R. D. Laing: Tényleg szeretsz…?

jaj oda oda

micsoda? hova?

nem látta mondja?

hogy mit nem láttam?

aki voltam

azt nem

 
Nem véletlen volt, hogy találkoztam Laingel. R.D.Lainget először egy olyan személy ajánlotta figyelmembe, akivel noha nem olyan ősrégi és nagyon egyszerű és profán, de praktikus okok miatt még igazán aktívnak seM nevezhető az ismerettségünk... és mégis, fontos és kedves embernek tartom az életemben.

Laing első könyvéért is rajontam és a Tényleg szeretsz...? is kedvencek közé került. Egy egy szösszenet ugyan kifogott rajtam, de szerettem olvasni a sorait, mosolyogni, vagy épp a szereplőkkel együtt fájni...
 
Doktor Laing azzal szerzett széleskörű nemzetközi elismerést, hogy az „antipszichiátria” apostolaként lépett fel. Ő a problémáival küzdő embert nem „meghibásodott gépezetnek” tekinti, hanem gondjainak empátiás elfogadása révén megérteni próbálja. Írási azért kerülnek szükségszerűen közel az irodalomhoz, mert a pszichiátriai elemzés eszközeivel feltárt emberi kapcsolatokról szólnak. A Tényleg szeretsz…? az életben nap mint nap előforduló „alaphelyzeteket” mutat be lírai átköltésben; s az olvasó a kora reneszánsz angol költészet, Robert Burns, a modern pop-songok stílusjegyeire egyaránt ráismerhet.

„Szeretni kell, ennyi az egész?” Hát igen is, meg nem is. A nemekről szól (igenekkel tűzdelve) R. D. Laing verses kabaréja, ahol a színtér: pszichiátriai rendelő, ágy, asztal, utca, a bánat sivataga, az öröm ligete... Félre a tréfával, ez a velejéig mulattató szerző komolyabb tárgyat nem is választhatott volna. Mert hát ezt a nagy kérdést teszi fel: „Tényleg szeretsz... ?” Mármost kezdjük ott, mí az, hogy „szeretni”; és akkor mi az, hogy „tényleg”? Amíg ezt megtudjuk - vagy mégse tudjuk meg? -, egyebet sem kell tennünk, mint szórakoznunk a ragyogóan szellemes ötleteken, vagy éppen eltűnődnünk a legmindennapibb témák „drámái” (és kifigurázott) megjelenítésén, s a figurákon... akiket csak csínján nézzünk a külső szemlélő fölényével... hiszen mi vagyunk a kérdezők... és bennünket kérdeznek... Ám ezt a könyvet szeretni fogjuk, az biztos.

Mert szerethető. Mert pirul az ember, ha magára ismer valamelyik szereplőben. Mert fellélegzik, ha nem...

férfi    abbahagynád?
nő        mit hagyjak abba?
férfi    amit épp most csinálsz
nő        élek
férfi    és te életnek nevezed azt amit csinálsz?
nő        teszem amit tehetek
férfi    az sokszor kevés
nő        nem tehetek róla
férfi    miről nem tehetsz?

Laingtől még sokat szeretnék olvasni. Mert szórakoztató. Mert sokat lehet belőle tanulni. Mert hiánypótóló a stílusa.

orvos Hogy van?

A páciens mutatja a torkánál a csövet:

légcsőmetszés után van

orvos Jaj, bocsánat

S mivel megérti, hogy a páciens nem

beszélőképes, blokkot-ceruzát vesz elő, írja

Hogy van?

avval a blokkot-ceruzát átnyújtja a páciensnek, válaszadásra

A páciens átveszi a blokkot-ceruzát, írja

Nem vagyok süket

Janne Teller: Minden

– Maga is pont olyan, mint a többiek. Pedig azt hittem, hogy maga talán más. Hány éves?
– Huszonnyolc.
– Akkor túl késő.

