2016. január 31., vasárnap

Bartis Attila: A vége

„…az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban”
„Egy fotográfu s története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.”
(Kemény István)

... akkor is vele kell menni, olyankor sem szabad elhagyni, amikor  már nem értjük, hogy hogyan is férhet ennyi fájdalom, ennyi csalódás, ennyi magány, ennyi félelem, ennyi bizonytalanság, ennyi tehetetlenségérzet. Nem szabad elhagyni. Nem lehet elhagyni. És mégis... vannak olyan pillanatok, amikor  el kell távolodni. Amikor nem elég a szeretet. Nem elég a szerelem. Nem elég a megértés. Nem elég az együttérzés.

Egy hatalmas hangulat az egész könyv. És egyáltalán nem csodálkozom, hogy Bartis nem lett volna képes ebben a hangulatban sokkal tovább élni... Vannak regények, amelyeket egy életen át lehet írni, de ez nem az a könyv. Élőhalott leszek, ha még túl sokáig marad velem. A regényírás nem arról szól, hogy leírjuk, amit már tudunk. Hanem hogy ott, munka közben tudunk meg egy csomó mindent, amit a fene se gondolt volna. Senki nem tud a saját valóságommal úgy szembesíteni, mint a saját mondataim. És ha ez nem történik meg, akkor azok a mondatok valószínűleg nem lesznek érvényesek senki másra sem.
... Együtt élni a nap minden pillanatában azokkal az érzésekkel, amik az olvasóra ugyan "csak" néhány óra erejéig hatnak, mégis olyan gyomorszájba vágósak. Félelmetes lehet napi ezernyi gyomorszájba vágást megélni. Este úgy feküdni le, hogy reggel kezdődik elölről..., hogy nem tudod éppen melyik esemény, melyik emlék, melyik illat, melyik szó fogja kiváltani, de egész biztos, hogy bekövetkezik... Túl van a félelmetesen. Valahol az elviselhető és elviselhetetlen határán...
Köszönöm Bartis Attilának ezt az élményt! 
Nem szeretném dobozolni, kategorizálni a történetet. El kell olvasni és mindenki megtalálja magának a számára aktuális réteget. Épp ezért lehet belőle az a sokszorolvasós és minden alkalommal épp mással fejbevágós könyv.
Remek az egész, úgy ahogy van.

... lényegében a kettős mércéink, az igazsághoz és a hazugsághoz való viszonyunk határozza meg az életünket. (BA)

2016. január 30., szombat

Dragomán György: Oroszlánkórus


Topp tizenkettő / Rosszaságok/

A diófa harmadik elágazásáról, amikor elszakadt a tárzánkötél.
A székre állított sámliról, amikor le akartam venni a konyhakredenc tetejéről az eldugott tejkrémet.
A lépcsőkorlátról az alsó lépcsőre, amikor szembekötősdit játszottunk a lépcsőházban.
A rozsdás csúszdáról, amikor beszakadt alattam.
A jeges aszfalton, amikor Misu elakasztott.
A biciklimről, amikor elengedett kézzel mentem, és fel akartam lépni a vázról a kormányra.
A hármas trambulinról, amikor csak le akartam nézni a vízre.
A kollektív kerítéséről, amikor hoztuk kifele a kukoricacsöveket.
A magasles létrájáról, amikor el akartuk foglalni.
Az iskolában a betonperemről várazáskor.
A patakba, amikor tubifexet szedtünk.
A tűzlétra tizenkettedik fokáról amikor a nagyok repülni tanítottak.


Mert Dgy egyik világának ez is része...

Az Oroszlánkórus a bátorság könyve. Történeteit a ritmus élteti, az elbeszélések szereplői zenével győzik le a félelmet és a gyászt, megtanulnak erőt venni a szerelem és a sóvárgás fájdalmán. Minden mondatban ott lüktet a zene, szól a dzsessz, a latin ballada, a kőkemény hevimetál vagy a bécsi újévi koncert keringője, dübörög a manele és a koreai csajpop, kihangosodik a szívverés vagy a futó lábak dobogása. A lendületes történetekben a zene esélyt ad az ellenállásra, segít abban, hogy vállaljuk a sorsunkat, gyerekek legyünk a felnőttek között, vagy otthont keressünk egy idegen országban.
A könyv különlegessége, hogy a szerzőnek három regény után most jelenik meg először novelláskötete – ráadásul a szövegek egy része a könyv megjelenésével egy időben hangoskönyvként is meghallgatható.


Én a zenével talán, nem igazából egészen biztos, hogy jobban hadilábon állok, mint a filmekkel..., de tényleg. Aki ismer, az tudja, hogy ez nagyjából mit is jelent. És, cím ide, vagy oda, mégsem okozott ez problémát. Pedig értem, hogy miért ez lett a cím és teljesen helyénvalónak is tartom.
DGy nagyon jól ír. Nekem is ír. Rólam is ír. Kedvenszerzőm. Ezért elég nehéz bármit is írnom. Hiszen minden kevés. Semmi nem lehet olyan korrekt és olyan hangulatos, mint DGz történetei.

