2014. október 23., csütörtök

Dragomán György: A fehér király


... és benyúltam a nadrágom zsebébe, és erősen megszorítottam a fehér királyt, a hideg elefántcsont nagyon jól belesimult a kezembe, és tudtam, hogy senki se fog legyőzni a háborús játékában, mert ehhez a vezérhez képest még a legszebb ólomkatona is csak picsafüst.


Nehéz idézni... túl egyben van az egész és közben mégis túl külön.
Szeretem a szerkezetét. Szeretem a várost, ahol játszódik. A betűtípust, amivel íródott. És már az első sorok után megszerettem az író stílusát.
Megnéztem a kiadási dátumot és igen, hülye sznobnak érzem magam, hogy én eddig nem futottam össze vele, most, a filmes hír hallatára csaptam le szeretett Nővéreméknél a könyvre..., de hiszek abban, hogy mindenki a megfelelő pillanatban találkozik azzal az íróval és azzal a művel, amivel kell.
Erdélyi. Idén már volt egy hasonló. De mégis más. És igen. Minden egyes sztori más. Mert személyes. Mert az ő emlékeibe belekeverjük, mikor éppen milyen színű festékkel, a saját történeteinket, saját érzéseinket is... és ettől csak tovább változik.
Fiús. Sok volt benne az erőszak. A sokszor tényleg nyers erőszak. Elsősorban a hétköznapok tartozékaként. A kisfiús élet hozadékaként. Közben pedig kerestem, őszintén kerestem valami gyerekes örömet, amibe nem rondít bele semmi... (nem sokat találtam és csak a fülledt levegő marad az ember körül...)
Én alapjában a lányos könyveket szerettem olvasni. Fülöpkén kívül hírtelen nem is nagyon tudnék kisfiú főhőst mondani (Marton Lili Kaland a legendák földjénben is fiú a főszereplő, de most nem ugrik be a neve....).  Dzsátát szerintem megjegyeztem magamnak.
Dzsátá nagyon hamar bekerült a felnőttek világába. Ami lehetett volna szép is. Vagy megértő. Esetleg meleg. Segítőkész. Na mindez nem volt... Az egyes szám első személy szerintem jót tett a regénynek.

Apát akkor már majdnem egy éve elvitték, és több, mint négy hónapja nem kaptunk róla semmi hírt, se levél nem jött többet, se olyan előre megírt tábori lap, amin tudatni szokta velünk, hogy jól van, és büszkeséggel tölti el, hogy nap mint nap sikerül túlteljesítenie a normát, szóval nem tudtunk róla semmit, és anyát is hiába kérdeztem, hogy mi van, szerinte miért nem ír nekünk apa, mert még csak nem is válaszolt, de akkor szombaton megint hiába nyitottuk ki a postaládát, és láttam, hogy megfeszül az arca, és ahogy mentünk fel a lépcsőn, anya hirtelen el kezdett köhögni, de olyan erősen, hogy a korlátba kellett kapaszkodnia, én meg láttam, hogy rázkódik a válla és előrehajol, és tudtam, hogy igazából nem köhög, hanem sír, csak azért csinál úgy, mintha köhögne, mert nem akarja, hogy észrevegyem, nem akarja, hogy megijedjek, és akkor tudtam, hogy biztos, hogy azt gondolja, hogy apám odaveszett, ott pusztult a Duna-csatornánál, de azt is tudtam, hogy ez nem igaz, mert ha apának valami baja lenne, azt megéreztem volna, ha máskor nem, olyankor, reggelenként, amikor iskolába menet a képét nézegettem, amit a katonakönyvéből szedtem ki, mert olyankor mindig éreztem, hogy apám ott, a Duna-csatornánál rám gondol, meg azért is, mert amikor elvitték, megígérte, hogy egyszer majd visszajön és elvisz magával a tengerhez engem is.

Apa visszajött. Elég tragikusra sikeredett a hazatérés, nem feltétlenül a temetés, inkább az összes többi miatt. Nem is biztos, hogy a tragikus, inkább a groteszk a megfelelő szó a regény végére.
Nem tudta elvinni a tengerhez. Nem oszlik fel a köd, nem kúsznak tovább a sötét árnyak és fellegek, amik a teljes könyvet beborítják...
Nem tudni, hogy hol a valóság, hol a képzelet (nekem nem csak a végén volt ilyen érzésem - vagy csak félek a valósággal szembenézni?... ).
És a vége? Jól van ez így. Sajnos van az úgy, hogy nem minden történet fejeződik be. Mert nem jut rá idő. Vagy nem úgy ahogy szeretnénk... 
(Dzsátá pedig előbb utóbb azért csak el fogja érni, utol fogja érni a kocsit... ugye?)

