2015. január 31., szombat

Dragomán György: Máglya

 
Nagymama azt mondja, hallgassak csak, az néha könnyebb. De tudjam meg, hogy minél tovább hallgatok, annál nehezebb lesz a hallgatás is és a beszéd is.



Mi történik, amikor egy ország felszabadul? Mindenki megkönnyebbül hirtelen, vagy cipeljük magunkkal a múltunk súlyát? A diktátort fejbe lőtték, rituálisan elégették az elnyomás kellékeit, de a titkokra nem derült fény, a régi reflexek pedig működnek tovább. Bármikor kitörhet újra az erőszak, mert a temetetlen múlt még fájdalmasan eleven. A tizenhárom éves Emma erős lány, tele kamaszos vadsággal. Egyszerre vesztette el az otthonát és a szüleit, de váratlanul felbukkanó nagyanyja magához veszi. Új életében mindennek tétje van: a gyásznak, a barátságnak és az első nagy szerelemnek, bármely pillanat magában hordja a katarzis lehetőségét. Emma a boszorkányos nagymamától tanulja meg a hétköznapok mágiáját és a sorsfordító szertartásokat, ám a saját ereje még ennél is nagyobb: ő talán képes nemet mondani a történelmi bűnre, és kilépni a soha-meg-nem-bocsátás véres örvényéből. A regény családtörténet és történelmi tabló egyszerre. A nyelve sűrű, mégis egyszerű, a részletek varázslatos intenzitása sodró és izgalmas történetté formálódik, leköti és nem hagyja nyugodni az olvasót. A gyermek mindent látó szeme, a kamasz mohó testisége és a felnőtt józan figyelme szövődik össze benne érzéki és érzékeny szöveggé. Rákérdez a titkokra és felébreszti a titkos tudást.

Ez a regény egyértelműen túl van írva. Nem kicsit. 

Ettől függetlenül Dragomán nekem ír. Nagyon szeretem. Szerintem még egy- két könyv és kedvenc lesz. Végérvényesen.
Mert szeretem a szereplőit. Mert szeretem a világot, amit teremt. Szeretem ahogy megteremti. Szeretem azt, ami a teremtett világ mögött van. És azt is, ahogy megmutatja.
Két kedvenc jelenet:
  • ... amikor Péter egyensúlyozik egy csövön bátorságának bizonyításaképpen...
  • .... amikor Krisztina megmutatja Emmának a titkos helyét.
Természetesen nem meglepő egyik kedvencsége sem, különösen annak a tükrében, hogy kedvenc filmeim egyike (és igazán nincs sok belőlük...) a The Land of My Dreams, Grabavica, avagy Szerelmem, Szarajevó .

Egy könyv a lelkiismeretfurdalásról. Egy könyv a fájdalmakról. Egy könyv a hiányról. Egy könyv a boldogtalanságról. Egy könyv a titkokról. Egy könyv a veszteségekről. Egy könyv az igazságkeresésről. Egy könyv a játszmákról.
És mindezekkel szemben áll Emma. Aki el tudja engedni a fájdalmakat. El tudja engedni a hiányt. El tudja engedi a sok fáj-t. Boldog akar lenni. Nem keresi a bűnösöket. Nem keresi az igazságot. A békét keresi és az örömet.
És ez így egyben, ez Dragomán világa.

Kedvenc értékelő a témában és ugyanitt riport a szerzővel. A riportból azért nagyon sok olyan információ kiderül, ami az olvasás közben feltett kérdéseinkre úgy ad választ, hogy közvetlenül fel sincsenek téve a kérdések. Zseniális.

 ... és az hogy túl van írva a regény...? Nem baj. Nem fontos.

…nem mi vagyunk a hibásak, nem mi tehetünk róla, se arról, hogy ők meghaltak, se arról, hogy mi túléltük, így lett és kész, most már nincs mit csinálni, az élet megy tovább.

2015. január 29., csütörtök

Vendégségben

... mert ez az a cikk, amit sokkal több embernek kellene elolvasnia és átgondolnia, mint amennyihez eljut.... épp ezért teljesen egészében, nem csak egy link erejéig, meg is osztom. Mert megéri!


Márton gyermek a Kőszívűt olvassa
 

Aznap

- Márton, olvasd a szöveget, és ha valamit nem értesz, állj meg, kérdezd meg szépen, jó?

A kamasz, aki valamelyest szeret olvasni könyvet, de néha még gyomorbajos helyi napilapot is, mert úgy nőtt fel, hogy ezt látta a szüleitől, nekifog a Kőszívű ember fiainak, a romantikus kalandregénynek, apja, anyja egykori kedvenc könyvének, az érettségi tétel rangú műnek, ami így kezdődik: A nagytiszteletű úr éppen közepén volt a tósztnak... A pezsgőspohár nektárhabja végigcsorgott kövér ujjain.

Olvassa a srác, hallgatom a süldő kölyköt, hogy már mélyül a hangja, nézem a könyvet a kezében, vastagodik a keze, a lábfeje, az orra, az zsírosodik is, fénylik, és eddig elálló füle megpróbál szépen felzárkózni halántéka mellé – ezek a fiúk kamaszodásának első jelei; a fejezet címét olvassa:

- Hatvan perc!

Aztán kezdődik:

- A nagytiszteletű úr éppen közepén volt a tósztnak…

Közbevágok:

- Tudod, hogy kit neveznek „nagytiszteletű úrnak”?

- Igen, a gazdag embereket.

- Hát igen is, meg nem is. Pontosan: a református papokat. Érted?

- Református?

- Igen. Te katolikus vagy, mint az anyád.

- Petra azt mondta, hogy ő református, hívő református, ezért őtet ne fogdossam, mert megver minket az Isten, főleg őtet.

- Nem „őtet”, hanem „őt”. Persze, ne is, de nem azért, mert református, mert így nagyon gügyén hangzik. Ha ilyeneket beszél, akkor tényleg ne fogdosd. Hanem amúgy se. Akkor simogasd, ha ő is akarja. Akkor is viszont te úgy fogd fel a dolgot, hogy mialatt…

Az anyja is ott van valahol fülközelben, bele is szól:

- Vissza a témához! Olvasd!

A srác folytatja, én odafordulok az asszonyhoz:

- Bassza meg az Istók: a Jókai-regény is papokkal kezdődik! Erre nem emlékeztem! Arra emlékeztem, hogy az elején haldoklik az apjuk.

- Hogy beszélsz a gyerek előtt, na, Tihamér? Te mint tanult ember!

A gyerek olvassa:

- A nagytiszteletű úr éppen közepén volt a tósztnak… Az mi?

- Pohárköszöntő.

- Pohárköszöntő?

- Régi szokás, de ma is létezik, hogy az asztalnál ülő bulizók közül valaki feláll és mond egy beszédet, ami a többieknek tetszik.

- Részeg?

- Nem feltétlenül. Általában dicsér valakit, felköszönt, például azt, akinek a szülinapja van.

- Miért nem írja így? Nem tud magyarul?

- De igen, a legtermékenyebb magyar író. Legalább olyan nagy író, mint Rejtő Jenő. Száz jó könyvet írt.

- Többet, mint Wass Albert?

- Igen. Pont százzal többet.

- A nagytiszteletű úr éppen közepén volt a tósztnak... A pezsgőspohár nektárhabja végigcsorgott kövér ujjain. Minek a habja, apa? A nektár nem üdítő? Pezsgő?

- A nektár eredetileg a virág leve, amiből a méz készül a boltban. Biztos azt akarja mondani az író, hogy olyan volt a pezsgő habja, mint a nektár, ha habos lenne. Édes lehetett a pezsgő, azért írja így Jókai. Én szinte magam előtt látom az édes, halványsárga pezsgőt, ahogy olvasom. Te nem látod magad előtt, kisfiam?

- Nem. Az üdítős dobozt látom magam előtt, rajta barack – s folytatja: … végigcsorgott kövér ujjain. A megkezdett frázis kifogott a tüdő hatásképességén…

- Azt akarja mondani, hogy a kövér papnak nem volt elég levegője, hogy a hosszú mondatot végigmondja, mert, emlékeztetlek, éppen egy kövér pap beszédéről van szó.

- Mi az a „frázis”?

- Mondat, összetett mondat. Vagy azt jelenti, hogy „kifejezés”.

- A megkezdett frázis kifogott a tüdő hatásképességén, s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta. A nemes buzgalom egészen arcába kergette a vért.

- Ezt az utolsó mondatot érted?

- Azt akarja mondani, hogy elpirult az erőlködéstől?

- Igen! Igen!

