környezetbe szőtt, tiszta, őszinte szereplőkkel teli történet. 

Ha egy batyum lenne, akkor beletenném a hamuba sült pogácsa mellé, mert minden benne van, amit az életről tudni kell és érdemes.

A nagymamám azt mondogatta, hogy mindenkiben van jóság, csak meg kell keresni. Ebben a csillagszóróként sziporkázó könyvben végre akad valaki, aki nem tartja gyengeségnek a gyengédséget: egy bátor és jószívű lány és egy erős és vitéz fiú összefog, hogy másokat is a szeretet és a fény útjára vezessen. Közben persze van aranyhajú királykisasszony, szépséges harmatrózsa, na meg sok finom sütemény, még több csillag, és még annál is több humor, és van hozzá tündér, unikornis, boszorkány és sárkány, ahogyan az illik (sőt, úgy is, ahogyan még soha senki se látta) – és legfőképpen sok szép és fájdalmas emlék, hogy megsegítsen a bajban, akár felnőttek vagyunk, akár gyerekek. A nagymamáknak mindig igazuk van: többet dallal, mint erővel!” (Szabó T. Anna)

Elbűvölően fogalmaz a szerző. Varázslatosak a rajzok. Semmi mesterkélt, semmi művi, mégis nagyon mai, nagyon eredeti, nagyon trendi, megőrizve a mesék értékét, a mesék lényegét.

Klasszikusan szép tündérmese. Mintha nagymamám kertjében olvastam volna, hason fekve.”
(Dragomán György) 

Mese a barátságról. 
Mese az őszinteségről. 
Mese az emlékekről. 
Mese a megbocsátásról. 
Mese a bátorságról.  
Mese a kitartásról. 
Mese a hitről. 
Mese az elszántságról.
Mese a bizalomról. 
Mese a megbánásról.
Mese a szeretetről.

Nagyon szeretem a meséskönyvemet!

– Jól döntöttél. Nem cipelhetjük örökké a nehéz emlékeket. Le kell rakni őket, ha eljön az idő, és már nincsenek hasznunkra.

2015. március 9., hétfő

Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia

 Erdélyi rémtörténetek

Kolozsvár, Nagyszeben, Herkulesfürdő, a Duna-delta és az erdélyi havasok több titkot rejtenek, mint gondolnánk: különös gyilkosságok, visszajáró halottak és megmagyarázhatatlan jelenések történeteit. Olyan történeteket, melyeket még egymás között is csak suttogva mesélnek egymásnak a városok és falvak lakói, de még inkább ideges pisszegéssel hallgattatják el azt, aki felidézi őket. Hiszen ki akarná, hogy torkon ragadja a jeges rémület, ereiben megfagyjon a vér, és azt se tudja, hol a határ a valóság és a képzelet játékai közt? A fiatal erdélyi szerző, Szabó Róbert Csaba negyedik novelláskötetében az angolszász gyökerű gótikus rémtörténet műfaját viszi el oda, ahol a Brit-szigetek után talán a legjobb helye van: Erdély és Románia ködborította, legendás vidékeire.

Én azt hittem, hogy nem lehet valami nehezebb, mint elolvasni ezt a novelláskötetet... és amiután mégis befejeztem, akkor azon gondolkoztam, hogy hogy és miképpen lehet megfogalmazni mindazt, amit érzek, esetleg gondolok.

A szerzőt ismerem. Nem túl jól, de talán jobban, mint egy futó ismerőst... és akkor igyekezni fogok, hogy mindez se pro, se kontra ne befolyásolja a bejegyzést. Mert úgy érzem, hogy negatív irányba nincs amiért elfogult legyek... pozitív irányba pedig nem szeretnék lenni, meg nehezemre is esne.

Erdélyi rémtörténetek. Ez az alcím teljes mértékben helyénvaló, mint ahogy a cím is ötletes és okosan kiválasztott. A borító színkombinciója enyhén a nem tetszik kategória, a kék fenyőkket, kék hold alatt pedig a sötétkék érzetet keltő fekete Daciával. Lehet a fenyők is feketék, igazából mindegy... másképp jobban tetszett volna...

