Agota Kristof: Tegnap / A Szörny

A világszerte hatalmas sikert arató regényeit és drámáit francia nyelven publikáló, 1956-ban Svájcba emigrált, de magát halála napjáig magyarnak valló Agota Kristof (1935–2011) e kötetében egy rövidsége ellenére is igencsak megrázó regény és négy – a magyar közönség számára eddig ismeretlen – dráma kapott helyet. 

A Tegnap, az írónő több mint 40 nyelvre lefordított, és itthon már három kiadást megért Trilógiája előtt született, önéletrajzi elemekkel átszőtt kisregénye látszólag az „idegenbe szakadt” magyarok beilleszkedésének nehézségeiről szól. A figyelmes olvasó azonban hamar rá fog jönni arra, hogy a szerző már e korai művében is ugyanazokat a kérdéseket feszegeti, amiket később a Trilógiában is felvet. Merthogy a Tegnap főhősének ugyanúgy a hazugság és az igazság relativitásából, illetve az írás és a valóság között mindig meglévő különbségből fakadó problémákkal kell megküzdenie, mint a Trilógia ikerpárjának.
A 2007-ben a párizsi Seuil kiadónál megjelent Agota Kristof-drámakötet címadó darabja, A Szörny egy gyilkos vallás megszületésének hátborzongató története. Hasonlóan félelmetes – és elgondolkodtató – a másik három dráma is. Az út a betonlabirintussá silányított Föld vízióját tárja elénk, A járvány egy kis falu lakóit megtizedelő öngyilkosság-sorozat rejtélyét járja körül, a Vezeklés pedig egy különös házaspár szörnyű titkával ismerteti meg az olvasót.

Olyan, mint amikor az ember fejét ledugják a víz alá és nem kap sokáig levegőt. Egy idő után feljöhetne magától a felszínre, de az oxigénhiány ellenére is marad.
És hogy mi van a víz alatt? Sötétzöld hínárokkal van átszőve a kristálytiszta víz. Veszélyes, de mégis fogva tart.
Nagyon szerethető. Kell hozzá egy adag mazochizmus, ez igaz. De olyan nagyon szépen ír igazából egyáltalán nem szép, sőt, kifejezetten undorító dolgokról is...

Szeretni való minden sora. Minden rövid mondata. Még akkor is, ha úgy is hatnak a szavai, mint egy egy jól kicentizett ütés. Agota Kristóf ilyen. És eddig még soha nem okozott csalódást. 

– Az ember nem írhatja meg a halálát.
Ezt a pszichiáter mondta nekem, és én egyetértettem vele, hiszen ha az ember meghal, nem tud írni. De magamban azt gondoltam, azért írhatok bármit, még ha az lehetetlen is, és ha nem is igaz.
Általában megelégszem azzal, hogy fejben írjak. Ez könnyebb. A fejemben minden könnyen összeáll. De ahogy az ember írni kezd, a gondolatai átalakulnak, eltorzulnak, és minden hamissá válik. A szavak miatt.
Akárhol vagyok, írok. Írok a buszmegálló felé tartva, írok a buszon, a férfiöltözőben, a gépem előtt állva.
A baj csak az, hogy nem azt írom, amit írnom kellene, írok mindenfélét, olyan dolgokat, amiket nem érthet meg senki, és amiket én magam sem értek. Este, amikor lemásolom, amit napközben fejben írtam, azon gondolkodom, miért is írtam én mindezt? Kinek és miért? 

Agota Kristof: Trilógia

 Azt mondom neki, hogy a saját történetemet próbálom elmesélni, de nem vagyok képes rá, nincs hozzá bátorságom, túl nagy fájdalmat okoz nekem. Így aztán mindent megszépítek, és a dolgokat nem úgy írom le, ahogy megtörténtek, hanem ahogy szerettem volna, hogy történjenek. Azt mondja: – Igen. Vannak életek, melyek a legszomorúbb könyveknél is szomorúbbak.

( ... és akkor én inkább nem gondolok bele, hogy hogy is történhetett valójában, ha én olvastam a megszépített verziót...)


A Magyarországot 1956-ban elhagyó, ám magyar állampolgárságát a mai napig fenntartó Agota Kristof a svájci Neuchâtelben él.
Mivel műveit francia nyelven írja, és többnyire a nagy presztizsű, párizsi Seuil kiadónál publikálja, regényei, novellái és drámái a világ minden táján – még az európaitól igencsak eltérő kultúrájú Japánban, Kínába és Koreában is – utat találnak az olvasókhoz.
A „Trilógia” első, „A Nagy Füzet” című részéből több színpadi adaptáció készült, s tervezik megfilmesítését is. Az írónő világhírű, immár negyven nyelvre lefordított regénytrilógiája egy ikerpár drámai fordulatokban gazdag élettörténetét tárja elénk.
Ahogy a második világháború idején kezdődő, fél évszázadon átívelő történet első részének többes szám első személyű alanya, a „mi” a későbbiekben átváltozik „én”-né, úgy válik egyre bizonytalanabbá az ikrek, Lucas és Claus identitása (nem véletlen, hogy a nevek egymás anagrammái), s a fikció és a valóság közötti határ visszamenőleg is teljesen elmosódik. A két főhős különböző lehetséges életútjainak bemutatásakor az ikrek személyisége annyira összeolvad, hogy identitásuk csak az utolsó rész elolvasása után tisztázódik megnyugtató módon.
Tisztázódik? De akkor ennek az utolsó résznek miért az a címe: „A harmadik hazugság”?


Hátborzongató. Félelmetes. Hatalmas. Felkavaró. Különleges. Könyörtelen. Megrázó. Egy világ, ahol két gyereknek az okozza a legnagyobb problémát, hogy 
A simogatást nem lehet eldobni.

Sok sok tőmondat. Szereplők, akik fájnak. Szereplők, akik háborúban élnek. Szereplők, akik felkészülnek a fájására. Szereplők, akik kegyetlenek. Szereplők, akiknek közben valahol mégis teljesen helyén van az értékrendjük. 

– Valami szerencsétlenség érte Petert? – Nem, nem Petert, hanem attól tartok, az egyik barátját. A gyerek azt mondja: – Az ugyanaz. Vagy talán még rosszabb. Lucas magához szorítja Mathiast. – Igazad van. Az néha még rosszabb.

Okos kis könyv. A valóságról. A vágyakról. A túlélésről.
Emberi sorsok(k). Álmok. Rémálmok.

De a puma elmegy mellettem, zavartalanul folytatja útját, s végül lefekszik egy gyerek lábához, aki az utca túlsó végén áll. A gyerek korábban nem volt ott, most ott van, simogatja a lábánál fekvő pumát. A gyerek azt mondja nekem: 
– Nem harapós, az enyém. Nem kell félni. Nem eszik embert, nem eszik húst, csak a lelkeket eszi meg.

Elszorul az olvasó szíve... igaz, mi nem edzettük magunkat a szavakhoz. 
Három regény. Egyben? Külön?
Jóvátehetetlen életek...

A film előzetese. Nem tudom, hogy meg szeretném-e nézni. Filmrajongóknak azért szerintem kötelező, hiszen egész biztos hatalmas élmény lehet. Én szeretem meghagyni a könyveket a saját világukban. Magamnak.

Te boldog ember vagy, Klaus. Azt felelem: – Igen. Nagyon boldog. Gondolom, magának is van családja. Azt mondja: – Nem, nincs. Mindig egyedül éltem. – Miért? Lucas azt feleli: – Nem tudom. Talán mert senki nem tanított meg szeretni.