- Miért mondja ilyen hülyén? Ez nem giccs?

- Akkor így beszéltek a tanult emberek, de főleg így volt szokás előadni a történeteket.

- A díszes vendégkoszorú minden tagja…

- Vendégkoszorú: vendégek bandája

- … minden tagja készen tartá kezét a poharak karcsú fogantyúján… Mi az, hogy „tartá”?

- „Tartotta”. Szép régi igeragozás, nagyon szép: én tartám, te tartád, ő tartá, mi tartátottuk, ti tartátáttok, ők … Na mindegy, ne használd, mert kiröhögnek.

- Miért nem írták át mai nyelven? A Bibliában is láttam, hogy a mai megjelenésben nem az van, hogy „czet hal” vagy „asszonyi állat”, hanem „bálna” és „nő”.

- Ezt Jókai írta, nem lehet megváltoztatni. Nincs, aki megváltoztassa. A másikat a Jóisten írta: az egyház meg tudja változtatni.

- … tartá kezét a poharak karcsú fogantyúján dicsszomjan…

- Szomjasan vagy ilyesmi, hülyén mondva.

- …lesve a megkezdett tószt. Mi is volt a tószt? A nektár pezsgője?

- Pohárköszöntő szülinapon. Már mondtam. Figyelj oda!

- …lesve a megkezdett tószt véghetetlen rakétájának végelpattanását. Nem értem.

- Rakéta kifingását. Olvasd tovább, és meg fogod érteni. Ez olyan, hogy tovább kell olvasni és a végén megérteni.

… a hajdúsereg sietett a félig ürített poharakat színültig tölteni...

- Szolgák csoportja, akik ott voltak és segítettek a kajálásban és piálásban. Ennyi. Képzelj maga elé egy történelmi filmet. Azokban van ilyesmi.

- Az Avatar.

- Nem jó!

- Gyűrűk úra?

- Nem „úra”, hanem „ura”. Majdnem történelmi. Na, mindegy…

- A háttérbe állított egyiptomi zenekar….

- Az is lehet, hogy tényleg Egyiptomból jöttek. De lehet, hogy Jókai cigányzenekarra gondolt, mert nagyon régen a magyarok a cigányokat nevezték egyiptomiaknak. Tovább!

- Elölről olvasom, mert nem emlékszem semmire.

Akkor veszem észre, hogy az anyja kertben van, mert onnan kiáltja:

- Ne zavard össze a gyereket az olvasásban!

Márton az ablakon át anyjára pillant hálásan, olvassa elölről, aztán következik az új rész:

- A háttérbe állított egyiptomi zenekar vezetőjének nyirettyűje… Na bazeg, apa, ez mi?

- Ezt meg kell, hogy nézzük a szótárban. Keress rá a telefonodon.

- A „hegedű vonója”! A google megtalálta, apa, ezt a könyvet az interneten. Nem olvashatom tovább onnan? Ez a papír mind zörög itt, és büdös.

- Büdös a segged, fiam, az büdös.

- A háttérbe állított egyiptomi zenekar vezetőjének nyirettyűje a levegőbe volt emelve…

- Magyarul, Márton, így van: „A romaprímás vonója a levegőbe volt emelve.”

- Azt mondta a magyartanárnő, hogy ne mondjuk így: „ki van menve”, hanem így: „kiment”. Vagy ne azt, hogy „el van hozva”, hanem „elhozták”. Jókai miért nem mondja, hogy „az egyiptomi ember a levegőbe emelte a vonóját”.

- Mert nem ugyanaz. Van benne árnyalat. Vagy ugyanaz. De neki szabad. Költői szabadság.

- … nyirettyűje a levegőbe volt emelve, hogy amint a tósztnak vége szakad, friss lelkesüléssel rándítsa rá a pohárzaj-elnémító tust… Az mi?

- Nem tudom. Tegyük fel, hogy „dallam”. De ne nézzük meg ezt is a szótárban, mert elfelejtjük azt, amit eddig olvastunk. Azt hiszem, a „tus” annak a számnak lenne a kezdete, amit a zenekar játszani akart. Az első cincogás a hegedűvel.

- … midőn a család háziorvosa nesztelen léptekkel bejött a terembe, s az asztalfőn elnöklő asszonyságnak csak pár szót súgott fülébe…. Ha mindenki üvöltözött és a zenekar zenélt, akkor miért jött be a doktor nesztelen? És mit csinált az a csaj az asztalon?

- Semmit, ült mereven. Ő a kőszívű ember felesége, a férje most nincs ott, mert haldoklik, ez később fog kiderülni. Azért van ott az orvos is.

Onnan tudom, hogy az asszony a pincében matat, hogy onnan kiált fel:

- Lelövöd a poént, a gyerek nem fogja élvezni a történetet.

- Muszáj ennyit elmondani neki, mert nem érjük meg, hogy túl legyünk az elején, és beleun. Fiam, az asztalfő az asztalnak az a vége, ami a bejárattal szemben van, régen oda ült a házigazda vagy az, aki a főnök.

- … minek következtében az hirtelen elhagyta helyét, s alig mutatva arccal, hogy a mellette ülőktől engedelmet kér, eltávozott a teremből. A tószt azonban, mint a kilőtt gránát, nem hagyta magát ez incidens által reptében megzavartatni, hanem sietett végelpattanása felé.

- Stop! Tudod, mit jelent az „incidens”?

- Nem. Felügyelő a farmon? Ellenőr?

- Nem baj, olvasd tovább. Ne próbálj minden szót megérteni, néha könnyedén menj át rajtuk. Én is így olvastam annak idején Jókait.

- "...e dicső férfiút, országunk terhét vállán emelő Átlászunkat….” Ez mi?

- Atlasznak hívták a régi Görögországban azt a mesebeli pasast, akiről azt hitték, hogy az egész Földet a vállán tudja tartani, tehát egy marhaság. Ezeket feltétlenül ugord át, de ha érdekel, engem vagy anyádat kérdezd! Ezek a klasszikus műveltség részei. Ezek nélkül nem lehetsz se erdőmérnök, se mezőgépész.

- Azért mondják Atlasznak a térképes könyvet?

- Igen, Igen! Van Isten! Látod, látod, van esze a kölyöknek!

- …. vállán emelő Átlászunkat, az igaz hazafiúságnak ...

- Mai nyelven „hazafiságnak”, vagyis aki szereti azokat a helyeket, ahol lakik.

- …örök időkre emlegetendő példányát, a mi győzelemre siető elvbaráti táborunknak …

- A mi politikai pártunknak…

- … fő-fő és legfőbb vezérét, gyámolunkat, oszlopunkat és világító phárószunkat…

- Stop! Érted, hogy mi a „gyámolunk”?

- Egy kicsi szék, amin ülnek, a szerző ahhoz hasonlítja a könyvben azt, akinek a szülinapja van és haldoklik, hogy olyan megbízható ember, mint az Atlasz meg egy szék, amire rá lehet nyugodtan ülni.

- Nem! Az, amire te gondolsz, az „zsámoly”. De tetszik, ahogy mozog az eszed. A „gyámol” az régiesen mondva: olyan személy cselekedete, aki vigyáz a másikra, ha az árva vagy ilyesmi.

- A „phárósz” mi?

- A „fallosz” egy nagy fasz, művészi kivitelben.

- Tihamér, ne hülyítsd a gyereket, jó? És különben is ő „fároszt” mondott!

- Bocsánat, akkor ez ejsze világítótorony, ami a hajóknak mutatta, hogy merre van a kikötő. Amikor még nem volt műhold.

- Apa, nem folytatjuk holnap?

- De igen.


Másnap

- Három fiam mind nagyon fiatal még arra, hogy helyemet elfoglalhassa… Legidősebb fiam, Ödön, maradjon a szentpétervári udvarnál. Most még csak követségi titkár, idővel magasabbra lesz hivatva. Az a hely jó iskola lesz neki. A természet és ferde hajlamok sok rajongást oltottak szívébe, ami fajunkat nem idvezíti. Apa, azt akarja mondani a kőszívű pasas, hogy a nagyobbik fia buzi?

- Nem. Majd kiderül később, hogy nem, általánosan értette, hogy ferde hajlamú. Vagyis nem. Vagyis igen. Vagyis félig. Érted?