Szeretem a novelláit. Szeretem a gyermekszereplőit. Szeretem a történeteit. Szeretem a hangulatait. Szeretem a sok-sok dragomángyörgy-világot. És novelláskötet esetében ez azt jelenti, hogy mégtöbb egyedi világ. Nem rózsaszín-világok. Nem olyan felhőn ülve, lábat lógatós és közben mesét hallgatós történetek... és mégis. Leginkább egy felhőn ülve, lábat lógatva szeretném hangoskönyv formájában hallgatni...

A jó novellában ott van egy regénnyi titok... - mondja ezt DGy. És valóban, az ő novellái nem a bekzedésekkel kezdődnek és a történetek vége legtöbbször jóval az utolsó pontokon túl van.
Szeretek DGy olvasó lenni.:) Nem csak, amikor egy-egy jó történetet olvasok tőle. Hanem civilben is. Amikor épp csak úgy vagyok. Vagy éppen utazok. Esetleg teszek-veszek.

Várom DGy további történeteit, meséit, világait, regényeit, novelláit, hangulatait. De addig is... mindenkinek, hiszen nem lehet elégszer:  ..., mert ilyen egy 21. századi író honlapja. :)

2016. január 23., szombat

Dragomán György: A pusztítás könyve


Ültem a sötétben éveken át és írtam, csak azért is. 
A könyv, amin dolgoztam majdnem megölt, de végül mégiscsak én bizonyultam az erősebbnek. Befejeztem, megírtam, író lettem.
- DGy, a regény születéséről-
“A könyv, amin dolgoztam majdnem megölt, de végül mégiscsak én bizonyultam az erősebbnek. Befejeztem, megírtam, író lettem.”

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.
“A könyv, amin dolgoztam majdnem megölt, de végül mégiscsak én bizonyultam az erősebbnek. Befejeztem, megírtam, író lettem.”

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.
“A könyv, amin dolgoztam majdnem megölt, de végül mégiscsak én bizonyultam az erősebbnek. Befejeztem, megírtam, író lettem.”

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.
“A könyv, amin dolgoztam majdnem megölt, de végül mégiscsak én bizonyultam az erősebbnek. Befejeztem, megírtam, író lettem.”

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.


Bűn. Felelősség. Fegyverek. Szerelem. Halál. Egy regény, amelyet nem lehet letenni. Egy lendülettel kell végigolvasni, odaadó figyelemmel: a főhőshöz hasonlóan az olvasónak sem szabad eltévednie a jelek és döntési helyzetek útvesztőjében. A könyv világa, a halálosan csendes, titokzatos erdő és a város, ahol már csak tárgyi emlékeiben él a múlt, nyomasztóan ismerős: szinte a bőrünkön érezzük, hogy ez a hely és ez az idő itt van, egészen közel. A fokozatosan kibontakozó, egyre izgalmasabb, sötétebb és barbárabb történet, amely formailag akár kriminek is olvasható, arra keres választ, hogy miként terebélyesedhet az egyéni sorstragédia történelmi végzetté.
"A pusztítás könyve szigorú következetességgel megírt mű, egy meglepően kiforrott tehetségű, fiatal prózaíró első regénye." Závada Pál

Igazából a fülszövegben minden benne van, amit a regényről tudni érdemes.

Kedvenc szerzőm első regénye. Bodor Ádámot is nagyon szeretem. És már az első oldalakat olvasva is egyértelmű volt a hasonlóság...
Tagadhatatlan, hogy ennek a regénynek a szereplőit is Máramarosba helyeztem, mert számomra ez volt a legkézzelfoghatóbb helyszín.

A teljes történet egy véget nem érő tetőpont volt, első soroktól az utolsókig, egy remekül megszerkeztett és felépített krimiben.

Nem tudtam, hogy mi lesz a vége. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan lehet ezt a történetet lezárni. Nem tudtam, hogy ha én dönthetnék, akkor milyen véget szeretnék.
És DGy összehozta a hepiendet. Nem a vattacukrosat. De mégis. Ha a teljes könyvet nézzük, akkor az utolsó egy-két oldal a legbékésebb. És ez így is van jól.

Értem, hogy A pusztítás könyvéért rajongók miért tartották kevésnek, esetleg csalódásnak a Máglyát és azt is, hogy a Máglyát szeretőknek A pusztítás könyve akár többszöri nekifutás után sem lesz kedvenc. DGy nagyon természetesen teremt, teljesen különböző, egymástól minden apró részletében eltérő, de egymással nem versengő valóságos, vagy akár mesés világokat. Mindhárom regényében és sok-sok novellájában. Épp ez a remek benne. Mindenki megtalálhatja a kedvencét.:) És az olyan szeszélyesek, mint én, minden hangulathoz találhatnak kedvencet. Továbbra is kedvencszerző.