A novellák nagyrészére teljesen helytálló a rémtörténet címszó. Elég sok történet, sztori tetszetős, okosan kiválasztott.
Egy kedvenc lett, ami sztori+ stílus + hangulat+ elbeszélő mód egyértelműen megnyert magának, az pedig a Ruba Mihály ajándéka. Abban felfedeztem a saját Erdélyemet.


Ha sok olyan történetett lett volna, akkor a kedvenc kategória lehetne a könyv. De nem lett. Nagyon nem. Hogy ennek mi lehet az oka? Nem feltétlenül az, hogy a többi történetben erősen ráerőszakolva véltem felfedezni azt a helyet, amit én látni akartam benne, mert anélkül úgy éreztem, hogy akármennyire jó rémtörénet, nekem hiányzik valami, valami, ami miatt ott kellene játszódjon, ahova tervezték...  Minden bizonnyal ettől sokkal egyszerűbb és nehezen orvosolható... 

Szabó Róber Csaba mondatalkotásai, szövegszerkesztése, stílusa rettentően távol áll tőlem. Lehetne ennek az okát elemezni, de ennek inkább a mértéke az érdekes, olyannyira, hogy annó (úgy tíz, tizenkét éve...) a Látóban megjelent alkotásait fizikailag képtelen voltam úgy végigolvasni, hogy koncentrálni tudjak rá. Négy sor se ment összefüggően, együltömben..., ha ebből indulok ki, akkor már az is nagy teljesítmény, hogy eljutottam a végére és nem ugrottam át részeket, még akkor sem, ha néha azért rendesen szenvedtem... Ennek a fél-sikernek több oka is lehet * Trendi, krimi műfaj, ami még a kacifántos szerkezetet is elbírja. Érzésem szerint, jó ötlet volt ez a kötet részemről. * Erdély, Románia, Delta, mint témakör. Jelen pillanatban ez is egy hálás és kifizetődő környezet nálam. * Esetleg, ha már egyik legkedvesebb városomban találtam rá, teljesen véletlenül, a könyvre, akkor már csakazértis el akartam olvani.

Nem tudom, hogy lesz-e majd további kísérletezés. A sztereotípiáimat, amiknek az a lényege, hogy SzRCs nem feltétlenül nekem ír, nem sikerült teljes mértékben eloszlatni. Közben arra is gondoltam, átfutva egy irodalmi közösségi oldalon a szerző 2014-es olvasmányait, hogy szerintem nem is biztos, hogy ez őt zavarná, mert mondjuk nem találná a helyét egy Fodor Sándor, Leiner Laura, Rowling, Ivo Andric, Ágota Kristóf vegyes listán... utána az volt a következő gondolatom, hogy előfordulhat, hogy ez már a szerző mentegetése kategória, hisz ezen a listán megfér azért Bodor Ádám, Bartis Attila, Papp Sándor Zsigmond, Borbély Szilárd is... . Mivel megfogadtam, hogy nem leszek elfogult és előfordulhat, hogy a szerzőnek nincs szüksége mentegetésre, ezért gyorsan be is fejezem a bejegyzést, mégpedig a borítón is kiemelt idézettel:

Bármennyire is szerette volna meggyőzni magát, hogy rosszul látta, amit látott, tudta, hogy önámítás lenne, hiszen gyerekkora óta azt sulykolták a fejébe, hogy ha az autót meglátja, akkor legkevésbé se engedje magát meggyőzni az ellenkezőjéről. Ne hagyja azt gondolni, hogy ilyesmi többé nem fordulhat elő, mert igenis előfordulhat.

2015. március 8., vasárnap

Hervay Gizella: Kobak könyve



Nagyon egyedi, nagyon különleges mesék. Emlékszem, nagyon szívesen olvastam őket a Napsugárban és noha még csak március van, az esemény pedig februárban történt, az év egyik legklasszabb élménye volt HG ezen könyvének levadászása. :)

Tényleg nagyon rég kerestem. Az pedig különösen jólesett, hogy már a megtalálásának is olyan nagyon jóleső története van.
Vásárhely főterén akadtam rá, úgy, hogy nagyjából nem teljesen egész 24 órát töltöttem a városban (éjszakával együtt olyan 22 óra lehetett). De belefért.:) ... és mert véletlenek nincsenek...