Harmadnap

Harmadnap már ott tart a kölyök az olvasásban, hogy:

- A kőszívű ember temetése csak egy hét múlva ment végbe. (Apa, mi a picsának nem mondja így: „egy hét múlva temették el”?) Azalatt közszemlére volt kitéve - bebalzsamozottan, mint egy fejedelem. Időt kellett engedni a számos nagy rangú ismerőknek, hogy a végtisztességtételre megjelenhessenek, a nagytiszteletű és főtisztelendő uraknak, hogy a gyászbeszédeket megírhassák, szőnyegésznek és címerfestőnek, hogy díszítményeikkel elkészülhessenek, s a főiskolai cantus praesesnek…

- A garázsból ordítom neki:

- Az egyetem énektanárának! Mondjuk…

…. hogy a nagy halott tiszteletére az énekkarnak egészen új harmóniákat betaníthasson.
- Új számokat!

A gyermek két óra múlva már azt részt böngészi vontatottan, reszelős kamasz hangján, amiben az író jellemzi a kőszívű temetésén elhangzott második papi beszédet (mert három beszéd volt, két lojális és egy illojális):

- Pedig bizony kár volt nem hallgatni azt a pompás búcsúztatót, amit a nagytiszteletű úr felolvasott, mert ha az első gyászbeszéd remeke volt a dialektikának és prozódiának…

Igazítom a tetőn a cserepeket, üvöltöm a padlásról le neki:

- Ugord át ezeket a részeket, ugord át!

… úgy ez pályakoszorús példánya volt a poézisnek, megragadó képekkel és hasonlatokkal s könnyekre indító trópusokkal, sőt költői citátumokkal vegyest, klasszikus és újkori auktorokból…

- Mondom, hogy ugord át!

Az anyja kiáltja a szobából:

- Olvasd el, és apádat vagy engem kérdezz, hogy mi, mit jelent magyarul!

2015. január 28., szerda

Kerstin Gier: Lügen, die von Herzen kommen

 Valami meseszép ez a borító (ez után pedig különösen)  ..., de szerintem bizton állíthatom, akár már januárban, hogy ez a borító év végén az olvasottak kategóriában a legszebb borítók között is minimum dobogós helyet fog elfoglalni. Ha valami igazán nagyon szépet szeretnék magamnak dizájnilag, akkor egész biztos nyugodt szívvel bíznám a tervezőjére.
 
Tavaly már elkezdtem olvasni. Szépen abbamaradt. Nem véletlenül. Hogy a könyv hibája, az enyém, vagy úgy alakult akkor épp, hogy abbamaradt..., igazából fedje a feledés jótékony homálya.

Kerstinnek  nem én vagyok a leglelkesebb fanja, az egész biztos. Épp a tömény ellenszenvem miatt, amit a Smaragdok iránt éreztem, gondoltam úgy, hogy meg kell jobban ismerjem ahhoz, hogy hitelesebb negatív véleményem lehessen róla. :) Ez ugye a Halálom után felbontadnó regényekor elmaradt. Nem azért mert az olyan szenzációs lett volna, de ötletes volt, felül lehetett emelkedni a gyengeségein és egy egyszerolvasós, strandra épp megfelel kategóriába a jobbak közé dobozolni.
 
És akkor ezen előzmények után nekikezdtem, másodjára ugyan, de nekikezdtem. Németül olvastam, elsősorban rutinszerzési szándékkal. Bárkinek ajánlom, aki olvasás formájában szeretené gyakrolni a nyelvet és minimum közepes nyelvtudása van. Gyorsan lehet vele haladni, mert olvastatja magát és szerintem könnyű nyelvezet.

Hol is kezdjem?

Az érem egyik oldala: Ez nagyon egyszerű volt. Ismét nagyon érdekeset, nagyon különlegeset akart írni. Nem tudom, hogy ezek saját ötletek és rosszul dolgozza ki őket (A Halálom után felbontadóból és a Smaragdokból is többet ki lehetett volna érzésem szerint hozni...), vagy valahonnan kapja és csak folyamatosan elrontja. A végére hagyott csel azért az első pillanattól várható volt. A kissebiket olvasás közben nem gondoltam át, de ahhoz se kellett volna telefonos segítséget kérni, hogy rájöjjön az ember...  Mert igazából ez is jó sztori lett volna, de az ahogy az valamiért nem nekem szólt. Ám hatalmas az írónő rajongótábora, ezért az is elképzelhető, hogy ő mindent jól csinál, csak egyszerűen nem vagyunk kompatibilisak. Egyelőre mindenképp hanyagolni fogom Kerstint és majd meglátjuk, hogy majd még összefutunk - e a jövőben...

Az érem másik oldala: Ugyanennyi erővel azt is írhattam volna a könyvről, hogy humoros, habos-babas, strandpapucsos, napernyős időszakra tökéletes..., de akár könnyed hétvégi kikapcsolódásnak is. Mert ötletes, mert vannak benne jó cselek. Mert a fordulatokat akkor is okosan tálalja, ha mondjuk jobban kidolgozva mégütősebb lehetne...

Vegyes érzésekkel maradtam. Nem bántam meg hogy elolvastam, egyáltalán. Lehet, hogy két nap múlva teljesne pozitív értékelést kapna tőlem. Az is lehet, hogy 2,3 hónap múlva, ha szembe futok az újságárusnál, vagy könyvesboltban Kerstin egy új, hasonlóan meseszép borítójú könyvével, akkor azt sem fogom tudni otthagyni és velem fog jönni. :)

2015. január 27., kedd

Zelk Zoltán: Alszik a szél

Gyermekversek és mesék

…hiszen azért mese, hogy minden szava igaz legyen.

A három nyúl volt az első vers a kötetben. Hát kellhet ennél bárkinek is több? :) Varázslatos ahogy a szavakkal, szóképekkel játszik Zelk Zoltán. Valósággal simogatnak a kedves sorok.

A legeleslegkedvesebb nálam természetesen az Este jó, este jó volt a kötetből.
ESTE JÓ, este jó,
este mégis jó.
Apa mosdik, anya foz,
együtt lenni jó.
Ég a tuz, a fazék,
víznótát fütyül,
bogárkarika forog
a lámpa körül.
A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.
Lassú tánc, lassú tánc,
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.
De az ágy, meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.
Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyu vagyok…
Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet…
Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül és ott ülök
az ölében én. 

Ez szerves része volt a gyermekkoromnak. 
És nem lehet nem szeretni a verseit. Nem csak az ismertebbeket faltam. A kevésbé ismertek is mesések, kedvesek. Zseniálisak.
 
És utána közvetlenül jöttek a mesék. Különösek voltak. Annyi fantázia van bennük, annyi kreatív ötlet... csak győzze az ember az eseményeket követni. Tele  mesésebbnél mesésebb jelenetekkel, rengeteg jósággal és mosollyal.
Azért nem volt mindig egyszerű ezer százalékkal követni, ezért voltak a mesék közben nálam kissebb-nagyobb szünetek is... nem akartam csak úgy átfutni a sorokat, mert azért kár lett volna, bármelyik apró kis pillanatról lemaradni..., de egyhuzamban olvasni nekem a lehetetlen kategóriába tartozott. 

Mindent egybevetve Zelk Zoltánnal szeretnék még, akár már idén, találkozni. És bizony bizony, le fogom vadászni a KeresztTörpémnek A három nyúl keményfedeles mesekönyv kiadását :) 
 
Mert minden embernek van egy jóságos álomtündére, millió és millió álomtündér röpköd az éjszakában. Mindegyiknek van egy kis tarisznyája, ami telis-tele van gyönyörű szép álmokkal. S az álom tündére hol ezt, hol azt az álmot veszi elő a tarisznyájából, és ráköti az alvó ember szemére.

2015. január 23., péntek

Takács Zsuzsa: Rejtjeles tábori lap

„A két lány, mint két tojás!”
jelentette ki vendégünk,
a tudományos-rektorhelyettes.
Lassan már haragszom Marira,
nem fogom tojásnak érezni magamat.
„Ön meg baromfi!” – felelem.
„Kifelé!” – kiabál a rektorhelyettes.
Mindez képzeletben.

                                                              -Vendégség-

... miért is kezdtem neki tulajdonképpen ennek a verskötetnek? 
  • , mert mostanában előszeretettel botlok verseskötetekbe :)
  • , mert szeretek egész ismeretlen költőnőkkel ismerkedni.
  • , mert tetszett a címe :), szerettem a nyári táborokat és szeretem a gyermekverseket... különösen a gyermekszemen keresztül írt gyermekverseket.   
... vegyes érzésekkel maradtam. Megszerettem az írónőt, ez kétségtelen. Lesz folytatás, ez is több mint biztos.
Hogyne szerettem volna meg egyből, amikor a könyv elején az ajánlás így szól: A fizikatanárnőnek, Adynak, Zsuzsinak, Ancsinak, Jóskának és Marinak tisztelettel
... és a következő idézettel indít: „Az az én bajom: a különbözés”

Mi az ami miatt nem lesz egyből egyértelmű kedvenc? Talán a versek formája. Pedig vannak köztük számomra egész tetszetős darabok és a kötet teljes egésze igazából szíven talált.


