2013. december 29., vasárnap

Várólista 2014

Hogy miről is szól?
Várólisa 2014

Mert 2013-ban sikerült és nem csak számszerűleg, hanem élmény alapján is megérte. Nagyon jó könyveket választottam:

1. Yann Martel: Pi élete , igen épp akkor olvastam, amikor a film felkapott lett. Természetesen megvan az is. Természetesen a könyv tetszett. Természetesen a filmet nem néztem meg. Talán majd máskor...Mesés volt, félelmetes, valóságos. Ja és a regény végéhez: nekem is az állatos történet tetszik jobban.

2. Ingmar Bergmann: Jelenetek egy házasságból , különleges volt. Nagyon. Stílusos szereplők. Stílusos regény.

3. Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe, hihetetlenül angol volt. Nem lehet ezt másképp megfogalmazni. Mint ahogy azzal, hogy a rossz elnyerte méltó büntetését, nem lehet a regényt nem szeretni...:)

4. Mark Harlepin: Téli mese erről már írtam. Nagyon szerettem. Hatalmas élmény volt. :)

5. Mark Twain: Ádám és Éva naplója: Ádám megszólításai Évára (Az új teremtmény, A hosszú hajú):)) a sok zsörtölődése… :D
Éva túlkombinálása és túlelemzése….:) olyan majdnem szőke volt…és mégis...
Ádám ezt írta Éva sírjára: Ahol ő volt ott volt a Paradicsom.

6. Vivian Villamont: Kisdarázs Régóta tervben volt az olvasása és valahogy mindig kimaradt. Csodálatos volt.

7. Jostein Gaarder: Tükör által homályosan, nehéz erről a történetről bármiféle értékelést írni... Ariel azért jött, hogy megvigasztalja Ceciliet. Ez a legfontosabb, minden ezután következik és sokadlagos.


8. Torey Hayden: Szellemlány ez is egy nagy találkozás volt. Olyan, amikor érzi az ember, hogy el KELL olvassa a könyvet, mert tudja, hogy tartogat számára valamit.:)

9. Gárdonyi Géza: Annuska, úgy választottam, hogy biztosra mentem. Gárdonyi nálam Az Író. Csodálatosan ír. Bármiről.
Egyszerű, természetes, vonzó, csupa derű, csupa napsugár és emellett mélyen emberi... az a megnyugtató jóság, ami árad a sorok közül... És a nyelvezet: „zenélő tekintet”, vagy „Isten veled szép májusi álmom” (ez utóbbi egy ismeretlen lány kedves megszólítására). Tényleg egyedi, tényleg Gárdonyis.

10. Gárdonyi Géza: Nagyapó tréfái, olyan Gárdonyis. Nálam ez fogalom, jelző. Meleg, barátságos, kellemes. Olyan világ, ami már nincs. Olyan világ, ami már a gyerekeknek is régi volt. Valami más, valami új, miközben régi, valami egyszerű, mégis egy kincsesládányi titokkal teli…

11. Alexander Dumas: Monte Cristo grófja , ha csak ezt a könyvet olvastam volna a listáról és nem sikerül teljesítenem, akkor is győztes lettem volna :)

12. Oliver Sack: Az elme szeme, érdekes volt. Nagyon. Olyan valakitől kaptam ajéndékba, aki fontos nekem, fontos a véleménye. Tudtam, hogy nem fogok csalódni a könyvben. Ez így is volt. De valami mégis hiányzott. Talán túl nagy volt a várakozásom…
A könyvet pedig ajánlanám mindenféle hullagyenge, hogyan legyünk sikeresek könyv helyett… ezeknek az eseteknek van értelme, van min gondolkozni, van kikre felnézni, van honnan csakazértis stratégiák kidolgozását ellesni és egyáltalán…

És voltak kevésbé sikeres példányok:

13. Erlend Loe: Doppler , ő is lehetett volna egy olyan találkozás, mint Kisdarázs volt, vagy a Szellemlány... legalább akkora várakozásokkal vettem kézbe. Röviden és tömören: nem lett. És ezen véleményemet csak tovább alapoztam a szerző többi könyvével. 

14. Endrei Judit: Kemény üzenetek, avagy
hogyanlegyélsikeresvezető vizilabdába bújtatott könyve...

15. Gárdonyi Géza: Szüleim gyémántja voltam, nem is értem… Nagyon szeretem Gárdonyi műveit. Nem, nem csak az Egri csillagokat… szeretem a történeteit, szeretem a csodálatos nyelvezetét… alapvetően, Gárdonyin kívül is, szeretem a novellákat.
Zavarban vagyok, mert én ezt a könyvet szeretni akartam. Igazából meg sem fordult a fejemben, hogy lehet Gárdonyi művet nem szeretni…, az se, hogy ilyen cím alatt lehet ilyen fura összeállítást kiadni… nagyon rossz volt a hangulata.

(ami tetszett, az az igazából kegyetlen, de a kötet címadó novellája és egy másik, amit szerintem már olvastam valahol… a többi igazából nem maradt meg…, de, az utolsó, mert most fejeztem be és szurkolok, hogy ne azzal álmodjak…)
Sajnálom.:(

Talán a legellentmondásosabb könyvem volt, pedig ez is a tutibejön kategóriás könyv volt a listáról.

16. Dr. Csernus Imre-Pampurky Péter: Felnőtt húsleves, borzasztó volt. Távol áll tőlem a konyha, szóval végigszenvedtem. Nincs is nagyon amit írjak róla. Pedig nekem be szoktak jönni a Csernus könyvek, de ebben még ő se kötött le. Szinte semmi nem maradt meg a könyvből. Nem azért, mert rég olvastam... már az utolsó sor elolvasása után is ugyanezt éreztem. Közben volt egy két gondolat, ami tetszett, de ezek szerint mégse lehetett olyan magvas, ha időközben feleledtem, felírni se volt annyira késztetésem.

24 könyv volt a listámon. A kimaradtk közül néhányat nagyon sajnálok. Dougles Coupland X generációját nem tudtam beszerezni, de az biztos, hogy listától függetlenül, ha egyszer sikerül majd rá lecsapnom, nem fogom kihagyni.... Oliver Sacks másik könyve A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét. Olvasás alatt áll. Nem is mondhatom, hogy nem tetszik, de számomra nem az a könnyed olvasmány kategória... Böszörményi Gyula Gergő és az álomfogókja is kimaradt. Fogalmam nincs, hogy ezt sajnálnom kellene, vagy nem. Egyelőre nincs tervben a mindenképpen előkerül még listámon... Ahogy Eric Kinight Lassie hazatérje se szerepel a 2014-es terveim között.  
Szintén beszerzési probléma miatt maradt ki Popper Péter Felnőttnek lenni... -je, de ezt is el szeretném még olvasni a későbbiekben.
Két klasszikus is lemaradt. Henryk Sienkiewicz Quo vadis?-a és Jaroslav Hasek: Svejk-je. Őket sajnálom. És tervben vannak a későbbiekre. Nem csak azért, mert illik, hanem mert érdekel. Svejk az egyik legklasszabb színházi élményeim közé tartozik. Már csak azért is...:)
Dan Brown: A Da Vinci-kód... ez az a könyv, ami helyett az Inferno egyelőre elég volt a szerzőtől. Persze még lehetek annyira mazochista, hogy mégis... ki tudja...



És akkor a jövő évi tervek:)

1. Anne Rice: Interjú a vámpírral, mert ha már idén kivégeztem Belláék teljes történetét, akkor egy a kategóriájában kult is megérdemel egy olvasást.

2. Harper Lee: Ne bántástok a feketerigót, mert már rég el szerettem volna, kellett volna. Épp itt az ideje.

3. Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel, mert tetszik a borító, tetszik a cím és a fülszöveg is meggyőzött.

4. Németh László: Iszony, no itt nem lehet se címre, se fülszövegre, sőt borítóra se fogni. Egyszerűen csak érzem, hogy el szeretném olvasni.

5. Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, szintén régóta várólistás, úgy érzem, hogy régóta el kellett volna.

6. Thomas Harris: A bárányok hallgatnak, mert van akinek a filmek jönnek be, másoknak a könyvek. Én az utóbbit választom.

7. Ally Carter: Ha megtudnád, hogy szeretlek, meg kellene öljelek, hogy legyen valami könnyed is a listán.

8. Angel Barta: Titkos szerelmi affér Párizsban, szintén mint a hetedik. Pluszba még Párizs. Ennyi elég is kell, hogy legyen.

9. Szeifer Natália: Láz, mert kíváncsi vagyok rá.

10. Charles Dickens: Szép remények, hogy eldönthessem, hogy milyen is az igazi Dickens-i Mesevilág...

11. Niccolo Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja, idei első véletlen, de annál kellemesebben meglepő találkozásom a szerzővel meggyőzött, hogy szeretnék még tőle.

12. Williem Makepeace Thackeray: Hiúság vására, mert miért ne?:) Tetszik a cím.

 ... és az alternatív listám...

13. Richard Russo: Sóhajok hídja, a cím, a borító és a fülszöveg meggyőzött, hogy szeretném.:)

14. Stephenie Meyer: A burok, mert illik, mert érdekel, mert kíváncsi vagyok rá. Az őrültet lecsengett körülötte, most jött el az én időm.

15. Agota Ktristof: Trilógia, mert egy másik művével megvett a szerző magának. Kilóra.

16. Henryk Sienkiewicz Quo vadis?, tavaly is játszott, remélem idén belefér.

17. Jaroslav Hasek: Svejk, szintén.

18. Sylvia Plath: Az üvegbura, mert kult. Mert A Prozac ország kapcsán többször felmerült hasonlítási alapnak. Érdekel.

19. Lisa Genova: Megmaradt Alice-nak, mert érdekel. Cím, érdekes fülszöveg és szép borító.

20. Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről, ugyanazokért, mint az előbbi.

21. Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok, mert szerettem a filmet. Igen, az új változatot, ami nyálas, meg minden...

22. Kerston Gier: Rubinvörös, mert szeretem a sorozatok. Hogy mennyire fogom ezt, az majd kiderül.

23. Alessandro D Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér: csodálatos borítója van. És különben is, szeretem a különlegességeket.

24. Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek, mert szintén az a különleges, ki kell próbálni kategória.

 

 

2013. december 27., péntek

Erlend Loe: Doppler, az utak királya

Erlend Loe hatodik, Doppler, az utak királya című regényében a fő-antihős, Andreas Doppler és jóléti partizáncsapata ott folytatja, ahol a Doppler (Scolar Kiadó, 2006) utolsó lapjain abbahagyta, s a szerző ígéretéhez híven tovább vívja harcát. Ugyanis még mindig háború dúl. Háború. Amelyet azért mégsem kell véresen komolyan venni. Például ki lehet belőle szállni, ha kezd kínossá válni a helyzet. Az írói én egyes szám első személyről egyes szám harmadik személyre vált, és fokozatosan kívülállóvá válva hagyja, hogy antifőhőse önmaga karikatúrájáva váljék. Vad neoanarchistából egy békés, konformista gondolatkísérlet alanyává szelídülve lehetővé teszi az olvasó számára a vele való teljes azonosulást. Doppler jellemének fogyaszthatóvá tétele így megengedi, hogy anélkül kövessük az ő példáját, hogy közben fel kelljen állnunk a fotelből, s elég, ha magunknak bevalljuk: ennél többet mi sem várunk el sem tőle, sem pedig önmagunktól. Hiszen tőrölmetszett anarchistának születni kell, ám az árát is komolyan megkérik – ezt a folytatás igazi hőse, Maj Britt példája mutatja a legjobban. Hozzá képest Doppler művagány, annak viszont őszinte és szerethető – pont olyan, amilyen az olvasó lenne az ő helyében.

Ezt írja a fülszöveg.
A könyv elolvasása után: Mivaaaaaannnn????  Nem akarok se olyan őszinte, se olyan szerethető lenni, mint Doppler, noha Erlend képzeletében biztos mindenki erre vágyik... Nem akarok kicsit se, nemhogy teljesen azonosulni a főszereplővel. Valaki, akit meggyőzött a szerző, tényleg írja már le nekem, hogy miért kellene ez nekem, mert nem értem...
Az eddigi regények alatt is az elolvasott sorok számával párhuzamosan gyűltek bennem a fenntartások a szerzővel és a regényekkel kapcsolatban. De úgy gondoltam, hogy hát nem vagyunk egyformák... biztos nem vagyok elég laza ehhez, de azért mégis végigolvasom, mert miért ne (az ilyen kísérletezgetésekhez viszont elég laza vagyok :))... 
És akkor jött ez a rész. Ami egész biztosan az utolsó könyv lesz a szerzőtől. Azon, hogy számomra ismét nem jelentett semmi a mű, még túl tudtam volna magam tenni (nem én vagyok a célközönség, biztos másnak bejön...). Azon is, hogy kiszólogat nekem és közben magában beszél. Az se zavar, amikor érzem, hogy az író nagyon el van telve magától, ha azt jófej stílusban teszi, amivel megnyer (na ez a jófej stílus itt azért erősen hiányzott...). Amire a cserkészetet, mint eszmét használta és amit kikerekített belőle... Na ez az, amin nem tudok és nem is akarok túllépni. Csak az első egy, két oldalon felháborító, utána igazából még a kis pislákoló fény is kialudt (, ami amúgy se volt túl nagy), ami egy könyvszerető embernél ritkán fordul elő...
Ezennel búcsút veszünk egymástól. Erlendnek biztos megmarad a lelkes olvasótábora, nekem meg a sok klassz könyv, amik csak rám várnak:) ... és amiket egész biztos mások írtak, nem a sikerszerző...,vagy egy másik sikerszerző.

2013. december 26., csütörtök

Mosonyi Aliz: Boltosmesék

Ez az a könyv, amiről nem igazán lehet írni. Forgatgatni kell. Minden egyes történetét sokszor sokszor elolvasni. Megcsodálni a sakkfigurákat. Megszeretni a szereplőket. Mosolyogni ahol mosolygós a meseszál, vagy legörbíteni a szánk szélét, ahol eltűnik a mosoly...



KIS BÁCSI GOMBOS BOLTJA
A Kis Bácsi Gombos Boltja éjjelnappal nyitva van. Százegy fiókban tartja Kis bácsi a gombokat, száz fiókot kihúz, minden gombot megmutat a vevőnek, a világ minden ruhájára lehet itt gombot találni, mégis van, aki a százegyedik fiókot is meg akarja
nézni. `Az a fiók üres`, mondja Kis bácsi, és nem mutatja meg soha a százegyedik fiókot. Csak éjjel, ha egyedül van, akkor húzza ki néha vigyázva, az a fiók csillagokkal van teli, az ég csillagaival, és ha még jobban kihúzza, nagy fényesség, egy kicsit belátni a
mennyországba, és hallani, hogy suttognak az angyalok.



A Térképek Boltjába bemegy a vevő, elmondja az élete történetét, a boltos meghallgatja, elővesz egy térképet, kitűz rá egy kicsi zászlót, és azt mondja: – Tessék. Ide sodorta magát az élet.


És hogy miről szólnak a mesék? Rólunk...

A Rózsaujjú Tündér Boltjába betévedt egy szegény vándor. – Egyen rózsát! Igyon hajnali harmatot! – mondta neki a Rózsaujjú Tündér. Megevett hat tányér rózsát, megivott hat liter harmatot a vándor, megtörülte a bajuszát, kiment az ajtón, azt se mondta, jó napot. – De szép bajszos ember! Sose felejtem el! – gondolta a Rózsaujjú Tündér. – Hanem azért a tányért mégiscsak utánavágom. Meg még a poharat is. 

Rövidek ...
A Kerek Perec Boltjában se méz, se máz, se mazsola, mindenkinek megmondják az igazat. – Fujj, fujj – mondják a vevők –, csak így? Se méz, se máz, se mazsola? Lenne inkább drágább, de adnák meg a módját!

Megkökkentők.
Az Életrevaló Fánkok Boltjában lélekszitán léleklisztet szitál a pék, abból süti a fánkot. Hanem a cukrot hol elfelejti, hol nem, hol tesz bele, hol nem. Jönnek a vevők, kérdezik: – Keserű fánk az élet? Vagy édes? – Én azt honnan tudhatnám – mondja a pék. – Meg kell venni, meg kell enni. Abból megtudhatják.

De mindenképp stílusosak, egyediek és szeretnivalók.
Ül az ifjú Ármányka az Ármányok Boltjában, és szövi az ármányt. – Hatalmas ármányt szövök – gondolja –, lesz benne minden: utazás, bűnbánat, zseblámpa, félmosoly, italok, levelek, lépcsők, folyosók – gyönyörű szép lesz! Jön az öreg Ármány, ránéz a színes ábrákra, megcsóválja a fejét:
– Csak egyszerűen, fiacskám! Csak egyszerűen! 

Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár…

„Elizabeth a nevem, de senki sem szólít így. Mikor megszülettem, és az apám rám nézett, biztos arra gondolt, hogy olyan méltóságteljes, szomorú képem van, mint egy középkori királynőnek vagy egy halottnak. Később kiderült, hogy átlagos vagyok, nincs bennem semmi különös. Még az életem is tök átlagos volt eddig. Ez egy Daisy élete, nem egy Elizabethé.”
„Azon a nyáron, amikor elmentem Angliába az unokatestvéreimhez, minden megváltozott. Valamennyire a háború miatt is, hisz az állítólag nagyon sok mindent felborított, de mivel nem sokra emlékszem a háború előtti életből, az nem is igazán fontos most ebben a könyvben.”
„Leginkább Edmond miatt változott meg minden körülöttem. Elmondom, mi történt. Itt és most – az én könyvemben.”
Daisyt, míg apja rémes, új felesége gyereket vár, lepasszolják nyaralni a vidéki rokonokhoz. Egyik ámulatból a másikba esik: sosem hitte volna, hogy vannak tizennégy éves srácok, akik cigiznek, autót vezetnek, és egyáltalán: olyan szabadok, mint bármelyik felnőtt. Daisyt elvarázsolja a szabad élet, na meg az unokatestvére, Edmond. Főleg az után, hogy felügyelet nélkül maradnak, mert kitört a háború. A háború, amelynek méreteit és súlyát képtelenek felfogni egészen addig, amíg be nem kopogtat hozzájuk egy rokonszenvesnek távolról sem nevezhető alak személyében…

Egy fikció..., vagy mégsem? Egy könyv a harmadik világháborúról. Tetszetős borító, bíztató fülszöveg. 
És akkor a kezembe veszem ezt a borítót... és azon gondolkozok, hogy mit is keresett ez a könyv az én várólistámon..., azért mégis elolvassa az ember, ha már... és már néhány sor után tudja az ember, hogy miért is akarta elolvasni. Hogy az amúgy fülszövegben kiemelt szerelmi szál eltűnik és csak a regény végén kerül elő, abban a formában, ami az eseményekhez méltó és illik. Nem lett egy csillivilli vattacukros vég. Nem lett igazából semmilyen vég. Elbírt volna még a történet jónéhány oldalt...
Egyes szám, első személyben van megírva, egy tipikus kamasz gondolataival, stílusával.
Szerintem a világ nem értékeli eléggé, hogy mennyi mindent sikerül végül nem kimondanom.
Mindezt kiegészítve néhány kamaszokat érintő problémával, pl. anorexia, vagy a végén az öncsonkítás...
És a háború, ami mindig ugyanolyan. A helyszín mindig változik, a törénet sohasem... sok borzalom. Halál. Kegyetlenség. Undorító. És mi lesz akkor, amikor vége a háborúnak? Mi van a díszlet mögött? Fel lehet- e dolgozni bizonyos élményeket? Mert erről nem szólnak a történelemkönyvek...