Nem emlékeztem pontosan a mesékre, csak annyit tudtam, hogy szerettem őket.  Most pedig, csak forgatgattam, tetszettek a rajzok, tetszett a szerkesztés. Úgy képzeltem, hogy majd minden este egy mese és akkor jó sokáig ki fog tartani... na persze... Nem tartott ki. Mert nagyon megszerettem a mesélőt, a meséket, az abszurd történeteket, Kobakot. Szinte soha nem tudtam egy mese után letenni...
 
Tudod, mama, ha nagy leszek, építek egy gépet, és az minden reggel, mikor nincs vasárnap, elmegy helyetted dolgozni, és te itthon maradsz, és egész délelőtt futballozunk. És este a gép megfőzi a vacsorát, és akkor te egész este mesélsz.”
Kobak óvodás kisfiú, környezetének tárgyai, a világ jelenségei még sok újat nyújtanak számára. Érdekes, mulatságos történeteket talál ki róluk, és sok-sok mesét hall a mamájától is. Vonatról, spenótról, traktorról, piros autóról, sárkányról, törpéről, rágógumiról és még sok mindenről szólnak ezek a mesés történetek, később az ábécéről meg az első apró iskolai kalandokról is. Kevés olyan könyv van, amely jobban érdekelné az óvodásokat, mint Kobak könyve. Banga Ferenc színes rajzai nagyszerűen illenek a kissé groteszk hangvételű, derűs történetekhez.


Sok, meseszerű történet. Rengeteg szeretettel. Gyerekcsínyekkel. Elsőre felfoghatatlan, a mese végére már teljesen természetesnek tűnő képek, események, szereplők. Olyan egyszerűen és hitelesen ír a leghihetetlenebbnek tűnő képzettársításokról, hogy attól teljesen beleillenek Kobak hétköznapjaiba:) arról nem is beszéle, hogy varázslatos módon hatottak rám, mint olvasóra Kobak történetei...

Két mese a sok kedvenc közül:

Ezt a mesét Kobak mondta el Mamának egy este, lefekvés elõtt.
– Mama, mondok egy piros mesét. Jó? Hogy volt egyszer egy
piros mese, abban volt egy kicsi piros autó. Abba én beleültem,
és mentem, mentem messzire.
Egyszer egy piros erdõbe értem. Ott lakott egy piros farkas. Elmen-
tem a piros mezõbe, fogtam egy piros nyuszit. Míg megfogtam, te, Mama, a piros farkassal beszélgettél. Hoztam a piros nyuszit, megfogtam a piros farkast, és fogtam egy piros madarat.
Akkor beleültünk a kicsi piros autóba, elöl ültem én, mellettem te,
hátul a piros farkas, a piros nyuszi és a piros madár.
És mentünk, mentünk a piros utcán, messze, messze, és hazaértünk.
Kinyitottuk a piros ajtót, bementünk a piros szobába, leültünk a
piros székbe, felgyújtottuk a piros villanyt, megettük a piros vacsorát, megittuk a piros tejet, megfürödtünk a piros vízben, megtörülköztünk a piros törülközõvel, és lefeküdtünk a piros ágyba.
Te, Mama, mesélted, hogy alszik a piros cica,
alszik a piros kutya,
alszik a piros ház,
alszik a piros kémény a háztetõn,
alszik a piros kulcs az ajtóban,
alszik a piros könyv a polcon,
alszik a piros cipõ a földön,
a piros kép a falon,
a piros autó,
a piros villamos,
a piros trolibusz,
a piros vonat...
Aztán kinyitottad a piros rádiót, és szólt a piros zene.
Bejött a piros farkas, és táncolt a piros nyuszival, és a piros madár
énekelt.
Aztán elaludtunk, és vége a piros mesének.