„Mivel háttal áll nekünk, nem láthatjuk az arcát. Főhősünk hirtelen nőtt, vékony, rövid hajú lány vászondzsekiben. Valószínűleg a Dunát nézi majd – hiszen a város pesti partján, a Duna-part közelében laknak, és szokása szerint erre kerül az iskolából hazafelé menet. A könyv- és füzet-kilókkal teli, elnyűtt, zöld táskát látszólag hanyag mozdulattal a lépcsőre dobja. Mögötte az autó-szörnyek fújtatva, csordában vonulnak, előtte lassú karcsapásokkal úszik a még élő Duna. Ez a titkos félóra mindennap az övé. Úgy érzi újra, hogy örökké élhet, és vele együtt mindenki, akit csak szeret. Bár az utóbbi fél évben nyugtalanság vegyült ebbe a vak bizalomba. Kiegyensúlyozatlan lett és lázadó.”

– Ez a te bajod, a különbözni-vágyás! –
(Anyáék Sárospatakon telelnek.)
Ági könnyben úszva, sértetten rám mered.
– Pedig olyan vagy, mint bármelyik gyerek,
csakhogy a többiek nem ilyenek!
Meglátod, nem viszlek vasárnap moziba,
ülhetsz majd egymagadban itthon,
búsulhatsz is, amennyit akarsz! –
Ujját fölemelte, fogsora csattogott.
                                                                            ( Ági van velünk )
voltak egészen szívszorító részek...

A vihar a kapunkba verte.
Valaki kitehette, ahogy a regényekben
a csecsemőket szokás kitenni.
Szerencsére nem volt otthon senki,
csak mi, a gyerekek.
Először a szobánkban raktuk le a földre,
de bevette magát a ruhásszekrénybe.
Mindnyájan bementünk utána,
öt fogas leszakadt,
ránk ereszkedtek a ruhák, mint a köd,
a kavarodásban a macska kiugrott.
Behoztuk neki a másnapi tejfölt,
megette. Hagyta simogatni magát
a legfeljebb hathetes, teljesen
fekete, még a talpa is sötét,
kényeskedve járó gyerek-macska.
Mikor egyedül maradtam vele,
észrevétlenül a füléhez hajoltam:
„Ne félj, itt maradhatsz,
rossz sorodnak vége!”
Rám nézett és megértett.
Ezután a szekrényt kiraktuk,
a ruhákat kikeféltük,
a cipőket letöröltük,
a fürdőszobában csináltunk egy dobozvackot.
A macska hátára ráírtuk egy QUICKPLAST
ragtapaszra: „KÖNYÖRGÖM, NE TEGYETEK KI”
plusz még két összetett mancsot
rajzoltunk aláírás helyett,
és lefeküdtünk.
Szem nem maradhat szárazon!
– suttogta elalvás előtt még Mari.
Sajnos maradt.
Másnap új helyet
kellett szereznünk neki. Nagymamáék
roskadt bérházába vittük.
A nagytestű, csirkebélt zabáló,
patkányölő, vörös kandúrmacska
fölhorkant és utánaugrott,
a miénk meg eltűnt a fáspincében
előlünk mindörökre.
Naponta látogattuk,
két héten át, azontúl nagyanyát.
És végre most vasárnap
láttam az udvarunkban egy szőrehullott,
fél szemére vak, fekete kamaszmacskát.
Lehajoltam hozzá, de elinalt.
Nem tudom, mit kívánjak inkább,
ő legyen az a kényes
kölyökmacska, akit az ólomkristály
hamutartóból etettünk,
vagy az a lény legyen már – halott?
Mi jobb? Meghalni vagy élni akárhogy?


egészen abszrudak is... 

Meghalt Zimmermann néni!
A lépcsőházban találkoztam vele,
jóízűen szuszogott, mivel
legalább száz kiló. Köszöntem.
Ebédnél aztán hirtelen
eszembe jutott. Mindenki
elégedetten ette a fejenként
másfél krémesét.
Meg kellett törnöm a hallgatást.
– Meghalt Zimmermann néni! – közöltem.
Mari a porcukortól fuldokolni kezdett.
Anyám a villát leejtette:
– De hiszen tegnap láttam!
– Egy autó elütötte – folytattam komoran,
eltoltam a tányért magamtól,
és elfutotta a könny a szememet.
Olyan volt, mintha színházban volnék,
egymás szavába vágtak a szereplők,
hüledeztek, én persze már zokogtam,
a tányéron a krémes remegett.
Később elapadt a könnyem,
mindenki engem nézett, belevörösödtem.
– A halál nem játék! – mondták.Séta a Ligetben
Mintha nem tudnám én is,
hogy egyszer meghalok. 

meg tinis... nem is egy... :)

Nem tudtam, mi legyek:
lány, azaz világos
– mint egy sakkjáték figuráit,
úgy képzeltem el a nemeket –,
vagy fiú, azaz sötét?
És sajnálkozás fogott el, ha néztem
a nagyokat: csak nők vagy férfiak.
Szoknyába-nadrágba-pulóverbe bújtam,
hol lánynak, hol fiúnak öltöztem szabadon.
Aztán a tervezgetésnek egy csapásra vége lett.
Álmomban K. I.-vel sétáltam a Ligetben.
Átfogta a derekamat, én vállára
hajtottam fejem, mint aki beteg,
és az is voltam: szerelmes őbele.
Megálltunk a Céllövöldés bódéja
előtt, ott, ahol anyámmal nézelődtem
nemrég. Kezébe vett egy puskát,
a babát tartó hurkapálcát eltalálta,
a baba lezuhant. Lány vagyok azóta,
örökre foglyod, szerelem. 


 meg kamaszproblémákkal telik :)
 Farsangi előkészületek
Vége lesz a versírásnak, a kóborlásnak
egyedül alkonyatkor, már megszólítanak,
ha leülök a Duna-parton a lépcsőre,
vagy akár egy padra, már pisszegnek
nekem, megjegyzéseket tesznek.
Végtelen, nyugalmas idő jön –
andalgás, séta egy hülyével,
mint ezzel itt, akit a nővéremtől
örököltem, aki szerint a lányok
agya nemcsak könnyebb, fejletlenebb
is, mint a fiúké!
De rendezvény lesz
a jövő héten, farsangi mulatság
az istállószerű tornateremben.
A barátnőm is szerez egy fiút,
és addig ki kell tartania ennek,
ha törik, ha szakad, hát ártatlanul
mosolygok rá és tetszem. Egyelőre.
Lázadók

Ők és én
Nem akarok olyan lenni, mint ők.
Ők tudják ezt, megbántva néznek rám.
A méz lecsöppen a kockás terítőre.
– Kelj fel az asztaltól! – kiabál apám.
Aztán visszahív és én leülök,
szótlanul esszük végig a reggelit.
Később elfelejti, hogy kiabált.
– Te engem folytatsz! – mondja, és átölel.
Magányos diófa áll az udvarunkban.
Olyan akarok lenni, mint ez a diófa.

...szép- különösek:
Fiók
Betettem a fiókba nagyítómat
az állatkert játékvadjai közé.
Azóta lábdobogás és hangzavar,
madárszó hallatszik asztalomból.
És nem meri senki a fiókot
kihúzni, csak én.

... és kedvesek: 
Búcsú az iskolától
Az ünnepi beszédet Réka mondja el,
de én fogalmazom.
„Hozzátok fordulok most megindultan,
tanáraink a legelső sorokban.
Hiába ígérjük, hogy visszajövünk majd,
tudom, hogy idegenek lennénk
nektek, és túl nagyok…”
Állj meg itt, mondom Rékának, hadd legyen
a mondatok között kis szipogás-szünet!
„…Helyünkön mások ülnek…”
Elfullad a hangom a saját szövegemtől.

... nem lett nagy nagy kedvenc, de kedves élmény volt és lesz foly. köv. :) Kíváncsi vagyok a költőnő további verseire is, hiszen aki ilyen gondolatokat tartogat, mint a következő vers, annak a többi alkotásában is lesz számomra valami. Valami, ami jólesik. Valami, ami érdekel.