– Ha olyan kurvára figyel – ordítottam –, miért nem hallja meg, hogy éveken át csak miatta csináltam végig minden egyes napot, csak miatta nem döglöttem meg?
– Tudja – felelte Isaac – , csak elfelejtett hinni benne.

P. F. Thomése Árnykislány

A legtöbb nyelvből hiányzik egy szó. Ha valaki elveszíti a férjét vagy a feleségét, azt mondjuk rá: özvegy. Ha valakinek meghalnak a szülei, úgy nevezzük: árva. De mit mondunk arra az édesanyára vagy édesapára, aki a gyermekét veszítette el? 

Az Árnykislány Thomése megindító megemlékezése halott kislányáról. Siratóének, amelynek gyászos dallamába már belevegyülnek egy kényszerű újrakezdés hangjai. Hitvallás a szeretet mellett.


Egy csokor érzelem és hangulat. Bár két kis láb és egy fél pár cipő van a borítón, de maga a könyv nem vezet sehova.  Mert alaptémájából adódóan nem is teheti...
Nincs története. Érzelmek vannak benne. Pillanatok. Egy egy mozzanat. Sok fájdalom. Mégtöbb hiány. 
A borító, a cím nagyon el van találva. Az alapgondolat is olyan, amivel igenis kell foglalkozni.
A szerző pedig hiteles volt. Emlékromok közt írott szavak egy üres szobában.
Az alkotás továbbra is a vegyes kategória, ahol nem tudja az ember, hogy ez most jólesett, vagy nem, hogy tudja- e szeretni, vagy talán azért mégis egy kicsit mást akart...  


Hogy igazából élhess, félned kell a haláltól, kell, hogy legyen veszítenivalód. Kell, hogy legyen valamid, valami, amit nem veszítettél el.

Bálint Mátyás: Újjászületés

A Győri Audi ETO KC BL-győzelmének hihetetlen története

Egy könyv, ami arról szól, amit az olvasás mellett igazán, de igazán szeretek:) A kedvenceimről. 
És itt elsősorban nem csak játékosokra gondolok... Igazából hosszú és szép történet ez.
Nem tudom, hogy hol és mikor kezdődött. Igazából így alakult. Egy két játékostól eltekintve és a Szálljelkismadaras válogatott mellett, mindig a Görbével felálló ETOnak szurkoltam. 
És az, hogy igazából akkor szerettem meg a csapatot a legjobban, amikor 2007ben ezüstöt nyertek az NBIben, ez megint csak a körülöttemmindigegypicitmásképpalakulnakadolgok része lehet...

Szeretem a kézit nézni. Szeretek szurkolni. Szeretem a jó kézit. Az utánpótlás is érdekel. Természetesen itt is megvan, hogy kinek szurkolok.:) Azzal kiegészítve, hogy itt szurkolok igazán a kiélezett meccseknek, mert meggyőződésem, hogy azokból fognak tanulni a játékosok.

Szeretem a meccseket. Nem jutok olyan gyakran élő csarnokhangulathoz, mint azt szeretném, de nagyon tudom értékelni és élvezni a lehetőségimet. A debreceni bajnokavatókat legalább annyira, mint a Viborg elleni hazai pályás BL döntős meccset... ám számomra a legemlékezetesebb és legkedvesebb az egy NBIBs Spartacus elleni meccs volt Bpen, ahol volt szerencsém az egyik fiatal játékosunk nagymamájának társaságában megtekintenem és végigszurkolnom. 
De legalább annyira élveztem az up válogatott csapatok 2,3 évvel ezelőtti nagybányai tornáját is. 

És akkor leültem olvasni a könyvet. Igazából egy autóút alatt sikerült (nem, nem a szomszéd városból kocsikáztunk). Minden sorát szerettem. Akár Vanyus Attila sorait, akár az edzőnkét, aki HATALMAS Ember, de igazából egyenként emelhetnék ki mindenkit, hisz mindenhol volt egy két olyan gondolat, ami tetszett, amin mosolyogtam, amivel egyetértettem, ami új volt, ami csak úgy egyszerűen érdekelt, ami csak jólesett...

A könyv címe ahhoz a meccshez kapcsolódik, amin a legtöbben már feladtuk a reményt. Igen. Aki ismer, az mindenki tudja, hogy nem vagyok az a vészmadár típus szurkoló. Sőőőőt... Hogy igazán minden helyzetnek a pozitív hozadékát nézem és nem szoktam feladni előre egy meccset se.:) ... és mégis, valahol a 45. perc környékét elfogyott a hitem. És nem éreztem semmit, csak a lányokat sajnáltam nagyon nagyon, mert tudtam, hogy ők is másképp képzelték el a dolgokat..., mert tudtam, hogy nekik százszor fontosabb és jobban fogja őket bántani a meccs végén, hogy egy tökéletes szezon egy meccsen elmegy... - , DE ők nem adták fel! És innentől kezdve minden BL döntős percet jutalomként éltek meg és az is volt. A játék is örömkézi...:)

BL győzelem lett a vége és tényleg örültem, hisz tudtam, hogy ezért dolgoztak, ezért hajtottak egész évben és nemcsak...
Miközben azt is éreztem, hogy nem szeretem se jobban, se kevésbé ezt a csapatot se, mint azt, amelyik a Viborg ellen egy góllal maradt alul, vagy xelt a Buduval.
Mert igaz, hogy szimpatizálni lehet játékosokkal, vagy csapatokkal, de mindenkinek csak egy CSAPATA lehet.

Az idei idény legfontosabb része még előttünk áll:) Kívánok ETOs lányainknak és nekünk szurkolóknak is sok sok örömet, Katrinet és Orsit kivéve mindenkinek sok sok gólt:)

A könyvre még röviden visszatérve: nem lehetett elrontani. Egy olyan évadról szól, ami teljes egészében tökéletes volt. Kellett a Budu ellen idegenben egyel megnyert meccs, ahogy az elődöntős minusz egy is a végső győzelemhez:) Köszönet azoknak, akik összehozták:)


2013 könyvekben, avagy amiket olvastam...

...mert az idei év nagyon vegyes volt. Könyvileg is.
Voltak benne régóta várt könyvek, amiből nagy csalódások lettek (Dopplerek)..., meg olyanok is, amik a csakazértiselolvasokmertúgyillik kategóriából kitörve legnagyobb kedvencek lettek (pl. Tolkien GyűrűkUra, vagy MonteCristo). 
És volt benne sok sok SZJG és LeinerLaura, aki megmaradt a megunhatatlan kedvencnek:)
Sikerült megszerezni a KázmérésHubák néhány példányát és alig várom, hogy lecsaphassak bármily formában a következőkre...:)
Kivégeztem olyan sorozatokat, könyveket amik nagy hátránnyal indultak, de félretettem a néha jogos (Árnyalatos sorozat), néha pedig jogtalan előítéleteimet (Lakatos Levente könyvei...) és az biztos, hogy nem unatkoztam egy pillanatra se a könyvekkel eltöltött idő alatt:)
... véletlenül botlottam bele, életem egyik legszebb napján, de biztos nem utolsó találkozásunk volt... Niccolò Ammaniti. Ezt a nevet érdemes megjegyezni.
A régvárt kategóriából is többen nem okoztak csalódást: Torey Hayden könyvei, vagy Kizsdarázs, de épp az Ádám és Éva naplója is a kedvenc kategória lett. Ahogy Ben Rice Babó és Bigyója is.
Zacher szintén véletlen találkozás volt, de a nagyon hamar szívbe zárható fajtából.
... igen, az hogy épp tartottam egy könyvtől, vagy írótól, nem volt alaptalan (Brown úgy egészében), miközben mások Zafon, Dickens, Dumas elvarázsoltak...:)
Olvastam könnyed és kevésébé lightos könyveket. És több esetben mindkét típust nagyon szerettem:)
Elolvastam a kedvenc kézicsapatom könyvét a BL győzelemről.:) és annak, akinek az olvasás mellett a kézi a másik mindene... kellhet- e ennél kellemesebb olvasmány?...
Résztvettem ezen http://olvasonaplo.net/olvasonaplo/2013/11/04/varolista-2013-celegyenes/ és az idei sikeres teljesítés és nem utolsó sorban a könyvélmények miatt 2014-re is gyűjtögetem a könyveket...:) 

Soha rosszabb könyvélményeket:)


És akkor az idei lista:)
  1. Mosonyi Aliz: Boltosmesék
  2. P. F. Thomése: Árnykislány
  3. Bálint Mátyás: Újjászületés
  4. Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár
  5. Charles Dickens: Karácsonyi ének
  6. Dan Brown: Inferno
  7. Janikovszky Éva: Már óvodás vagyok
  8. Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
  9. Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér
  10. Alan Bennett: A királynő olvas
  11. Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja
  12. Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
  13. Barbara Pease – Allan Pease: Miért hazudik a férfi? Miért sír a nő?
  14. Bill Watterson: Irány Észak!
  15. Bill Watterson: Kázmér és Huba
  16. Bill Watterson: Valami folyik az ágy alatt
  17. Bodor Ádám: Verhovina madarai
  18. Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma
  19. Cathryn Cooper (szerk.): Pajkos mesék
  20. Cecily Von Ziegesar: Hot girl
  21. Cecily Von Ziegesar: Hot girl 2.
  22. Daniel Framer: Ich werde ein Teddybär
  23. Dr. Csernus Imre – Pampuryk Péter: Felnőtt húsleves
  24. E. L. James: A szabadság ötven árnyalata
  25. E. L. James: A szürke ötven árnyalata
  26. E. L. James: A sötét ötven árnyalata
  27. E. T. A. Hoffmann: Az idegen gyermek
  28. E. T. A. Hoffmann: Diótörő
  29. Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól
  30. Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország
  31. Endrei Judit: Kemény üzenetek
  32. Erlend Loe: Doppler
  33. Erlend Loe: Naiv.Szuper.
  34. Fejes Endre: A hazudós
  35. Feldmár András – Büky Dorottya: A barna tehén fia
  36. Feldmár András: Szabadíts meg a gonosztól
  37. Gisela Braun – Dorothee Wolters: Das große und das kleine Nein
  38. Gyömbér Noémi – Kovács Krisztina: Fejben dől el
  39. Gárdonyi Géza (szerk.): Nagyapó tréfái
  40. Gárdonyi Géza: Annuska
  41. Gárdonyi Géza: Szüleim gyémántja voltam
  42. Havas Henrik: Méhkirálynő
  43. Heidi Kaduson – Charles Schaefer (szerk.): 101 játékterápiás technika
  44. Herta Müller: Lélegzethinta
  45. Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból
  46. Irvine Welsh: Trainspotting
  47. J. K. Rowling: Átmeneti üresedés
  48. J. R. R. Tolkien: A babó
  49. J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura
  50. Jane Asher: 101 dolog, amit jó lett volna tudni a gyerekekről
  51. Janikovszky Éva: Az úgy volt…
  52. Janikovszky Éva: Örülj, hogy lány!
  53. Jean Webster: Nyakigláb Apó
  54. Jeff Kinney: Egy ropi naplója
  55. Joanne Harris: Csokoládé
  56. Joseph Heller: A 22-es csapdája
  57. Jostein Gaarder: Tükör által homályosan
  58. Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem
  59. Kádár Annamária: Mesepszichológia
  60. Lakatos Levente: Barbibébi
  61. Lakatos Levente: Bomlás
  62. Lakatos Levente: Loveclub
  63. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. – Kezdet
  64. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 1. – Kezdet
  65. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 2. – Együtt
  66. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 2. – Együtt
  67. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 3. – Egyedül
  68. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 3. – Egyedül
  69. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 4. – Barátok
  70. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 4. – Barátok
  71. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
  72. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
  73. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 6. – Ketten
  74. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 6. – Ketten
  75. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 7. – Útvesztő
  76. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 7. – Útvesztő
  77. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké
  78. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké
  79. Leiner Laura: A Szent Johanna gimi – Kalauz
  80. Leiner Laura: Bábel
  81. Lilly Lindner: Bevor ich falle
  82. Lilly Lindner: Splitterfasernackt
  83. Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér
  84. Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok
  85. Lázár Ervin: Berzsián és Dideki
  86. Lázár Ervin: Berzsián és Dideki
  87. Margery Williams: A bársony nyuszi avagy a játékok életre kelnek
  88. Mark Helprin: Téli mese
  89. Mark Twain: Ádám és Éva naplója
  90. Niccolò Ammaniti: Én nem félek
  91. Nora Roberts: Tündérvarázs
  92. Oliver Sacks: Az elme szeme
  93. Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe
  94. Raana Raas: Csodaidők 1. – Az ogfák vöröse
  95. Robert Fulghum: Alles, was du wirklich wissen mußt, hast du schon als Kind gelernt
  96. Rui Cardoso Martins: És ha nagyon meg szeretnék halni
  97. Schäffer Erzsébet: Egyszer volt
  98. Sebestyén Balázs: Szigorúan bizalmas
  99. Stephenie Meyer: Breaking Dawn – Hajnalhasadás
  100. Stephenie Meyer: Eclipse – Napfogyatkozás
  101. Stephenie Meyer: New Moon – Újhold
  102. Szepesi Nikolett: Én, a szexmániás
  103. Tammara Webber: Easy – Egyszeregy
  104. Torey Hayden: Egy gyerek
  105. Torey Hayden: Szellemlány
  106. Turi Tímea: …gyereknek lenni…
  107. Varga József: Egyperces mesék
  108. Viviane Villamont: Kisdarázs
  109. Vujity Tvrtko: Tizenkét pokoli történet
  110. Vujity Tvrtko: Újabb pokoli történetek
  111. Weöres Sándor: Psyché
  112. Yann Martel: Pi élete
  113. Zacher Gábor – Karizs Tamás: A Zacher
  114. Ágai Ágnes: A titkokat az ujjaimnak mondom el
  115. Douglas Coupland: A rágógumitolvaj
  116. Ben Rice: Babó és Bigyó
  117. Monica Murphy: One Week Girlfriend – Heti csaj
  118. Alice Clayton: Faldöngető
  119. Békés Pál: Csikágó
  120. Alice Sebold: Komfortos mennyország
  121. Szabó Magda: Álarcosbál
  122. Erlend Loe: Doppler, az utak királya

2013. december 24., kedd

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Fel volt készülve szinte bármire, de semmi esetre sem volt felkészülve a semmire.

„Mi egyéb nektek a karácsony, mint az az idő, amikor számlákkal kell fizetni pénz nélkül; amikor egy évvel öregebbek vagytok, de egy órával sem gazdagabbak…?” – gúnyolódik Scrooge úr, minden idők irodalmának talán legfösvényebb, legkellemetlenebb figurája. „Humbug” – mondja megvetően a nyomorultak szent áhítatára Ám csodálatos látomásai nyomán a nagy Ünnepre még az ő gonoszsága is megváltásra lel, a múlt és a jövő képei rádöbbentik sivár jelenének ostobaságára.
A nagy angol mesemondó legszebb története az 1843-ban írt és most is időszerű Karácsonyi ének.


Mert már oly rég vágytam rá, hogy Karácsony közeledtével elolvassam... nem volt ez véletlen.:)
Olyan mese, amit sok embernek el kellene olvasni és még az sem lenne elég.
Annyi szeretet, melegség, jóság, vídámság, ragaszkodás, emberség és önzetlenség van benne, amennyi a Karácsonyhoz kell... és nem csak a Karácsonyhoz... 
Mindez Dickens szemén keresztül, ami szintén egy külön Mese-világ. 
Biztos lehetett volna másképp is. Lehet, hogy Scrooge úr sarkított volt (, vagy csak azt szeretném hinni...?), mint ahogy a többi szereplő jósága is (, vagy az évek és a rutin miatt már nem tudom elhinni...?).
Hangulatos volt és valahogy mégis úgy érzem, hogy nem ért el... ez az érem másik oldala. Épp ezért még akarok majd Dickenst, hogy tudjam, hogy ez a Mesevilág más környezetben is ilyen mesés, ettől mesésebb, vagy egészen más...

Meg fogom ünnepelni a karácsonyt szívemben, és iparkodom egész esztendőben ünnepelni. Élni akarok a Múltban, a Jelenben és a Jövőben. Versengjen bennem ennek a háromnak a szelleme.


2013. december 16., hétfő

Dan Brown: Inferno

Csak egyetlen ragályos kórokozó van, ami gyorsabban terjed a vírusnál, gondolta Sinskey. A félelem.

Nem tudom, hogy hol is kezdjem. 
Elsősorban virtuális gratuláció nekem, mert sikerült. 
Elég sok időbe telt, de a helyzet úgy hozta, hogy sikerül életem első Brown regényét végig elolvasnom. 
És akkor most kellene a szubjektív értékelés érkezzen. Hmmm.... 
A fülszöveg alapján ígéretesnek és igényesnek tűnik:


„Keressetek és találtok.”
Ez a bibliai idézet visszhangzik Robert Langdon, a Harvard jeles szimbólumkutatója fejében, amikor felébred egy kórházi ágyon, és nem tudja, hol van és hogy került oda. Arra a morbid tárgyra sincs magyarázata, amelyet a holmija közt eldugva találtak.

Langdon az életéért menekül egy őrült hajsza során Firenzén át, egy fiatal orvosnő, Sienna Brooks társaságában. Csak úgy szökhetnek meg ismeretlen üldözőik elől, hogy Langdon beveti ismereteit a történelmi homlokzatok mögött rejlő titkos átjárókról és ősi rejtelmekről.
Egyedül Dante sötét, monumentális remekének, a Pokolnak néhány sora vezérli őket, amelynek segítségével megfejthetik a reneszánsz legünnepeltebb műveinek – szobroknak, festményeknek és épületeknek – mélyén rejlő kódokat, hogy eljussanak egy kirakós játék megoldásához, melynek révén talán elháríthatják a világot fenyegető félelmetes veszélyt…
A történelem egyik leghátborzongatóbb irodalmi klasszikusa, a Pokol ihletésére született, és díszletei között játszódó mű Dan Brown eddigi legellenállhatatlanabb és leggondolatébresztőbb regénye; lélegzetelállító versenyfutás az idővel, amely már az első oldalon rabul ejti az olvasót, és el sem ereszti a befejezésig.

