2013. november 5., kedd

Szabó Magda: Álarcosbál

„Én nem szeretek – mondta Vida Erzsi, forgatta az ellenőrző könyvét és pityergett és mosolygott egyszerre –, én annyira nem szeretek tanulni!” „Nem is jó az – mondta Éva néni azonnal, és úgy nézett Vida Erzsire, mintha ő is gyerek volna még –, csak nem mondta neked valaki azt, hogy tanulni kellemes? Tudni jó, gyerekem, tanulni egyáltalán nem az, szaladgálni jó, moziba menni, énekelni, sétálni, olvasni… Tanulni nem. Dehogy! Csak éppen nem éri meg, ha az ember nem tanul. Nem érted? Nem éri meg, amibe kerül. Nincs arányban, mennyivel rosszabb nem tudni valamit, mint nem tanulni s kitenni magunkat annak, hogy nem értjük ezt a gyönyörű világot.”

Szerettem. Mert jó Szabó Magdát olvasni. Túl tudja az ember magát tenni az összes gyengéjén... igazából nincs túl sok, de ami van az az egész regényre kiterjed ( sokszor van az az érzése az embernek, mintha Megyeri tanárnő jól megnevelné az olvasókat is. Enyhén fogalmazva is, egyáltalán nem árnyalt formában tolódik az ember arcába az okítás...). De legtöbb esetben még ez sem zavaró. 
Feledteti a hangulat, feledteti a mese (, mert azért lássuk be, nem igazán élethű az események sorozata...), feledteti a sok sok jó és szép, amit szintén megkaptam. 
Szükség is van a lehető legtöbb szépre és jóra, hisz valaminek kell oldania a sorok között lapuló feszültséget. És megteszi.

A nyolcadikos Krisztina álarcosbálra készül: fontos nap ez az életében. Cigánylánynak öltözve, álarcosan és minden eddigi kötöttségtől szabadulva arra készül, megkéri feleségül kedves tanárnőjét édesapja számára… Krisztina árván nőtt fel, édesanyja a háború alatt meghalt, és tudja, hogy édesapja és a tanárnő szeretik egymást, csak a körülmények és a felnőttek érzékenysége megakadályozza kettőjük kapcsolatának kiteljesedését. A szerző egyéb könyveire is jellemző izgalmas fordulatok, plasztikusan megformált jellemek sora teszi élvezetessé ezt az újabb olvasói nemzedékek körében is sikeres lányregényt.

Remekül megszerkesztett könyv. Az álarcok, az egyes szám haramadik személy, a két oldalról való láttatás, a párbeszédek és a csak gondolatban megfogalmazott, ki nem mondott kockák... ezekből áll össze a teljes egész.

Néha az az érzésem, mikor Szabó Magdát olvasok, hogy ezt ismerem, ez olyan Szabó Magdás, hogy ugyanolyan, mint a tőle eddig olvasott többi könyv... és közben már azon töröm a fejem, hogy nekem kell tőle a következő is, hogy vajon van-e még sok ugyanilyen, hisz ez annyira nekemvaló! Olyan csodálatosan mesél mindenről. Egyszerűen, tisztán, szépen...

Az embernek, ha gyerek, annyi titka van, hát akkor mennyi lehet egy felnőttnek.

2013. november 4., hétfő

Alice Sebold: Komfortos mennyország

Nagyon jól tudtam, hogy az ötujjas kesztyű azt jelenti, hogy az ember felnőtt, az egyujjas pedig azt, hogy nem.                                                      







Susie tizennégy éves. Üldögél a kilátóban, a maga kis mennyországában, és visszaemlékezik a halálára. Susie-t megerőszakolta és meggyilkolta a szomszéd. Családja csak annyit tud, hogy eltűnt, és visszavárják. A rendőrség nyomoz. A szomszéd eltünteti a nyomokat. Az élet megy tovább.
A kérdés persze éppen ez: hogyan megy tovább? Hogyan birkózik meg két szülő a lánya elvesztésével? A tizenhárom éves húg a nővére hiányával? Megérti-e négyéves öccse, mit jelent az, hogy elment? És megbékél-e Susie azzal, hogy csak nézheti őket?
Csodálatos, felemelő könyv Sebold regénye, amely egy tizennégy éves kislány tiszta szemével figyeli a tragédiát és a gyógyulás folyamatát, az ő hangján kommentálja az emberek megmagyarázhatatlan viselkedését, és az ő bölcsességével veszi tudomásul, hogy csak úgy lehet itt a Földön élni, ha egy kicsit megtanulunk felejteni.
A mű az utóbbi évek talán legnagyobb amerikai bestsellere.

El kell fogadjam, hogy az amerikai bestsellerek nem biztos, hogy minden esetben nekem szólnak. Sőt, az utóbbi idők tapasztalatai alapján, inkább nem nekem szólnak. 
Lehet, hogy ez így rendben is van..., de ebben a könyben csalódtam. Annyi mindent vártam tőle...
Igazából végig rossz érzésem volt olvasás közben, a teljes egész alapján pedig, ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor az ízléstelen lenne.
És sajnálom.
* , mert fülszöveg alapján nagyon rég várólistás könyveim egyike volt...
* , mert úgy egészében nekem ezt a történetetet szeretnem kellett volna...
* , mert olyasmiről ír, amiről ha nem is esik jól olvasni senkinek, de meggyőződésem, hogy bármennyire lehangoló is legyen, szükséges...
* , mert tetszett a címe...
* , mert igazából meg se fordult a fejembe, hogy nekem ez a nagyon nem kategória is lehet...
Nem hiszem, hogy túl nagyok lettek volna az elvárásaim.
Nyomasztó volt a stílus, nyomasztó volt a szereplők viselkedése, nyomasztó volt, hogy igazából nem történt semmi a tragédia után, nyomasztó volt, hogy a Komfortos Menyországban is egyedül érzi magát az ember... a szerelmeskedő jelenet pedig azt hiszem a tűréshatáromon túl volt.
Apám íróasztalán volt egy kis üveggömb, abban lakott egy vörös-fehér csíkos sálas, hópelyhek közt topogó pingvin. Kislány koromban apám mindig az ölébe vett, és az üveggömbért nyúlt. Megforgatta, s aztán néztük, ahogy hull, kavarog a pingvin körül a hó. Megsajnáltam szegényt, amiért olyan magányos. Szóvá is tettem apámnak, de ő azt mondta: Sose féltsd, Susie, szép élete van. Egy tökéletes világba van bezárva.