Ha kitör az atomháború…
erről mesél Mari mosogatás közben.
Hogy nekünk nem kell félnünk,
lesz egy föld alatti birodalmunk,
hatalmas konzervtartalékok,
zöld fű akár és mesterséges nap,
élethű háziállatok és madarak.
Ami eddig fönt volt, –
akkortól a föld alatt.
És mindegyikünk hozhat egy barátot.
Én biztos Rékát hoznám,
de a szülei nélkül ő nem jönne el.
Az anyja meg akarná hozni a nagymamát.
Szerintem végül az költözne hozzánk,
aki nem szeret mást, csak önmagát.
Szerintem végül
mindnyájan föntmaradnánk. 

2015. január 20., kedd

Bartis Attila: A nyugalom

 Néha igen hasznos, ha az ember pontosan tudja, hogy mennyit visel el a valóságból.

Mit lehet erről a könyvről írni?
Borzasztó. Zseniális. Félelmetes. Zseniális. Undorító. Zseniális. Tragikus. Zseniális. Közönséges. Zseniális. Visszataszító. Zseniális. Utálatos. Zseniális.Gyomorforgató. Zseniális. Dühítő. Zseniális. Gyűlöletkeltő. Zseniális. Kegyetlen. Zseniális. Torzegyvilág. Zseniális. Erőszakos. Zseniális. Elmebeteg. Zseniális.
 
Anya és fia él együtt egy pesti lakásban. Az anya egykor ünnepelt, imádói által bálványozott, irigyei által megvetett és gyűlölt színésznő volt. Szenvedélyes, érzéki nő, aki mindig is úgy gondolta: szükség esetén szinte bármit megbocsát magának az ember. Tizenöt éve a lábát sem teszi ki a lakásból. Szorong, retteg, gyűjtögeti disszidált lánya leveleit és árgus szemekkel figyeli íróvá lett fia minden mozdulatát. És miközben odakint szép lassan összeroskad egy politikai rendszer, egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a fiú immár sose fog szabadulni e gyűlölet és szenvedély szőtte hálóból. Még akkor sem, amikor az egy éjszakás, satnya kis kalandok után egy nap a Szabadság hídon találkozik Fehér Eszterrel.

Olyan hangulata van, amivel szerintem csak Szilágyi Istvánnál találkoztam.    
Hasonló budapesti érzéssel pedig Békés Pál Csikágójában. Csak itt ugyanaz az érzés maximalizálva lett...

Nem tudtam, hogy a szerző Marosvásárhelyen született. Nem tudtam, hogy épp abban az évben vándorolt át (szüleivel) Magyarországra, amikor én születtem. Nem tudtam, hogy ennyire meg fog magának nyerni. Nem tudtam, hogy miért nem olvastam én eddig tőle semmit. Nem tudtam, hogy miről maradtam le. Nem tudtam, hogy nekem tetszhet egy könyv, amiben ennyi trágárság van. Nem tudtam, hogy kedvencem lehet egy könyv, amiben ennyi közönségesség van. 
Nem tudtam, hogy mennyire hiányzott az életemből Bartis Attila Nyugalma...

Aztán bejött valami állomásrendész, és mondta, hogy látni szeretné az urak jegyeit, a várótermet ugyanis csak azok vehetik igénybe, akiknek érvényes menetjegyük van, de a férfiak nem értették, hogy mit akar. 
– Biléta. Ha nincs biléta, lehet kimenni. Szépen süt a nap – mondta a rendész, és közben mutogatott kifele.
 – Orádéá – mondta az egyikük, aztán a tizenöt férfi egyszerre nyúlt a tizenöt skálametrós nájlonzacskóba, és egyszerre vette elo a jegyét. 
– Az Nagyvárad, a szőröstalpú édesanyátok picsáját – mondta a rendész mosolyogva, és közben bólogatott, hogy ha van jegy, akkor minden rendben. 
– Ez most mire volt jó? – kérdeztem, pedig legszívesebben levertem volna a fejével a vakolatot, tégláig, csakhogy évek alatt megtanuljuk béketurésnek hinni a gyávaságunkat. 
– Úgysem értik – mondta, és még mindig vigyorgott. 
– Én értem – mondtam. 
– A maga jegyét nem is kérte senki – mondta és kiment, én pedig azzal nyugtattam magam, hogy majd úgyis megírom, mert amikor nem merünk ütni, olyankor hajlamosak vagyunk úgy gondolni az írásra, mint valami korbácsra vagy bikacsökre.

Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi fogott meg benne. Nem tudom pontatlanul sem megfogalmazni, hogy mi is a mondanivalója. Nem tudom egyáltalán megfogalmazni, hogy általánosságban miről szól.
 
Másrészt, mert azt gondolom, hogy mindnyájan át lettünk verve. És kénytelen vagyok ezt gondolni mindaddig, amíg el nem veszítem a józan eszem, és nem képzelem, hogy csak én lettem átverve egyedül.


Azt tudom, hogy nekem mit jelentett. Azt tudom, hogy számomra hiteles volt, az első sorától az utolsóig. Azt is tudom, hogy idén nehéz lesz bárkinek felülmúlnia. 
... és még a szokásos szégyent sem éreztem, ami olyankor fog el, ha azon kapom magam, hogy attól, ami belül van, már nem látszik az, ami körülvesz. Márpedig erre azért szeret adni az ember. Hogy legalább szégyenérzete legyen.
  
És nagyon nehéz, de találtam kedvenc részletet... talán azért épp ez a sok kedvenc közül a kedvenc, mert már előre benne van minden, ami később történik. Nem nem lesz a kéménybe beszuszakolva  a galamb... (és mert egyedül amit fel tudok hozni hiányosságként, hogy nekem hiányzott Judit, mint szereplő... persze ismételt felbukkanása a regényben ütősre sikeredett, de klassz jellemrajza volt, szerettem volna az eseményeken az ő szemén keresztül is látni...
 
– Érdekes, én egészen jól értem: négyen haltak meg, igaz, egyikük sem volt Kossuth-díjas – mondta Judit. 
– Úgy látszik, nekem nincs ilyen kifinomult érzékem a tragédiákhoz – mondta anyám. 
– Csak egy kishír van a bemutatóról – mondtam. – Senkinek nem tökéletes minden érzékszerve. Én például elég jól hallok, de néha hetekig nem látom, hogy mi történik körülöttem – mondta Judit, és összeszedte a tányérokat. 
– Egy nő tanuljon meg a sötétben is látni – mondta anyám.
– Ha sietsz, majd én elmosogatok – mondtam Juditnak. – Köszönöm. Különben nem is olyan rossz. Ha valakit meg akarnék ölni, szinte biztos, hogy így csinálnám – mondta Judit. 

– Megnézem a Népszabadságot – mondtam, és még mindig nem hallottam semmit. 
– Néhány döglött galamb a kéménybe, és garantált, hogy nem maradna ki a napi hírekből – mondta Judit. 
– Ötletes. Már feltéve, hogy meg tudsz fogni egy galambot – mondta anyám. 
– Ha nagy az inspiráció, előbb-utóbb sikerül. Ismét kitűnő volt ez a fasírt. Köszönöm az ebédet – mondta Judit, majd elsietett, és a fűtési szezon végéig állítólagos lakóközösségi bejelentések ürügyén ötször, vagy hatszor ellenőrizték a kéményt anyám szobájában.

Bartis Attila nagyon nekemvalóan ír. Elképesztő hogy mennyire. Van egy tökéletes mondat arról, hogy milyen író is ő " bartis úgy ír, ahogy más verekszik." Nem lehet ezt jobban, teljesebben megfogalmazni.  Szokatlan a stílus. Számomra mindenképp. Sok sok BartisAttilával akarok még találkozni. Remélhetőleg már idén.

  - ... el se képzeled, szükség esetén mennyi mindent meg tud bocsátani magának az ember, mondta...

2015. január 18., vasárnap

Alberto Moravia: A római lány

Valószínűleg ez a fajta értetlenség szüli annyi emberben a kegyetlenséget... megpróbálják, hogy mások fájdalma által találják meg újra a valósággal való kapcsolatukat.
 