Szeretem Janne Teller világát. Szeretem a módot, ahogy Janne Teller bemutatjai a világot.  Szeretem a stílust, ahogy Janne Teller fogalmaz.
Szívbemarkoló történetek, mégis nagyon tisztán, nagyon egyszerűen megfogalmazva. Teller, minden kétséget kizáróan zseniálisan tud írni.

Miért vannak előítéleteink? Miért közösítünk ki bárkit, vagy éppen miért emelünk zsarnokká? Miért hatalmaskodunk a kiszolgáltatottak felett? Miért vagyunk erőszakosak? Miért élünk vissza a bizalommal?
Janne Teller elsősorban fiataloknak szóló népszerű és sikeres könyvei élénk vitát kavarnak a világban. Elég, ha csak a Semmi körüli nemzetközi botrányokra gondolunk (a ma már kötelező olvasmánnyá avatott regényt először betiltották még a toleranciáról híres Dániában is!). A dán írónő Minden című novelláskötetében ismét olyan konfliktusokat helyez a középpontba, melyek mindnyájunkat érintenek, s életünk folyamán egész biztosan találkoztunk velük. Mi kényszerít például egy fiatalembert arra, hogy erőszakot alkalmazzon? Meg lehet-e érteni az intoleranciát és a szélsőségességet? A bosszú mikor elfogadható indíték, egyáltalán erkölcsileg elfogadhatóvá lehet-e tenni a bosszúállást? Janne Teller új, fontos és provokatív könyvében súlyos és kényelmetlen kérdéseket tesz fel, miközben szembesít tetteink legszörnyűbb következményeivel is.
Teller tömör, szófukar, nyers prózájával és a metafora erőteljes használatával kényszeríti az olvasót az állásfoglalásra, nem ad kibúvót, minden egyes novellában döntenünk kell helyes és helytelen, jó és rossz között. 

Nyolc történet, ami élesen belénk vág – asszimilációról és kirekesztésről, előítéletről és intoleranciáról, gyilkosságról és halálbüntetésről, erőszakról és bosszúról, integrációról és kulturális sokféleségről.

Rengeteg kérdéssel marad az olvasó...
* tényleg túl késő megérteni 28 felett, hogy bármi lehetséges...? Hogy bármit meg lehet tenni? Hogy a megmagyarázhatatlan és számunkra értheteten cselekményeknek nincs mindig kézzelfogható indítékuk?... Miért keressük a kibúvókat? Miért próbáljuk megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, megbocsátani a megbocsáthatatlant, felmenteni a felmenthetetlent? Csak azért, hogy be tudjuk illeszteni, akár erőszak árán is a komfortzónánkba?
Ki, mikor és miért kerül a sínek másik oldalára, a töltés másik oldalára? Kinek mikor van igaza? Ki dönti el, hogy kinek van igaza? Létezik-e egyáltalán egyértelmű igazság?
Mikor vagyunk egyedül? Mikor kell kiállni az igazság mellett? Hogyan lehet elengedni a felvállalhatatlant akkor is , ha az mindennél fontosabb volt számunkra?
Mennyire erős lehet egy magány? Mennyire erős lehet egy gyermeki szív? Mennyit bírunk el a valóságból? Mennyit lehet úgy elbírni a valóságból, ha csak árnyékokat látunk? 
... és nem lenne vége a felmerülő kérdéseknek...

A Nyalóka lett A kedvenc történet. Mert hátborzongató. Mert tele van élettel. Mert tele van képzelettel. Mert tele van szeretettel. Mert tele van szomorúsággal. Mert tele van fájdalommal.
Nem is értem, hogy miért a Minden lett a névadó novella... Vagyis értem, hisz a Semmi után adta magát az ötlet, de... az egész novellát tovább olvastam, mint a könyv többi részét összesen, mert mindig belealudtam...
Félelmetesnek tartom, hogy ezek a történetek körülöttünk zajlanak. Félelmetesnek tartom, hogy ezek a történetek, ha nem figyelünk, akkor velünk is zajlanak.

Drága istenem, suttogom. Jön valaki, és segít nekünk?
Jössz?