És szép lassan, vagy gyorsan (kinek kinek tetszés és ízlés szerint...) hamar eltávolodik az ígéretes jelzőtől.
Nem véletlen tartottam Brown könyveitől eddig. Nem nekem íródtak, az egész biztos. 
Végig az volt az érzésem, hogy olyan, mint egy menő akciófilm, lövöldözés meg minden... megvan a szerelmespár (lightosabb kiadásban) és csak Bruce Willis hiányzott. Mármint nem nekem, ugyanis nem vagyok akciófilm néző..., de el tudtam volna képzelni, hogy színrelép.
Maga a történet akár jól ki is lett volna találva, a sok, néha felesleges csavarral együtt is, csak valahogy elment mellettem a lényeg. Kevéssé izgultam, a szereplők se lettek szimpatikusak, igazából úgy senki.
Velencébe elég rég vágyódok, de nem éreztem olvasás közben, hogy én most azonnal indulni akarok (noha hajlamos vagyok a túllelkesedés ezen formájára...).
Mindent egybevetve valahol érdekes volt, de nem tudnám műfajilag meghatározni. Mert se nem szép-, se nem szórakoztató irodalom. 
A Da Vinci kódon még gondolkozok, egy utolsó esélyt talán még adok a kapcsolatunkank (többször kezdtem neki, többször nem értem a végére...).


A világ legrosszabb fajta magányossága az az elszigeteltség, amelyet az idéz elő, hogy félreértik az embert.

2013. december 8., vasárnap

Janikovszky Éva: Már óvodás vagyok

Amikor Dani először ment óvodába, nagyon örült annak, hogy már óvodába mehet, csak még annak nem tudott eléggé örülni, hogy ott is kell maradni.

Hogy miért is annyira szeretnivalók a Janikovszky könyvek? ..., mert nem csak az óvodával van így az ember...

Mert olyan könnyen a sajátunknak lehet érezni a történeteket. Mert egyszerűek, kedvesek és tiszták. Minden bennük van, ami jó. És ami nem jó is. Csak valahogy szépen csomagolva. Nem elrejtve. Egyszerűen az egész részeként. 

Olyan élethűek. Egy olyan élet másai, amit a szerethető oldaláról mutat be a szerző.

Rövid történetek. Igazából el se kezdődik a legtöbb és már vége is. És közben az első soroktól meghódítja az olvasót.

Mert olyan szépen tud írni a legapróbb részletekről is...

Mert szórakoztatóak. Mert kedvesek.

Mert nem lehet kinőni a történeteiből.

Mert egyszerűen jólesik olvasni.



2013. november 5., kedd

Szabó Magda: Álarcosbál

„Én nem szeretek – mondta Vida Erzsi, forgatta az ellenőrző könyvét és pityergett és mosolygott egyszerre –, én annyira nem szeretek tanulni!” „Nem is jó az – mondta Éva néni azonnal, és úgy nézett Vida Erzsire, mintha ő is gyerek volna még –, csak nem mondta neked valaki azt, hogy tanulni kellemes? Tudni jó, gyerekem, tanulni egyáltalán nem az, szaladgálni jó, moziba menni, énekelni, sétálni, olvasni… Tanulni nem. Dehogy! Csak éppen nem éri meg, ha az ember nem tanul. Nem érted? Nem éri meg, amibe kerül. Nincs arányban, mennyivel rosszabb nem tudni valamit, mint nem tanulni s kitenni magunkat annak, hogy nem értjük ezt a gyönyörű világot.”

Szerettem. Mert jó Szabó Magdát olvasni. Túl tudja az ember magát tenni az összes gyengéjén... igazából nincs túl sok, de ami van az az egész regényre kiterjed ( sokszor van az az érzése az embernek, mintha Megyeri tanárnő jól megnevelné az olvasókat is. Enyhén fogalmazva is, egyáltalán nem árnyalt formában tolódik az ember arcába az okítás...). De legtöbb esetben még ez sem zavaró. 
Feledteti a hangulat, feledteti a mese (, mert azért lássuk be, nem igazán élethű az események sorozata...), feledteti a sok sok jó és szép, amit szintén megkaptam. 
Szükség is van a lehető legtöbb szépre és jóra, hisz valaminek kell oldania a sorok között lapuló feszültséget. És megteszi.

A nyolcadikos Krisztina álarcosbálra készül: fontos nap ez az életében. Cigánylánynak öltözve, álarcosan és minden eddigi kötöttségtől szabadulva arra készül, megkéri feleségül kedves tanárnőjét édesapja számára… Krisztina árván nőtt fel, édesanyja a háború alatt meghalt, és tudja, hogy édesapja és a tanárnő szeretik egymást, csak a körülmények és a felnőttek érzékenysége megakadályozza kettőjük kapcsolatának kiteljesedését. A szerző egyéb könyveire is jellemző izgalmas fordulatok, plasztikusan megformált jellemek sora teszi élvezetessé ezt az újabb olvasói nemzedékek körében is sikeres lányregényt.

Remekül megszerkesztett könyv. Az álarcok, az egyes szám haramadik személy, a két oldalról való láttatás, a párbeszédek és a csak gondolatban megfogalmazott, ki nem mondott kockák... ezekből áll össze a teljes egész.

Néha az az érzésem, mikor Szabó Magdát olvasok, hogy ezt ismerem, ez olyan Szabó Magdás, hogy ugyanolyan, mint a tőle eddig olvasott többi könyv... és közben már azon töröm a fejem, hogy nekem kell tőle a következő is, hogy vajon van-e még sok ugyanilyen, hisz ez annyira nekemvaló! Olyan csodálatosan mesél mindenről. Egyszerűen, tisztán, szépen...

Az embernek, ha gyerek, annyi titka van, hát akkor mennyi lehet egy felnőttnek.

2013. november 4., hétfő

Alice Sebold: Komfortos mennyország

Nagyon jól tudtam, hogy az ötujjas kesztyű azt jelenti, hogy az ember felnőtt, az egyujjas pedig azt, hogy nem.                                                      







Susie tizennégy éves. Üldögél a kilátóban, a maga kis mennyországában, és visszaemlékezik a halálára. Susie-t megerőszakolta és meggyilkolta a szomszéd. Családja csak annyit tud, hogy eltűnt, és visszavárják. A rendőrség nyomoz. A szomszéd eltünteti a nyomokat. Az élet megy tovább.
A kérdés persze éppen ez: hogyan megy tovább? Hogyan birkózik meg két szülő a lánya elvesztésével? A tizenhárom éves húg a nővére hiányával? Megérti-e négyéves öccse, mit jelent az, hogy elment? És megbékél-e Susie azzal, hogy csak nézheti őket?
Csodálatos, felemelő könyv Sebold regénye, amely egy tizennégy éves kislány tiszta szemével figyeli a tragédiát és a gyógyulás folyamatát, az ő hangján kommentálja az emberek megmagyarázhatatlan viselkedését, és az ő bölcsességével veszi tudomásul, hogy csak úgy lehet itt a Földön élni, ha egy kicsit megtanulunk felejteni.
A mű az utóbbi évek talán legnagyobb amerikai bestsellere.

El kell fogadjam, hogy az amerikai bestsellerek nem biztos, hogy minden esetben nekem szólnak. Sőt, az utóbbi idők tapasztalatai alapján, inkább nem nekem szólnak. 
Lehet, hogy ez így rendben is van..., de ebben a könyben csalódtam. Annyi mindent vártam tőle...
Igazából végig rossz érzésem volt olvasás közben, a teljes egész alapján pedig, ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor az ízléstelen lenne.
És sajnálom.
* , mert fülszöveg alapján nagyon rég várólistás könyveim egyike volt...
* , mert úgy egészében nekem ezt a történetetet szeretnem kellett volna...
* , mert olyasmiről ír, amiről ha nem is esik jól olvasni senkinek, de meggyőződésem, hogy bármennyire lehangoló is legyen, szükséges...
* , mert tetszett a címe...
* , mert igazából meg se fordult a fejembe, hogy nekem ez a nagyon nem kategória is lehet...
Nem hiszem, hogy túl nagyok lettek volna az elvárásaim.
Nyomasztó volt a stílus, nyomasztó volt a szereplők viselkedése, nyomasztó volt, hogy igazából nem történt semmi a tragédia után, nyomasztó volt, hogy a Komfortos Menyországban is egyedül érzi magát az ember... a szerelmeskedő jelenet pedig azt hiszem a tűréshatáromon túl volt.
Apám íróasztalán volt egy kis üveggömb, abban lakott egy vörös-fehér csíkos sálas, hópelyhek közt topogó pingvin. Kislány koromban apám mindig az ölébe vett, és az üveggömbért nyúlt. Megforgatta, s aztán néztük, ahogy hull, kavarog a pingvin körül a hó. Megsajnáltam szegényt, amiért olyan magányos. Szóvá is tettem apámnak, de ő azt mondta: Sose féltsd, Susie, szép élete van. Egy tökéletes világba van bezárva.

2013. október 25., péntek

Békés Pál: Csikágó

Gangregény... A Regény.
Békés Pál csodálatosan fogalmaz. Jólesnek a szavai, a sorai...
A Csikágó a Keleti pályaudvar környékén játszódik, ám a gangregény egymásba fonódó szálai nem csupán a pesti Csikágó gangjainak, hanem az amerikai Chicago gengjeinek, szeszcsempészeinek világába is elvezetik az olvasót. 
A szereplők szerelmek, tragédiák, történelmi korfordulók dús szövevényében bukdácsolnak a fordulatos és gyakran ironikus kötet lapjain. 
Az ismerős, komor és mulatságos figurák a millenniumtól napjainkig lakják be a nyílegyenes utcákat, itt élnek és halnak a városrészben, mely a könyv helyszíne és főszereplője. 
A gangregény lapjain száz év repül el a Csikágó fölött. Meg egy bagoly.
Történet az emberi méltóságról, a veszteségekről, a szeretről. Egy világról, ami törékeny. Egy világról, ami eltörik. És úgy él bennem, mint amikor a színes festett üvegdarabokat összeragasztják. Mesés. És nemcsak...
Nem ismerem igazán a gangok világát. Budapestet se. De majd szeretném bejárni Csikágót.
Békés Pál Csikágóról: Nehezen tudom ma már elválasztani ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy mi az, ami valóban személyes és önéletrajzi, és mi az, ami fiktív, és színtisztán az irodalom világához tartozik. Összevegyülnek bennem. Kicsit olyan, mintha ezzel a könyvvel megírtam volna a magam személyes mitológiáját. Ugyanakkor persze azt gondolom, hogy ez nem személyes mitológia, hanem ennek a szűk, négy utca által határolt vidéknek a városi mitológiája. Másrészt úgy gondolom, hogy ebben a VII: kerületi szegletben azért ott van az egész, ott van a nagyváros, ott van Budapest, és egy áttételesebb módon az egész ország. Sőt, nem csak az egész ország, hiszen ahogy a csikágóiak szanaszét röpültek a világban, azonképpen ebbe a történetbe is bekapcsolódnak egészen távoli vidékek is. Tehát az egyik oldalon minden pontos és személyes élményekre épül, a másikon pedig semmi nem pontosan ugyanúgy szerepel ebben a könyvben, ahogy a valóságban történt, sorsokat fűztem össze, fiktív elemeket ötvöztem valóságos személyes történésekkel.

http://nol.hu/lap/hetvege/20100605-tejportestverekkel_a_csikagoban?ref=sso 

2013. október 17., csütörtök

Monica Murphy: One Week Girlfriend – Heti csaj

Áááá, nem is tudom, hogy hol kezdjem.
Megérdemeltem. Pont azt kaptam a könyvtől, amit a cím és a borító alapján várni lehet.
Ulpius adta ki és a New Adult sorozatuk része. Édes Istenem... az első könyvem az NA sorozatból szintén rosszul indult, de gondoltam Easy, szóval felülemelkedtem a könyv hiányosságain és a saját problémáimon vele szemben , mert úgy döntöttem (az eszemmel, nem a szívemmel), hogy megvan hozzá az a háttértötrténet, ami miatt érdemes legyen féltretenni a jó értelemben használt könyv-irodalom-sznobságomat.

És akkor a heti csajról, akit igazából Fable-nek hívnak. Nem egy bonyolult szereplő. De legalább nagymellű (ezt nem győzte a szerző eleget hangoztatni, tehát nem volt nehéz megjegyezni). Tőle csak a párja kevésbé bonyolult. A kigyúrt, izmos, tökéletes "pasi" (ez a szó is többször szerepelt a regényben, mint amennyit az ember szemének jóízlése elbír...). A többi szereplő is épp olyan, mint a 90es évek szappanoperáinak hősei... (lehet, hogy a mostani szappanoperáké is, de én kb. akkor néztem őket -nem véletlen ám...- tehát csak az tudott beugrani róluk). De igazából az egész történet olyan. A legjobb, hogy a csodaszép, de gonosz mostohaanya szerepét kibővítették a gaz csábítóval is. Hogy pedofil is, gondolom az a bővítés bónusza. Hogy a regény végén kiderül, hogy a halottnak hitt mostohatestvér nem is mostohatestvér, hanem saját gyerek, aki épp akkor halt meg, amikor ... erre pedig igazából már nem lehet mit írni.
Ami igazán kellemetlen, hogy a brazil szappanoperákban azért több bonyodalom van és nagyobb rejtélyek, nem csak a szereplők között, hanem a nézők előtt is... Itt az olvasóknak első pillanattól kezdve igazából tiszta volt a felállás. Ha nem tesszük magunkat hülyének, akkor úgy a negyedétől a főszereplőknek is. Ennek fényében pedig igazán egy tünemény volt végigolvasni..., de legalább hamar ment.
Nem volt benne igazából dráma. Nem, annak ellenére sem, hogy e mögé is igyekeztek egy nagyon mély, komoly és ütős, de inkább megdöbbentő, megbotránkozató témát begyömöszölni.

Nekem nincsenek illúzióim a világgal kapcsolatban, amelyikben élünk. Túl sokat láttam, túl sokat hallottam, tényleg sokszor túl sokat ebben és hasonló témákban... De őszintén írom, hogy Monte Cristo szigetén a kincsesbánya sokkal hihetőbb, mint ez a történet. És nem, egyáltalán nem azért, mert az ember szívesebben képzeli el a mesés szigetet... a regénynek egyetlen hiteles mozdulatát találtam (, amikor elkezdi az öklét a kormányhoz ütni, addig amíg az már fájdalmat okoz). A többi bárgyú és bugyuta.

A másik gondolat, ami megfogalmazódott bennem, hogy ezek lesznek a modern Romanak? De tényleg... ja, annnyi azért még mindig a Romanak mellett szól, hogy ott legalább szép a környezet és a szereplőkhöz, vagy hozzátartozóikhoz nem tartozik, muszáj az érdeklődést fenntartani alapon, valami deviáns viselkedési forma.
Abba szintén nem szeretnék belemenni és végiggondolni, hogy amennyiben mégis van igény rá, akkor miért van szüksége az embereknek arra, hogy egy alaptörténet mögött legyen valami beteges dolog?..., hogy a szerzők úgy érzik, hogy a közepes, vagy gyengébb történeteiket el kell adni valahogy, ok..., de hogy miért van erre tényleges kereslet..?

A pillecukor története akár kedves is lehetne, ha nem az lenne körülötte ami... bár az együgyü befejező levél azért a pillecukort is lehúzta.

A fülszövege (kommentár nélkül): Átmenetiség. Ezzel a szóval jellemezhetném az életemet az utóbbi néhány évben. Átmenetileg dolgozom, amíg meg nem szabadulok innen. Átmenetileg a kisöcsém anyukája vagyok, mivel anyánk szart sem törődik velünk. És átmeneti csajszi vagyok, mert könnyen megkaphat bárki. Legalábbis a pletyka szerint.
Most éppen Drew Callahan átmeneti csaja vagyok. Ő az egyetemi futballcsapat sztárja, és körülrajongják. Gyönyörű és édes srác – és rejtőzködőbb, mint én. Ő vezetett be engem ebbe a hamis világba, ahol láthatóan ki nem állhatnak engem. És ahol mindenki akar tőle valamit. Bár az egyetlen dolog, amit, úgy tűnik, ő akar, az…
Én vagyok.
Már nem tudom, mit higgyek. Csak azt tudom, hogy Drew-nak szüksége van rám. És én mellette akarok lenni.
Mindörökké.

... És igen. Vannak annyira elvetemültek, hogy lesz a könyvnek második része is. Gondolom ott majd teljes lesz a happyend. Azt hiszem, ki fog maradni az életemeből és egyelőre a New Adult könyveket is hanyagolni fogom egy ideig.

(és úgy érzem, hogy mindenképp meg kell jegyezzem, hogy nem vagyok eleve előítéletes... én Szepesi Niki első könyvét 5/4re értékeltem, akkor is, ha a másodiknál nem jutottam az első két oldalon túl...)

2013. október 15., kedd

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

– És őrizd meg az álmaidat! – kérte Miquel. – Soha nem tudhatod, mikor lesz szükséged rájuk.

Jókönyvazemberszeretiolvasniaszépsorokat.
 
Az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét.
És ez mennyire de mennyire igaz. 
Eszembe jutnak első olvasmányaim. A teljesség igénye nélkül: Brumi, Réka naplója, Tatárok a tengeren, A felnőttek idegesek, Juliska elbujdosása , Gőgös Kata a Mesés kötőkönyvből, Pitypang, Tutajos és Bütyök, Jutka a nagyvilágban, a sok sok és mégtöbb népmese... és igen, nálam Hiszkékenyke, aki csokit ültetett is sokszorolvasós volt. Deszerettemőket...

És nem lehet nem vágyni olvasás közben az Elfeledett Könyvek Temetőjébe. Ahogy Barcelonába is bármikot felülnék a kék villamosra a Tibidabo úton...

http://www.carlosruizzafon.co.uk/index.html, ahol olyasmiket lehet találni, mint a szerző különböző könyveihez tartozó zene. A legtöbbje csodálatos...:)

És akkor A szél árnyékáról...  Egy könyvről és sok könyvről szól. Két emberről és sok emberről. Barátságokról. Egy nagy szerelemről és sok nagy szerelemről. Az egyetlen szerelmekről.
– Valaki egyszer azt mondta, hogy amint azon kezdünk el gondolkodni, hogy szeretünk-e valakit, akár örökre le is mondhatunk róla – mondtam.

