2015. június 24., szerda

John Boyne: A csíkos pizsamás fiú

Bruno elég könyvet olvasott ahhoz, hogy tudja, a felfedező sosem tudhatja előre, mit fog találni. Legtöbbször olyasmi kerül elő, ami egyszerűen ott van, arra várva, hogy felfedezzék (mint például Amerika). Máskor pedig olyasmit fedeztek fel, amit jobb lett volna békén hagyni (mint egy döglött egeret a szekrény mélyén). 

Soha nem tudni, hogy mit éri meg felfedezni...
Meg szeretném próbálni ezt a könyvet a fő vonalvezetéstől eltérően bemutatni. Nagyon másként. 
Mert nagyon erős a háttértörténet, a tetőpont. Az ahogy inkább sima közepes, mint erős közepes ( komoly kétségeim vannak, hogy kinek is íródott tulajdonképpen. A felnőttek nem tudnak annyira elvonatkoztatni, hogy ne zavarja őket Bruno naívsága, tudatlansága, a gyermekek pedig nem biztos, hogy olyan utalások mögé látnak, amiket a felnőtteknek is inkább éreznek, mint értenek... a gyermeki kíváncsiság pedig ritkán éri be bizonytalan, negatív érzésekkel. Különösen úgy, hogy az ezen érzések hátterében felmerülő kérdések megválaszolatlanok maradnak... nem biztos, hogy ez egy előnyös forma arra, hogy megismerjék a történelmet. Értem én a szándékot, persze, csak...).

A megrázó történet egy kilencéves kisfiúról szól, akinek édesapja egy náci haláltábor vezetője, s ezért a család a tábor mellé költözik. Az unatkozó, magányos Bruno egyszer csak felfedező útra indul a hosszú és magas kerítés mentén…

És innentől számomra, mint családregény kerül terítékre, hiszen nem mindennapi kapcsolatokkal találkozunk: testvér-testvér, apa-anya, szülő-gyerek (akár nagymama-apa, akár Bruno- apa). 
Ki mit mikot és hol rontott el. Egész biztos, hogy a történtekért teljes egészében más felelős? Mindenért a költözés tehető felelőssé? Mindenért kizárólag csak az, aki a kinevezés mögött áll? 
Amennyiben másabbak lettek volna a családi kötelékek, akkor másként is alakulhattak volna  a dolgok?

– Az édesapja tudja, mi a jó maguknak – mondta végül. – Ebben bíznia kell, Bruno úrfi.
– De ha nem vagyok benne biztos! Szerintem szörnyű hibát követett el.
– Akkor ezzel a hibával kell élnünk.
– Ha én követek el hibát, megbüntetnek érte. – Brunót bosszantotta, hogy a gyerekekre vonatkozó szabályok nem érvényesek a felnőttekre, akik rájuk kényszerítették ezeket a szabályokat.


Az egész történet meg nem értések sorozatáról szól. 
A teljes történet, különösen a végkifejlet, a már már következetesen oda nem figyelések következménye.
Az alábbi dialógus nagyon mellékszálnak tűnik ugyan, de tökéletesen bemutatja, hogy mi is zavar igazából úgy teljes egészében a családdal:

– Nathalie, ezt már megvitattuk – szólalt meg nagyapa, noha mindenki tudta, hogy ha a nagymama mondani akar valamit, mindig megtalálja a módját, hogy kimondja. Még akkor is, ha nem arat vele sikert.
– Te vitattad meg, Matthias – mondta a nagymama.
– Én csak a fal szerepét játszottam, amelyhez a szavaidat intézted.


Az az érzése az olvasónak, hogy ebben a családban kizárólag hasonló beszélgetések zajlanak. Még véletlenül sem valódi párbeszédek.

