Rakonc fölpattant.
– Sajnálom, barátaim! Elég volt! Slussz-passz! Megyek!
A többiek elképedtek.
– Mégy? Hová?
– Jó kérdés – bólintott Rakonc, egy kockás koffert húzott elő a galagonyabokor tövéből, és mellé térdelt. – Nagyon jó. Érett, okos, remek kérdés. Nem is tudok válaszolni rá. Én ugyanis nem valahová megyek, hanem innen el. El!
A világ már nem olyan, mint régen. Nincs béke, nincs nyugalom, mert rémek tartják rettegésben a Kiserdő-lakókat. Köztük is kiváltképp egyet, a Félőlényt. És rá akarják venni, hogy csapjon fel közéjük, akkor nem esik bántódása. Hogy sikerül-e rábírni? Meglátjuk. Egy biztos. Kiderül, hogy szörnnyé válni könnyű. Szörnyen könnyű. Nem lenni szörnnyé: az a nehéz…
Mese? Vagy mégsem?...
Olyan, de olyan szépen mesél Békés Pál. Már a szereplők nevei is: Csupánc, Rakonc, Porhany és a hűtlenné lett Csatang... ezek a leírások... és a történet... elbűvölő. Mese a látható és láthatatlan félelmeinkről, a szörnyekről és a legyőzésükről.
A szörnyek szörnyen ostobák, nekem elhihetitek. Nem tudják, hogy hiába égették el a könyvtárat, a történetek attól még megmaradnak. És amíg vannak történetek, a szörnyeket legyőzik bennük. És amíg legyőzik őket a mesében, addig van esély rá, hogy legyőzzék őket a valóságban is.
Nagyon szerethető mese. És több is annál..., mármint ha lehet egyáltalán bármi több egy remek mesénél. Talán nem. És nem is kell több legyen.
A Kiserdőt pedig meg kell őrizze mindenki. Ki ki magának. A saját Kiserdejét.
– A világ a szörnyeké!
A Félőlény tudta, hogy sajnos igazat bőg, mégis mulatságosnak találta a kalimpáló, szőrös egyszeműt.
– Sose fogjuk tűrni, hogy ilyen incifinci Félőlények az utunkba álljanak!
Soha!
– Lehet, hogy az utatokba nem, de legalább közétek sem – hangzott szelíden. – És az is valami.