És mindenkinek:  ..., mert ilyen egy 21. századi író honlapja. :)

2016. január 10., vasárnap

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

– Biztos, hogy tele van undorító betegségekkel, meg veszett, meg amit csak akar!
Ove a macskára néz. Aztán a libára. Bólint.
– Feltehetőleg maga is. De attól még nem dobáljuk meg kővel.


Ki is Ove?

Ove 59 éves. Saabot vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka.
Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?
Ajánljuk szomszédoknak, ezermestereknek és kétbalkezeseknek, morcosaknak és életvidámaknak ezt a nagyszerűen megírt, mély emberismeretről tanúskodó, hol nevettető, hol torokszorító történetet, amely minden idők egyik legnagyobb könyvsikere Svédországban.

Backman nagymamás meséje után nem tudtam elképzelni, hogy miről is szólhat az Ovés történet, hogy mindenki ezért rajongott jobban az amúgy önmagában nagyon korrekt és szeretnivaló Worsos mesevilággal szemben.

Nehéz Ovéről, a könyvről, a történetről bármit is írnom. Talán azért, mert két nappal azután, hogy elkezdtem olvasni, megismertem egy 91 éves bácsit. Mert véletlenek nincsenek... Talpig úriember volt, kedves, tisztaszívű, teljesne ép elméjű és nagyon szomorú... , akinek semmi más gondja nem volt, "csak" szeretett volna a 91 éves felesége után menni. Hiszen megígérte neki...
 Azt gondolta, nem lehet úgy élni, mintha minden pótolható lenne. Mintha a hűség már nem érne semmit.
A feleség délben hagyta el ezt a világot, én a bácsival estére ismerkedtem meg. Életem egyik legmegrázóbb élménye volt. Maradjunk annyiban, hogy úgy éreztem, nem a jó oldalon állok... és mindegy, hogy azért nem álltam a jó oldalon, mert ebben a történetben nem volt jó oldal... attól még borzalmas érzés volt... 

Attól a pillanattól ennek az érzésnek az ölelésében olvastam Ove történet. Ami szintén megrázó volt, csak közben mégis valamiféle meleg szeretetbe, ajándékpapírba csomagolva, ami azért sokat lágyított a valóságon. Köszönhető volt ez a szomszédoknak ugyanúgy, mint Backman stílusának.

Szerettem olvasni, kedvenc lett. Mégsem tudok elvonatkoztatni attól, hogy nálam valahol a remekmű és a giccs határvonalán táncol a könyv. Talán azért, mert tudom, hogy a valóság még Ove történetétől is megrázóbb? A fenébe is... tényleg sajnálom.

Ezért volt nehéz belekezdenem az értékelésbe. Először meg akartam úszni egy idézetválogatással. De nem hagyott nyugodni a dolog. Hiszen ez a könyv sokkal többet jelentett számomra, mint Ove történetét. És talán én is átmegyek giccsbe, de nem túlzás, hogy Ove és a saját történetem óta is keresem a helyem a világban...

Mert minden ember életében eljön a pillanat, amikor eldönti, milyen emberré váljon. Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert.
Sokat gondolkoztam, hogy a saját pillanatom mikor lehetett. Lenne egy-két tippem..., de az is lehet, hogy egy egészen másik pillanat volt az, amikor eldőltek a dolgok.
Ove remek ember volt. Hogy ez döntés kérdése volt, vagy egyszerűen úgy alakult?... Én azt mondanám, hogy több lehetősége is lett volna másmilyennek lenni. Nem tudott. Nem akart.

Sokan antiszociálisnak is nevezték, és Ove úgy gondolta, ez azt jelenti, hogy nem rajong kifejezetten az emberekért. És ebben még volt is valami. Az emberek általában nem teljesen épeszűek.
És mondja valaki, hogy nincs teljes mértében igaza?...

Mit jelent a szererelem, a szeretet...? Talán egy nevetést, amelytől élete hátralevő részében Ove azt érezte, hogy valami mezítláb szaladgál a mellkasában.

Az emberek mindig azt mondták, hogy Ove és a felesége olyanok, mint a nappal meg az éjszaka. Ove természetesen megértette, hogy úgy gondolják, ő az éjszaka. De nem zavarta.
Hiszen Ove tudta, hogy ez így van jól. Mert
Ove fekete-fehér ember volt.
A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe. 
És Sonjának Ove nem volt szürke, vagy fekete-fehér. Mert
Ove annyira erősen hitt az igazságban, az erkölcsben és a kemény munkában, no meg egy olyan világban, ahol ami helyes, az helyes. És ahol nem azért kell helyesen cselekedni, hogy az ember érmet, diplomát vagy vállveregetést kapjon érte, hanem azért, mert nem lehet máshogy. Már nem igazán vannak ilyen emberek a világon, jött rá Sonja. Ezért úgy döntött ő ezt választja.