... és tudom, hogy ahogy az életben, úgy a regényben sem játszik a mi lett volna ha..., de az én bejegyzésem szerencsére a sajátom és ebben igenis játszani fog:)
Ha Berlinben maradnak, akkor minden bizonnyal életben maradt volna Bruno úrfi, de komoly kétségeim vannak, hogy lelkileg egészséges, felnőtt férfi válhatott volna belőle. A nagymama egyedül nem biztos, hogy elég lett volna, az erős kötődés ellenére sem, hogy megtartsa annak a nyitott, jólelkű, tiszta embernek, aki gyermekként volt. Ettől a gondolattól pedig szomorú leszek... és értem én, hogy nem adekvált, ha azt írom, hogy legalább annyira elszomorít, mint a regény vége..., de igazából nem tudok másképp érezni.

Örülök, hogy találkoztunk. A filmet szerintem nem fogom megnézni. Elsősorban azért nem, mert kevés kivételtől eltekintve, kizárólag könyves vagyok. Másodsorban azért nem, mert nem biztos, hogy igényem van a lehetséges képsorokra. De örvendezek, hogy film lett belőle. Amikor felkerült a várólistámra, akkor azt hittem, hogy meséskönyv. Pár oldal után azért észreveszi az ember, hogy ez egyáltalán nem az... gyorsan félre is lett téve. Munkahelyen került szóba a film és meg is hozta a késztetést az olvasáshoz!
És különben is, egy könyv, ami szélsőséges érzelmeket vált ki az olvasókból (vegyesen pozitívakat és negatívakat), az szerintem részben már elérte a célját.

– Fáj?
– Már nem – rázta a fejét Smuel.
– Pedig úgy néz ki.
– Már nem érzek semmit.

2015. június 21., vasárnap

Britt G. Hallqvistk, Ingrid Sjöstrand, Siv Widerberg: Ami a szívedet nyomja

Kortárs svéd gyermekversek


Titkos béketárgyalások –
olvastam az újságban.
Szerintem nem helyes, hogy
titkosak a béketárgyalások.


A háború bezzeg sose titkos.
Egy háború, ahol egy puska se dörrent!
Egy háború, ahol senki se halt meg!
Egy háború, amit észre se vett senki,
mert csak a háboristák mentek oda,
és ott csúnyákat gondoltak egymásról
titokban. Titokban hahaha!


Biztos gyermekversek? De végülis mindegy. Hiszen nagyon nagyon és még attól is jobban szeretnivalóak. Nem feltétlenül a rímek miatt... ;) az őszinteség miatt. A természetesség miatt. Az eredeti ötletek miatt. Hogy mindez nagyon egyszerűen van előadva. És tipikusan az a kötet, amit bármikor elől lehet venni. Mindig betalál.

Ami a szívedet nyomja, azzal a legnehezebb megbirkózni. Apának, anyának sok a dolga, a tanárod más gyerek gondját is viseli, pajtásod sokszor csak fél füllel figyel rád. Pedig oly jó lenne elmondani valakinek, ami egyre gyűlik és szorít ott belül, az érdekes felfedezéseket, melyekért lelkendeztél, a barátságról, szerelemről kialakult gondolataidat, a felnőttek furcsaságait, a világ zavarba ejtő eseményeit s nem utolsósorban megtalálni helyedet ebben a bonyolult nagyvilágban. Jó volna néha verset írni – abban talán ki lehetne fejezni mindezt. Három svéd költőnő megpróbált azon a nyelven, amely minden gyerek sajátja, verset írni arról – ami a te szívedet is nyomja. Ezt a nyelvet kitűnően érti a fordító, Tótfalusi István, akinek nagy szerepe van a svéd gyerekversek hazai sikerében.

Egyik nagy kedvencem: 
Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
- Csak álom volt -
mondja anya.
 
Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.
És közvetlen utána jön még sok sok kedvenc, kedvenc-jelölt, vagy csak egyszerűen szeretnivaló.

Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget. 