És miről még? Rejtéjekről. Mert minden titok annyit ér, amennyit azok az emberek jelentenek számunkra, akik elől rejtegetjük őket.
Egy igazából letűnt világról egy olyan korban, ami azóta szintén feledésbe merült. Kávéházakról, fekete fehér mozivásznakról, kalapokról, párbajról, a kikötőről... mesevilág komolyba, stílusosba öltözve.

Egyszerűen csak jólesett olvasni. Elbűvölt a hangulata. Mert a borús és sötét, felnőtteknek szóló mesében megmaradt valami kellemes, meleg, nemes, szép, jó... nem csak a mesék világába illő mindenjóhajóavége miatt.
– Amikor a világ szörnyetegnek fest le valakit, az vagy valóságos szent, vagy elhallgatják a mese másik felét.

És miről szól igazából ez a csoda?
A tízéves Daniel élete egy csapásra megváltozik, amikor egy hűvös hajnalon apja elviszi Barcelona szívébe, ahol az Elfeledett Könyvek Temetőjében felfedezi azt a regényt, mely döntő hatással lesz sorsára. A kötet titokzatos szerzőjének nyomait kutató fiú életében kalandos évek következnek. Minél több mindent tud meg Daniel a lenyűgöző könyv történetéről, annál inkább szaporodnak a rejtélyek. Különös módon élete minden fordulatát mintha a rajongásig szeretett könyvnek köszönhetné: az első szerelmet, a nagy kiábrándulást, új barátait és még inkább fenyegető ellenségeit, majd a szívét betöltő újabb nagy szerelmet. Az elveszettnek hitt könyv elfelejtett szerzőjének nyomdokain járva elszánt és veszélyes ellenfelekkel kell megküzdenie, mivel akadnak, akik bármire képesek azért, hogy a múlt sötét titkaira ne derüljön fény. A sodró lendületű epizódok váltakozó hangulatú sora sajátosan rabul ejtő kaleidoszkóppá válik: szenvedélyes romantikus jelenetek váltakoznak regénybe illően félelmetes fejezetekkel, melyek feszültségét vidám kópéságok oldják, és mindezek mögött kuszán húzódnak meg egy meghökkentően eredeti bűnügyi történet hálójának a szálai. 


És soha ne feledjük el: A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.

2013. október 10., csütörtök

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Látod, ez a baj a Paradicsommal. Nincs, ami jobban vonzaná a kígyót.

Ilyen tetszetős címmel, ennyire szép borítóval és nagyon ötletes formában (levelek, üzenetek, képeslapok, mailek), egy igazán jó alapsztorival: Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és egy életre szóló véd- és dacszövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve… A sors fura szerzet: újra és újra elválasztja egymástól Rosie-t és Alexet, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de az a varázslatos kötelék, ami összekötötte őket, életük minden öröme és bánata közepette megmarad.
Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e
mindent az igaz szerelemért? 

..., hogy lehetett mégis ezt annak összehozni, ami lett... igazán nem értem. Valami nagyon félresikerült. Vagy csak én vártam mást, mint amit kaptam.
Nem tudom. Az biztos, hogy valami könnyed, szórakoztatót akartam és közben nem volt se könnyed és hogy szórakoztató se, még túl lehetett volna élni, ha bosszantó, dühítő...vagy bármilyen érzelmet kiváltott volna az érdektelenségen és unalmon kívül.
Így azért nagyon kellemetlen volt.
Egy ideig tudtam mosolyogni a félreértéseken..., de ez úgy 40, 50 oldal után elmúlt és azért a 447. oldalig még elég sok volt, hogy ez így elég legyen... azon is gondolkoztam, hogy az elején is igazából a regény formája tetszett és kötött le.
Én tényleg szerettem volna szeretni és minden olyasmit érezni, ami végül elmaradt. Pedig volt Pitypang Szálló, gyerekkori legjobbarátokszerelem, ófej gyerekek, poénok és a végén a happyend..., de az egészet nem éreztem többnek egy rózsaszín vattacukorba csomagolt egyhangú világtól.
Úgy mindent összevetve: csalódás volt.

És hogy a végére legyen valami mégis szép is...
Rájöttem, hogy az otthon nem egy hely, hanem egy érzés.

2013. október 9., szerda

Ben Rice: Babó és Bigyó


 Az opál színének titkai nem az anyagában, hanem annak hiányaiban rejlik.
(Australian Geographic) 

                                                                    
Babó és Bigyó egy ausztrál kisváros láthatatlan lakói, csak az egyik ottani kislány képzeletében élnek. Villámhátnak hívják a várost, és opálbányászok lakják, akik a maguk módján szeretnivalók, de nem túl barátságosak. Az igazat megvallva földszagú, piszkos, bogaras, szűklátókörű, részegeskedő, alpári bunkók, akik áttetsző drágakövek után kutatnak egész életükben. Nem nehéz bennük magunkra ismernünk. Ahogy ezek a modortalan, esendő és nagyon is hús-vér emberek hajkurásszák a két láthatatlan, képzeletbeli barátot, Babót és Bigyót, úgy hajkurásszák a vicces, gyerekes mondatok a szomorú, mély mondanivalókat ebben a könyvben. A költészet csak egyetlen verscím erejéig bukkan föl, aminek megírására egy papagájával lakó, bolondos, kopasz veterán tesz ígéretet Babó és Bigyó keresését segítendő: „Gyertek haza, Áttetsző Barátaim!” Sajnos a vers nem hangzik el, csak a címe. De ettől még ez egy költői mese. Lírai történet egy hétköznapi kisfiú tárgyilagos előadásában.
Varró Dani fülszövege, összefoglalója erről a csodáról:)
Szépszomorú mese.
Mese az életről.
 
Mert igazából mindenkinek voltak/vannak képzeletbeli barátai...
Elbűvölő történet. Az a rövid, de nagyon fáj fajtából.
 
Nem tudom, hogy milyen lehet Villámháton élni. Villámháton mindenki ismert mindenkit. És úgy tűnt, egyesek még a senkit is jól ismerték. Babó és Bigyó tökéletesen illettek ebbe a kisvárosba.
 
És Ashmolnak igaza van. Igazából mindenkinek megvan a maga Babója és Bigyója. Nem csak az opálok földjén. És ez így teljesen rendben van. Onnan válik érdekessé a történet, hogy kinek mi az és hol van a határ, egyáltalán létezik- e olyan... és ki dönti el, hogy melyik láthatatlam dolog komoly, vagy komolytalan...
 
Hangulatos, stílusos, sok fájdalommal, sok üdeséggel és a sorok között megbújó őszinte szeretettel. Igen és mindez egyben.
 
Mert mind lököttek, akik nem tudják, mit jelent hinni valamiben, amit képtelenség látni, vagy olyasmit keresni, amit lehetetlen megtalálni.

2013. október 8., kedd

Douglas Coupland: A rágógumitolvaj

Apám egyik este hozott egy zacskó katonát, én meg alig bírtam magammal. Elkezdtem játszani velük, de aztán bejött anyám, hozta a telefont, leült, és azt mondta: „Jó, játszhatsz a katonákkal. De itt fogok ülni, és ahányszor egy meghal vagy megsebesül, felhívom az anyukáját. Mehet? Egy, kettő, három, játék…”
Érdekesnek tűnt a cím, tetszett a borító és felkeltette érdeklődésemet a fülszöveg:
Te is ki akarsz szállni? Gyakran szeretnél másvalaki lenni, bárki, csak ne az, aki vagy?” – kérdezi Roger a naplójában, mert neki aztán tényleg van oka, hogy elege legyen önmagából.  Negyvenhárom évesen egy írószer-nagyáruházban dolgozik, rakosgatja a tollakat és a nyomtatópapírokat, vedeli a vodkát, és csak úgy csöpög belőle a bánat, mert valahol, valamikor nagyon elronthatott valamit az életében…
De egyszer csak elkezdi olvasni a naplóját egy munkatársa, Bethany, a „halott lány”. Aki persze nem halott, csak úgy öltözik, mintha az volna. Vagy mintha szeretne meghalni: fekete cuccok, fekete rúzs, fehérre festett arc.
Roger és Bethany barátok lesznek, pedig csak egymás naplóját olvassák: különös, keserű gondolataikat az életről, amelyben mindenki kész katasztrófa. S most, hogy van végre olvasója, Roger elkezdi írni régóta tervezett regényét, a Kesztyűk tavá-t: egy öregedő író történetét, aki a feleségével együtt vedeli a whiskyt, és csak úgy csöpög belőle a bánat. Meg egy fiatal íróét, akinek a készülő könyve egy írószer-nagyáruházban játszódik…
Szomorú, kegyetlenül szomorú komédia Coupland új könyve, melynek minden alakja úgy él, olyan elevenen jelenik meg előttünk, hogy pontosan érezhetjük: ez a mostani életünk álcázott halál. „Talán te is változtatni akarnál azon, aki vagy? Alakítsunk egy klubot?”
 
A hihetetlen lehangoló és a morbidan vicces között van valahol. Félúton, vagy épp ahhoz az oldalhoz közelebb, amelyikhez az olvasó hangulata.
Emlékszem, általánosban egyszer mentem hazafelé, és egy kocsi belerohant a cseresznyefába, aminek minden virága egyszerre lehullott. Most ez vagyok én.
A Kesztyűk tava, regény a regényben, egyértelműen a mű legerősebb része. Nagyon tetszett. Szerettem mind a négy főszereplőt. És az egy mellék is stílusos volt.
És néhol igaz, hogy nevettem, de ugyanakkor nagyon tudott fájni is.
Az álmok nem válnak valóra. Az álmok meghalnak. Az álmok kompromittálódnak. Az álmok végül metadont árulnak egy bokszban az Olive Garden végében. Az álmok léprákot kapnak.
Tim Burton Rímbörtöne jutott róla eszembe.
Az egész egyben pedig annyira inetnzíven volt dermesztő, hogy az ember olvasás közben nagyon megszereti a saját életét. még akkor is, ha előtte nem gondolkozott volna feltétlenül ilyen szeret, nem szeret dobozokban...
Volt egy flúgos belga srác abban a koszlott párizsi hostelben, aki azt mondogatta, hogy mindnyájan két világban élünk egyszerre: a való világban meg a vége-világban.
 
Don't happy, be worry. Hopp, fordítva.

2013. október 6., vasárnap

Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja

Azt hiszem, az ember nem arra született, hogy ilyen könnyen elérje a boldogságot! A boldogság olyan, mint az elvarázsolt szigetek palotái, amelyeknek kapuit sárkányok őrzik. Harcolni kell érte, hogy meghódítsuk…

Csodálatos alkotás. Minden apró részlet a helyén.
Szereplők, történet, helyszín bemutatása, korrajz. Egyszerűen szerettem olvasni.
Különleges világ volt, tele förtelemmel és jósággal, szeretettel és gyűlölettel.

Felülmúlhatatlanul romantikus Monte Cristo grófjának története: az angyalian tiszta Edmond Dantest rosszakarói If várának börtönébe juttatják, ott élőhalottként teng hosszú évekig, ám egy rabtárs nagylelkűsége kiszabadítja, sőt gazdaggá teszi, ő pedig ördögi bosszút áll a gonoszokon.

Sokszor volt olyan érzésem, hogy színházi jelenetek pörögnek a szemem előtt. Láttam a díszletet, az emberek mozdulatait, hallottam a szereplőket, a párbeszédeket és a párbeszédeken túl is...
És Jókai regényei is eszembe jutottak.  Többször is. Stílus miatt, hangulat miatt... Olyan rég olvastam őket, pedig a legtöbbet nagyon szerettem. Őt is fel kellene keressem.:)
És olyan szépen fogalmaz Dumas, hogy én ilyen szépen csomagolva a semmit is napokon át tudnám olvasni...
Következő könyvem pedig Az ezeregyéjszaka meséi lesznek, ez egész biztos. Szinbád miatt is, a keleti varázs miatt is...

– Zavartalan boldogság nincs ezen a világon! – sóhajtotta Andrea keservesen.

2013. szeptember 29., vasárnap

Leiner Laura: Szent Johanna Gimi

– Az egész nyolcadik évfolyamban azzal csúfoltak, hogy magángimibe csak nyomik járnak – mondtam, mire anyu végre felnézett.
– Ez nem igaz! Apád is magángimnáziumba járt! – érvelt, mire mindketten átnéztünk a konyhapulton, a nappaliban ülő apu irányába. – Jó, ez nem volt jó példa – rázta meg a fejét anyu némi töprengés után.


Kezdet:
Új magyar ifjúsági könyvsorozat nyolc kötetben a nagyon tehetséges fiatal szerző tollából! Ha elkezded, biztosan nem tudod majd letenni!!! Tuti, hogy függővé válsz! Egy sorozat a való életről. Egy sorozat, amely itt és most játszódik. Egy gimi, ahová mindenki szívesen járna. Srácok, akik olyanok, mint te és mégis mások. A történet rólad is szól!


Valahogy így kezdődött, ezzel vette kezdetét az őrület. :) A sorozat. A SZJG világ. Reni és Cortez kalandjai. Mert a fennti állításokat a fülszövegből szét lehet ám cincálni, akár egyesével, akár egészében. Csak épp semmi értelme... :)  
Első gondolatom olvasás után az volt, hogy én szeretem a naplókat (igen, Bartha Zoltán Réka naplóján nőttem fel:)). Az olyan lazákat és könnyedeket, mint amilyen ez, pedig különösen. 

Az a bizonyos szeptember 8.-a:
Elfordítottam a fejem, hogy odanézzek, és akkor… És akkor történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen Ádámot, Cortezt. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj lehajtanom a fejem és úgy tenni, mintha csinálnék valamit, máskülönben elárulom magam. Deszkás cipőt, farmert és bő fazonú, fehér pólót viselt, fél vállán hanyagul lógott a hátizsákja, másik kezében a gördeszkáját tartotta. Összevissza meredező haja csak látszólag állt szerteszét, egyébként gondosan megcsinálta, és pont úgy nézett ki, ahogy kell, és ahogy jól áll neki.

És a kedvenc idézet::)
Cortez korepetálása: 5/1 – dühös vagyok rá.
Cortez beszólása: 5/1 – nagyon dühös vagyok rá.
Cortez angol súgása: 5/1 – akkor is dühös vagyok rá.
Cortez: 5/1 – most nagyon nem szeretem.
Mr. Darcy: – 5/5 – most inkább őt szeretem.


Együtt:
Kilencedik második félévében az iskolai élet ezerrel pezseg: farsangi bál, Valentin-hét, Valentin-napi bál, tavaszköszöntő buli, osztálykirándulás és még sok minden más… Az osztályközösség eközben egyre jobban összekovácsolódik.
Reni érdeklődése Cortez iránt szerelemmé változik; vágyakozás, reménykedés, féltékenység, csalódás, aztán ismét reménykedés között őrlődik, mert a fiú viselkedése egyáltalán nem egyértelmű…
 

Jaj dehogynem egyértelmű:)  Amennyiben esetleg mégsem, akkor az azért van, mert középiskolás korában az ember szereti túlbonyolítani a helyzeteket. És néha ez bár bosszantó, de közben egész biztos így van ez rendjén:)
 
Böszörményi Gyula: „Se varázslók, se boszorkányok, se vámpírok nem lakoznak e könyv lapjain, és mégis csupa varázslat, bűbáj és hátborzongatás, mert ha olvasni kezded, olyan érzésed támad, mintha tükörbe… varázstükörbe néznél!”

Jól kitalált történet, nagyon klassz és jól felépített karakterekkel, sok mosoly, bonyodalom, sok poén. Valahol itt már érzi az ember, hogy igazán addiktá lehet válni tőle...:)

..., mert poénos:
Anyu palacsintát sütött, és amikor beléptem a konyhába, éppen feldobott egyet, aztán vártuk, hogy leessen. Nem esett le.
– Hozom a létrát – vonta meg a vállát.


..., mert tele van a gimis élet nagy drámáival:
Hátba szúrsz – jelentettem ki szomorúan.
– Miért tenném? Elölről se esne nehezemre, hátulról meg még élvezet sincs benne.


És igen. Mert a tini-szerelem nem mindig logikus, ugyanis nem az a dolga:)
– Reni, kihasznál…
– Önként vállaltam.
– Naiv vagy.
– Valakinek naivnak is kell lennie – vontam meg a vállam, mire Arnold mosolyogva csóválta a fejét.
– A végén sírni fogsz.
– Majd abbahagyom – tártam szét a karom.


... néha fáj
Állítólag nincs iskolai buli összetört szívek nélkül.

..., néha sokpillangós...  ..., néha tele van félreértésekkel:
– Te jó ég! – suttogtam elképedve. – Az nem te voltál.
– Te jó ég! – nézett rám Cortez dühösen. Egy pillanatig azt hittem egyre gondolunk. Hamar kiderült, hogy nem – Valakinek ugyanolyan pulcsija van, mint nekem???



Egyedül: 
Reni alig várja, hogy a nyári szünet után viszontláthassa osztálytársait, és persze főleg Cortezt… Tizedik első félévében azonban egyre több problémával kell megküzdenie: Arnold külön utakon jár, Virág szerelmes lesz (és ezúttal nem egy tinibálványba), Kinga újabb és újabb mániákkal áll elő, na és Cortez…
Mindeközben továbbra is pörög az élet a Szent Johannában: új kihívások, új események és új balhék követik egymást…

Első olvasatra egyértelműen a mélypont volt.  Sokminden bosszantott, valami energiavámpír érzését keltette és a könyv nagyrésze otromba volt. 
Sokadik olvasásra azért már könnyebb volt elfogadni. Talán azért, mert a filmekben sem szeretem a happy end előtti bonyodalmas részt (igen, épp azt, ami a tulajdonképpeni lényeget adja, de mindegy…). Ez már csak így van.
Ami még érdekes,hogy az írónő (, mint utólag a Kalauzból kiderült) ezt szerette a legjobban.:) 
Azért nem volt ám kedvenc jelenetektől mentes ez a kötet sem. Erről úgy egészében gondoskodott a társaság...:)

Kinga:
– Adomány? – vonta fel a szemöldökét Kinga.
– Az NBL kártyákat annak szántam – közölte Cortez.
– Kevés – tárta szét a karját Kinga.
– Mi kell még?
– Személyesebb. Amiért ölni tudnának a suliban.
– Mondjuk, egy póló? – kérdezte Cortez elég fura arckifejezéssel. Kinga szeme felragyogott.
– Óriási! Sőt, add, ami rajtad van!
– Mivan? – röhögte el magát Cortez hitetlenül.
– Ez az! – csettintett Kinga. – A suliban a lányok egymásra licitálnának egy pólódért, ami volt rajtad! Add ide!
– Te beteg vagy! – rázta a fejét Cortez. Kinga elindult felé, ezért Cortez hátrálni kezdett.
– Mi az? Rágózol? Köpd ki, ebbe a zsepibe! – matatott Kinga a zsebében, és előhúzott egy csomag pézsét.