Mindezek után van-e egymás nélkül tovább? Kell-e lennie egymás nélkül továbbnak? És milyen lehet az a másik nélküli tovább...? Hiszen ..., ha valaki megkérdezte volna Ovét, akkor elmondja, hogy nem élt Sonja előtt. És utána sem. ... És Ove nem meghalt, mikor Sonja magára hagyta. Csak nem élt többé.

Kellemetlen, torokszorító kérdések ezek. Backmannek sikerült vattacukorba csomagolni őket és annyira hepiendet varázsolni, amennyire ez belefért. SPOILER Ove együtt lehet majd Sonjával és nem kell végül önkezűleg véget vetnie az életének... Én szeretem a hepiendeket. De itt most magát a történetet sokkal, de sokkal jobban tudtam szeretni.

Várom Backman következő könyvét. Olyan sírós-nevetősre számítok.:)
 
 -Te belül táncolsz, Ove, amikor senki sem lát. És ezért örökre szeretni foglak. Akár akarod, akár nem.

2016. január 5., kedd

Totth Benedek: Holtverseny

Mert hiába gondoltak ők akármit, nem akartam a vízbe ölni magamat. Addig akartam úszni, míg a kimerültség végez velem – és ez a kettő mégsem ugyanaz. 
-Joseph Conrad: A titokzatos idegen-

Mint az idézet is mutatja, nem kezdődött ez rosszul. 
  
Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak.

Igazából meg volt a lehetőség a történetben. Több is. És mégsem sikerült megszeretnem. Sajnálom, mert szerettem volna szeretni...
Nem tudom, hogy mit lehet erről a könyvről írni.
Saját elmondása alapján, egy korhangulatot szeretett volna TB ábrázolni, éreztetni. Nem tudom, hogy mennyire sikerült. Nem a valóságtól elrugaszkodott téma miatt.  Aki olvasta például a Szuicidrománcot és az értékelésemet, az elhiheti, hogy tényleg nem zavarnak a meredek dolgok. Itt sem a témával volt a problémán. Nem vagyok egy Trainspotting rajongó, de igazából a pszihopata viselkedést hamarabb figyelem érdeklődéssel, mint felháborodva... és a trágár beszéd is zavar alapból, de kapásból eszembe jut több szerző, több könyv is, ahol ez egyáltalán nem volt gond.
Még az sem volt csalódás, hogy semmilyen féle-fajta személyes szembenézésre nem került sor, hiába ígérte a fülszöveg, mert távol állt tőlem a regény majd' teljes gondolatvilága..., de ami véletlenül nem, az sem érintett meg az általános érdeklődés szintjétől mélyebben.

Két dolog volt, amit úgy éreztem, hogy ha már írok róla, akkor mindenképp meg kell említenem. Az egyik az úszás. Látszik, hogy az saját tapasztalat. Az a rész például lekötött. Nem, nem a beavatás, vagy az úszás utáni nemi élet, hanem... Ahogy az úszásról, mint sportról, avagy életérzésről írt, az hangulatos volt. Én ha a barátja lennék, mindenképp azt tanácsolnám neki, hogy saját tapasztalatokból merítsen a következő könyvéhez... ja és az állítólag buszon felszedett kamasz-szlenget nem tartom saját tapasztalatnak...
A másik, ami megmaradt bennem, az a pszihiátria ábrázolása. Igen, szakmai ártalom, tudom... Félelmetes volt ahogyan beleszőtte, az amúgy teljesen aberrált történetbe.
... Amikor meghallottam, azt hittem, szívatás, de megmondták, hogy tényleg ez van, nekem meg egy kicsit elborult az agyam, üvölteni kezdtem, hogy a kurva anyját, kinyírom a rohadékot, de aztán mégsem öltem meg senkit. Viszont frankón bekattantam, úgyhogy elküldtek pár hétre pihenni a zárt osztályra. Egy olyan kórteremben feküdtem, mint Brad Pitt a 12 majomban. Rögtön az első nap keményen leszedáltak, gondolom, mert fostak, hogy öngyilkos leszek, vagy valami. Hiába magyaráztam a pszichónak, hogy ha ki akartam volna nyírni magam, már rég megtettem volna. Estére teljesen megkavarodtam a nyugtatóktól, azóta sem tudom, pontosan mennyit dekkoltam a zárt osztályon, arra viszont tisztán emlékszem, hogy a cuccoktól valami furcsa nyugalom szállt meg, és úgy éreztem, mintha beköltöztem volna valaki másnak a testébe, és hogy ezzel a testtel nem történhet semmi rossz. Pedig néha a szememet is alig bírtam kinyitni, és egyfolytában csorgott a nyálam, mint a szomszéd ágyon a tatának. 
...
Ez a megfigyelő elég zord hely, életemben nem láttam még annyi eszelőst. Oké, tele van a világ idiótákkal, de azért az elég para, amikor csak eszelősök lófrálnak körülötted. Én is egyfolytában azon pörögtem, hogy kiket fogok kivégezni, ha egyszer kiengednek.