Nagyon nyersek a novellák. És mégis úgy érzem, hogy több szeretet, őszinteség és tisztaság van a sorokban, a sorok között, a szereplőkben, mint úgy a világ egészében. Furcsa keveréke a valóságnak.
A Semmi után megírni a Mindent, mint novelláskötetet... Sikeresen. Azért ez nem semmi. A Minden megteremtését azért fedhette volna a rejtély jótékony homálya... az nekem kilógott a sorból (tudom, hogy ezt már írtam..., de valahogy nekem kívül maradt a teljességből... kívül Teller világából, pedig a lényege kellene, hogy legyen...). 
Sok Janne Teller történet kellene. Nemcsak nekem... azoknak a fiataloknak is, akiknek az Árvácska és társai világán keresztül nem jönnek át, érzékelhetetlenek maradnak a hétköznapokban is fellelhető társadalmi problémák. Akik kevés útjelzőt kapnak a világhoz. Akiket felültettek egy buszra, amin kevés a kapaszkodó.

Várom a következő találkozást Jannel.

Néha a saját szívemben sincs elég hely magamnak.

Dimitri Verhulst: Problemszki Szálloda

Nem kötelező felkeresni, s minthogy a pszichológusokat arra találták ki, hogy az embereket önnön magukkal konfrontálják, hát biztos nincs ki mind a négy kereke annak, aki fel akarja keresni.
(...)
Miután egy kábé hét alkalomból álló kezeléssorozat részeként minden egyes alkalommal felvázoltam neki teljességgel komor jövőmet, továbbá szárazon közöltem vele, hogy nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy minden valószínűséggel meggyilkolnak, ha visszatoloncolnak a hazámba, és ez a gondolat cseppet sem dob fel, azt mondta, akkor nem marad más hátra, mint hogy felkészüljek a halálra. Minden csütörtökön, három és öt óra között Annick segítségével a halálra készülök. Szerinte ettől könnyebb lesz nekem, szerintem ettől feláll a farkam.  

Sok volt itt a problemszki... 

Nem ismerem ezt a világot, a menekülttáborok világát. A lakóit pedig szeretném azt hinni, hogy szintén nem ismerem. Éppen ezért igyekeztem nyitott lenni annak a világnak a megismerésére, amit Verhulst megpróbált eljuttatni hozzám.
 
Az egyértelmű, hogy a szerző remek író. Jelen pillanatban nem hiszem, hogy bármikor is felül kellene majd bíráljam ezen kijelentésemet. Remekül ráérez, hogy /fényképész szakzsargonnal élve/ hova kell fény, fókusz, hol előnyösebb az árnyék és mi az, amit a sötétéség leple kell takarjon. A stílusa szintén megnyerő. Mert temészetes. Mert humoros. Mert eredeti. Egy másodpercre se fárasztó és egy pillanat erejéig se tört rám az unalom. 

A világ, amit bemutat, pedig mégis valahogy ismerősen ismeretlen, igazságosan igazságtalan és Bipul Masli szemszögéből korrekten inkorrekt.

Bipul Masli, az Afrikából érkezett fényképész egy belgiumi menekültszálláson tengeti életét, s miközben a reménykedve, mégis rettegve várt ajánlott leveleket lesi, a brüsszeli bürokraták első, második, majd harmadik döntését sorsáról, menekülttársai legtöbbször már komikumba hajló nyomorával igyekszik szórakoztatni magát.
Ott van például szobatársa, Igor, az izomagyú ukrán, aki napi három órát magolja a francia igeragozást, hogy felvegyék az idegenlégióba.
Maqsood, akinek arcát ugyan puskatusnyomok barázdálják, mégis biztos benne, hogy egy csinos flamand menyecske egy csapásra elintézi majd állampolgárságát.
Ifeanyi, aki afrikai szamaragolási technikájával igyekszik boldogulni a belga biciklis létben.
Mi történik a konténerekben, kamionokban vagy kisbuszrakterekben egy vámvizsgálat alkalmával megtalált reszkető menekültekkel? Hogyan élnek a szögesdrót mögött ezek a hazájukat lehetetlen körülmények között elhagyó emberek? Mi sül ki abból, ha néhány négyzetméteren megannyi kultúra és kulturálatlanság, vallás és vallástalanság kerül össze?
Dimitri Verhulst az arendonki menekültközpont lakóiról írta meg dokumentumregényét, amelyben a feketénél is feketébb humorral ábrázolja ezeknek a szerencsétlen, két haza között rekedt embereknek a sorsát.
Dimitri Verhulst (1972) belga író, újságíró. A Problemszki Szálloda második regénye, amely eddig kilenc országban jelent meg.