Virág:
– És mégis mit jelent a kettőspont utáni p betű?
Virág a tanárra nézett, majd kinyújtotta oldalra a nyelvét.


Mert van az úgy, hogy az ember egyedül érzi magát a gimiben...
Viki bakancsba tűrt csőfarmert viselt mintás pólóval és menő dzsekivel, haja a vállára omlott, szemfestéke kifogástalanul füstös, és kiegészítőként Cortezt ölelte át. Mint punk Barbie és deszkás Ken. Gyönyörű összkép, én meg majd megkeresem valahol az egómat.
(…)
Ahogy Kinga odaszökkent, Olivér felkapta, erősen megölelte, és még meg is pörgette. Idilli jelenet. Lovas Barbie és lovas Ken. Ja, és ha már itt tartunk, Dorián egymagában lézengett a közönség között, amikor pedig meglátott minket, céltudatosan felénk (illetve Virág felé) indult.
(…)
Ahogy néztem a két fekete ruhás, halálfejes kiegészítőkkel teleaggatott alakot, megállapítottam, hogy kétségtelenül ők emó Barbie és emó Ken. Klassz.
(…)
Elnéztem őket, Ricsi a saját, laza stílusában, földre lógó, letaposott farmer, bő póló, kapucnis pulcsi. Edina csinos csizmában, kardigánban és szoknyában. Hm. Pláza Barbie és raszta Ken. :)


A szileszteri csók..., ami mindent megváltoztat és közben minden marad a régiben...:
Cortez halványan elmosolyodott, aztán megölelt. Mínusz ezer fok, sírás, reszketés, várakozó taxis, eltűnt Virág, őt kereső Ricsi, úton lévő apu… ez mind eltörpült egy pillanatra, mert a gyomromban hibernálódott lepkék egyszer csak felébredtek és vadul csapkodni kezdtek. Cortez átölelt, közben megsimította a hajam, én pedig a pulcsiját összekönnyezve (!) néztem a távolban fellőtt tűzijátékot. Biztos, hogy borzalmasan fáztam, de már nem nagyon éreztem.
Aztán. Aztán olyasmi történt, ami jogosan kerül be életem legvitatottabb, legérthetetlenebb és legdöbbenetesebb eseményei közé. Még mindig nem tudom pontosan, hogy volt, de megpróbálom figyelmen kívül hagyni azt a fura érzést a mellkasomban és koncentrálni a pontos leírásra. Cortez megsimította a hajam, aztán kicsit eltolt magától, hogy lássa az arcom. Emlékszem, még egyszer megtöröltem a szemem, és utána ránéztem. Fél kezével még mindig átkarolt, és óvatosan maga felé húzott. A döbbenettől reagálni sem tudtam, de amikor egy pillanatra megállt, várva, hogy mit szólok a dologhoz, és a szemembe nézett, én hajoltam közelebb hozzá. Megcsókolt! Te jó ég! Ott álltunk, szétfagyva, petárdazajjal körülvéve, az eget betöltő tűzijátékok alatt, és megcsókolt! Hihetetlen volt és fura, és hirtelen, de közben pedig csodálatos és elképesztő, és nem is értettem az egészet, aztán már véget is ért. Ugyanis Ricsi kiáltott ránk messziről, valami olyasmit, hogy sehol nem találja Virágot, mi pedig egy pillanat alatt elléptünk egymástól.


Bizony bizony, lehull lassan a lepella:)
– Neményi, fontoskodd arrébb magad, mert útban vagy – nézett maga elé Cortez ott, ahol Arnold elzárta a padok közti utat.
– Parancsolj, most már nem vagyok útban – lépett félre Arnold, szabadon hagyva a kijáratot. Cortez komoly arccal a szemébe nézett.
– Még mindig útban vagy – mondta, és kiment a teremből.

Barátok:
Reni és Virág ismét nagyon jó barátok a nagy konfliktus után. Virág nemcsak Doriánnal szakított, hanem emós külsejével is: mostantól vidám cuccokban jár, és még a szemüvegét is hajlandó hordani.
Reni igyekszik kihasználni minden percet, amit Arnolddal tölthet, ám Cortez ezt egyáltalán nem nézi jó szemmel, ezért a két fiú között egyre nő a feszültség…
Mindezek mellett fontos szerepet kap még a második félévben egy mangakiállítás, Ricsi új robogója, Cortez nagymamája, egy éjszaka a Balaton-parton és az iskolai könyvtár…
Az osztály továbbra is a „legbalhésabb” társaság az iskolában, és a tanulásban sem jeleskednek. A sok panasz miatt még a nyár eleji párizsi csereutazás is veszélybe kerül…

A Jelenete egyértelműen a szülői alatt megesett motorozás volt:)

Maradt a sorozat védjegyévé vált humor:
– És mennyit eszik? – méregette Zsolti a járművet, mintha csak értene hozzá.
– Mittudom' én – vonta meg a vállát Ricsi.
– Jó, mert egyébként nem érdekel, csak szoktak ilyet kérdezni – tette hozzá Zsolti.


Maradt a gimisben nyomjuk szerelmi piszkálódás:)
Reni üzenete: Nem szoktam bénázni.
Cortez üzenete: Aha. Láttalak infón. Te vagy az, aki a google toolbarba beírod, hogy google.hu :DDD
Reni üzenete: Az egyszer volt!!!
Cortez üzenete: :)
Reni üzenete: :)


Mert néha???... soha nem könnyű kamasznak lenni...
Amióta anyunak elmondtam, hogy Arnold jóformán szerelmet vallott nekem, anyu azóta reméli, hogy egyszer mégis ő lesz a barátom. A szülők álma egy Arnold típusú fiú a lányuknak. A lányok álma azonban mindig a Cortez-féle srác. Ez van, az élet nem fair, és rengeteg a mazochista.

Mert néha majdnem kiderülnek a titkok:)
Reggel Virág a kapunkban ácsorgott, és ahogy kiértem, azonnal felcsillant a szeme.
– Ijjj, Reni, ne tudd meg, mi történt este – kezdte, én pedig levegőt sem mertem venni, mert azt hittem, most elmondja… Tévedtem. – Miután megsétáltattam R. P-t és mentem volna be a kapun, R. P. ugatni kezdte az utcát, én meg odanéztem, és láttam valamit egy pillanatra, és úúú, rájöttem, hogy mi volt az! – hadarta izgatottan, mire elfehéredtem. Virág meglátta, hogy Kingával kémkedünk utána!? Jaj, ne!!!
– Micsoda? – kérdeztem vékony hangon.
– Voldemort! – jelentette ki komolyan. Pár másodpercig bámultam rá, aztán kitört belőlem a nevetés. Oké, Virág nem túl okos lány, na de Voldemort a Harry Potterből? :)

És a sorozat zenéje, egyértelműen:)

Remény:
Új tanév, új osztálytárs, új konfliktusok, új és régi barátságok, új és régi szerelmek…
A 11/B-ben továbbra is „zajlik az élet”, miközben többek között az is kiderül, hogy mi történt a párizsi csereutazáson, hogy kicsoda Jérome és Benoit, és vajon ki lopja Dave személyiségét, hogy miért veszélyes a Gomba, hogy Zsák kibe lesz szerelmes és Cortez miért törli ki az összes ismerősét a Facebookon…
Na és persze, hogy Reni kitől kapta a nyakláncot meg a gyűrűt…
Reninek is újabb kihívásokkal kell szembenéznie, de úgy tűnik, egyre jobban felnő hozzájuk…


Itt kezdtem úgy igazán, de nagyon megszeretni. A könyvet, a szereplőket, a történetet...:) Mert megvan benne minden, ami egy jó könyvben benne kell legyen.

A Jelenet:
…Az udvarra vezető ajtó hirtelen kivágódott mögöttünk, mire mind megfordultunk. Cortez kirontott az ajtón, ami erősen visszacsapódott. Lélegzet-visszafojtva néztem rá. Az ajtóban állt, homlokába hulló sötét tincsei alól fürkészve nézett, és csak ennyit kérdezett:
– Melyik szeptember 8?
Tudtam miért kérdezi. A levelemben ezt a dátumot említettem arra vonatkozóan, hogy totál beleestem.
– Kilencedikben – mondtam halkan.
Cortez hitetlenül elmosolyodott, megindult felém, és abban a pillanatban gondolkodás nélkül én is odaléptem hozzá. Körülbelül fél lépésnyire tőle megálltam, ő pedig megragadta a karom, és határozott mozdulattal magához húzott. Nem tudom, hogy ő csókolt-e meg engem vagy én őt, esetleg egyszerre történt. Nem ez a lényeg. A gyomromban lévő valamennyi pillangó felébredt, és vadul csapkodni kezdett, miközben a mellkasom úgy hullámzott, hogy alig álltam a lábamon. Forgott velem az egész világ, és végig azt kívántam, hogy soha ne érjen véget. Mintha csak megérezte volna a gondolatom, Cortez továbbra sem engedett el, hanem többször, egymás után megcsókolt, én pedig alig kaptam levegőt, és a boldogságtól majd szétrobbantam. Végül a homlokát az enyémnek támasztotta, és két keze közé fogta az arcomat.
– Mennem kell – suttogta.
– Tudom – fúrtam bele a tekintetem az övébe.
– Megvársz? – kérdezte halkan.
– Két és fél éve mást sem csinálok – feleltem, mire lehunyta a szemét, és újra megcsókolt.


Amikor már együtt vannak...
Elengedte a karom, a táskájában kotorászott, aztán kivett belőle egy barna zacskót, és felém nyújtotta.
– Már kaptam ajándékot – tiltakoztam. – A Capa-albumot.
– Ez csak szuvenír – mondta, én pedig boldogan belelestem a kis alakú zacskóba. Volt egy pár könyvjelző benne (nem felejtette el, hogy gyűjtöm) meg egy könyv. Kérdőn pillantottam a borítóra. Catcher in the Rye.
– Zabhegyező – segített ki. – Tudom, hogy megvan és olvastad már… De talán egyszer összekapod magad angolból, és elolvasod eredeti nyelven is. Azért úgy az igazi – gúnyolódott elképesztően szép mosollyal, én meg döbbenten néztem vissza.
– Te olvastad a Zabhegyezőt? – torpantam meg.
– Reni, néha komolyan úgy nézel rám, mintha azt hinnéd, nem tudok olvasni – röhögött.
– Nem, dehogy – sütöttem le a szemem zavartan. – Csak nem tudtam. Sose mondtad.
– Sose kérdezted – vágta rá mosolyogva.
– És tetszett? – érdeklődtem. Cortez elhúzta a száját.
– Nem különösebben. De egy évet New Yorkban jártam suliba a Szent Johanna előtt. Ott mindenki Holdennek képzeli magát egy kicsit – magyarázta, én pedig ámultan hallgattam. Rá kellett döbbennem, hogy szinte semmit nem tudok róla, ami hirtelen kínosan érintett.
– És szerinted… „mi történik a kacsákkal télen, amikor befagy a tó vize”? – mosolyodtam el.
– Majd egyszer megnézed – ölelte át a vállam, magához húzott, és nyomott egy puszit a homlokomra. Ha létezik egy tízes skála a boldogság mérésére, abban a pillanatban tuti, hogy kiütöttem.


Az elmaradhatatlan humor, ami annyira jelemző Laurára:
– Beülhetek a Télapó ölébe? – kérdezte Móni vigyorogva Zsoltitól, ahogy odalépett hozzánk.
– Vert már pofán krampusz? – kérdezett vissza Kinga reflexből.


... és Zsoltira:)
– Nézzük, Nagy Zsolt mit szeretne elérni az életben – olvasott bele. Aztán unottan felnézett. – A buszt.

...és az egész társaságra igazából:
Zsolti biccentett, aztán hitetlenül Kingára meredt.
– Te betörted az orrát?
– Be – bólintott Kinga még mindig fújtatva.
Zsolti büszkén átölelte, mire mind felröhögtünk
.

Amikor a humor átmegy abszurdba...
– Szerinted… – kérdezte Ricsi a barátnőjét nézve, miközben egy darab perecet dobott a szájába – mennyi esély van rá, hogy kiszedjük onnan?
– Hát – húztam el a számat. Virág éppen felemelte a kecskét, és közölte, hogy „márpedig ő ezt most megtartja”. – Húzós lesz – feleltem végül.
– Sejtettem. Emó, meg fog harapni! – kiáltotta. Virág csillogó szemmel nézett felénk.
– Dehogy! Tök jó fej!
– Virág, tedd le a kecskét! – förmedt rá Kinga. Lefényképeztem őket, közben meg azon agyaltam, hogy ez a mondat igen ritkán hangzik el. Normál esetben.


A cinizmus és az irónia.
– Ha nem foglalkoztatná, akkor nem bökdösne…
– Mit csinál? – csodálkoztam el.
– A Facebookon. Akárhányszor bekapcsolom a gépem, állandóan ott van, hogy megbökött.
– Ez valami modern formája a tetszésnyilvánításnak? – kérdeztem. Kinga lenézett a kezemben tartott könyvre. [Jane Eyre]
– Persze, Renáta, olvass még pár ilyen regényt, aztán csak megérem, hogy hintóval jössz suliba – alázott le totálisan.


És akkor A Jelenet után folytatódjon a szerelmi szálas rész.
A féltékenység:
– Hát te ki vagy? – kérdezte [Gomba], rám villantva amúgy igen szép mosolyát. Zavartan megtekertem az egyik hajtincsem, és már válaszolni akartam, de Ricsi megelőzött.
– Nem – mondta egyszerűen. Elkerekedett szemmel kapkodtam a fejem. Mi van?
– Csak azt akartam kérdezni… – próbálkozott tovább a srác.
– Nem – ismételte Ricsi nyugodtan.
A fiú összehúzta a szemöldökét, és kérdőn méregetett, aztán látva, hogy Ricsi felkészült a harmadik „nem” kimondására is, inkább visszament a dobokhoz.
– Ez mi volt? – kérdeztem totálisan ledöbbenve.
– Semmi – vonogatta a vállát.
– Ricsi, tudok vigyázni magamra, és hidd el, egyedül is képes vagyok válaszolni egy „ki vagy” kérdésre – nevettem el magam kínosan.
– Tudom. Nem is miattad küldtem el – közölte a szemembe nézve, miközben feltápászkodott, és minden magyarázat nélkül ott hagyott. Hosszú percekig pislogtam értetlenül. Na, most pontosan MI VAN??? Csupa nagybetűvel.
(…)
Akkor, gondoltam köszönés nélkül távozom, de hirtelen találkozott a tekintetem a doboséval. Egy pillanatig haboztam, végül intettem neki, mire mosolyogva biccentett. Aztán elrontotta az ütemet, ami miatt Ricsiék leálltak, és kérdőn felé néztek. Juj. Elnevettem magam, és mivel hirtelen csend lett, megköszörültem a torkom.
– Sziasztok – szóltam úgy általánosságban, még mindig mosolyogva.
– Menj már, mielőtt elfelejtem a következő számot is – röhögött felém Gomba a fejét ingatva, és úgy láttam, tökre zavarban van.
– Oké – tettem fel a kezem, és tudtam, rákvörös a fejem, ugyanis mindenki engem nézett. Ricsi felvont szemöldökkel bámult rám, Virág elhúzta a száját és motyogott valamit, Kinga kapkodta a fejét köztem és a dobos között, Zsolti értetlenül meredt felém, Cortez pedig… A dobost nézte, szeme csak úgy izzott a dühtől, közben meg fél kézzel idegesen markolászta a csocsórudat. Ööö, ideje volt indulnom.


A közeledés:
A ragyogó napsütésbe kiérve ösztönösen hunyorogtam, majd megtorpantam. Ültek a padomon. Kissé megremegett a térdem, de azért erőt vettem magamon, és továbbmentem. 
– Te mit csinálsz itt? – kérdeztem Cortezt, aki a pad támláján ült, és ölébe ejtett kezében tartotta a zenelejátszóját. 
– Ülök – felelte olyan stílusban, mintha ez azért elég egyértelmű lenne. Jó, tényleg az volt, a vak is láthatta, csak éppen…
– Miért itt? – kérdeztem cseppet sem kedvesen.
– Tudtommal már nem foglalt ez a hely – nézett mélyen a szemembe, nekem pedig felkeltek a pillangók a gyomromban, és úgy döntöttek, hogy egységes erővel próbálnak kiszabadulni. 


A valóság a felszín mögött:
A zeneválasztás nem az volt, amire számítottam, se punk, se ska, de még csak nem is pörgős. Gary Jules Mad World című dala indult el, és az első képen Cortez látszott, nagyon régen. A felvétel Amerikában készült, ebben biztos voltam. Fura volt látni gyerekként, úgyhogy kissé elmosolyodtam, és próbáltam elvonatkoztatni a szomorú zenétől. De nem tudtam. A fotó eltűnt, és innentől kezdve egy fotón sem szerepelt Cortez. A váltakozó képek sokkoltak, és azon kaptam magam, hogy nem tudom levenni a szemem a tévéről. Egymás után városok villantak be, New York és talán Los Angeles, aztán Budapest, majd megint valami hely Kaliforniában. Az itthoni házuk, ahol a nagyszüleivel él, majd a kinti, ahol a szülei laknak. A következő kép reptéri érkezés/indulás tábla. Aztán a repülő ablakából készült felvétel, amin csak a fehér felhőtakaró látszik. Majd a felbontott reptéri kaja. Egy autópálya a szélvédőn keresztül. Aztán ismét Budapest, a ferihegyi út. Aztán nyeltem egy nagyot, mert amikor a dal a „happy birthday” részhez ért, egy print screen-nel lementett kép villant be, a skype-ról. A szülei a kis képernyő ablakában látszottak. Ezt a fotót a Szent Johanna épülete váltotta, majd következett néhány felvétel, szintén utazásról. Konkrétan fojtogatott a videó hangulata, aztán csak bámultam az utolsó képkockát. Cortez Facebook-profilja volt. A kép mentésekor a falán pár másodperce posztoltak, 14 üzenete jött és 21 barát felkérése. Aztán mindez elsötétült, véget ért a szám.
Mindannyian némán néztük a tévét, pedig már nem ment semmi.