(Piros-mese)

Kobak, mondd utánam:
Fafejûnek volt egy fakutyája,
Gumiembernek egy gumikutyája.
Fafejû egy fához kötötte fakutyáját.
Gumiember egy gumifához kötötte gumikutyáját.
Fafejû meglátta a gumikutyát,
Gumiember meglátta a fakutyát.
– Kutyagumi az orrodra, Gumikutya! – mondta Fafejû a
gumikutyának.
– A kutyafáját ennek a fakutyának! – mondta Gumiember a
fakutyának.
– Kutyagumi az orrodra! – mondta Fafejû a Gumiembernek.
– A kutyafáját ennek a Fafejûnek! – mondta Gumiember a
Fafejûnek.
– Kutyagumi! – mondta Fafejû Gumiembernek.
– Fafejû! – mondta Gumiember Fafejûnek.
– Kutyagumi! – mondta a fakutya.
– Fafejû! – mondta a gumikutya.
A kutyafáját!

(Tréfás-mese)

És egy ráadás, mert ezt semmiképp nem tudtam kihagyni:)

Volt egyszer egy autóváros, ez olyan volt, hogy minden autóból
volt benne, autóból volt a ház, autóból volt a villamos meg a troli-
busz, autóból voltak az üzletek, és autók úsztak a tavon
csónak helyett.
Ebben az autóvárosban lakott autósapuka, autósanyuka és Kobak. Autósapukának kék autója volt, autósanyukának zöld és Kobaknak piros. Az autó, amiben laktak, kilencemeletes volt, és autóból volt a lift, s a leveleket autón hozta a postás. Autón hozták reggel a tejet, autóval mentek kenyeret vásárolni, és sétálni is autón mentek.
Otthon is minden autóból volt, az ágy és az asztal, autóból voltak a
székek, autóból volt a szekrény és a könyvespolc.
Kobak reggel, mikor felébredt, kiugrott az autóból, felöltözködött,
odaült az autóra az autó mellé, és megette a reggelit. Aztán beleült az autóba, és elment az óvodába.
Az óvoda egy nagy autóban volt, bent a fal körül kisautókon ültek
a gyerekek. Az óvónéni egy nagyautón ült, úgy mondott mesét.
Mese után a gyerekek autóba ültek, és elmentek sétálni. Elöl ment
az óvónéni, utána a gyerekek.
Mentek a kisautók, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy nagy
parkba értek. Abban a parkban autók voltak a padok, és csónak helyett
autók úsztak a tavon. A mi gyerekeink fogták magukat, és kiszálltak az autóból, és beszálltak az autóba, és evezni kezdtek. Addig eveztek, míg megéheztek, akkor kiszálltak az autóból, és beszálltak az autóba, és hazamentek.
Otthon bementek az autóba, felültek az autóra az autó mellé,
megették az ebédet az autóról, lefeküdtek az autóba, és elaludtak.
Azt álmodták, hogy olyan városban laknak, ahol nincs minden
autóból, a házak házak, a csónakok csónakok, és csak az autók autók.

(Autó-mese)

2015. március 7., szombat

Tavi Kata: Nyitótánc

Lehet, hogy bennem van a hiba, de be kell vallanom, sosem értettem az angol nyelvű regényekben azt a pillangós dolgot. Mármint amikor azt olvasom egy könyvben, hogy a regény főhősnőjének gyomrában pillangók verdesnek, ha éppen feltűnik a színen szerelme tárgya. Már elképzelni is tiszta brutál ezt a szitut. Imádom a lepkéket (az állatkert lepkeháza szerintem varázslatos hely), na de a gyomromban? Szegények. Akik ilyeneket írnak, azok nyeltek már le véletlenül bogarat? Na és a gyomorsavról hallottak már?

Pont olyan, mint amilyennek az ember el tudja képzelni egy kilencedikes, kamasz lány naplóját. Lillának jó a stílusa, ez pedig elbírja az amúgy nem túl bonyolult szerkezetű regényt a hátán. :)

Már az elején le szeretném szögezni, hogy nem áll szándékomban méricskélni, hasonlítgatni a SzJGvel, több ok miatt sem. Elsősorban a SzJG olyan örök kedvenc nálam , mint Virágnál Pete Wenz... . Másodsorban mert sok középiskola van a világon, sokféle diákkal és bőven megfér egymás mellett nálam a más stílusú kamaszkép. Csak legyen stílusa. (... én is két középsuliba jártam. Tulajdonképpen mindkettőt szerettem . Mindkettőt másért. Mindkettő egész másmilyen volt...) 