Egy menekültközpont lakói, akiknek hírtelen nevük lesz, történetük lesz, múltjuk és nem csak ismeretlen, 3 másodpercre látott arcok az esti hírekben..., mert hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nekik is vannak álmaik... az átélt borzalmak ellenére, nekik is megvannak a saját démonaik, a saját félelmeik... egy olyan világban élnek, amiben nem színes a jövőkép... szépiát is ritkán lehetne belőle formálni... általában fekete-fehér, vagy tiszta fekete. És ez a kiindulópont ugye. Hogy mit lehet ebből kihozni? 
Milyen igények alakulhatnak ki? Mi az ami értékké válik? Mi az amire szükségük van? Hogy lehet, lehet-e egyáltalán újrakezdeni?

Vannak tapasztalataim. Nem meghittek. Sőt, kifejezetten taszítóak és félelemkeltőek. Minden poszttraumatikus elem ellenére is azok. És tudom, hogy nincs közösség egy menekültszállón. Ott egyéni sorsok vannak. Egyéni tragédiák. Egyéni traumák. Egyéni tettek. Egyéni bűnök. Mit mivel lehet magyarázni? Hol a határ? Ki dönti el, hogy mit és mennyit lehet az átélt borzalmakkal indokolni? Mit lehet elnézni? Mit kell elnézni? És mit nem szabad elnézni? erről sajnos nem szólt a könyv...

És mostani helyzetemet figyelembe véve (hiszen jelenleg ugye én sem Erdélyben élek), elég abszurdnak érzem, hogy véleményt fogalmazzak meg olyan embereknek az életéről, akik elmenekültek egy olyan világból, ami élhetetlen volt. Hiszen én nem menekültem. Az én világom nem volt tele borzalmakkal. Szerettem a gyermekkoromat. Szerettem ott és azok között felnőni, ahol ez megtörtént. Csak egyszerűen éreztem, hogy lépnem kell, mert azon a pontján az életemnek másra vágytam... ( épp ezért nem érzem jogosnak, ha ítélkezek olyan sorsok felett, amiket nem ismerek belülről, nem is akarom megismerni... és mégis nehezen megy ez a nem ítélkezés..., mert mégis) Mi fér el a tolerancia szó színes esernyője alatt? Ki tehet a felgyülemlett frusztráltásgról? Kiből mikor lesz bűnös? Kiből melyik pillanattól lesz áldozat? Ki miért büntethető? sajnos erről sem szólt a könyv...  

Az valami óramű pontosságnyi, ahogy megalkotja a konzumtársadalom karikatúráját. A menekültek karikatúrája is simán megállja a helyét. Verhulst tud írni. 

Biztos személyes élmények alapján, de úgy érzem, hogy ezt a témát még lehetne ám tovább is boncolgatni. Mert sok a problemszki és kevés a kézenfekvő megoldás... A pszihiátria belekeverése a történetbe pedig még valóságosabbá teszi a problemszkikat...

Szerettem volna tudni, hogy végül hogyan is alakul Bipul Masli sorsa....

Lett egy új kedvenc íróm. Új kedvenc regényem? Most nem. A Semmivégre az az volt. Ez most valahogy nem. De úgy érzem, hogy egy új kedvenc íróval gyarapodni sem kevés...:)

Hogy mennyire vagyok jó búcsúzkodásban? Nagy gyakorlatom van benne. Viszont egyre rosszabban megy.