A szép, fiatal Adriana a legősibb mesterséggel keresi kenyerét. Mi juttatta idáig? Szerelmi csalódás? Jóakaró anyjának torz szeretete? A szegénység? A pénzsóvárság? Vagy a lelke mélyén szunnyadó rossz hajlam?
Moravia ezt a regényt 1943 és 1946 közt írta. Moll Flanders, Defoe viharos életű nőalakja szolgált modelljéül, ezt a figurát helyezte át a fasiszta Olaszország etiópiai megszállásának időszakába. Adriana jó érzésű szegény lány, aki természeténél fogva egyszerű vágyakat dédelget: derék férjet, családot, gyerekeket szeretne, hétköznapi apró örömöket, meghitt vacsorákat, közös ünnepeket, csak éppen a férjjelöltben kell csalódnia. Nem is egyben. De nem adja fel, legfeljebb egy-egy kicsit enged az elveiből… Moraviát szeretik freudi mércével mérni, holott szerinte a pszichoanalízis nem tudomány, hanem világszemlélet, a megismerés eszköze. Aktuálisan talán Freud nevéhez kötődik – mondja –, írói gyakorlatában azonban részben az övé is. A római lány mindenesetre árnyalt lélekrajzzal megírt perditatörténet egy fatalista széplányról.


Ezen fülszüveg alapján azt hittem, hogy sokféle lehet ez a könyv. Például megbotránkoztató, vagy érdekes, esetleg izgalmas. Sajnos nem lett egyik sem. Az első jelző, amit hozzá tudok társítani az az unalmas. A második a csalódás.

A csíkos borírós változat keltette  fel az érdeklődésemet,a fülszöveggel együtt. 

És akkor elkezdtem olvasni... akár tetszhetett is volna, hiszen az egyes szám első személyben megírt könyvek általában nálam a leghamarabb bejövős kategória. A szereplők jellemének bemutatását és a kidolgozás módját is az egyik legklasszabbnak tartom az eddigi olvasmányaim alapján. És mégsem tetszett. Az ahogy az igen, az amit leírt viszont az egyértelműen a nem kategória. 

Nem tudom, hogy a szerző milyen érzelmeket szeretett volna ébreszteni bennem a főszereplő iránt, de nem hinném, hogy a dagályossal kiegyezne... a mellékszereplőkről nem szeretnék szót ejteni, mert természetesen ők se voltak szimpatikusabbak, de még véletlenül sem... egyáltalán senki... ám az ő esetükben el tudom képzelni, hogy ez így, ebben a formában is egy szándékos ábrázolásmód volt.

A végére egy jó kis krimi is kerekedhetett volna belőle, annyi volt az akció és bűncselekmény, de annak pedig, természetesen, a hosszú tűnődések miatt nem elég gyors.

Talán ezen dolgok miatt nem tudtam megszeretni. Pedig Róma, Olaszország, perditatörténet, szakmailag tökéletes jellemábrázolások... és mégis azt kell írnom, hogy amennyiben nem lett volna része a Várólistás kihívásnak, nem biztos, hogy a végére jutottam volna, hiába kezdtem nagy várakozásokkal az olvasást (nagyon nagyon rég kinéztem magamnak...).
 
Ja és megnyugodtam. Az utóbbi időben olyan lettem, mint Reni a SzJGből, hogy minden olvasott könyv tetszett (, ha nem is lett egyből kedvenc :D). Ezennel ez a teher is lekerült a vállaimról.

A könyvet nem tudom nyugodt szívvel senkinek ajánlani. Talán azoknak, akik szeretik a tökéletes jellemábrázolásokat. Mert azok tényleg erősek és jók.

... mert tapasztalatból tudom, hogy lehet egy időben egészen különböző dolgokat érezni és gondolni anélkül, hogy az ember tudatában volna az ellentmondásnak, s az egyiket előnyben részesítené a másik rovására.

2015. január 14., szerda

Lackfi János: Elképzelhető


Éld meg és hagyd élni a kertet
melybe sorsod befőttnek eltett
nem voltam kevesebb, se több,
csak egy gyerek,
ki lassan egyre kevésbé gyerek,
félúton törpe és óriás között.



Én ezeket a verseket nem kellett volna szeressem. Stílus alapján, forma alapján. Távol áll tőlem ez a típusú költészet. Nagyon nagyon távol.

És mégis szerettem a verseket. Vagy mégsem? Mert igazából nem feltétlenül és kivétel nélkül a leírt sorokat. Hanem azokat az emlékeket, amiket előhívtak belőlem. És azokat az érzéseket, amiket ezek az emlékek okoztak. Valami hihetetlen, hogy mennyire megnyertek magunknak, az amúgy nem nekem, de valahol ezek szerint mégis rólam szóló sorok. 

Nagyon régi és személyes emlékekről van szó. Egy zöld locsolócső. Papsajt. Gyermekláncfűből nyaklánc készítés az árokparton. Nyári meleg délutánok a szőlőlugas alatt. A csőröge íze. Az őszibarackfa virágba borulva. A gyöngyvirágok. A vajas dzsemes kenyerek íze (akár vasárnap ebédre is fejedelminek tartva, ha lehetne...). Tábortüzek füstje. Sok népdal. Mosolyok. Disznóvágások és az olyankor frissen mosott (?) rizs. Nyári meleg esték a parkban. Néhány strandos jelenet. Zsíroskenyér szőlővel kombó. A padlás. Késő esti utak hazafele (így tájszólásosan) mamáéktól, általában Apa nyakában. A mező. A kert. Sok sok érintés. Egy hűtőszekrény. A konyhánk pöttyös mintázatú fala. Gyerekkori játékok. A gumizások. A sok játszunk tanárosat és iskolásdit. A pálya. A szüreti időszak. Amikor eljött hozzánk a Mikulás. Amikor 89 után féltem a nagyszobának az ablakos részén, ha égett a villany. Bútorok. A nyárikonyha berendezése. Tűpárna varrása. A suli udvara. A macski. A nyuszifül. A métázások. A szolgálatosság általánosban. A kilencedikes közös lógás (utána majd leginkább egyéniben tettem ugyanezt...). A húsvétok. A kazettás magnónk.
És a tárgyakhoz, helyekhez kapcsolódó rengeteg apró, konkrét helyzet, amik olyan mélyen voltak, hogy igazából azt sem tudtam, hogy fontosak lennének, ha elvesznének... pedig bizony.

És akkor hogy tudnék, hogy lehetne ezek után bármi rosszar is írni a veresekről? Akkor se tudok, ha nem nekem lettek kitalálva (stílus miatt)... visszaolvasva ezt a már másodjára leírt mondatot, kezdek bizonytalan lenni a valóságtartalmában. Hiszen nekem szóltak, rólam szóltak. 

Arra gondolok,
       hogy miért nem gyorsabban
       megy az egész, miért nem jött ma
       levél vagy miért csak négy, nem öt,
       miért nem jött meg az összes előre
       az összes hírrel, miért nem egyszerre
       cseng az összes telefon, miért történik
       olyan vontatottan mindaz, aminek
       előbb-utóbb úgyis meg kell esnie

aztán elrémülök, mert
       miféle szerpentinen araszolok észrevétlen,
       hogy ilyen öklendeztető távlatok
       peremére taszít ki olykor a
       lassúnak hitt rohanás, megint egy új hét
       vége, eleje, közepe, új hónap, évszak, év
       torlódik egymásra, forró hó hull a kőre,
       és már ki is oltja a nap-zuhogás, épülnek
       s robbannak le azonnal szemben a házak

vagyis
       hirtelen vágy a fékre lépni, gőzölgő csészével
       kézben, tétlen nézni a kint pattogó jeget, ám
       ugyanakkor heves vágy tenni amit és amíg lehet -
       egyszerre vetném ki magam a robogó vonatból
       s másznék fel rá zihálva, fulladozva, két figura
       birkózik a vaslépcsőn, a szétkenődő táj
       háttere előtt, rossz krimi, és nem tudom lelökni
       magam, de fel sem kapaszkodhatom egészen


A szerzőbe teljesen véletlenül, erre rátalálva, botlottam bele. Megnyerő volt. Érdekes. Értelmes. Kíváncsi lettem a verseire is. Nem bántam meg. És el fogom olvasni az összes versét, ami utamba kerül. Mert mégis nekem szólnak.

Nehéz idézni. És különös. Mert a maguknak megfogott, személyes részek épp nem azok, nem olyanok, amiket az ember amúgy szeret, vagy szokott idézni. 

Van saját honlapja is. Versekkel, novelákkal, mesékkel, szösszenetekkel az életéből, fordításokkal. Egy élő honlap. Első benyomásra is hamar magának megnyerős, ottragadós. 