Nem tudom azt írni, hogy  ilyen a zártosztály. Nem tudom kizárni, hogy így is lehet látni. Érdekes volt.
Nem tudom, hogy fogok majd második könyvet is TBtől olvasni. Szerintem igen. Mert ugyan a Holtverseny nem nekem íródott, de bizonytalan vagyok. Végigfutva a bejegyzést, nyugodtan megállapítható, hogy ez a Nem tudomok bejegyzése, a Nem tudomok könyve volt. Talán majd egy második könyv választ ad néhány jelenleg még nyitott kérdésre. Túlzás, hogy várni fogom, de ha majd szembemegyek a második regényével, akkor nem fogok elszaladni előle.:)

Ez nem tartozik közvetlenül a regényhez, mint JC gondolata, de záró gondolatot keresve rátaláltam és teljesen helyénvalónak tűnt a társítás.

"Gondolj arra, hogy milyen buta az átlagember, és rádöbbensz, hogy az emberek fele még annál is butább. " /George Carlin/

2016. január 4., hétfő

Böszörményi Gyula: A csudafurula

Egyszer volt, de már nincs… Így kell kezdődnie mainapság a meséknek, mert biz’ hiába kajtatunk tündérek után az erdőben, legtöbbször csak műanyag flakonokat találunk.  

Csodálatos világ a mesék világa. Különleges és szeretnivaló.


Böszörményi Gyulával tavaly találkoztam először. Hittem én... egészen ma estig. Miután befejeztem ezt a kedves, eredeti, tiszta történetet rákerestem a szerzőre. Eddig a Mizu-mesét olvastam tőle és hatalmas kedvenc lett. Gergőről csak hallottam A Nagy Könyv programsorozaton belül. Egész biztos, hogy sorra fog kerülni... 
Kalandos szakmai előélete volt, míg rátalált saját hangjára a mesékben. Többek között forgatókönyvírója volt az Űrgammáknak (gyerekkori kedvenc, ma is emlékszem a zenéjére, a szereplőkre... Orsi és Ákos volt a két kedvencem :) ), de később dolgozott forgatókönyvíróként a Barátok köztnél is ( gondolo ő erre nem feltétlen büszke, de épp 2000 körül, amikor én még nem untam és és aktív nézője voltam a sorozatnak).
És minden bizonnyal gyermekkora sem volt kevésbé kalandos, bár első olvasatra csak nőtt és nőtt a gombóc a torkomban...
Kétéves korában izomsorvadásos betegség támadta meg. Ennek következtében súlyos mozgássérült lett. Mivel családja is széthullott körülötte, egészségügyi gyermekotthonba került, ahol éles, nyílt szellemmel töltötte mindennapjait értelmi fogyatékos társai között.
(, mert a Google és a Wiki a legjobb barátaink között vannak).
De találtam egy saját kitöltött adatlapot is, itt. Mert megérdemli a figyelmet. Megérdemli a felfedezést. A szeretet. A Mizu-mese után is éreztem, hogy a mese nem magától íródott. Hogy hatalmas ember kell legyen, aki mögötte áll. És nem csalódtam.

Ennek a mesének, A csudafurulának saját kis története van:
A szerző meséli: 2008-ban történt, hogy meghívtak a Paul Newman amerikai filmszínész által alapított magyarországi Bátor Táborba, ahol daganatos és egyéb krónikus (mondjuk ki: sokszor halálos) betegségekben szenvedő gyerekeket nyaraltatnak évről-évre. Feladatom íróként az volt, hogy rátaláljak a varázslatra és a csodára ott, ahol – sokan úgy hihetnék – ezeknek semmi helyük. A Csudafurula című mese, amit a táboros gyerekekkel együtt írtunk, fityiszt mutatott ennek a tévképzetnek.A Kiadó minden megvásárolt példány árából 100 forintot átutal a Bátor Tábort fenntartó alapítványnak. Remélem ez az ebook formátumra is érvényes!...

És hogy miről szól tulajdonképpen? A békából lett királyfiról, a szelencéből elővarázsolt királylányról, a cimbikről, a szörnyölőkről, a lidércekről, hiszen belőlük többféle is van, a csodafurulyáról, ami teljesíti a kívánságokat... minden benne van, ami egy igazi mesének a tartozéka.
Valódi, élő mese. A kedvesebbik, melegebbik, tábortüzes fajtából. Egyáltalán nem az unalmasabbak közül való. Sőt! A mesevilág hősei teljesen adaptálódtak a 21. századhoz és annak lehetőségeihez. Annak minden pozitív és negatív, túlnyomó részt negatív, velejárójához.
Amúgy ilyen egy mese, ami eredeti, tiszta, friss gondolatokat tartalmaz, igen, csak ismételni tudom magam, tele jósággal. Mégsem laposodik el. Nem válik szájbarágóssá. Nem lesz nehézkes, vagy vontatott. Egyszerűen mert igényesen van megírva.