Dimitri Verhulst: Semmivégre

A házakat kutyák őrizték, de fenemód bízhattak bennük a gazdáik, ha még riasztóberendezést is szereltettek a homlokzatra.

Verhulst tagadhatatlanul zseniálisan ír. Irónia, a legjobb fajtából.
Valahol Máté Angi Mamójának és Borbély Szilárd Nincstelenekjének a világa köszönt vissza. Mindkettőt szerettem. Mindkettőt megrázónak tartottam. Mindkét regényhez más-más ok miatt került közel hozzám. Mindkét regényhez ragaszkodom.
A sok apró mozaikból felépített, mégis teljes világkép, egyes szám első személyben, egy 13 éves gyermek szemén keresztül. Nem túl elaprózott, mégis kellően részletes. 
Nem egy idillikus faluvilág. Nem vágyik az ember se a faluba, se a szereplők bőrébe, talán még távoli rokoni kapcsolatra se a szereplőkkel... és mégis, minden egyes szívszorító résznél, amikor az ember úgy érzi, hogy épp most vágták gyomorszájon, valahol drukkol a nem feltétlenül pozitív címszó alá kategorizálható családnak. 
Gombócot érzek a torkomban, amikor Dimitri magányára gondolok. 
Mennyit lehet elviselni ebből a valóságból? Milyen sérüléseket szerez az ember? Többször volt az az érzésem, hogy amikor szinte elviselhetetlen a fájdalom, akkor véget ér a törénet..., de a hétköznapokban nem lehet pontot tenni a tetőponton az események végére. Tovább kell élni a csalódásokkal. Tovább kell élni a fájdalmakkal. Tovább kell élni az életet.
Nem tudom, hogy a Semmivégre be fog-e kerülni a másik két kedvenc mellé. Megvan benne szerkezetileg, tartalmilag, stilisztikailag minden, hogy kedvenc legyen.

Örök igazság, hogy gyermekkorban tanulja az ember a legtöbbet, ekkor érik a legerősebb benyomások és szerzi a legtöbb emléket, amiből egész életében táplálkozhat. Csak éppen mindenkinek kicsit más csillagzat alatt jön össze mindez. A kis Dimitrinek például részeges apa és ringyó anya jutott, aki később elhagyta őt, és már a születése utáni első percektől kezdve szinte állandó cigifüstben és alkoholbűzben tölti életét. Nagyanyja házában, talán csak rövid percekre józan nagybátyjai közt senki nem kérdezi meg, mi volt az iskolában, hol szeretne nyaralni, senki sem szól rá, ha nem mosott fogat. (Igen, Dimitri titkon erre vágyik.) Más dolgokat sajátít el és él meg ő, mint kortársai: hogy hogyan lehet már-már művészi szintre emelni az ivászatot, miként kell flegmán fogadni a rendőrök és végrehajtók állandó zaklatását, és hogy milyen egyszerű is végképp és végérvényesen elszúrni az életet. Megtanul számtalan pajzán nótát, azt, hogy miért Roy Orbison a császár, és hogy miért olyan könnyű a piások koporsója. Csak az a kérdés, ez a tudás mire lesz elég az ő további életében…
Dimitri Verhulst pokoli iróniával dolgozza fel egy feldolgozhatatlan gyermekkor traumáját. A fekete humorral átitatott, olykor szívfacsaró epizódok, amelyek képmutatás nélkül tárják elénk egy reménytelen életmód minden rettenetét és egyben minden bizarr szépségét is, önéletrajzi ihletésűek.
Dimitri Verhulst (1972) belga író, újságíró. 1999-től publikál rendszeresen, de az áttörést a 2003-as Problemszki Szálloda jelentette (magyarul az Európa Könyvkiadó adta ki, 2007-ben), amely a belga menekülttáborban élő bevándorlók kilátástalan-abszurd életét örökíti meg, dokumentumszerű hitelességgel és kegyetlen humorral. Semmivégre című önéletrajzi regénye 2006-ban jelent meg és a belőle készült filmet a magyar mozik is vetítették, Szarul állnak a dolgok címen.