És akkor vissza a tánchoz:)

Lilla imád táncolni, épp ezért alig várja az új középiskolát és a tánccsoportot, az új barátnőket, no meg a helyes fiúkat.
Csakhogy a szomszédba költözött nyáron a leghelyesebb srác, a kosaras Krisztián, aki úgy fest, mint egy rockisten.
A szülők azt mondják, valaha ők barátok voltak, de akkor miért olyan elutasító Krisztián?
Mi zajlik a kosárcsapatban, miért vitáznak egymással a fiúk, hol nyíltan, hol burkolva? Tényleg a tehetség számít?
Mi történik a lányok között? Hogyan lehet barátságból elutasítás, szeretetből harc? Van-e megbocsátás egy lánycsapatban?
Lilla nagyszájúan lavíroz az iskola nyüzsgő életében, barátságok és szerelmek között. Szurkol a kosárcsapatnak, szenved a feleltetések alatt, és hol örömmel, hol bánatosan éli a középiskolások mindennapi, ám izgalmas életét.

A fülszöveg sokkal csillivillibbre, dizájnosabbra és vattacukrosabbra sikeredett, mint amennyit az ingerküszöböm elbír. A könyv ettől sokkal vídámabb, ötletesebb, jófejebb.:)
Ugyanez az érzésem a borítóval is. Ezzel a borítóval vallatni lehetne. Röviden és tömören: eszméletlenül ronda. Sunnyogni kell vele, ha az ember közterületen olvassa a könyvet  , különösen húsz év felett..., de én ezzel a borítóval tizenévesen se villogtam volna . Ráadásul amúgy a tartalom nagyon rendben van, ezért sokszor felnevet az ember, spontán általában, megfeledkezve arról, hogy hogy tartjuk a könyvet és ki néz ránk furán... Szerencsére tényleg remek történet, olvastatja magát, ezért mindössze két napig volt ez téma a vonaton és buszon.:)

Lehet fanyalogni, hogy egyszerű. Hogy olyan egysíkú, mint a legtöbb hasonló tini- napló típusú regény. De én épp ezt szeretem benne, és a hozzá hasonló könyvekben pl. Sohonyai Edit Engem szeress-ében... Mert bizony, azok az évek épp attól szépek, hogy vannak napok, amikor külső szemlélőként noha úgy tűnik, hogy nem hogy jóvátehetetlen dolog nem történt, de igazából semmi megrázó sem, mégis az ember többször is belehal az eseményekbe, majd másnap elég egy szó, egy mosoly, vagy egy szemezés és rögtön kivirul a kamaszfej, el van felejtve a tegnapi dráma és könny. Ezt a kamasz életérzést pedig, szerintem, zseniálisan vissza tudja adni a könyv:).
És ami szintén elengedhetetlen egy klassz kamaszkorhoz a rugalmasság és a humor (ez még a sok nyafogást is oldja, ami azért, valljuk be, el szokott kellni egy tizenévesekről szóló könyvben:) )
Ennek a könyvnek és Lillának, mint főszereplőnek, pedig van humora.

– Néha olyan vagy, mint anyád.
– Mint egy diktátor?
– Hallottam ám!- kiabált a konyhából anya.


Talán túlságosan is mai. Nagyon pörgős, intenzív. A szereplők nagyrészét úgy is megkedvelheti az olvasó, hogy mondjuk úgy a negyedéig néhány fiút folyamatosan kever a fejében és tényleg eltelik egy kis idő, amíg a nevekhez már személyiség és sztori is tartozik... és ha már így kezdett összeállni a kép, akkor szerintem majd lesz folytatás is, hogy ne menjen kárba a ki - kicsoda és épp melyik beszólás tartozik hozzá tudományom :) természetesen nem csak ezért lesz folytatás, hanem mert egyszerűen könnyed és szórakoztató:)

– Mégis, mit várhatok egy naptól, ami azzal kezdődik, hogy fel kellett kelnem?