Azért minden lelkesedésem ellenére... megjegyzem, mert meg kell jegyezzem, hogy borzasztó ez a borító (bejegyzés tetején, jobbra)... és nem nagy bátroság részemről, de megelőlegezem neki a legfélresikerültebb borítót, mint témakört, a 2016-os olvasmányaim között. Pedig még csak január van... OJD könyvborítójával szemben például máris megnyerte ezt a versenyt... és lássuk be, azért ehhez teljesítmény kellett. Elég komoly. Lehet, hogy a táborlakók tervezték meg? Akkor elfogadom, noha nehezen hiszem... bár a kivitelezés akkor is lehetett volna szerintem igényesebb...

Böszörményi Gyula kedvenc lett. Nagyon hamar. Az első mese után. De ezt a szintet tudta továbbra is tartani, noha azért a lelkesedés, túl magas elvárás, túlzott rajongás sok veszélyt jelenthet bármelyik szerző második könyvére nézve. Mégsem csalódtam. Inkább még lelkesebb lettem és tervezem levadászni a lehető legtöbb mesét BGYtól.:)

– Mondd, Emese, valóban láttál a Parkban lidérceket?
A kislány határozottan bólintott, majd a két ujjával kb. úgy fél centit mutatott.
– Ekkorák lehetnek. Nagyon gyorsan cikkannak a bokrok között, halvány a fényük, és ha igazán csendben hallgatózunk, a kacagásuk csiklandozza az ember fülét.
– Stimmel! – bólogatott Brrrekk. – Lánglidércek.