Nem tudom megmondani, hogy kiállja-e majd az idő próbáját és hetek múlva is szeretni fogom, vagy a következő remek alkotásnál elfelejtem. A teljesség ellenére is sajnlálom, hogy nem ismerem Belgiumot, azt a faluvilágot. És értem én, hogy nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy Dimitri faluját elképzelje az ember, belehelyezze egy számára szimpatikus és hűnek ható környezetbe..., de ahogy szeretném úgy érezni, hogy Borbély Szilárad szatmári faluvilága nekem többet mondd, mint egy idegennek, úgy azt is számításba kell vegyem, hogy Verhulst környezetének egy apró része számomra mindig ismeretlen, mindig idegen marad...

Valami hihetetlen, hogy milyen természetességgel kerül Dimitri fia a régi környezetbe. Valami hihetetlen, hogy a sérülésekkel együtt is Dimitri helyes felnőtt lett. Valami hihetetlen, hogy milyen különleges kapcsolat fűzi a családhoz, a nagybácsikhoz, a nagymamájához. És akkor itt gondolkozok azon, hogy talán nem is állja meg helyét az a gondolat, hogy magányos volt... pedig olvasás közben sokszor éreztem egyedül... És mégis olyan szomorú lett a vége. A távolsággal...:(

Szeretem Verhulst stílusát. Remélem lesz még sok sok következő, mert az azt fogja jelenteni, hogy a többi történetét is megszeretem. És talán jobban fogom érteni, érezni, ismerni Dimitri világát. Mert tényleg nagyon szeretem.

Az élet persze ettől még ment tovább – az életet néha épp ez teszi olyan fárasztóvá.

Bächer Iván: Levélregény

 Lehet, hogy meg kell egy kicsit öregedni, és sokat kell simogatni, és aztán menekülni, visszamenni, elbúcsúzni, felpofozni, becsöngetni, sírni, elrohanni, megbocsátani és elköszönni addig, amíg valaki megtanulhat simogatás nélkül is szeretni. Úgy szeretni, hogy az ember ne várjon semmit a másiktól. Úgy, hogy közben elfeledkezünk magunkról, és csak a másikat tartjuk szem előtt. Hogy mindössze annak örülünk, hogy a másik létezik ebben a világban, hogy van, tőlünk függetlenül, szabadon és szépen.

Nagyon meghitt. Nagyon őszinte. Nagyon személyes. 

Nehezen ment a Száll a kakukk fészkére után az olvasás. Mintha lemerült volna az elem, csak néztem ki a fejemből... és akkor rátaláltam a Levélregényre.  

„A szerző – nekiveselkedvén a munkának – tervbe vette, hogy első regényébe most aztán alaposan beleírja mindazon társadalmi visszásságokat, iskolai kicsinyességeket, emberi gyarlóságokat, amelyekkel tanári pályafutása során találkozni szerencséje volt. Ám írás közben a regény főhőse, a nyugdíjas magyartanárnő – a szerző legnagyobb megrökönyödésére – szenvedélyesen föllázadt. Hiába akart a szerző a pedagógusok szerencsétlen voltáról és megalázhatóságáról értekezni – a jó öreg tanárnő kikérte ezt magának, és sem szerencsétlennek nem volt hajlandó mutatkozni, sem megalázni nem hagyta magát. Hiába próbálta a szerző jelezni, hogy a nyolcvanas évek magyar ifjúsága videofasizmuson nevelkedő, karate-kulturált csőcselék – főhőse kinevette, és vég nélkül sorakoztatta föl az értelmes, művelt, emberarcú fiatalokat. Hiába igyekezett a szerző drámaian felmutatni az öregség fájdalmas szomorúságát – főhőse erre olyan méltóságteljes, színpompás, utolérhetetlen illatú és zamatú indonéz csirkékkel, rakott burgonyákkal és töltött dagadókkal válaszolt, hogy regénye végén a szerző itt áll teljesen elbizonytalanodva. Lehet, hogy mégiscsak van valami értelme ennek az életnek nevezett fura micsodának? 