Szent Johanna gimi - sokadik újra

Leiner Laura, SzJG és a világ, ami mögötte van

Nem tudom pontosan, hogy hányadik újra. 
A negyedik kötetet kb. nyolcszor olvastam újra, a nyolcadikat négyszer..., hiszen az ötödiktől minden megjelent kötetnél előlről kezdtem a sorozatot :) Természetesen a passzióból olvassuk el a kedvenc részeket, milliószor legalább..., na ezeket nem számoltam bele. Tavaly például csak ilyenek voltak, épp ezért is terveztem, hogy 2015-ben márpedig updétolom magam. Mert hiányzott.


Gyerekes? Lehet. Nem baj :D 
És hogy mi hiányzott? A hangosan kacagós poénok. Amik természetesek, könnyed és 
igen, a rengeteg szenvedés. A drámák. Mert a 15, 16 éves kor arról szól, emlékeim szerint épp ilyen szinten, ilyen mértékben és ebben a formában, bármennyire is hajtépő ezzel ilyen intenzíven és már már kényelmetlenül szembesülni:) 

Szórakoztató irodalom. Az igényes fajtából. Nagyon szeretem olvasni, sokszor, bárhol, bármikor.

Nem szeretném túlelemezni és elméletek gyártani, hogy miért, mikor és mitől lett ennyire népszerű, noha teljesen egyértelmű, hogy teljesen jó pszihológiai összefoglalót lehetne kihozni a helyzetből.

Én egyszerűen örülök, hogy egyetemi éveim befejezése és szorgos, játszunk felnőttesdit időszakom , avagy kezdjünk el dolgozni, előtt rátaláltam. Mert szebbé teszi a hétköznapokat. Kacagósabbá. Melegebbé. Ennyi pedig épp elég egy könyvtől ahhoz, hogy kedvenc legyen belőle.


LL pedig minden hibájával együtt is zseniális. Megteremtett egy világot. Egy világot, ami egészséges, ami jobb, mint a valóság és tele van pozitív dolgokkal, miközben nem lesz erőltetett, nem áll távol a kamaszoktól és olyan segítséget, kapaszkodót ad, a sokszor helyüket nem találó fiatalok kezébe, a humor és szabadidő jópofa, de értelmes eltöltése által, ami sokszor éveken keresztül nem sikerül szakembereknek... csak bejött a félig szakma...

És van stílusa. Megnyerő, üde. 

Nem szeretem a túlhájpolást és a tömeghisztériát. Szeretek akkor és azért lelkesedni, amiért épp kedvem tartja. És ez történetesen épp azt jelenti, hogy amennyiben májusban nyitva találnám a SzJG könyvesboltot, ami eddig még véletlenül se jött össze 2012 óta (betegség, szabadság, mikoréppenmi miatt zárva...), akkor boldogan beszereznék néhány hasznosabbnak tűnő erekélyét muhaha:). És legalább annyira tudnék örvendezni, mint a Pumuklis étkészletemnek, amit nemrég kaptam:)

2015. március 2., hétfő

Rados Virág: Bipoláris

Egy mániás depressziós nő regénye

- Talán én nem tettem meg mindent – vallottam be halkan. – És félek, nem is fogok tudni megtenni. Pedig nem akarok újra kórházba kerülni.
– Látja, most megfogalmazta a célját – mosolygott a szemöldökét felhúzva Kamilla. – Higgye el, sikerülni fog. – Kételkedve sóhajtottam fel, de akkor és ott megmozdult bennem valami. Eltökéltem: mindent meg fogok tenni, nehogy megint a pszichiátrián kössek ki.
– Az első lépés, hogy elfogadják magukat – folytatta a pszichológus. Úgy, ahogy vannak. A betegségüket. Ne vádolják magukat érte, ne érezzék szégyenbélyegnek, ne tagadják el saját maguk elől, ha baj van. Maguk ugyanolyan értékes emberek, mint bárki más.