A hasonmások városában
senki sem ugyanaz
Az ismerősök, ha megszólítod őket,
furán nevetnek, vállukat vonogatják
Könnyen boltiszolgának nézheted
a kapualjban álldogálót,
színésznek a gyűlő közönséget
Nem sejtheted, nem az igazgató-e,
aki éppen az irodákat söpri
Olykor a mentőslegényt teszik hordágyra sebten,
s tűzoltó az, ki gyújtogat,
a rendőrök nagy garral kötekednek,
ablakokat dobál be kővel az üveges,
villanyszerelők lopják a kábelt
Ha temetésre mész, nem biztos az sem,
hogy nem az elhúnytnak nyilvánítod részvéted
A hasonmások városában óvakodj,
mert valamibe belekeveredhetsz,
az utcán könnyen néznek betörőnek,
zsebtolvajnak, s tán apja gyilkosát
ismeri fel benned, ki szembejön
Megeshet, bár az ilyesmi jóval ritkább
hogy könnyes szemmel szorongatja kezed
pártfogoltad, kit sosem pártfogoltál
Veszélyes hely, csak akkor menj oda
ha nemigen emlékszel már, ki vagy 

Mert aki így tud fogalmazni, hogy

 a nap hevét bevettem -
tán tabletta-alakban

  
...esetleg így  

s ha majd a mélyből felkavarodik egy örvény
s a hullámzás lecsillapszik elül
vízszinttel egyenlővé lesz az áradat
tengeren járva gyűjtögethet a megmaradtak
közül ki-ki hajlamai szerint
életet kagylóhéjakat

 
... annak én kíváncsi vagyok a többi alkotására is.

ha így lesz is tudd meg sosincs két
cserélhető tégla a falban


*
 Ha a szövet napra kitéve
megfakul nem tartja szinét se,
a Nap hibás talán?

*
 teljesen normálisan viselkedem
egészen hihetően élem
valakinek az életét
a magamét az imént
olvastam ki a buszon
 *
igyekszem
minél kisebb célpontot támadási
felületet nyújtani udvarias
fedezékbe lapulni elütni
mindent tréfával csak úgy venni
fel a kesztyűt mint visszaadandó
leejtett tárgyat
fájdalommentesen döföm a világ
alkarjába
érzéstelenítővel csurig telt
tekintetemet

*

Egyik kedvenc:
„Mi van?” kiabál fiam, havazásban
megőszült szempillával hunyorogva
szemére csúszott sapkája alól.
A kétszer tizennégy lakás közt ide-oda
verődik a hang. S hogy ennyi ember hallja,
önkéntelen a nyelvemen a feddés:
nem inkább „Tessék?”, ám elharapom,
miért késztessük házon belül olyan
udvariaskodásra, amilyet magunk is
csak odakinn alkalmazunk. De ugyan
hol a határ a kettő közt?

És erről is azt akartam megjegyzésként írni, hogy kedvenc...:
Vízhatlan válladról lerázod
a felelősséget mint örökölt ruhát
használod a világot szennyesbe dobod
esténként de reggelre aztán
tiszta legyen megint

Sok kedvenc lett így a  végére... A költővel együtt.
„Mint aki halkan belelépett...”
Kesztyűmbe beletenyereltem
a félcipőmbe beleléptem,
a nadrágomba beleültem
kalapomba belefejeltem
a levegőbe beleettem
ablakaim mind beleheltem
útjaimat mind beloholtam
csupasz bőrömbe belehaltam

Ezekért a megfogalmazásokért például egyenesen rajongtam...
nagy véres vágódeszka az ég egy kést valahol kifenték.
vagy
(az ég egy nagy pohár kefir tejföl fenékig)
 Ja, szerintem azért ő is szereti a szép, kövér bárányfelhőket és tuti ő is szokta nézni, hogy melyik felhő mi lehet. Én szoktam. Nem is kell beleképzeljek semmit, mert ahogy ránézek mindig egyből szabadon asszociálok. Hamarabb veszem észre, hogy mi van ott, mint azt, hogy az egy felhő... :) A legklasszabb hosszú út alatt, amikor az ember tudja követni, hogy hogy alakul át ugyanaz a felhő egyik formából  egy egészen másba...:) 
milyen nehéz ugyanakkor milyen
könnyű is egy élőlényt módszeresen
megölni feldarabolni
örökké tart a harc

Mert szeretem a fura társításokat:
Elég lehúnyni őket hullanak
kút mélyére az éber szemgolyók
egy éjszakán át nem érnek vizet
későn halljuk már meg a csobbanást

Mi is a fontosabb? Lehet-e ezt a káoszt ráncba szedni,
vagy e rendet káosszá szórni szét?

Sok apró szösszenet...
Meg kell tanulni eltávolítani
azt, akit magunkhoz édesgettünk
*
Sajnáltuk
kissé, amikor ez a vidám szalon-élet
egy szempillantás alatt elköltözött.

                                                     *
a zöld a lila és a kék
- még megmaradnának belül
titkos vízjelül vérjelül
stigmáim nem-észlelhető
bőrfelszín alatt terjedő
éj pokróca alatt kapott
álombeli ütésnyomok
    *
hát ilyen
volt a nyár, műanyag- s csípős növény-szagát
semmi se mossa ki belőlem, nincs az a
fürdősó, illatos szappan, lósün, ugyan!...
    *
félálmomban mégis görög fel-alá
a csavar mely tudom ott van
s hiányzik valahonnan
 
 *
nem jó vagyok csak tehetetlen
nem akarom eléggé mások vesztét
a sajátomtól nem tartok eléggé

Azért ez a mondat nagyon fájt... fásultan termeli a csodát. Nem nekem szólt. Nem tudom elfogadni, bármilyen háttértörténetet is keresnék neki. Kívül van a világomon. 
Az összes többi vers, sor viszont igazából belül. És örülök a találkozásnak.

annyira figyelt csak rám bárki is,
mint bárki másra én,

2015. január 12., hétfő

Hervay Gizella: Tőmondatok


Egyetlen szóval
meg tudnánk ölni egymást.

Annyira szeretsz.
Annyira szeretlek.

Szólsz hozzám - már nem te vagy.
Szólok hozzád - már nem én vagyok.

Hangodban hallgat a válaszom.
Hangomban kiált a válaszod.

Ne is mondd, hogy ezért meg azért!

Már attól a szótól sem félek,
amivel meg tudnánk ölni egymást! 

Azért kell egy közepes adag mazochizmus ahhoz, hogy valaki több Hervay Gizella kötetet olvasson egymás után. Épp ezért fogok kissebb szünetet tartani. Nagyon fájnak. Nagyon szépek.


LEVÉL HELYETT
Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kékzöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel.
Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

Olyan kendőzetlen. Olyan szeretnivaló.  

Nem lett közelibb a világ,
csak élhető, csak lakható.

Mert valami félelmetes, hogy mennyire egyedül lehet valaki, miközben egy egész világot birtokol...

Lábujjhegyre álltak a gondolataim
megérinteni a csillagok magányát.
Egyetlen téves mozdulat
                                 s egy világ
                                                 leverődik, lezuhan,
s vele zuhanok én is.
 
(S.O.S)

Talán ez volt a legkedvesebb vers. A legkedvencebb.

Hihetetlen hangulatot tud teremteni...

BALTA ALBĂ*
Holdfénynél rázza a pokrócot a kisanya,
ezüst porban mennek a munkások haza.
A tévében híradó:robban a holdrakéta,
állva nézi az asszony, talpon áll reggel öt óta.
Alszik a gyerek, összezsugorodva, akár az anyaméhben,
de két keze a feje mellett ökölben: az ösztönök ébren.
A vacsora sóstúró, hozzá paradicsom,
negyed liter cujkával becsenget egy rokon.

Művirágok közé csipkére könyökölve
képzelt futball-labdát fejelnek körbe-körbe,
míg fel-le száll a lift hozza-viszi a pletykát,
hajnalban feldereng a falon túl egy hegyhát,
dojna szól reggelig, elnyújtott hangon, hosszan,
hófehér párnák úsznak az ablakokban,
s kilenc emeleten a folyosókon végig
tejesüvegek nyája béget felébredésig.

*Egy bukaresti negyed neve
 

És ezekben a versekben is, mint a Lódenkabátos kötet verseiben, igazából benne van HG teljes élete és halála. 
Bekapcsolta az aznapi halált,
meghallgatta.
Meglocsolta a macskát.
Kompótos tállal kezében
körbejárta a világot
a fotelben;
s mindent megnézhetőnek,
sőt szórakoztatónak talált,
mielőtt kikapcsolták volna az életet
egyetlen kattintással.

Voltak benne már ismerős, régóta szeretett kedves darabok, mint a Levél helyett, vagy ez:

Veled vagy nélküled - végül megszületik az ének.
Hallod vagy nem hallod, mindenképp hozzád beszélek.
Én nem leszek boldogabb, ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok, ha nem mondhatom el.
Hallod vagy nem hallod, mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled - végül is megszületik az ének.