2016. január 3., vasárnap

Bokodi Balázs: Szuicidrománc

 
... A statiszták idővel úgy néztek rám, avatott be még korábban gyerekes kis játékába Glória, mintha én lennék az ördög, a sátán vagy maga Charlie Manson. Ezt még akkor mondta, mikor halálosan szerelmes voltam Marnie Edgarba. Akkor, mikor egy hat-hétéves forma kislány képét az ingzsebembe gyűrte. 
Csak nyomd ezt a fotót az orruk alá, mondta, és kezdj el beszélni. Találj ki egy borzasztó életet ennek a kislánynak, és a statisztáid bármit megtesznek neked. 
Ezután, ha csak egyszer is a frissítőm után nyúltam, emlékezett vissza Glória, mellékszereplőim szemöldöke megrezzent. Ha megköszörültem a torkomat, nyeltek egy nagyot. Ha felálltam a székből, az ajkukba haraptak. 
Glória szerint, ha egy színész meg akarja alkotni a történelem leggonoszabb karakterét, először nem a világot jelentő deszkákon vagy a filmvásznon ijeszt rá az emberekre. Ki kell vinniük a karaktert a hétköznapokba, mondta. Először tönkre kell tenniük pár életet. Ennyi áldozatot bőven megér a tökéletesség, fűzte hozzá. 
Azt mondta, mindig mikor az asztalra teszi a kis Polly fotóját, a mellékszereplők szája mosolyra húzódik. 
Ilyenkor azt mondják, milyen elbűvölő egy gyerek. 
Azt szeretnék tudni, mennyi idős. 
Rám néznek, mondta Glória, és azt mondják, mennyire hasonlít az anyjára. 
Akkor még fogalmuk sincs, mi vár rájuk. Akkor még nem tudják, hogy el kell búcsúzniuk addigi életüktől. 
Akkor még halvány fingjuk sincs, hogy soha többé nem tudnak egyetlen copfos kiskölyök ártatlan szemébe se nézni. 
Ezek a díszletemberek, ahogy Glória hívta őket, csak akkor kezdtek el gyanakodni, mikor Glória azt mondta nekik, hogy ennek a kislánynak a szülei nagyon szomorúak. Ennek a kislánynak a szülei szeretnék tudni, hogy hol van a szemük fénye. Ennek a kislánynak a szülei valahol kisírt szemmel fohászkodnak Istenhez. Azt kérik tőle, hogy ne egy beteg pedofil karmai között sínylődjön az egyetlen gyermekük. 
Glória szerint egyébként ilyen helyzetekben hatásosabb, ha az ördögnél kérdezősködünk. 
Az ördög, magyarázta Glória, sokkal többet tud a beteg lelkekről, mint Isten. 
Glória ezután még megemlítette azt is, hogy általában itt szokott jönni az a jelenet, mikor a mellékszereplőkkel forogni kezd a nappali. 
Azt mondta, itt szokott jönni az a jelenet, mikor a díszletemberek legszívesebben visszapörgetnék az életüket, mintha az csak egy ócska videofilm lenne. Visszapörgetnék, mondta, egészen odáig, mikor becsengetek hozzájuk, aztán egy ollóval elvágnák a szalagot.
A szalagot vagy a nyakamat, olyan mindegy. 
Ezután a mellékszereplők tekintete általában a padlóra tapad, súgta a fülembe Glória. Csak bambán bámulnak maguk elé, és összefüggéstelen mondatok potyognak ki a szájukon. Magukra erőltetett mosolyuk mögül arra kérnek, hogy beszéljünk inkább Michael Jacksonról. 
A legjobb, amit ilyenkor tehetsz, folytatta töretlenül Glória, hogy a fotóra böksz, és mély átéléssel azt mondod: Uram, Hölgyem, legyen maga a kis Polly megmentője. Legyen maga a nap hőse. Az emberek eddig a pillanatig úgy gondolják, hogy ilyenek csak a filmekben történnek. 
Aztán kérd meg őket, hogy üljenek be az autódba. 
Nincs is autóm. 
Az nem számít, Viktor. A valóságban Clint Eastwood sem vadászott rosszfiúkra, mégis elhisszük neki, hogy ő Piszkos Harry. Úgyhogy nyugodtan zörgesd meg az orruk előtt a nem létező autód kulcsát.
Aztán mondd nekik azt, folytatta, hogy látogassunk meg egy kislányt, aki egy nyirkos pincében várja, hogy valaki megmentse, hogy valaki a helyébe lépjen. Mondd nekik azt, ajánlotta Glória, hogy vékony kis csuklóját a szorosra húzott kötél alatt már vörösre festették a véraláfutások. Mondd azt, hogy a szemét lassan kiégeti a mérhetetlen mennyiségű sós könny. 
Glória szerint a díszletemberek ekkor már az utolsó fillérüket is odaadnák, ha elmenne, és megígérné, hogy soha többé nem jön vissza. Volt, aki már a házát is felajánlotta, büszkélkedett Glória. Azt sziszegik összezárt fogaik között, hogy bármit megtesznek, csak hagyjam már békén őket. 
Glória ezt az egészet persze nem a pénzért csinálja. Egyszerűen élvezi, mikor hihetően alakíthat egy-egy karaktert. Mikor madzagon rángathat másokat. 
És ezután?, kérdeztem izgatottan. Mi történik ezután? 
Tegyél nekik ajánlatot, felelte. 
Glória ajánlata mindig ugyanaz volt: a kislány megmenekül, ha a díszletemberek átveszik a helyét a pincében. Felhívta a figyelmemet arra is, ha valaki mégis rábólintana az ajánlatra, akkor legjobb, ha futásnak eredek. Mielőtt kipróbálod magad ebben a szerepben, mondta, nem árt, ha előtte pár napot eltöltesz egy edzőtermben. 
Ez nem olyan, magyarázta, mint az a műsor, ahol eldugott kamerák előtt átverik az embert. Ennek a végén nincsenek megkönnyebbült kacajok. 
Glória azt is elmondta, hogy az emberek még nem értek meg arra, hogy hatéves kislányok életét megmentsék. Úgyhogy elvileg nincs mitől félned. A legtöbben még a saját gyermekükért sem áldoznák fel magukat, mondta. Persze a családi vacsorák biztonságában minden ember hős. De a valóságban a félelem érzése sokkal erősebb, mint a szereteté. 
És mi lesz a vége?, érdeklődtem Glóriánál. 
Könyörgés, rimánkodás, sírás, felelte. Csupa férfias megnyilvánulás. Aztán jön a rosszullét, ahányszor csak beszámolnak a tévék egy folyóból előhalászott kislány holttestéről. Számukra minden halott kislány ez a kislány lesz itt a fotón. Azt mondta, a pénz néha elalszik, a lelkiismeret azonban soha. Idővel aztán némelyikük elkezd inni, folytatta, mások meg az öngyilkosságba menekülnek.

Bokodi Balázs nagyon tud írni. Őszintén írom, zseniális a történet, a kivitelezés és a hangulata is.

Horrorisztikus, de humoros, ijesztő, de vicces regény: élhetetlen, sodródó hőse, Viktor, aki az elbeszélő is egyben, vad életet él – filmek (és filmsztárok) bűvöletében, kiszámíthatatlan és veszedelmes nők gyűrűjében, váltott pszichiáterek kezei között. Egy napon barátnője, Beatrix úgy dönt – helyette is – , hogy esküvők szervezése helyett öngyilkosságokban fognak segédkezni: búcsúleveleket írnak, összehozzák a helyszínt, időpontot, alkalmat. Ez Bokodi Balázs élvezetes, izgalmas és sodró lendületű abszurdjának kiindulópontja, ami azután zsúfolt, mulatságos és persze morbid karnevállá alakul. Egy pillanatra se vegyük komolyan – bár halálosan komoly.

Nehéz bármit is írni a könyvről. Hiszen az értékelés minden egyes sora, az idézeteken túl, halál unalmas a regényhez képest...