Mielőtt elkezdtem olvasni, nem olvastam el a fennti fülszöveget. Nem biztos, hogy félretettem volna a könyvet..., de úgy igazán és tényleg kedvcsinálónak sem tartom...

Hogy számomra miről szólt a könyv? Miről szóltak a Bánatfalvára küldött levelek? A túlélésről. Az értékekről. Az emberségről. Az irodalomról. Az otthonról. Szerettem Anna nénit. Miközben tudtam, hogy nagyon sarkítva gondolkozik. Tiszteltem Anna nénit. Miközben tele volt előítéletekkel, sztereotípiákkal. Éreztem a hibáit, miközben felnéztem rá. 

Fura kettősség lengte be az egész történetet. Hiányoztak a válaszlevelek. Hiányoztak a normális fiatalok. Akik nem feketék, vagy fehérek. Akiket nem nagyítón keresztül látok. Egy olyan nagyítón keresztül, ami torzít. És sokszor igazságtalannak, zavarónak éreztem az irodalmat nem feltétlenül szerető, esetleg a régi iskolarendszerrel nem igazán kompatibilis diákok már-már lenézését. 
Azért mégis olvastam tovább... és arra a következtetésre jutottam, hogy Anna néni más világban nőtt fel, mint én. Hogy az ő igazsága is egy a sok-sok igazság közül. És épp ezek, a generációk közötti különbségek adják a levelek feszültségét. És hogy én épp annyira nem vagyok elfogadó Anna nénivel, amennyire bosszant, hogy ő nem elfogadó a más korban felnőtt gyermekekkel...
És azon is gondolkoztam, hogy noha 16 éves koromig rajongtam az irodalomért, de inkább éreztem olvasás közben magam konzumidiótának, mint a másik, a jobbik, az értékesebb csoportba tartozónak. 
Pedig szerettem a táborokat. Szerettem a közös éneklést. Szerettem a verseket. Mindent szerettem, amit Anna néni dícsért. Sok dolog hiányzik nekem is, nem csak Anna néninek abból a másik, abból a régi világból. Ami nem volt jobb. Csak egyszerűen más. Mégis bizonytalan vagyok, hogy most így, kívülálló olvasóként szeretném-e Anna nénit felkeresni. Lenne-e mondanivalónk egymásnak? És lehetne ez rendszeres, már már program, kapcsolat? Bizonytalan vagyok a válasz megfogalmazásában. Egy gyenge talántól többre nem futja. Pedig szüksége van a világnak az Anna nénikre.

A könyvet pedig minden pedagógusnak és minden szülőnek szívesen adnám a kezébe. Mert több van benne, mint egy egyszerű útbaigazítás. Tulajdonképpen egy egész élet.

Fura jószág az ember. Miért akar végül is mindent elmondani valakinek? Miért akarja megértetni mással azt, amit úgysem lehet mással megértetni? Miért nem őrzi meg magában az életét, ami csak az övé, és csak az övé lehet, másnak át nem adható, mással át nem éreztethető? Fura jószág az ember...

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

Vik Lovellnak,
aki arra tanított, hogy sárkányok nincsenek,
aztán elvezetett a barlangjukhoz

Csak annyi biztos, hogy ha nem így történt, akkor is igaz.


Brrr...
Összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy én most erről a könyvről értékelőt, ajánlót kell írjak. 
Összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy én most erről a könyvről szeretnék ajánlót írni.
Összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy én most el kell olvassam a könyv utolsó 2 oldalát... ez a rész már egész könnyed volt a vízeséssel, lazacot szigonyozó indiánokkal és egy szebb jövő reményével...

Félelmetes.