Játékosan gyilkosak...
Ikerdió, kamillavirág,
dombon fel, hajnalon át,
lipinkán fel-le ártatlanul...
Almafák közt a nyár vonul.

Almalopósdit játszik a szemed,
savanyú almát reggelizek
Hajnali jókedvet harapok.
- Ipics-apacs, itt vagyok! -

Szarkaláb, lila szemérem
szomorú szára kezedben.
Elszomorodok, eldobom,
szememet, szemedet
józansághoz szoktatom.

Megáll a csók a levegőben:
leszakíthatatlan alma.
Megáll a szó is születőben,
belefagyva.

Jópofán őszinték,

Biztosan nagyon ronda vagyok
veled,
amilyen ronda egy elvadított,
hetente hatszor elvadított
ember lehet,
amilyen, a krokodil szája
kitátva.

... vagy csak egyszerűen fájón HervayGizellásak...

és kitalált fájdalomtól vonaglik az arcuk,
mert a többiek a valódi fájdalmakba rég belehaltak,

*** 
és ugyanaz a moziból tanult színpadi mozdulat,
amit a halottaktól tanultak,
és ezért minden póztalan mozdulatnál valóságosabb,

***
Megnézte helyette a mozi a világot,
gondolkoztak helyette a könyvek,
beszélt helyette a rádió,
meghaltak helyette az apák és nagyapák,

hát senki se szólhatott egy szót sem érte.
(Helyette) 

*** 

Senki sem tudja, hogy rohadt gyarmat vagyok,
mert neked illúzió kell,
mert neked eleged van a felelősségből
meg a kötelességből
meg az "egész nap azt kell tenni, amit más akar"-ból.
Hát csináld azt, amit akarsz!
Amire éppen kedved szottyan.
Ne törődj vele,
hogy beledöglök.

*** 
Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben.
És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.

És talán a legfájóbb mondat...: Senkinek se voltam pótolhatatlan.
  
Csak tőmondatok vannak, csak néhány gondolat:
Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!

2015. január 11., vasárnap

Hervay Gizella: Lódenkabát Keleteurópa szegén




... kiakasztott cégér a szívünk




Hervay utolsó, már csak a halála után megjelent kötetét számos kritikus az életmű legjobb darabjának, betetőzésének tartja. „összecserélhető sorsok térképei / összecserélhető halálok / összecserélhető hitek rézgombjai/ összecserélhető népek belei … / összecserélhető kampók kiakasztott / lódenkabátok a szélben” mondja a kezdővers, és a kötetben is megjelenik a közös sorsú emberek egyéni, de mégis közös nyomorúsága, amelyet még maga Hervay is csak versben, ezekben a fájdalmasan abszurd és végletes versekben tudott ábrázolni, mindössze egyetlen határral idébb, mégis száműzetésben, elszigeteltségben. Az archaikus-tragikus hangnem az ősi, bibliai szenvedéstörténeteket idézi, hogy kozmikus fájdalmáról hitelesen beszélhessen. „Itt minden összecserélhető, felcserélhető mindennel, a haza a hontalansággal, a szülőföld az idegenséggel, a szolidaritás összetéveszthető az értetlenséggel, és anyanyelven is folyik a süketnémák párbeszéde.” (Szilágyi Júlia) „nem kell a fehér-bot remény / megyek előre megállíthatatlanul / hazulról haza” (Kioltották a szemem) És az egyéni sors így jelenik meg: „Átkúszott a határon tizenkét évesen / anyjához kúszott határon át / anyjához ki ottfelejtette / ottfelejtette egy rokonnál hat évesen / kezébe adtak egy papírt hogy hontalan tizennyolc évesen / fia árvája negyvenkét évesen”

... ezeknek a verseknek nem kellett volna megszületniük. Nem kellett volna OK legyen a megszületésre.

FIAM MONDTA NAGYMAMA A FALNAK
levette a szegről leporolta
a tarkónlőtt katonasapkát
leporolta és visszatette


                                      ***
MOSTMÁR MINDIG NÉVTELEN
elesett szerelemben

hazátlan két hazában
halott szeretetlen

szál mosolyba kapaszkodott
fuldokolva - zárva

minden út haza : ANULAT
minden otthona árva

                                     ***
ÁTKÚSZOTT A HATÁRON TIZENKÉT ÉVESEN
anyjához kúszott határon át
anyjához aki ottfelejtette
ottfelejtette egy rokonnál hat évesen
kezébe adtak egy papírt hogy hontalan tizennyolc évesen
fia árvája negyvenkét évesen


                                     ***


TANKOK TÉBOLYÁBAN MEGSZÜLETIK
a gyerek hatévesen
meztelen talpán letiport lóhere
lábujja közt menetelő virág
szőke haja szálanként feketedik
országút mentibe moccanatlan
házszámot kiált utcanevet
és nem talál többé haza


Közben pedig fájóan szépek... benne van minden, ami Hervay Gizellának az élet lehetett. Félelmetes. És tényleg nagyon nagyon fájó.

rácsok mögött méltósággal
járunk ha kell káromkodunk
de nem árverezzük el a világot.


Hervay Gizella az a költőnő, akit gyerekkoromban a Kobak szerzőjeként ismertem. Mint a legtöbben, gondolom. Szerettem. Most pedig egy egész más HGt olvasok. És még barátkoznunk kell. Hogy miért? Nem tudom megfogalmazni. Az Életfta  ugye egész más volt. Pedig abban is benne volt tulajdonképpen szinte minden érzelem, ami ezekben a versekben visszaköszönt. Talán csak másképp. Más formában. Lágyabban. Kendőzöttebben. Szoknom kell az új Hervay Gizellát. Szokni akarom az új Hervay Gizellát. Meg akarom ismerni az új Hervay Gizellát. Meg akarom szeretni az új Hervay Gizellát. Egész biztos, hogy lesz még sok közös élményünk. Jónéhány ismeretlen kötet áll előttem és a Kobak is újraolvasásra vár...

MINT AKI IDEGENBŐL JÖTT MEG
Magyarországra - magyarul
mondom a sorsom s mintha japánul
beszélnék mintha kínaiul

papírról eszem a juhsajtot
mint a sittről menekültek
ha eljönnél hozzám megterítenék

akinek senkije sincs már
ellensége a hó is

már nem tudom hogy otthon hány óra van...


                                     ***
ÚTJELZŐ TÁBLÁK KÖZT ELTÉVEDVE
mert elhisszük hogy arra kell menni
amerre a nyíl mutat
hiszen arra mennek az autók
s mikor már azt hisszük megszülettünk
mert megtanultunk közlekedni
elég egy otthoni tekintet

s már nem tudunk a metróra ülni
gyalogolunk mintha határban
ismeretlen kirakatok között
és itthontalan lesz a vendég
és otthontalan a meghívott
az ágyrajáró árvaságban

                                     ***

megállunk a bemutatkozásnál
űrlap az űrlapnak - anyja neve?
kéz a kezet kaszálja

félrenézünk - volt ott még valaki?
átlépünk egymáson
és nem őrülünk bele

                                    
Különös stílus. Különös képek. Vagy csak tőlem idegenek. Paradox módon pedig túl közeliek. Talán épp ez az az kettősség, ami miatt még mindig nehezen szokom a versek nyelvezetét. Őszinteségét. Csodálatos, ám félelmetes hangulatképeit.

jönnek a buldózerek
pipacsok voltunk kihagyulunk
törölközőnk történelem
magunkban bíztam s nem vagyunk

járdán tócsa a szivárvány
felszántották a homlokunk
jönnek a buldózerek
magunkban bíztam s nem vagyunk.


Valami hihetetlen milyen instant formában tudja a tragédiákat pár soros versekbe beleszőni.

mert minden lábnyom láthatatlan
mikor már szeme színét keresi
mert kötelező a kifakult szem
mikor már kezét kapja arca elé
van-e még? mikor már
nem tudja érti-e
valaki dadogását
mikor már elfelejti kezét
  
És miközben nem egészen tudtam sokszor eldönteni, hogy nekem ezek a versek miért is, mikor és hogyan... valahol észrevétlenül (abban az időszámításban
bivalylábnyomokban
kukoricacsuhéjból
ráncosan
megszületik
az elvetélt otthon
)
azért szívembe zártam Hervay Gizellát.

valóban mi nem látjuk őket
látszólag ők legyőztek minket
valóban mi legyőztük őket
látszólag mi legyőztük őket
valóban ők legyőztek minket
látszólag élünk mindahányan
valóban nem élünk mi sem ők sem