A dráma...
– Tudod, mit? – túrt bele idegesen a hajába. – Menj a francba! De komolyan – mondta ki kíméletlenül, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá, miközben egy óriási, kövér könnycsepp gördült végig az arcomon.
– Cortez, ne csináld ezt – szipogtam rémülten. Éreztem, hogy folyik le a festék a szememből.
– Ne velem szórakozz. Mindent megtettem, hogy megfeleljek neked. Kevés? Jó. Remélem, találsz egy eszelős tekintetű bölcsészt, akivel olyan rohadtul egy hullámhosszon vagy – vágta a fejemhez megalázóan. – Vagy ha nincs olyan, találj ki magadnak egyet! – tette hozzá, aztán keserűen mosolyogva elsétált. Pislogás nélkül néztem, ahogy becsukódik az épületbe vezető ajtó, aztán olyan érzésem támadt, mintha ráültek volna a mellkasomra. Lehuppantam a földre, ügyet sem vetve arra, hogy mennyire hideg, a tenyerembe temettem az arcom, és kitört belőlem a zokogás.


... a dráma folytatódik:
Kínosan elmosolyodtam, és hitetlenül megráztam a fejem. Annyira megalázó volt,
hogy majdnem elsírtam magam.
– Oké – bólintottam, lenyelve a könnyeimet – most jött el az a pillanat, hogy – néztem mélyen a szemébe – te menj a francba!


Ám szerencsére megkerül a levél (lásd Kalauz) és akkor máris ott tartunk, ahol kezdtem. A rész Jeleneténél:)

Szeretnivaló, pörgős, kedves, menő, laza.

                         
Ketten:
December 20-a Reni életének legboldogabb napja, és ettől kezdve minden megváltozik.
De vajon csak jó értelemben? Vajon meddig tart a váratlanul jött boldogság? És Reninek sikerül-e nemcsak megszerezni, de meg is tartani Cortezt? Mi mindennel kell megküzdenie a saját félelmein, gátlásain kívül? Hisz Cortez a suli legmenőbb sráca, mindenki rajong érte, Reni viszont, legalábbis a saját megítélése és persze Kinga szerint, a „nyomik” táborát erősíti…
A 11. osztály 2. féléve is tele van izgalmakkal, akárcsak a korábbiak: Dave például élete eddigi legnagyobb próbatételén megy keresztül, Kinga még önmagát is felülmúlja egy diszkóban, Corteznek iskolapszichológushoz kell járnia, Viki „kiborítja a bilit”, Reninek pedig váratlan vendég érkezik a születésnapjára…


Egyértelmű best jelenete A szerelmi vallomás:)
Arra kaptam fel a fejem, hogy mindenki füttyögni és tapsolni kezd, és körülöttem mindenki felfele néz.
– Mi az? – kérdeztem, és megkértem Bálintot, kicsit álljon arrébb, hogy lássam, amit a többiek. Aztán összeráncolt szemmel néztem a termünk felé, ahol Cortez kinyitotta az ablakot és… Úristen. Akkor már a szám elé kaptam a kezem, ügyet sem vetve arra, hogy a forrócsokim leesett, és kiömölve mély, barna lyukat vájt a hóba.
Cortez belekapaszkodott az ablakkeretbe, majd fölpattant egy padra, és kiállt az ablakba! Mindenki döbbenten nézte, Ricsi vigyorogva bólogatott, Virág elképedve bámulta, Dave és Macu vették telefonnal, Zsolti fütyült, Kinga ordított, hogy „Megőrültél? Kiesel!!!”, az a-s lányok sipákoltak, mindenki más pedig lefagyva, elképedve nézte.
– Oké – szólalt meg Cortez, amikor biztonságosan megfogta az ablakkeretet, és kihúzta magát. – Figyelnétek kicsit? Kösz – kezdte, és tekintetével körbepásztázta az udvart, majd megállapodott rajtam. Jaj, ne! Azt hiszem, legalább kétszáz volt a pulzusom, és alig mertem levegőt venni, annyira féltem, hogy baja esik. – Ott a padon… – mutatott felém.
– Hagyd abba! Könyörgöm, hagyd abba! – motyogtam alig hallhatóan. Az egész udvar felém fordult, én pedig még soha, de soha nem égtem ennyire.
– …a barátnőm! – kiáltotta. – Reni, köszönnél a többieknek? – szólt oda nekem. A fejemet fogva felnéztem, és bénán intettem egyet, úgy általánosságban.
Azonnal zúgolódás kezdődött, mindenki susogni meg duruzsolni kezdett, közben folyamatosan hol engem, hol az ablakban álló (!!!) Cortezt figyelték.
– Ha valaki még nem tudná esetleg… – magyarázta. A legtöbben bólintottak, de néhányan rávágták, hogy „oké”. – Ja – kapott Cortez a fejéhez, mintha csak megfeledkezett volna valamiről. A hirtelen mozdulatát egy rakás felszisszenés és ösztönös reflexmozdulat kísérte, mert úgy tűnt, most zuhan ki. – És szeretem – tette hozzá mellékesen, én pedig elmosolyodtam, és alig hallottam valamit a fülemben zúgó vértől. Ricsi megbökte a vállam, Virág tapsolva ugrált, a többiek meg „húú”-ztak és füttyögtek.
A következő pillanatban Máday rontott ki az ajtón, és felnézett az épületre.
– Antai-Kelemen Ádám! Tíz másodperced van, hogy megjelenj az irodámban! Azonnal szállj le onnan! – üvöltötte kivörösödött fejjel.
– Ha nem gond, gyalog mennék – felelte Cortez
.


És bizony ám, kezd fényderülni a titkokra is:)
– Rendben. Naa – váltottam vissza, – tuti, hogy van valami ciki sztorid.
– Neked? – kérdezett rá hirtelen.
– Beatlest hallgatok, olvasókörre járok, és szeretnék iskolaelső lenni. Soroljam még? – nevettem el magam.
– Nem, ez elég – röhögött fel.
– Te jössz – néztem rá. Cortez csendben gondolkodott, aztán megvonta a vállát.

– Jó van egy.
– Na végre! – sóhajtottam hálásan, remélve, hogy Corteznek is van egy LL (Lőjetek Le!) szituja, és végre rajta is nevethetnék.
– Életem összes kosarát tőled kaptam, úgy, hogy a feléről még csak nem is tudsz – nézett a szemembe, mire annyira ledöbbentem, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Hirtelen leblokkoltam, és nem tudtam, mit szóljak. Úgyhogy az első dolgot mondtam, ami eszembe jutott. Kár volt.
– Van egy Cortez-dobozom – szaladt ki a számon, afféle „mondok valamit, hogy oldjam a feszültséget" stílusban. Cortez rám meredt.


Mert nem csak Reni tud ám kombinálni:)
Pár perc múlva mosolyogva szálltam ki a kocsiból és sétáltam oda a padhoz. Ott voltunk,ahol kicsit több mint egy éve. A második kerület egy magas, eldugott pontján, a kilátónál, ahol annyira gyönyörű a panoráma, hog csak bámultam magam elé.
– Bevált hely, mi? – nevettem fel, amikor Cortez felült mellém a pad támlájára.
– Ja, nagyon – bólintott tettetett komolysággal.
– Sejtettem – viccelődtem tovább, aztán a vállára hajtottam a fejem, és elénk táruló látványt figyelmen kivül hagyva inkább lehunytam a szemem.
– Minden oké? – kérdezte komolyan.
– Kicsit tartok a nyártól – ismertem be.
– Nem kell.
– Megígéred? – kérdeztem zakatoló szívvel.
– Persze. És te?
– Én? – nevettem fel hihetetlenül. – Persze.
– Oké – nézett maga elé, aztán feltett egy kissé váratlan kérdést. – Neményi hazajön a szünetre?
– Igen – feleltem. – De én dolgozni fogok júliusban, szóval nem nagyon fogunk találkozni.
– Aha. Gondolod, nem jár majd be a könyvesboltba? Ott vagy te és egymillió könyv. Minden álma egy helyen – mondta szárazon, én meg elhúztam a számat.
– Arnold a barátom. Mint Karcsi vagy Peti, Virág, Ricsi, Kinga…- kezdtem sorolni.
– Tudom, hogy neked a barátod – rágózott kissé feszülten. – Az a kérdés, Neményinek mi vagy te.


Bizony, bizony:
– Augusztusban délelőtti intenzív kurzus. Heti ötször öt óra – mondtam eltökélten.
– Tényleg ezt akarod csinálni a nyáron? – kérdezte.
– Persze. Mi mást? – kérdeztem vissza.
– Nem tudom. Más lány, ha lelép a barátja a nyárra, biztos nem nyelvsuliba rohan…
– Én nem vagyok más lány – vágtam rá azonnal. Cortez mosolyogva a szemembe nézett.
– Nagyon jól tudom.


És igen, hahahaha:)
Kimentem a kapun, és felnevettem, amikor megláttam. Fél lábbal a gördeszkáját tologatta, és felém tartotta a táskáját.
– Na, Tony Hawk, még mindig imponálni akarsz? – kérdezte elképesztően szép mosollyal.
– Le leszel nyűgözve -erősködtem, és kivettem a kezéből a táskát, majd belenéztem. Bukósisak, térd- és könyökvédő, csuklószoritó… mintha nem bizna a képességeimben.


Útvesztő:

Szeptember 1-jén Reniék immár irigyelt végzősökként lépnek be a suli épületébe, de vajon tényleg irigylésre méltó a helyzetük? Egy biztos: a legzsúfoltabb, legeseménydúsabb évnek néznek elébe, amelynek már az első fele is tele lesz óriási élményekkel (szalagavató, nagy végzős bulizások, utolsó közös szilveszter), ugyanakkor komoly buktatókkal (érettségi tárgyak kiválasztása, a felkészülés megkezdése és a nagy kérdés: a továbbtanulás).
Ám a 12/b., mint tudjuk, nem átlagos társaság: ők mindent megtesznek azért, hogy az utolsó évük valóban felejthetetlenné váljon, nemcsak önmaguk, de a Szent Johanna gimi összes tanára és diákja számára is…


És jól is van ez így!
Szösszenetek a hetedik részből:)

– Renkai Renáta! – mondta a lány. Renkai? Az meg ki?
– Na kösz – motyogtam, és kelletlenül felsétáltam a színpadra.Persze, ki másnak mondanák rosszul? Csak az enyémet.
Az ofő feltűzte a szalagomat, büszkén rám mosolygott, én pedig megálltam egy pillanatra, hogy a színpad előtt álló fotós készíthessen egy profi képet. A lelátó azon sora, ahol anyuék ültek, úgy nézett ki, mintha sroboszkóp lenne ott, annyi vaku villant rám, hogy azt hittem, epilepsziás rohamot kapok. Lesétáltam közben Kingát szólították, elhaladtam a többiek mellett. Cortez elkapta a karom, mire mosolyogva ránéztem.
– Mi újság, Renkai?- kérdezte.
– Semmi. Mi ez ahhoz képest, hogy Ricsi első alkalommal Reginaként mutatott be neked?- nevettem el magam.
– Emlékszel rá?
– Sose fogom elfelejteni.
– Ez volt a cél – mondta szemtelenül szép mosollyal.
– Mi?
– Tudtuk a neved – mondta vigyorogva.
– Akkor miért hívott máshogy???- tátottam el a számat.
– Hogy felidegesítsd magad.
-És az miért volt jó?-értetlenkedtem.
-Kilencedikesek voltunk…Poénnak tűnt. És azt akartuk, hogy megjegyezz minket.
-Megjegyeztelek, hidd el – nevettem el magam, aztán gyorsan visszaálltam a helyemre, mert Kinga lökdösni kezdett, hogy menjek már.


Igen, értem én, hogy miért tartják vattacukrosnak már ezt a kötetet is ( Ami körülötted változik, az nem érdekel. Ami benned, az igen.), de ettől még nem lehet nem szeretni, na:)
Hogy mi és hogy alakult, illetve nem alakult volna, ha... a szilveszteri csókról...:
– Biztos vagyok benne. Túl sok volt a zavaró tényező. Sehogy nem jött volna össze.
– Igen, talán igazad van. – De azért… az jelentett neked valamit akkor? Egy kicsit? Minimálisan? – kérdeztem halkan, szinte alig hallhatóan. Cortez mosolyogva megrázta a fejét, és a kezemet megfogva magához húzott.
– Miért érdekel ennyire minden régi sztori?
– Csak úgy – vigyorogtam.
– Tudod, hogy jelentett. Akkor is tudtad.
– Inkább reméltem – javítottam ki.


Mert Virágot sem lehet kihagyni:):
A Facebook pörgött, Virág annyi mindent posztolt, hogy semmi mást nem láttam, csak „édi” kiskacsát valami videóban (?), ezer lájkolást, csatlakozott mindenféle eseményhez (például olyanhoz is, ami Ausztráliában lesz, holnap…), plusz magához adott egy halom új embert. Aztán Ricsit láttam a falán, a következő üzenettel: „Emó, fogalmam sincs, kik ezek, de töröld ki őket, mert egy-kettőt pofán verek. Még1szer mondom, azokat add magadhoz, akiket tényleg ismersz!!!” Virág már kommentálta is, hogy „úúú, bocsi, nem tudtam”. Ricsi kommentje: „jó, azért szólok. Töröld”. Virág kommentje: „oki. Már törlöm is. Azt a bácsit is?” Ricsi üzenete: „WTF??? Emó, lépjél ki, belépek a tieddel. Majd én rendet rakok. Bácsi? Az agyam eldobom. Na, lépjél kifele. ”

Mert mindennek eljön a maga ideje...
– Rendben – köszörültem meg a torkom. – Arnold – mondtam, mélyen a szemébe nézve. – Szeretném, ha most elmennél, és nem is keresnél többet.
– Ha így döntesz, megértem.
– Nem – nevettem fel. – Te döntöttél így, és velem mondatod ki. Mert gyáva vagy. – Arnold válaszra nyitotta a száját, de megráztam a fejem, és gyorsan folytattam. – Sokat gondolkoztam ezen, talán többet, mint kellett volna. Köztünk nem a távolság a gond, ez csak egy jó indok. Sokkal mélyebb és összetettebb ez a dolog, és nem biztos, hogy megszeretném érteni, ahogyan te sem. Sajnálom, hogy kizártál az életedből és hogy az én életem azon része, amely igazán boldoggá tesz, téged soha nem is érdekelt. Sajnálom, hogy nem osztottad meg velem, hogy van barátnőd, és ide sem hoztad el ma, hogy bemutasd nekem, pedig szívesen megismertem volna. Talán gyerekes, hogy szalagavatón keringőzöm, de közel sem annyira, mint a te viselkedésed. Sajnálom, hogy csalódtál bennem, nem tudom miért, de biztos megvan az oka, csak igazából engem már nem érdekel, mert nem szeretnék megfelelni neked. Sokszor hangoztattad, hogy te csak nekem akarsz jót és hogy te vagy az egyetlen barátom, miközben megpróbáltál irányítani és elűzni a környezetemből azokat, akik valóban úgy szeretnek ahogy vagyok. Igazából még mindig nagyon szép emlék él bennem rólad, rólunk, van egy kis darab közös múltunk, de ahhoz, hogy ez így maradjon meg, az kell, hogy ne rontsuk tovább. Már mondtam, hogy bármit elfogadok tőled, csak azt nem, ha Cortezt bántod. Nem tudod megállni, én pedig nem akarom hallani. Ezt a reakciómat azzal magyarázhatod, amivel akarod, minősítheted, lesajnálhatod, ítélheted gyerekesnek, de ha meghallgatod az én indokomat, akkor talán megérted, hogy ez egyszerűbb. Szeretem őt, és nem viselem el, ha rosszat mondanak rá. Ennyi. Az pedig, hogy én mekkorát estem a szemedben? Erre nem tudok mit mondani. Sajnálom. De talán sosem voltam olyan, amilyennek láttál. Sok sikert kívánok a Sorbonne – hoz, és tiszta szívből kívánod, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan szeretnéd,és őszintén örülök Chloénak, nagyszerű lány lehet, ha boldoggá tesz téged – fejeztem be a monológomat, aztán odahajoltam Arnoldhoz, és adtam neki két puszit.


A kedvenc jelenet:Este nyolcra értem haza, olyan fáradtan, hogy majdnem leesett a fejem vacsora közben. És mivel holnap is hosszú nap lesz, úgy döntöttem, csak bedőlök az ágyamba, de akkor Virág írt sms-t, hogy „ woow. Láttad mennyi lájkod van? „, komótosan lemásztam az ágyamról, és a babzsák fotelemben ülve az ölembe vettem a laptopom. Tippem sem volt, hogy Virág mire érti, már azt hittem, hogy a falamra kiposztolt állatvédő felhívást lájkolták annyian, amit Kinga miatt tetem ki, de nem. A Facebook falamra belépve azt vettem észre, hogy semmi sem történt a profilomon. Úgyhogy átnéztem a többiekére. A „Holnap szalagot avatok”, „keringő RuLZ", „wáá" és hasonló bejegyzéseken kívűl semmi izgit nem láttam, egészen addig, amíg rá nem kattintottam Cortez adatlapjára. Na, és akkor ledöbbentem. Ugyanis egy új feltöltött képe, méghozzá rólam! Az a kép, amit Virág készített a ruhaszalonban, amikor fentről fényképez, én pedig fehér ruhámban felnézek a kamerába. Nem voltam betaggelve rajta (nem akarta, hogy bejelölgessenek ismerősnek), és a kép alatt is csak két rövid szó volt: „my girl".
Vadul dobogó szívvel meredtem saját képemre Cortez oldalán, aztán elkerekedett szemmel néztem a lájkok és kommentek számát. Te jó ég! Én összesen nem találkoztam még ennyi emberel szerintem, mint ahányan reagáltak a képre. És a legtöbb kommentet nem értettem, mert angolul volt. Vigyorogva elővettem a mobilom, és benyomtam a gyorshívást.
– Oké, képzeld el, mi történt -kezdtem.
– Na, mi? – kérdezett vissza Cortez.
– Valahogy feltöltődött az oldaladra egy képem…
– Neee – mondta „komolyan".
– De, tényleg.
– Fura.
– Szerintem is- nevettem el magam- Hogyhogy feltöltötted?
– Már nem bírtam a haverjaimmal, annyit kérték, hogy mutassalak meg…
– Hű. És miket írtak? Nem értem.
– Csak jókat. Ez alap.
– De jó nekem – virultam megállás nélkül vigyorogva.- És akkor ez most ott marad? A profilodon?
– Ja.
– Oké – bólogattam. Sok lájkot kaptam.
– Láttam.
– Még sose volt ennyi lájkom- töprengtem, Cortez meg jól kiröhögött.
A mappát átnézve büszkén láttam, hogy összesen egy profilképe van, az az alapértelmezett, ezenkívül egy feltöltött kép, amin én vagyok. Semmi más, az összes többin Cortez taggelték, és vagy valójában rajta van a fotón, vagy valami hülyeségnek jelölték. De ő csak egy képet osztott meg. Azt mondja, elég az, minden rajta van, ami „számít". Egy felismerhető fotó róla és egy rólam. Woow. ♥
 

Örökké:
„Okos kis könyv ez, elindult a saját útjára. Én pedig most magára hagyom, elengedem, hiszen én azt hiszem, mindent megtettem, amit lehetett, mindent úgy írtam, ahogy szerettem volna, most pedig elégedett vagyok az eredménnyel, mert tudom, én a kezdetek kezdetén valami ilyesmit akartam a végére. Nem egy finálét, elcsépelt ömlengést vagy túlcsavart szálakat. Úgy érzem, ez a sorozat az egyszerűségével nyerte el mindazt, amit elnyert, én pedig végig tartottam magam ahhoz az elvemhez, miszerint ez csak egy sztori egy hétköznapi lányról, A FIÚRÓL (csupa nagybetűvel), a tanulásról, a barátairól, a családjáról, az életéről meg úgy általában, a Szent Johanna gimiről.” Leiner Laura

„ Long live Laura Leiner and St. Johanna’s High School!” Meg Cabot A neveletlen hercegnő naplója és sok más bestseller szerzője.

