2016. február 14., vasárnap

Niccolò Ammaniti: Én és te


Megvan mit kell tennem.
Utánozni a legveszedelmesebbeket.
Ugyanolyan cuccokban kezdtem járni, mint a többiek. Adidas sportcipő, lyuggatott farmer, fekete kapucnis felső. Megnövesztettem a hajam és elhagytam a választékot. Fülbevalót is szerettem volna, de anyám nem engedte. Cserébe karácsonyra kaptam egy robogót, a legközönségesebb fajtából.
Úgy mentem ahogy ők. Terpesztett lábbal. Ledobtam a földre a hátizsákomat, és belerugdostam.
Óvatosan utánoztam őket. Az utánzást csak egy hajszál választja el a kifigurázástól.
Az órákon ücsörögtem a padban, úgy tettem, mintha figyelnék, de igazából a saját dolgaimon járt az eszem, űrtörténeteket találtam ki. Edzésre is lejártam, röhögtem a többiek poénjain, benne voltam a csajok elleni idétlen csínyekben. Párszor még vissza is feleseltem a tanároknak. És üresen adtam be a dolgozatot.
A légynek sikerült mindenkit tökéletesen átvernie, tökéletesen beilleszkedett a darazsak társadalmába. Azt hitték, hogy közülük való vagyok. Egy jó arc.
Otthon azt mondtam a szüleimnek, hogy az iskolában mindenki jó fejnek tart, és vidám sztorikat találtam ki, mintha velem történtek volna.
De minél jobban belebonyolódtam a szerepembe, annál különbözőbbnek éreztem magam. A szakadék, amely elválasztott a többiektől, egyre mélyült. Egyedül boldog voltam, a többiekkel színészkednem kellett.
Sokszor elfogott a rettegés. Egész hátralevő életemben utánoznom kell őket?


Niccoló Ammaniti egyike kedvenc szerzőimnek. Egy könyv elolvasásával vált azzá. Igen, hiszen vannak szerzők, akiktől elég egy könyv. Akikről tudjuk, hogy olvashatunk tőlük bármit, akkor sem fog változni a véleményünk. És így is lett. Második találkozásunk ugyanis vegyesre sikeredett. Nem azért, mert ő gyengébb könyvet hozott össze. Csak egyszerűen nem tetszett. De ez nem változtatott azon, hogy NAra mindig úgy gondoltam a továbbiakban is, mint kedvenc szerzőim egyikére. És örülök neki. 
Hiszen ezért is kerestem NA más történeteit.

A magának való és kissé neurotikus, tizennégy esztendős Lorenzo azt hazudja, hogy iskolatársaival síelni megy, ám ehelyett római bérházuk pincéjébe zárkózik be, hogy ott, a kellemetlen külvilág konfliktusait és képmutatását kirekesztve, egy héten át csak heverésszen, olvasgasson, kedvenc időtöltéseinek éljen. Nem számol azonban egy váratlan fordulattal: a pincébe egyszer csak betoppan alig ismert féltestvére, a huszonhárom éves Olivia is. A drog, a világ és önmaga elől menekülő, törékeny és esendő Olivia megjelenése nyomán minden megváltozik. Lorenzo kénytelen levetni a problémás kamasz álarcát, és tenni valamit, mert nagy baj van…

Kis terjedelme ellenére valóságos fejlődésregény az Én és te, melynek szerzője a nagy sikerű előzmények – az Én nem félek vagy a Magammal viszlek – után most újabb emlékezetes kamaszhős ábrázolásával ad bizonyságot rendkívüli tehetségéről.

... Lorenzo történetét még olvastam volna. És mégis, így volt ez jól. Így volt ez helyes.

– Mi a vége?
Ez volt a vége. Ennyi. Én jónak találtam így.
Különben is, utáltam a befejezéseket. Jól vagy rosszul, de a befejezésekben muszáj mindig mindennek elrendeződnie.
Én arról szerettem mesélni, hogy földlakók és idegenek harcolnak egymással csak úgy, meg a semmit kutató űrutazásokról. És a vadállatokat is szerettem, akik csak élnek bele a nagyviláágba, mit sem tudnak a halálról. Megőrjített, hogy a filmek után a papa és a mama mindig csak a befejezésről vitatkozott, mintha annyi volna a történet és a többi nem is számítana.
Akkor hát a való életben is, ott is csak a vége a fontos? Laura nagyi élete semmit sem számít, csak a halála a fontos, itt ezen a ronda kilinikán?


Sok mikro- tragédián keresztül jut el NA az utolsó makro- tragédiáig.
Nagyon sok Lorenzo szaladgál a világban. A kívülállósság, a megfelelési kényszer, az ártatlan hazusgságok sodrása. Teljes hétköznapisága adja a helyzet félelmetességét. 

Egy másik kedvenc szerzőm egyik regénye (Ágota Kristóf: Trilógia), ami szintén kedvenc, is része a történeteknek. Nem hiszem, hogy véletlen egybeesés. Hangulatilag is illik a történethez. És a testvér-párhuzam miatt is úgy gondolom, hogy teljesen jó helyre került.

NA könyveinek a hangulata annyira sajátos és különleges, hogy a legszürkébb, legszívfacsaróbb részeknél is szeretnék ott lenni a helyszínen. Ettől többet pedig író nem érhet el...