Az elején úgy éreztem, hogy ez nekem talán túl intenzív lesz. De néhány oldal után simán fel lehet venni BBvel a ritmust és minden probléma nélkül azonosulni a szereplőkkel...na jó, azt azért talán mégsem... :) követni a szálakat, az eseményeket. És tagadhatatlanul nagyon jól van megírva az abszurd, humoros, de közben véresen komoly történet. Nagyon okosan az olvasóra van bízva, hogy mit hisz el, mit tart valóságnak, mit abszurdnak... ki-ki érzékenysége alapján eldöntheti, hogy hol ér véget számára a valóság..., hol ér véget a poén..., hol ér véget az élet... és csap át abszurdba, az igazán szórakoztató fajtából.

Minden történetéről elhitette, hogy igaz lehet. A legabszurdabbról is. Ez pedig, ebben a formában, ezekkel a történetekkel, zseniális. Szerettem BB világát. Még akkor is, ha attól a pillanattól, ahogy kiderült az igazság Glória fényképéről, inkább volt thriller és dráma, mint sima, egyszerű, kegyetlen humor... (igen, az előtte levő rész belefér a világomba, teljesen mindegy, hogy milyen címke alatt, de belefér... igen, az is egészen biztos, hogy a határvonalaim nem ott húzódnak, ahol az elvárható lenne...)
Akkor is szerettem ezt a világot, ha ezzel a címmel, ezzel a történettel, elég fura ezt leírni. De vállalom, mert igazásgtalanság lenne, ha csak azért nem írnám le, mert nem illik...
... Azt mondta, minden embernek megvan a legfájdalmasabb szava. Azt mondta, ha ezt megtalálod, akkor bárkinél erősebb leszel.
Szó mi szó, letehetetlen volt.  És kissé szürreális ugyan, de Jessica Alba, mint visszatérő szereplő, eddig a 2016-os olvasmányaim szerves része.:) 

Tetszett az indítás, gyorsan meg is jegyeztem magamnak, csak úgy ajándékba, még néhány írót. Akikhez BB hasonlítani szeretett volna. Azt nem ígérhetem, hogy idén kap még egy esélyt Salinger, de a többiek minden bizonnyal nem fognak elmaradni. És én biztos vásárlója lennék BB következő könyvének is! 
Jó volt ez így év elejére.:) 

Azt mondtam nekik, az öngyilkosság nem megoldás semmire. Kiment a divatból. 
Ahogy a fájdalmad is ki fog. 
Semmi sem tart örökké.

2016. január 1., péntek

Orbán János Dénes: Alkalmi mesék idegbeteg fölnőtteknek

Nem nagyon értettek errefelé sem a betegségekhez, sem a kuruzsláshoz. Itt vagy meghalsz, vagy életben maradsz, nincs köztes állapot.  

Nem is tudom...

A javíthatatlan akasztófavirág író-poétának kétségkívül ez a legkomolytalanabb kötete az eddigiek közül. Bár OJD-től megszokott módon a könyvben csak úgy sorjáznak az irodalmi és nyelvi bravúrok, a felnőttmesék elsődleges és vállalt célja a polgárpukkasztás és a könyörtelen kacagtatás. Micimackó székely góbévá vedlik, a kis herceget kíméletlenül seggbe rúgják, a népmesék hősei irdatlan lőcsükkel forgatják föl a világot, mindent megtudunk a poétaóriások ivargerendájáról, és végül Jessica Albát is beszippantja a pajzán költői örvény. Nem feltétlenül egy nőegyleti olvasmány, s ha véletlenül ép idegrendszerű olvasója akad, mire a végére ér, garantáltan idegbeteggé röhögi magát.

Értem én, hogy nem szokványos, hogy kúúl, mert nagyon mai, igazán eredeti, tele poénokkal... mégsem vagyok elég felnőtt ezekhez a mesékhez. Értem én a poénokat és értékelem is... csak nem mindig szeretem. Itt inkább nem szerettem, mint szerettem. Pedig a poénok minősége az kétségbevonhatatlan. 
Éreztem, hogy a szinten belül igyekezett a szerző igényes maradni..., de nekem ez a szint már a komfortzónámtól olyan messze van, hogy nem tudtam vele igazán mit kezdeni. És valahol bosszantó volt. Mert értettem a miértet is. Azt is el tudom képzelni, hogy miért épp ez az alaptéma, miért épp ebben a formában, ezeken a képzelt történeteken keresztül..., de ez nem változtat azon, hogy nem lett az a hangosan kacagós könyv... Még Jessica Alba után sem, pedig az igazán tetszett, mint történet.

Tehát, ha a könyörtelen kacagtatás, mint cél, nem is valósult meg, de a polgárpukkassztás azért összejött...:) és ez egyáltalán nem kevés, ha arra gondolok, hogy én szeretem magam laza, nyitott olvasóként számontartani. Ami lehet, hogy nem vagyok, de azért mint tudjuk, fontosak az illúziók...
OJDtől majd még szeretnék olvasni. Valami mást. Amihez remélem elég felnőtt leszek. Vagy amihez nem kell elég felnőttnek lennem...