2014. május 21., szerda

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

Május volt. Verőfényes, csöndes délután. Ha valaki csodára számít, hát ilyenkor számítson.

(csak mert stílusos... :) )

Erdélyi történet:

Ha egy tónak képzeljük el a boldogságot, akkor miként lehet, hogy utólag mégis elfér egy pálinkáspohárban? Ki gondolná, hogy a szeméremcsupaszítás oldhatja egy kommunista kisváros frusztrációit? Pedig a diktatúra idején sokan apró, kézzel fogható örömökbe kapaszkodva evickélnek túl a mindennapokon, akárcsak Papp Sándor Zsigmond első regényének hősei, akik esendőségükkel, kiszolgáltatottságukkal, infantilis vágyaikkal mind-mind a néhai diktátor gyermekei. Egy babaházban élnek a Törekvés utcában, és körülöttük mindenütt ott feszül Ceauşescu üvegburája. Szerelem, felvonulás, árulás és félelem az életük, melyben a mindent és a semmit csupán egy hajszál választja el egymástól egy rosszkor elhangzó mondat, véletlen baleset vagy egy titkosszolga kedélyváltozása. A regény felkavaróan, de vigasztaló humorral mesél Románia rendszerváltás előtti és azt követő időszakáról. Szereplői, akiken átgyalogol a történelem, hús-vér figurák, akik a történet végére jutva kivétel nélkül rokonaink és barátaink lesznek. Az ő életük is, Kertész Imre szavaival, valakinek szóló élet, és ennyiben s csakis ennyiben értelmes élet, ha magát az élet értelmét különben teljes homály borítja is.

Hmmm... nehéz nekem erről bármit is írni. Nagyon megszerettem.
PSZS könyvbemutatója első igazi könyvélményeim közé tartozott. Még nagyon kicsi voltam, testvérem vitt rá el és sokmindent szerintem fel se fogtam az egészből, de nagyon imponált az esemény. Mert jó hangulata volt. Mert különleges volt.
A szerző Radócon született (a város román neve a Friss Újság sportrovatából rémlik, a nemzeti ligában szerepelhetett a csapatuk a kétezres évek elején....) és abban a városban végezte a középiskolát,ahol én is. 
És akkor ezek után nem kis elvárásokkal elkezdtem olvasni az első sorokat. 
Igen. A fülszöveggel egyetértve, ennek a könyvnek sok sok hőse van.
Nagyon keveset éltem abban a korban. De a 90es évek hangulatát tökéletesen visszaadta, ezért a szocreál korrajzot  is, ha kiegészítem az ugyan szegényes ismereteimmel, de teljesen hitelesnek tudom tartani.

(…) és ez nem az a reménytelenség volt, ami költői és tragikus, mert mélysége is van és magassága is, hanem az, ami hétfő reggel jön szembe a kávé és a pirítós között.

A szürkesége is színes volt és a hidegsége is meleg. 
Nagyon tud a szerző hangulatot teremteni. Olyan jófélét.

A félelem, kedves Hans, nem olyan, mint a cukor vagy bármelyik fűszer, hogy vagy van belőle, vagy nincs. Nem lesz tőle keserű vagy édes az élet. Nem lehet adagolni, és megvonni sem. Buta, aki erre gondol. A félelem inkább hajlam. Úgy képzeljék el, mint egy ágas-bogas növényt, ami odabent nő. Selymes szirmokkal és szívós gyökerekkel. Egy kis bonszáj. Az elmúlt évek ilyesmit csíráztatott ki az emberben, hogy aztán a többit a gazdára bízza. És ha ez megvan, ha már megkapaszkodott a húsban, akkor már lehet öntözni, ápolni, mert már összerezzenhet bármire, ajtócsapódásra és fékcsikorgásra, egy váratlan, hangos szóra az utcán, a sarkon álldogáló egyenruhásra vagy arra, hogy otthon felejtette az igazolványát. Igazából mindegy, mert minden apróság táplálja, őt neveli a legkisebb félreértés is.