Nehéz nekem erről külsősként, de valahogy mégis belsősként írnom. Ugye én pszihiáter szakorvos leszek, ha nagy leszek és kellően kiokosodok:)

Csodálatos a könyv borítója. Egyszerű. Különleges. Stílusos. Igen, ez így egyben.

Cím és alcím alapján azért tudja az olvasó, hogy nagyjából mire számíthat. Nem lehet félreértelmezni. Korrekt, precíz megfogalmazás.

Nem szeretném és nem is tudnám irodalmi alkotásként véleményezni. Egyszerűen mert olvasás közben sem tudtam elvonatkoztatni a tényektől és nem feltétlenül, mint regényt olvastam.
 
Napló, önvallomás. Nagyon személyes. Nagyon őszinte. És számomra nagyon hiteles. 

A szerzőé minden tiszteletem, mert még a mániás, magamutogató fázissal és jó nagy adag egocentrikus beállítódással együtt sem olyan egyszerű ezt így, ebben a formában bevállalni.

Hogy mit is vállal be a szerző?

Bipoláris érzelmi zavar – hangzik a kórházi pszichiáter diagnózisa. Gyógyíthatatlan mentális betegség. Péceli Rita megrémül: ezek szerint élete végéig bolond marad? Rita kezdetben megpróbálja ott folytatni, ahol a diagnózis előtt abbahagyta. Ám szélsőséges érzelmi hullámzásai alatt rossz döntéseket hoz, rossz kapcsolatokat köt, elveszíti szerelmét, és biztos állása, megélhetése is veszélybe kerül. Egy éven belül háromszor kell befeküdnie a pszichiátriára. Rita a sok szenvedés hatására végül úgy dönt, felveszi a kesztyűt, és szembenéz a betegséggel. Vajon siker koronázza-e az erőfeszítéseit, és képes lesz-e együtt élni a betegséggel, ha megfogadja segítői tanácsait? Élhet-e majd ezután is teljes értékű életet? S ami talán a legfontosabb: megtalálja-e a boldogságot? A regény igaz történet alapján íródott. 

A könyvnek vannak utolsó oldalai, de a történetnek nincs vége. Épp ezért furcsa lenne az apró mozaikszerű pillanatokat elemezni. 

Gondolkozni viszont lehet és kell is a kiragadott életképekről. Nem is feltétlenül a betegeknek, bár azért a folyamatos gyógyszerszedést nyugodtan át lehet gondolni nekik is!!, hanem inkább a környezetüknek. Mert nekik sem könnyű. És ha végiggondoljuk, hogy hány mániás-depressziós személy nem jut el orvoshoz, nem lesz diagnosztizálva, nem kap segítséget, akkor nyugodtan százalékban megtippelhetjük,  hogy mennyire elveszettek a hozzátartozók. Mikor, mit, miért, hogyan. Én ezt tartom  a könyv legfontosabb feladatának.
Mennyi félreértés adódhat és adódik, pszihésen egészségesnek tartott egyének között is... néha úgy érzem, hogy talán tényleg kis jelzőtáblák kellenének, hogy ne vesszünk el egymás mellett...

Rados Virágnak még beszereztettem annó egy másik könyvét is, aminek szintén gyönyörű a borítója ( A visszakapott élet). Minden bizonnyal sor fog rá kerülni. Inkább a közel-, mint a távoljövőben.:)

- Azért irigyellek, mert itt lehetsz. Pihenhetsz, amennyit akarsz. Én meg gürcölök otthon, a munkahelyemen, közben meg ott a Lakos. Bárcsak én is befeküdhetnék ide, hogy nyugodtan gondolkozhassak!  Akkor talán tisztán látnám, mit tegyek.
- Nem az a megoldás, hogy elvonulsz. Próbáljatok meg egy párterápiát Marcival. Nem gondoltál rá?
Felícia a fejét rázta.
- Nem hiszek benne. Egy pszihológus nem fogja megoldani a problémámat.
- Nem a pszihológusnak kell, hanem neked. A szakember csak segítene.
(...)
- Semmi kedvem hozzá. De azért kösz.