Igen, tudom, hogy sokak szerint ellaposodott a vége, de én tényleg nagyon élveztem a mocskosul romantikus részeket:) Igen olyan rózsaszín vattacukorfelhős, meg minden...
– Mozi+pizza lányból rengeteg van. Nekem a könyvesbolt+ palacsinta kell.
..., de megmaradt a hangosan kacagós oldala:)
– Mi volt a suliban? – érdeklődött anyu.
– Arnold miatt kiraktak olvasókörről, aztán Cortez kiakadt, végül összebalhéztak, én pedig hazajöttem – hadartam. Anyu és apu kérdőn meredt rám.
– Hányadikos a gyerek? – kérdezte apu, anyu pedig széttárta a karját.

***********************************************
Beszélgettetek? Reggel hatkor? Itt, a konyhában? Oké. Ugye nem most akarjátok közölni, hogy örökbe fogadtatok és Cortez a féltestvérem? – kérdeztem a szüleimtől. Cortez lehunyt szemmel, rázkódó vállal nevetett, anyuék viszont nem tartották viccesnek. Most miért? Gondterhelten diskurálnak hajnalban, ők, hárman. Mégis mire gondoljak?
***********************************************
– Virágék már ott vannak – hunyorogtam a távolba nézve.
– Honnan tudod? – kérdezte Cortez furcsán, mert nem nagyon lehetett átlátni a tömegen.
– Hát… – mosolyodtam el. – Mondj még egy végzőst, akinél Spongyabob lufi lehet…

***********************************************
– Halljátok, Gondos kiakasztott – rázta meg a raszta tincseit, mintha még mindig nem hinné el, mi történt. – Megkérdezte, mit tudok a fluorról.
– És mit mondtál? – kérdeztem rosszat sejtve.
– Mit mondtam volna? Hogy „Halenda!” – vágta rá a szerinte igenis jó választ.

************************************************
– Most miért baj az, hogy szeretem a virágokat, az esőillatot, a gyertyákat, a napkeltét és a csillagos égboltot? – soroltam álmodozva.
– Felfordult a gyomrom – jelentette be Kinga. Ennyit a meghitt pillanatomról.

– Én tudod, hogy mit szeretek még? – kérdezte Dave, mire odakaptam a fejem. – A frissen nyírt fű illatát.
– Úú, igen! – bólogattam vadul.
Kinga és Cortez egymás mellett állva, meredten figyelték a „lányos” beszélgetésünket.
– Kérsz egy sört? – lökte meg Cortez Kinga karját, Kinga pedig felnevetett. Elvégre ők, „fiúk” tartsanak össze.

************************************************
– Na, melyiket választod? – kérdezte.
– Hát az van, hogy Kinga elszedte az összes pénzemet.
– Meghívlak – állt meg mellettem Cortez.
– Köszi – mosolyogtam boldogan.
– Sajnos a „Szeretlek, Cortez” feliratú már elfogyott – szólt Zsolti.
– Ez most vicc, ugye? – nézett rá Cortez.
– Nem vicc, tényleg elfogyott … – magyarázta.
– Úgy értem, ugye, vicc, hogy volt ilyen? – javította ki magát Cortez döbbenten, de miután a 9/b-s lányok elhaladtak mellettünk egy-egy ilyen felsőben, Cortez lesütött szemmel elröhögte magát.
– És nekem nem maradt??? Pult alól, esetleg? – hülyültem Zsoltival, kiélvezve, hogy Cortez éghet egy kicsit.
– Sajnos elkapkodták – közölte Zsolti. – Folyamatban van a gyártás…
– Jó, akkor kérek egy vladárosat – vontam meg a vállam.

– Csinos – dicsért meg Cortez.

************************************************
– Reni, bárhová elkísérlek. Komolyan. Párizsba, vagy ha úgy döntesz, akkor az Északi-sarkra, sőt felőlem még a Holdra is. De felejtsd el, hogy végignézek veled egy Sting-koncertet. – Hogy érti ezt? Nem szereti Stinget? Ki nem szereti Stinget?
– Ó – bólintottam szomorúan, majd Virág és Ricsi felé fordultam.
– Ren. Fiatalok vagyunk és jó fejek. Sting öreg és unalmas. Bocs, de nem…



Nagyon tetszettek a visszautalgatós részek azokból az időkből, amikor még nem voltak együtt.
Igen, ez a mocskosul romantikus jelenetek egyike...:)
– A híres szeptember nyolcadika….
– A gólyatáborban már mindenkit megismertem, akkor kialakult egy véleményem, úgyhogy az első napom leginkább egy emberről szólt – kezdte, és ki sem kellett mondani, mindannyian tudtuk, hogy rólam van szó.
… "Cortez mit gondolt rólam először"….
– Már aznap felidegesített… Viccelsz? Felmentem a lépcsőn, …, és oda sem néztél. Bevonultál a terembe a könyveiddel, és olvastál! …
– Az eszedbe se jutott, hogy nem mertem rád nézni? …
– Mert hozzád könnyen oda lehetett férni – akadt ki. – A szociopata Neményi állandóan a félméteres körzetedben tartózkodott. Odamentem volna, de úgy nézett ki a társaságotok, mintha csak az csatlakozhatna, akinek könyv van a kezében!

– Nem igaz, hogy nem vetted észre, miért segítek annyit irodalomból!
– Egy évig rajzszakköre jártam, hogy ne bukj meg! – kontrázott.
– Tudod, mennyi apró jelet küldtem feléd? – kérdeztem sóhajtva.
– Én meg egy jó nagyot. Ott lóg a nyakadban – bökött a nyakláncomon lógó gyűrűre, amihez azonnal odakaptam. – Erre mit csináltál? Kitaláltál magadnak egy barátot!
– Nekem legalább csak kitalált kapcsolatom volt – vágtam vissza, mire Cortez óvatosan elmosolyodott.
– Hé. Viki inkább csak haver volt, mint barátnő – szólt közbe Ricsi, Cortezt védve.
– Akkor Cortez elég furcsán barátkozik – meredtem rá dühösen.
– Azért téged se kellett félteni. Neményi? Könyvtár? Rémlik? – csatlakozott Dave a "Team Cortezhez"…

...
...
– Érdekel, hogy mivel idegesítettél fel az első naptól kezdve? – suttogta halkan.
– Igen – bólintottam bele a vízbe az állammal.
– Oké. Idegesített, hogy nem köszöntél. Idegesített, hogy jól elvoltál. Idegesített, hogy nem röhögtél azon, amin mi röhögtünk. Idegesített, hogy csak olvastál, és semmi más nem érdekelt. Idegesített, hogy kedvelted Neményit és jól érezted magad vele. Idegesített, hogy előttem ültél. Idegesített, hogy láttalak a szünetekben az udvaron. Idegesített, hogy amikor nem láttalak, kerestelek. Idegesített, hogy tetszettél. Idegesített, hogy olyan lánynak tűntél, aki soha nem foglalkozna velem. Aztán rohadtul idegesített, hogy beléd estem – fejezte be halkan, én pedig tágra nyílt szemmel néztem rá.
– Ez mikor történt? – kérdeztem vékony, még számomra is ismeretlen hangon.
– Folyamatosan.


És amiket még feltétlenül meg kell említeni:
Mádai (és Zsolti kapcsolata):)
Máday beszállt a mentőautó hátuljába, mire Andris kinyújtotta a kezét. Az igazgatóhelyettes ösztönösen megmarkolta.
– Ne engedje, hogy kivegyék az agyam – kérte Andris a lekötözött hordágyról. Máday idegesen megvakarta a homlokát.
– Ne aggódj fiam, neked olyanod nincs – mondta, majd becsukták az ajtót. Az utolsó kép, amit láttunk, hogy Máday fogja Andris kezét.

****************************************************
– Nagy Zsolt! … Egészen pontosan mit keresel a logikai délutánon???
– Máday néni! – tárta szét a karját Zsolti sértődötten. – Azt tetszik feltételezni, hogy én hülye vagyok???
– Nem én mondtam – dünnyögte az ig.helyettes…

****************************************************
– Miért romboltok? – rontott be Máday dühösen a szobába. – Mi tört össze?
– Zsolti – feleltem.
– Az nem érdekel – legyintett.

****************************************************
– Máday néni! – állt fel Zsolti újra. – Én biztosan visszajövök majd. Szeretem magát! – tette a szívére a kezét. Máday sóhajtva bólintott.
– Nagy Zsolt! Én is bírlak – legyintett…



Kinga és Reni barátásága:)
„Renáta! Mondandómra kevés ez a nevetségesen vékony könyv, amit az új, amatőr iskolaújságos csoport hozott össze. Természetesen, amikor még mi feleltünk az évkönyvekért, nívósabb kiadások születtek, és elképzelhetetlennek tartom, hogy az én felügyeletem alól nyomdahiba került volna ki. Ah! Pancserek! Ami téged illet, mondhatok bármit, úgyis a telefonon fogsz lógni, nyilván az előadásaim közben is zavarni fogsz, bombázol majd a szánalmas képeiddel és számodra érdekes, számomra pedig halálosan unalmas élménybeszámolóiddal. Csak hogy tudd, cseppet sem érdekelnek városképek, idióta ››az Eiffel toronynál‹‹ fotók vagy ››nézd, ott a távolban, azok mi vagyunk‹‹ felvételek. Elvárom, hogy arról írj, ami veled történik, röviden és tömören, lehetőleg heti rendszerességgel, hogy be tudjam építeni a programjaim közé. Amennyiben pedig világfájdalmad van, úgy érzed, hogy komor, sötét felhők gyülekeznek feletted és senki nem ért meg, felejtsd el a számom! Azonban, ha honvágyad van, Cortezt kell helyrerakni vagy csak hiányzik egy régi… barátféle, akkor nyugodtan hívj, várni fogom. Sok sikert az élethez, ne szúrd el, gondolok rád, vagy ha nem gondolok, majd teszel róla, hogy gondoljak. Kinga.”


Reni és Vladár kapcsolata:)
[…]
– Tudom, a tanár úrral ez lesz az utolsó óránk, így ez az utolsó alkalom, hogy olyat mondjak, ami miatt leküldhet az igazgatóiba, de azt hiszem, szándékosan semmi ilyet nem tudnék mondani. Az elmúlt években úgyis mindig véletlenül keveredtem bajba, egyik félreértést a másik követte, talán emiatt vált kissé kapcsolatunk – mosolyodtam el. – Illetve még a rajztehetségem is közrejátszott – tettem hozzá gyorsan.
Az egész osztály engem nézett, Vladár pedig nekidőlt a táblának, és felvont szemöldökkel hallgatott.
– Valahogy éreztem, hogy ha lesz búcsúbeszéd társadalomismereten, akkor azt én mondom majd, mégsem készültem rá, úgyhogy rögtönözni fogok. […] Tulajdonképpen azt hiszem, minden diáknak van egy olyan tanára, akivel kevésbé jön ki jól, és akire négy évig úgy gondolhat, hogy majd az utolsó pillanatban jól megmond neki mindent, mert akkor már nincsenek következményei. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt év csütörtökjei alkalmával nem lett volna mit mondanom, és volt, hogy elhittem, majd mindennek a végén egyszerűen kimondom. De ez nem így van. Mert a legvégén az ember már nem is látja olyan drasztikusan a dolgokat. Pont tegnap nézegettem át a régi fényképeket, sok készült például a rajzaimról is, és nem bírtam megállni nevetés nélkül. Rettentően bénák lettek, csoda, hogy átcsúsztam kettessel. – Vladár kissé megenyhült arccal bólintott. – A rajzórák után pedig következett az etika, amikor viszont már nem tudtam kitörni a peches szerepből, benne ragadtam, így bármit mondtam vagy tettem rosszul sülhetett el. Visszagondolva ez is sokkal szórakoztatóbb, mint amikor átéltem, és igazából ehhez sincs hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy sajnálom, amiért sokszor kiborítottam – tártam szét a karom. – Nem volt szándékos. Azonban bármilyen is volt a tanár úrral a kapcsolatom, akár mennyire is sötétnek láttam néha, és bár a Harry Pottereket soha nem fogom tudni úgy nézni, hogy ne önt lássam Piton professzor szerepében, nem felejtem el, hogy segített, amikor elakadtam, átengedett, amikor esélyem sem volt, és megmutatta az irányt, hova felvételizzek. És sokat gondolkoztam, mikor lesz alkalmam ezt elmondani, vagy lesz – e egyáltalán, de úgy érzem, most van rá lehetőségem, úgyhogy szeretném megköszönni, hogy Párizsban tanulhatok tovább, mert tudom, hogy az ösztöndíjprogramban való részvételemről Borrel igazgató úron és Máday igazgatóhelyettes asszonyon kívül még a tanár úr volt az, aki dönthetett. És annyira nem kedvel, hogy elküld Párizsba, csak hogy messze legyek – tűnődtem, és a többiek nevetése miatt hangosabban folytattam –, vagy egyszerűen csak nem is volt olyan rossz a kapcsolatunk – fejeztem be.