Sokminden van a sorokban. Mégtöbb a sorok között. És a legtöbb a sorok mögött. És ez nagyon jól van így.

Egy babaház. Titkokkal. Szomszédokkal. Történetekkel. Semmi kis életekkel.

Ha egy tónak képzeljük el a boldogságot, akkor miként lehet, hogy utolóag mégis elfér egy pálinkáspohárban?

2014. május 14., szerda

Agota Kristof: Tegnap / A Szörny


A világszerte hatalmas sikert arató regényeit és drámáit francia nyelven publikáló, 1956-ban Svájcba emigrált, de magát halála napjáig magyarnak valló Agota Kristof (1935–2011) e kötetében egy rövidsége ellenére is igencsak megrázó regény és négy – a magyar közönség számára eddig ismeretlen – dráma kapott helyet. 

A Tegnap, az írónő több mint 40 nyelvre lefordított, és itthon már három kiadást megért Trilógiája előtt született, önéletrajzi elemekkel átszőtt kisregénye látszólag az „idegenbe szakadt” magyarok beilleszkedésének nehézségeiről szól. A figyelmes olvasó azonban hamar rá fog jönni arra, hogy a szerző már e korai művében is ugyanazokat a kérdéseket feszegeti, amiket később a Trilógiában is felvet. Merthogy a Tegnap főhősének ugyanúgy a hazugság és az igazság relativitásából, illetve az írás és a valóság között mindig meglévő különbségből fakadó problémákkal kell megküzdenie, mint a Trilógia ikerpárjának.
A 2007-ben a párizsi Seuil kiadónál megjelent Agota Kristof-drámakötet címadó darabja, A Szörny egy gyilkos vallás megszületésének hátborzongató története. Hasonlóan félelmetes – és elgondolkodtató – a másik három dráma is. Az út a betonlabirintussá silányított Föld vízióját tárja elénk, A járvány egy kis falu lakóit megtizedelő öngyilkosság-sorozat rejtélyét járja körül, a Vezeklés pedig egy különös házaspár szörnyű titkával ismerteti meg az olvasót.


Olyan, mint amikor az ember fejét ledugják a víz alá és nem kap sokáig levegőt. Egy idő után feljöhetne magától a felszínre, de az oxigénhiány ellenére is marad.
És hogy mi van a víz alatt? Sötétzöld hínárokkal van átszőve a kristálytiszta víz. Veszélyes, de mégis fogva tart.
Nagyon szerethető. Kell hozzá egy adag mazochizmus, ez igaz. De olyan nagyon szépen ír igazából egyáltalán nem szép, sőt, kifejezetten undorító dolgokról is...

Szeretni való minden sora. Minden rövid mondata. Még akkor is, ha úgy is hatnak a szavai, mint egy egy jól kicentizett ütés. Agota Kristóf ilyen. És eddig még soha nem okozott csalódást. 

– Az ember nem írhatja meg a halálát.
Ezt a pszichiáter mondta nekem, és én egyetértettem vele, hiszen ha az ember meghal, nem tud írni. De magamban azt gondoltam, azért írhatok bármit, még ha az lehetetlen is, és ha nem is igaz.
Általában megelégszem azzal, hogy fejben írjak. Ez könnyebb. A fejemben minden könnyen összeáll. De ahogy az ember írni kezd, a gondolatai átalakulnak, eltorzulnak, és minden hamissá válik. A szavak miatt.
Akárhol vagyok, írok. Írok a buszmegálló felé tartva, írok a buszon, a férfiöltözőben, a gépem előtt állva.
A baj csak az, hogy nem azt írom, amit írnom kellene, írok mindenfélét, olyan dolgokat, amiket nem érthet meg senki, és amiket én magam sem értek. Este, amikor lemásolom, amit napközben fejben írtam, azon gondolkodom, miért is írtam én mindezt? Kinek és miért?