A félig indián származású Ken Kesey fellépése az amerikai irodalom színpadán szorosan követte a hatvanas évek elején a beatnemzedék látványos áttörését. Első regénye, a Száll a kakukk fészkére 1962-ben jelent meg, s magyarul is nagy sikert aratott. Merész, egycélú lendület, izgalmas cselekménybonyolítás, kitűnően megszerkesztett jelképrendszer, bizarr és mégis hiteles emberábrázolás jellemzi a művet. A színhely: elmegyógyintézet. A szereplők: ápoltak és ápolók. A téma: talpra tudnak-e még állni a szánalmas emberroncsok. A regény azt sugallja, hogy a reménytelen kiszolgáltatottságban is lázadni kell az embertelenség ellen, mert az áldozat – fájdalmas bár – nem céltalan: talán van még visszatérés az elveszett emberséghez.

Nekem jobban fájt a vége, mint másoknak. Igen. Én ebben a szereposztásban a rossz oldalon állok. A regény jó háromnegyed részéig reménykedtem benne, hogy az egész fikció. Hogy a mesélő, a betegsége miatt másképp érzékeli a körülötte levő világot. Hogy ez a világ mégsem olyan, amilyennek bemutatja. 

Azzal a valósággal, amit Bromdem bemutat, nem tudok mit kezdeni. 
Azzal a valósággal, amit Bromdem bemutat, nem akarok semmit kezdeni.

Azzal a valósággal, amit Bromdem bemutat, ha akarnék valamit kezdeni, akkor úgy érezném, hogy elárulom a betegeimet.
Azzal a valósággal, amit Bromdem bemutat, ha akarnék valamit kezdeni, akkor úgy érezném, hogy elárulom magamat és a munkatársaimat.

És mégis úgy érzem, hogy muszáj valamit kezdjek azzal a világgal, amit Bromden bemutat. 

Leginkább nem hiszek benne. Nem azért nem hiszek, mert nem akarok hinni. Egyszerűen nem találtam meg McMurphyban a neki is vannak gyengeségei éppen ettől még emberközelibb, mindenkit a maga módján segítő pozitív hőst. A Főnéni se lett a kedvencem (ugye milyen meglepetés?...). 
Ebben a történetben nem volt jók és rosszak. Áldozatok voltak. 
Ebben a harcban senki nem nyerhet. Vesztesek vannak.

Az Üzem. Nem tudom, talán soha nem voltam elég lázadó szellemű, ott belül, annyira, hogy a szimbólumát értékelni tudjam, elvonatkoztassak és lelkesedjek. És ezt az amúgy se kitörni készülő lelkesedést, a rendszer elleni lázadást tovább homályosítja, hogy a betegek nagyrésze önként van bennt, önként vállalja a helyzetét. Persze ettől még tragikusabbnak is láthatnám és érezhetném még gyomorszorítóbbnak a helyzetet. Nem tudom. Nem tudtam olvasás közben sem.  Az is lehet, hogy épp a kerettörténet hozzám túl közelállósága miatt nem tudtam kilépni a kórházból, túllépni a szereplőkön és helyzeteken...

Az viszont biztos, hogy zseniálisan megírt történet. Olyan igazán földhözvágós. Akkor is, ha tavaly egyszer félbehagytam. Akkor is, ha idén se ment könnyen az eleje. Akkor is, ha eddig nem feltétlenül pozitív kicsengésű értékelőt írtam. 
Így hírtelen Ágota Kristóf könyvei jutottak eszembe. Hogy hasonló érzéseket vált ki belőlem, mint az ő könyvei. Azokat pedig nagyon nagyon szeretem. Nem az érzéseimet. ÁK könyveit.

Ez is olyan történet, aminek nem lehetett teljes, mindent feloldó hepiend a vége. Mégis elérte a szerző, hogy az utolsó 1,2 oldal reményével, mégse érezze az ember, hogy minden hiába... és ez a történet egészét tekintve... egyáltalán nem kevés...

Senki se egy nagy csoda, és mégis az van, hogy mindenki a másik rágásával-szapulásával tölti a java életét.