A foci ostoba játék, egy labdát kerget mindenki, de a többiek ezt szeretik. Ha megtanulok focizni, nyert ügyem van. Lesznek barátaim.
Összeszedtem a bátorságom, és beálltam a kapuba, ahová soha senki nem akart beállni, és ráébredtem, hogy nem is olyan borzasztó dolog védeni. Volt egy bizonyos Angelo Stangoni, aki ha megkaparintotta a labdát, nem lehetett tőle elvenni. Végigcikázott a pályán a kapu elé, és akkorákat lőtt, mint az ágyú. Egyik meccsen felrúgják. Büntető. Beállok középre a kapuban. Ő nekifut.
Én nem ember vagyok, mondom magamban, én egy Gnúz vagyok, egy umbriai laboratóriumban kitenyésztett bűnronda, de rettentő fürge állat, melynek egyetlen feladata van az életben, aztán nyugodtan meghalhat. Meg kell védenie a Földet egy pusztító meteorittól.
Stangoni jól megbikázta, a jobbomra jött a lövés, én repültem, ahogy csak egy Gnúz tud, nyújtott karral, és a labda ott volt a kezemben, kivédtem.
Emlékszem, a csapattársaim ölelgettek, és jó volt, mert azt hitték, hogy közülük való vagyok. 

Kádár Annamária: Mesepszichológia 2.

Útravaló kényes nevelési helyzetekhez


…mint az az indián, akit vándorútja közben felvesz egy autós, hogy gyorsabban célba érjen. Amikor megérkeznek, az indin kiszáll, megköszöni a fuvart, majd leül az árok szélére, és nem mozdul.
– Mire vársz? – kérdi a sofőr.
– Várom, hogy utolérjen a lelkem! – feleli az indián.


Nem volt rossz. Sőt. Kifejezetten igényesnek és szórakoztatónak éreztem. Mégis. Valami hiányzott. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi. Pedig sokat gondolkoztam rajta és nagyon zavar. Hiszen a maga kategóriájában nehezen lehetne találni jobbat.
 
Korrekt az első rész. Érdekes, a körülményekhez és steril környezethez képest nagyon jó, gyakorlati példák, helyzetek. Remek kis listával zárul, csupa szerethető és hasznos meséskönyvekkel. ... és Tündérbogyó meséit is nagyon hamar megszereti az olvasó. 

A Mesepszichológia első részében a mese szerepére, az életkori sajátosságoknak megfelelő meseválasztásra és a mese érzelmi intelligencia fejlesztő hatására koncentráltam. A második részben a szülő-gyermek kapcsolat útvesztőit, azokat a „kényes” nevelési helyzeteket veszem górcső alá, amelyekben csak a hiteles szülői jelenlét hozhat valódi megoldást. A mese ugyanis az én megközelítésemben nemcsak népmesét és műmesét jelent, hanem a saját életmesénket is: azt a történetet, amelyet önmagunkról, gyökereinkről, hitvallásunkról, álmainkról és céljainkról, félelmeinkről és fájdalmainkról, kudarcainkról és győzelmeinkről mondunk el önmagunknak és a gyermekünknek. Ezt ráadásul nemcsak este vagy az erre szánt pillanatokban, de folyamatosan meséljük, sokszor szavak nélkül is – a jelenlétünkkel, viselkedésünkkel, önmagunkhoz, az emberekhez és a világhoz való hozzáállásunkkal.
Szülőként, pedagógusként a nevelés során is a magunk történetét meséljük. A szabályok, határok kijelölése és betartatása; a motiválás; a problémamegoldás kérdéseiben történő választások mind rólunk, a mi világképünkről szólnak. Tetteinkkel meséljük el, hogy miben hiszünk, miért küzdünk, mi az, ami továbbvisz a nehéz helyzetekben – és azt is, hogy mikor adjuk fel. Bár egy-egy nevelési probléma kapcsán legtöbbször a gyermekünk viselkedésére fókuszálunk, azt szeretnénk megváltoztatni, rólunk mesél az is, hogy melyik az a konfliktushelyzet, ami drámai feszültséget okoz bennünk, és az is, hogy mit kezdünk vele. A gyermek bámulatos pontossággal mutat rá arra, amin dolgoznunk kell, a vele kapcsolatos nehézségek jelzések – és egyben lehetőségek is a továbblépésre. Felhívják a figyelmünket arra, hogy miben kell változnunk, fejlődnünk. Igen, ha engedjük, gyermekünk átírja a történetünket – és ebben a folyamatban mi válunk tanulóvá.

Második könyvemben túlnyomórészt azokról a nevelési kérdésekről írok, amelyekkel kapcsolatban a legtöbbször kértek tőlem tanácsot az elmúlt évek során, és igyekszem megmutatni azt is, hogy miként jelennek meg ezek a helyzetek a mesékben. Korcsoportokra és témakörökre lebontva ajánlok olyan, valóban magas színvonalú, magyar és külföldi szerzők által írt meséket, melyeknek meggyőződésem szerint jó hasznát vehetjük a problémák megoldásában.
A kötet tíz újabb, általam írt érzelmi intelligencia fejlesztő mesét is tartalmaz a 4-9 éves korosztály számára. Nagy kedvvel folytattam Lilla és Tündérbogyó történetét, akik számos újabb kaland során fedezik fel a külső és belső világot.

A fülszöveg tökéletes. Nem túloz, nem beszél mellé. Mindent megkap az olvasó, amit vár, amit ígérnek neki. Talán nem a kellő pillanatban találtunk egymásra és ez okozza azt a pici hiányt. Ettől függetlenül azért nagyon szerettem.

Az elindulás a saját komfortzónánkból való kimozdulást jelenti, a hamuban sült pogácsa az erőforrásainkat, a sárkányok a saját félelmeinket, szorongásainkat, amelyeket meg kell szelídítenünk, a segítőtársak a társas kapcsolati hálónkat, a királylány megtalálása a saját jobbik énrészünk felfedezését, az elérendő cél pedig az önmegvalósításunkat.