És a búcsú... hüppp hüppp hüppp:):
– Zsidák Gábor vagyok, Szent Johanná-s végzős diák, a 12/b-be járok. Ezt azoknak mondom, akik még életükben nem láttak vagy csak nem emlékeznek rám. Üdv, Gondos tanárnő! – vette ki a fél kezét a zsebéből, és intett a vörös hajú kémiatanárnak. Ez volt a beszédében az első alkalom, amikor az egész tornaterem egyszerre nevetett fel, de korántsem az utolsó. Gábor visszadugta a zsebébe a kezét, eléggé „stand up” stílusra vette a figurát, és folytatta. – Tehát most, hogy tisztáztuk, pontosan ki vagyok, és sokak számára kiderült, hogy négy éve idejárok, megosztanék néhány gondolatot. Ne aggódjanak, nem magamról, az még engem sem érdekelne – mondta, nem kis derültséget keltve a nézők között. Kata a lelátó első sorában, Gábor szülei és nagymamája mellett büszkén figyelte és fotózta. – Emlékszem, amikor először beléptem az épületbe, frászt kaptam a Jeanne d'Arc szobortól. Nem értettem, hogy miért ijesztgetik a diákokat egy ilyen régi, félelmetes darabbal. Aztán megpillantottam mellett az igazgatóhelyettest, aki vonalzóval a kezében bökdösött, és rájöttem, a szobor ebben az épületben a legkevésbé félelmetes dolog. És akkor még nem is jártam a kémialaborban… – mondta, a tömeg pedig ismét felnevetett, és Gábornak hatásszünetet kellett tartania, ugyanis a tapstól nem tudta folytatni. – Az osztályunkba lépve aztán elgondolkodtam, biztosan jó helye járok-e, és emlékszem, egy pillanatra benéztem az a-sokhoz, hogy esetleg nem az-e az én termem. Szerencsére nem, az ő társaságuk az elmúlt négy évben még nálam is unalmasabb volt, ami még engem is megdöbbentett, úgyhogy utólag is hálás vagyok, hogy nem velük jártam egy osztályba.
– Hé, Zsidák vicces! – hajolt előre Ricsi.
– Tényleg. Nagyon jókat mond – bólogatott Virág mosolyogva.
– Úgyhogy b-s lettem – szólt újra a mikrofonba. – Hogy ez mit jelent ebben az iskolában? A lehető legrosszabbat és egyben persze a legjobbat is. Mondanám, hogy az első napokban csendben szemlélődtem, de ez az egész négy évemre jellemző. Viszont attól, hogy nem beszéltem sokat, még nagyon is részese voltam mindennek és megkaptam mindent. Hogy mit? – tárta szét a karját. – Hát, mindent. Az első pillanattól kezdve volt legjobb barátom, és bár szerintem egy bő fél évig abszolúte nem értettük egymást, Jacques-kal remekül kijöttem.
Jacques büszkén bólogatott, és mosolyogva tapsolt.
– Aztán ott van a barátnőm, akitől először rettegtem. Hogy miért? Nézzék meg – mutatott fel a lelátóra, ahol Kata rázkódó vállal, nevetve állt fel, és hullafehér arccal, fekete sminkkel fordult körbe, aprót hajolva, mintegy bemutatkozásképpen. – Ne ítéljenek elsőre, én is azt hittem, hogy majd Hollóra festett arccal kell vele szellemet idéznem, de persze erről szó sincs. Csak egyedi a stílusa. Engem megnyert. Aztán ott vannak a többiek is. Közéjük tartozom akkor is, ha néha nem vették észre, hogy hiányzom. Előbb-utóbb csak feltűnt valakinek… – pillantott Ricsire, aki nevetve bólogatott. – Renivel mindig is remekül megértettem magam – mutatott felém Gábor, mire az egész nézőtér egy emberként fordult felém. – Ott voltam, amikor meglátta Cortezt, a srácot, akiért az egész suli egyszerre sóhajtott fel minden egyes szünetben… – mondta. – És ott voltam, amikor Reni két és fél év után végre tett egy lépést. Hát, nem csodás? – kérdezte. Oké, ezúttal rajtam röhögött az egész tornaterem, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is jól szórakoztam magamon. – Reni és Cortez, akik beállították a szenvedés, félreértés és bénázás minden csúcsát. Időnként már én is ott tartottam, hogy nem bírom tovább, fel kell szólalnom. Elképzelhetik, hogy ha ilyen drasztikus lépést terveztem, akkor mennyire súlyos volt a helyzet – mosolygott. – De végül minden megoldódott, és egyébként, aki nem tudná, együtt készülnek Párizsba, mert Reni okos, Cortezen meg majd jól fog állni a légitársaság uniformisa… – tette hozzá. A fejemet fogva nevettem, és az ujjaimmal szívet mutattam felé. – Szóval Szent Johanná-s lányok, készíthetitek a zsepiket és a „Ne hagyj itt minket!” táblákat, mert Cortez nem csak foglalt, hanem el is ballag, viszont a tablóképen meghagyja az utókornak a mosolyát, lehet olvadozni a szünetekben – mondta, Cortez pedig lesütött szemmel röhögött. – Van nekünk még párosunk, például Ricsi és Virág. Ott ülnek – bökött Gábor feléjük. – A dühös raszta és a boldog hippi. Komolyan, amikor először megláttam Virágot, még depressziós emós volt, összeszedett magának valami pszichopata barátot, aztán jött Ricsi, fehér ló helyett robogón, kiütötte az emós gyereket, és megnyerte Virágot, aki ettől olyan boldog lett, hogy azóta is Woodstockban érzi magát.
Óriási taps és füttykoncert közepette Gábor megvakarta az állát, és a tekintete megállapodott… Kingán.
– Már említettem, hogy a Szent Johannában mindenki fél az igazgatóhelyettestől. Na, de van valaki, akitől még Máday igazgatóhelyettes asszony is tart egy kicsit, akár beismeri, akár nem. Igen, Kingáról beszélek – bólogatott körbe, mert a tornateremben halk duruzsolás vette kezdetét. Kinga elégedett mosollyal fonta össze a karját, Gábor pedig folytatta. – Természetesen Kingáról egy fél rossz szót sem tudnék mondani, és nem csak azért, mert félek tőle.
Nevetve tapsoltam a többiekkel együtt, Gábor pedig várt, amíg elcsendesedik a tömeg. – Soha nem ismertem még Kingához hasonló embert. Ő fantasztikus lány, nem csak őszinte, határozott és céltudatos, hanem igazi barát is. Sokszor mond olyat, amivel megbánt másokat, talán időnként észre sem veszi, de egy biztos. Mindig igaza van, és a szíve mélyén ezt mindenki tudja. Ő az a lány, aki elérte, hogy Dave felnézzen a Mac cuccaiból, legalább annyi időre, hogy egymásba zúgjanak, ő az, aki mindenkit helyre tett, legfőképpen Renit, őt, azt hiszem, pontosan két és fél millió alkalommal, és ha ő nem lett volna elég bátor ahhoz, hogy kimondja, ami gondol, talán Zsolti most nem tudna járni, csak gurulni…
– Hőőő! – röhögött fel Zsolti, a kezében kalóriaszegény kekszet tartva, majd átgondolta a hallottakat, és megadóan bólintott, amolyan „jó, talán ez igaz” stílusban.
– Zsoltit egyébként kétlem, hogy be kéne mutatnom bárkinek is. Millió hülyeség kitalálója, első számú „Máday-rajongó”, a „csoki”, „csokoládé” és hasonló, értelmetlen köszönések szabadalmaztatója és osztályunk oszlopos tagja. A közelében két dolgot biztosan megtalálunk. Valami kaját és Dave-et – mosolyodott el, és hagyta, hogy lecsendesedjen a taps. – Dave. Hm – tűnődött el Gábor. – Mit is mondhatnék róla? Á, inkább látogassák meg a weboldalát, jelöljék a közösségiken, kövessék a Twitteren, vagy hívják, éjjel-nappal elérhető, és egészen biztos, hogy talál megoldást a problémájukra – mutatta be mindenesünket, mire Dave az iPhone-jával a kezében körbefordult, és helyeslően bólintott.
Gábor türelmesen várt, hogy az alsóbb évesek és a rokonok, valamint a tanárok abbahagyják a nevetést, majd a mikrofonhoz hajolt.
– Tisztázzunk valamit. Macu nem kínai, hanem japán. Hogy Okitsugu barátunk pontos származási helyét a mai napig nem tudja a fél osztályunk, ez részben Farkas tanárnő hibája – kereste meg a tekintetével a vörös arccal pironkodó föcitanárt. – Tanárnő! Most komolyan! Nyáron tartson egy-két utókorrepetálást, ne engedje Virágot el úgy, hogy keveri Japánt és Kínát, Egert és Visegrádot, Líbiát és Libanont… Vagy talán az lenne legjobb, ha Virágot egyáltalán nem engednék el – fejezte be. Virág hangosan nevetgélve szórakozott saját magán, mi pedig valamennyien hangos tapsolásba kezdtünk. – Na, jó – tette fel a kezét Gábor. – Csak vicceltem. Virágot várja Szombathely, akkor is, ha fogalma sincs arról, merre van. Művészlélek, majd vigyáz rá Ricsi meg a rockerek – mutatott Andris és Robi felé. – Igen, ők lennének azok. Andris és Robi osztályunk rockerei, szétválaszthatatlanok, elvetemültek és mindketten teljesen őrültek. Viszont – tette fel a kezét, „még nem végeztem” mozdulattal. – elképesztően jó barátok. Ez egyébként az egész osztályunkra jellemző, például szinte soha nem veszekedtünk, irigykedtünk vagy kétszínűsködtünk, sőt, amink volt, azt szívesen bedobtuk a közösbe. Házik, uzsonna, Edina – sorolta, és kész.
Az egész iskola füttyögve és röhögve zendült fel, Edina pedig lángvörös arccal ült a helyén, és megpróbált elbújni a kezében tartott virágcsokor mögé. – Nyugi, Dina, ez csak vicc volt – szólt le rá Gábor. – Vagy mégsem? – tűnődött el a szemöldökét ráncolva, és hatásszünetet tartott, mert a nevetés elnyomta a hangját. – Hát, így voltunk mi, tizenketten, plusz-mínusz egy, mert ugye, a négy számjegyű IQ-val rendelkező Neményit időközben elveszítettük, ami legalább egy osztálytársunkat mélyen érintette, és tízet pedig megkönnyebbüléssel töltött el… – mosolygott. – Érdekes, és azt hiszem, a magunk módján utánozhatatlan társaság voltunk, rengeteg vicces és boldog pillanatot éltünk át együtt, de ez a négy év nem csak erről szólt. Hanem az összetartásról és a barátságról is. Mindannyian hallgattunk, amikor faggattak minket egy-egy balhéval kapcsolatban. Egy emberként szurkoltunk egymásért a versenyeken, javításokkor, pótvizsgán. Betegség, sérülés… Ott voltunk, hogy támogassuk egymást. Ha történt valami rossz velünk, nem maradtunk teljesen egyedül akkor sem, ha például arra vágytunk volna. nem tágítottunk egymás mellől – váltott kissé komolyabb témára Gábor, mi pedig valamennyien elgondolkoztunk a hallottakon. Cortez nagymamája, Virág-Dorián-affér, Gábor nagypapája, az ofő kórházba kerülése, Jacques pályaválasztása… Mind-mind olyan szituáció, amiben mindannyian részt vettünk valamilyen formában. – Eltelt a négy év, talán gyorsabban, mint szerettük volna – folytatta. – De remélem, hogy tanáraink sokáig emlékezni fognak ránk. Vladár tanár úr bizonyára hiányolni fogja a csütörtök reggeleket, feledhetetlen órák voltak. Kardos tanár úr, a ballagásunk után talán minden beszedett dolgozatán rajta lesz a diák neve, ha mégsem, akkor Cortez tovább kísérti… Gondos tanárnő, biztosíthatom, hogy a kémialaborban mostantól jól fog járni az óra. Farkas tanárnő és Baranyai tanárnő, utólag is elnézést, amiért időnként nehezen bírtak velünk, és hogy lenyúltuk a csontvázat. De visszahoztuk! Tölgyessy tanár úr, remélem, miután kikerülünk innen, sikerül feltörhetetlen wifit varázsolni a suli hálózatához. Ez így túl egyszerű volt. Szekeres tanár úr és Kopornay tanár nő, feledhetetlen tesiórákat töltöttünk együtt, igaz, mi, fiúk, négy évig fociztunk, de lányok óráit figyelve megállapítottuk, ők helyettünk is tornáztak… – mondta Gábor, mi pedig valamennyien elhúztuk a szánkat, mert eszünkbe jutott a rengeteg gimnasztika. – Mr. O’Realy! – fordult az angoltanárunk felé. – Nem is tudom, hogy mondjam el. Ez egy francia tagozatos iskola, így a nyelvi előadóban hallgatott párbeszédek hetven-nyolcvan százalékát egyáltalán nem értettük – vallotta be, a tanár pedig, a britként természetesen kedveli a humor ezen fajtáját, tapsolva nevetett. – Drága Barka tanárnő! Még előttünk az érettségi, így csak annyit mondok, köszönet a rengeteg diktálásért, összeszámoltam, kilencedik óta tizenegy spirálfüzetem telt be, és nem írok nagy betűvel. Khm… Köszönjük az okítást! – fogalmazta meg finoman a véleményét a maratoni diktálásokról. – Borrel igazgató úr, köszönjük, hogy ilyen nagyszerű iskolát igazgat, egy élmény volt idejárni – fordult a diri felé. – Haller tanár úr! Köszönjük, hogy türelemmel, még több türelemmel és annál is nagyobb türelemmel viselt el minket, nem kívánhat az ember jobb osztályfőnököt önnél. Hálásan megköszönünk mindent, és tudjuk, hogy még mindig rengeteg megbeszélnivalónk akadna, de sajnos már nem lesz rá alkalom. Bárcsak még lenne – mondta Gábor, és az ofő megtörölte a szemét. Őt nem nehéz meghatni, eléggé a szívéhez nőttünk. Gábor széttárt karral fordult az utolsó, szándékosan a végére hagyott pedagógus felé.
– Máday igazgatóhelyettes asszony! – nézett rá, Máday pedig felvont szemöldökkel, amolyan „na, halljam, ne kímélj” pillantással várta, mi lesz ebből. – Önnek csak köszönjük. Hogy mit? Például, hogy részeseit lehettünk valami jónak, valami emlékezetesnek, valami összetartónak és építőnek, valami olyannak, amiben mindenki ugyanúgy számít, amiben nincsenek kivételek, ami mindenkinek ugyanúgy szól és ugyanazt jelenti. És hogy ez mi? Az egész Szent Johanna gimi – fejezte be, majd meghajolt.


„Because maybe, you're gonna be the one who saves me. And after all, you're my wonderwall.”

+1 Kalauz:

Minden, amit a Szent Johanna gimi könyvsorozatról tudni akartál, egyetlen, illusztrált kötetben. 

A sok sok  nagyon szép rajz, csodálatos és csillivilli külső mellett a sorozatból kimaradt részletek lettek a kedvenceim. :)

{- Sziasztok – köszöntem, majd egy „szolid, iskolában vagyunk” csókkal köszöntöttem Cortezt."}
– És engem ki fog üdvözölni? – háborodott fel Zsolti, amikor párokba rendeződtünk. Kinga – Dave, Ricsi – Virág, Cortez – én.
– Szia, Zsolti – mosolyogtam rá kedvesen.
– Ez miez? Nekem rendes üdvözlés kell – rázta meg a fejét. – Károooly! – ordította el magát, mire az egész folyosó felénk fordult, és izgatottan várta, mi fog történni. Karcsi kidugta a fejét a termük ajtaján, és a szemüvege mögül pislogva nézett felénk.
– Szaladj szépen felém, és örülj nekem! – utasította Zsolti.


És a legnagyobb kedvenc az egyértelműen A Levél, ami szintén a sorozatból kimaradt részt erősíti.

Kedves Cortez! Cortez!
Fogalmam sincs, hogy olvasod-e valaha ezeket a sorokat, de igazából nem is érdekes.
Már nem. De ha egyszer mégis lesz bátorságom odaadni, akkor jó, ha tudod, te vagy a hibás. Igazából mindenért. Elnézést az indulatokért, de most tényleg nagyon mérges vagyok. Nem fogok elnézést kérni az indulataimért, mert nem hiszem, hogy bármit is tettem volna, vagy legalábbis olyat nem tettem, amit te ne tettél volna velem, legalább ezerszer! Nem tudom, hogy mi a bajod.
Nem tudom, mit vétettem. Nem tudom, hogy valaha helyre jön-e az, ami még el sem kezdődött, de már elromlott.
Fogalmad sincs semmiről. Fogalmas sincs arról, hogy mi volt/van/lesz bennem, és ami igazán elkeserít, hogy nem engeded megmagyarázni. Megharagudtál egy ostoba vicc
miatt, ami nem is igaz? Te komolyan azt hiszed, hogy én csináltam belőled hülyét? Na, ez már mindennek a teteje! Tudod, milyen az, amikor reménykedsz? Lestél te valaha mást messziről? Forgolódtál végig éjszakákat elejtett félszavak miatt? Zokogtál fájdalmadban, mert valaki kétértelmű dolgot tett? (Igen, arra a bizonyos szilveszterre gondolok!) Haltál már bele majdnem a reménykedésbe? Néztél már végig egy kapcsolatot úgy, hogy minden pillanata olyan fájdalmat okozott, hogy azt hitted, nem éled túl? Mit tudsz te ezekről a dolgokról? Olyan baromi nehéz lenne a menőségen túl is látni? Mást. Másokat. Azt hiszem, ha valaki hülyét csinált a másikból, az egyedül te vagy! Nekem csak egy kitalált francia barát jutott, ennyi, amivel szolgálni tudtam. És te ezt zokon vetted. Hát, csak gratulálni tudok. Az egész párizsi utazásom arról szólt, hogy vártam, hogy jelentkezz. Ó, elnézést, javítanám. Nekem az egész Szent Johanna arról szólt eddig, hogy vártam a jelentkezésedet. Ha kedved volt, írtál. Ha kedved volt, kedves voltál velem. Ha kedved volt, egyszerűen megcsókoltál!!! Ha kedved volt, akkor csettintettél, és én, mint olyan sokan mások is, azonnal ugrottam. De volt, amikor nem volt kedved. Olyankor nem szóltál hozzám. Átnéztél rajtam. A barátnőddel (!!!) voltál. Nem foglalkoztál velem. Órákig? Napokig? Hetekig? Ki tudja már? Nem is számít. Szeretném azt hinni, hogy csupán gyerekes vagy, és nem gonosz! Jobb lenne, ha gyerekes lennél, mert a másik lehetőség sokkal, de sokkal jobban fájna, és ha lehetséges, még ennél is nagyobb törést okozna. Szeptember 8. Gyűlölöm azt a napot, néha azt kívánom, bár sose történt volna meg. De aztán, valamiért, ki tudja, miért, mégis örülök, hogy megtörtént. Akkor szerettem beléd. Igen, kimondtam, leírtam, tök mindegy. Azóta szól minden egyes napom rólad. Azóta nem tudlak kiverni a fejemből. És azóta nem is akarlak. Csak ott voltál, én pedig hirtelen… nem is tudom. Egyszerűen megszűnt körülöttem minden, és… hagyjuk, már nem fontos. Bizonyára szórakoztat majd a világ legnevetségesebb vallomása (főként, hogy egy Jane Austin-regényben érzem magam ezzel a kézzel írt levél dologgal), de nem számít. Le kellett írnom. El kellett mondanom. Haragszol rám a francia sztori miatt? Vajon miért? Mert most először nem úgy történt valami, ahogyan szeretted volna? Egyáltalán mit szerettél volna? Mindegy, már nem fontos. Élvezd tovább a rajongást, ami körülvesz, ha úgy tartja kedved, döfj belém kést újra, és tetszelegj punk barbie-kkal vagy éppen Dina-féle lányokkal. Nem érdekel. Már nem fog fájni. És tudod, miért nem? Mert a fájdalom minden egyes típusát megismertetted velem, kizárt, hogy újat tudsz mutatni. Ha visszamehetnék az időben, és látnám magam szeptember 8-án, talán felképelném az akkori énemet, és jól megrángatnám, hogy azonnal felejtse el ezt a képtelenséget. Talán az lenne a helyes. De, mivel ez nem történhet meg, inkább hálás vagyok azért, amiért aznap reménytelenül beléd estem. Mert azóta legalább tudom, hogy az élet nemcsak igazságtalan, de kegyetlen is. Ezért köszönettel tartozom neked! Köszönöm, hogy átvertél, hogy hülyét csináltál belőle, hogy ezerszer nevetségessé tettem magam miattad és hogy megtanítottál veszíteni. Nélküled nem ment volna. Így már sokkal jobb… Ó, igen. És azt is nagyon köszönöm, hogy az egész (!!!) történet végére még én lettem a szemét, én lettem, akire haragudni lehet, aki az utálat tárgya, és aki miatt sajnálni kell téged! Ezt hogy csináltad? Komolyan érdekelne, mert az, hogy az egész után még én magyarázkodom, ez egyszerűen képtelenség! Rémlik még?
Korrepetálások, beszólások, a hülyítés, a „gyere ide-menj innen” típusú, kiszámíthatatlan viselkedés, Viki, Wonderwall (!!!), a szilveszter, a szilveszter után, gitározás, a gyűrű, a gyűrű utáni nem jelentkezés… Ugyan. Biztos, hogy ezt még így soha nem gondoltad végig? Ha egyszer eléggé összeszedem magam, és odaadom ezt a levelet, és esetleg megtisztelsz azzal, hogy elolvasod, örülnék, ha átgondolnád a soraimat, mondjuk, az én szemszögemből nézve. Hibáztam? Lehet. És te? Mert ha az enyémet hibának nevezzük, akkor a tiédre ki kell találni egy új kifejezést! Tudod, hogy mi a legfurcsább az egészben? Így, utólag visszagondolva, minden félreértés és minden hülyítésed ellenére végig ott volt bennem valami. A remény. A remény, hogy te is úgy érzel, ahogyan én. A remény, hogy talán megtörténhet az a képtelenség, hogy esetleg te és én. A remény, hogy egy olyan srác, mint te, viszontszerethet egy olyan lányt, mint én. Bármi történt, bármit tettem, tettél, a remény ott volt bennem, egy pillanatra sem hunyt ki. Néha felerősödött, néha szinte majdnem kialudt, időnként belobbant, majd valami miatt (vagy miattad, vagy miattam), de épphogy csak pislákolt. Szeptember 8-án reményt kaptam tőled. Ami eddig tartott. Mostanra azonban elfogyott és nincs többé. Köszönöm, hogy eddig reménykedhettem, igaz, néha fájó volt, néha boldog, néha kilátástalan, néha pedig éltető. Mindenféle volt, de egy biztos. Most már semmilyen sincs. Tudom, hogy lezártad a kettőnk dolgát, már ha egyáltalán valóban volt kettőnk dolga. Itt az ideje, hogy én is lezárjam. Ja, és ha érdekel, hogy mi lesz velem a remény elvesztése után, akkor csak, annyit tudok mondani, hogy ne aggódj, „majd kitalálok magamnak egyet”. 



Az egész sorozat, úgy ahogy van, kedvenc. Sokszorolvasós. Egyszerűen mert jó.