Azoknak akik hangoskönyvekben utaznak :) https://www.youtube.com/watch?v=xrB3QYTxJ54

(és nem tudtam záró idézetet találni)

2014. október 12., vasárnap

Feldmár András: Most vagy soha

Ha én nem állok ki magamért, ki fog kiállni értem?
Ha csak magamért fáradozok és állok ki, mit érek én?
És ha ezeket a dolgokat nem most teszem, akkor mikor? 


Feldmárt érdemes olvasni. Szerencsére nem kell vele mindenben egyetérteni. :)

A kötet – amely a HVG Könyvek Feldmár-sorozatának első darabja –, az öntörvényű, szókimondó és széles látókörű pszichoterapeuta előadásainak felszabadító élményét adja vissza. A szerző pszichológusok, filozófusok, teológusok történeteiből, saját életéből és praxisából merít, hogy válsághelyzeteinkre, félelmeinkre, függőségeinkre és útkereséseinkre reflektáljon. Hipnotikus és magával ragadó történeteit olvasva sok gyerekkorunk óta belénk nevelt szabályt gondolunk át. Kiállhatunk szégyenérzet nélkül önmagunkért? Milyen módon deríthetjük ki, hogy kinek higgyünk? Felismerjük, hogy ki a barátunk, és ki az ellenségünk? Új megvilágításba helyezi, mit jelent az önzés és a szeretet. Arra bátorít bennünket, hogy akárhol is tartunk az életükben, ne féljünk kimondani a vágyainkat és kezünkbe venni az irányítást. A könyv önmagunk megismeréséhez és elfogadásához, saját érdekeink érvényesítéséhez visz közelebb, de emellett a szolidaritás és a szeretet szükségessége mellett is kiáll. „Ha már rendben vagy, és csak akkor, a pluszenergiádat add oda másoknak. Azzal szeress, vigyázz másokra, segíts nekik elérni, amit akarnak.”

Nem vagyok elfogult Feldmár rajongó. De érdeklődéssel olvasom legtöbb könyvét. És igen. Mindenkinek el kell indulni és megtenni, amit meg kell tegyen. És ebben nagyon egyet tudok vele érteni a fura gondolatain túl is.

Feldmár András 1940-ben született Budapesten, 1956-ban vándorolt ki Kanadába, ahol előbb matematikus lett, majd pszichológiát és filozófiát tanult. 1974-ben ismerkedett meg R. D. Laing skót pszichiáterrel, aki elméleti és gyakorlati munkásságában radikálisan megkérdőjelezte a 20. századi pszichiátria dogmáit. Ez a találkozás egy életre meghatározta Feldmár tudományos munkásságát, a világhoz való viszonyát. Laing tanítványaként, barátjaként és szakmai örököseként számos terápiás kísérlet részese Európában és Amerikában. Szakemberekkel, teológusokkal, művészekkel és elszánt civilekkel arra keresi a választ, hogy hogyan tudnának a lélek és tudat sebeitől szenvedő emberek az orvos-beteg reláció kiszolgáltatottsága helyett élő, szeretetteli kapcsolatokból erőt merítve meggyógyulni. Feldmár a mai napig aktívan dolgozik terapeutaként, tanít, illetve számos szervezet számára végez tanácsadói munkát. Rendszeresen jön Magyarországra, ahol a Feldmár Intézet szervezésében előadásokat tart, csoportokat vezet. 2012-ben a Büntetés-végrehajtási Szolgálatért Emlékplakett bronz fokozatával tüntették ki, a fogvatartottak társadalmi reintegrációjával összefüggő módszerek kialakításáért és azok sikeres alkalmazásáért. A fogvatartottak társadalmi reintegrációját célzó Mesekör programért 2013-ban ERSTE Alapítvány Társadalmi Integrációs Díjat kapott.
A könyv Feldmár András 2013 nyarán, „Most vagy soha” címmel tartott előadás-sorozatának, és a 2012. őszi dunaszerdahelyi, „Végzet, sors, szabad akarat” című előadásának anyagából készült, a Feldmár Intézet közreműködésével.

R.D.Laingel pedig amúgy is terveztem egy közelebbi ismerettséget. Egyel több okot találtam rá. Kíváncsi vagyok, hogy Feldmár a gyerekkorán kívül miért lett olyan amilyen és miért azt állítja amit.

Ez a könyv szemtelenül rövidke, de tartalmas, szellemes és értékes.

Szerintem senki se normális. Kívülről soha nem lehet tudni, miért csinál valaki valamit. Két ember csinálhatja pontosan ugyanazt, és lehet, hogy az egyik helyes, a másik meg nem. Az egyetlen irányadó az lehet, hogy az ember megkérdezi magától, hogy amit tesz, azt tényleg szeretetből csinálja-e, vagy félelemből. Amit az ember félelemből tesz, az hasztalan. Amit az ember szeretetből tesz, az hasznos.