Amennyiben a gyerekeknek tényleges hatalma lenne, ami igazából meg is van, csak nem tudnak róla... na szóval, ha tudnák, akkor ők is korlátolt felnőttekké válnának? Szeretném hinni, hogy nem. 
És azt is szeretném hinni, hogy felnőttként is meg lehet őrizni a gyermekkor meseszerű és mégis egyszerű, tiszta, forrásvizes világát.

Mikor usziból jövet
sorbaálltunk a buszmegállónál,
Johan végigfutott mellettünk,
és minden lányra ráhúzott
a nedves fürdőnacijával.
Mindegyikre, csak rám nem.
Monika azt mondta, biztos komál engem.
Nem tudom...
Hátha csak kifelejtett?

Annyira gyerekesek... És most azton gondolkozom, hogy miért kell a gyerekes jelző mögé bájosan butuskát képzelni. Hülye, buta sztereotípiák... Pedig én csak egyszerűen azokat a soha el nem feledhető érzéseket értem a gyerekes alatt, amiket az újdonság, a tapasztalatlanság, a kíváncsiság szül... és amiket épp ezek hiányában később már lehetetlen újraélni.

Stefan beteg.
Elmegyek ma Stefanhoz,
elviszem neki a leckét.
„Én hoztam el
a leckét”
mondom majd neki.
„Mert Magnus is beteg,
azért jöttem én
a leckével.”
És odaadom Stefannak
a könyveket,
és megmutatom,
mit kell tanulni.
„Hát szia, Stefan”
mondom végül.
„Hát szia, Ingrid”
mondja ő.
Stefan nővére
nyitott ajtót,
és ő vitte be a könyveket.

Olyan megnyugtató ezeket a sorokat olvasni. Hiszen az az érzése az embernek, hogy noha nagyon nincs rendben a világ, azért az mégis nagyon klassz, hogy ennyire egyszerűen kiefejezhető és átlátható, hogy hol is vannak a hibák...

A felnőttek
furcsák néha.

Azt hiszik,
elég összeterelni
két "alkalmas korú" gyereket,
és a két gyerek
automatikusan jó haver lesz.

Szeretném összeterelni
papát
találomra egy "alkalmas korú"
bácsival
és megnézni, összehaverkodnak-e...



„Á, te vagy az”
mondta Lena,
elém jött,
átkarolta a vállam,
és a titkairól sugdosott.
„Á, te vagy az”
mondta Lena,
sarkon fordult és ment.
„Á, te vagy az”
mondta Lena,
mutatott valamit, amit nemrég kapott,
és három percig játszhattam vele.
„Á, te vagy az”
mondta Lena,
felhívott valakit
telefonon,
és kérdezte, náluk lehet-e egész nap.
„Á, te vagy az”
mondta Lena,
csokoládét adott
és narancslevet.
„Á, te vagy az”
mondta Lena.
„Hát nem tudod, hogy már Ingriddel vagyok?
Hogy köztünk vége mindennek,
mindennek, érted?
Észre se vetted, te hülye?”

Több hónapba telt,
hogy Lenát ne szeressem
és ne gyűlöljem többé.

És még sok sok szívnek szorító, vagy kedves. :)

Meg ne próbáld!
mondja apa,
és nagyon szigorúan néz rám.
És egész testem reszket,
és már úgy érzem, gyáva vagyok,
ha meg nem próbálom.

Kedves találkozás volt ez. Nem tudom, hogy eddig miként kerülhette el a figyelmemet... talán csak egyszerűen most kellett találkoznunk.:)

SZERELEM
Sten-Malténak nagy, vörös és elálló
füle van.
Nekem tetszik
a nagy vörös és elálló
fül.
Az a lány az uszályon,
aki ruhát teregetett,
hol jár most,
melyik folyón,
melyik kikötőben?
És a pincérlány, aki elejtette a tálcát,
és a főpincér leszidta érte
- kirúgták azóta,
vagy még mindig ott botladozik?
És a szőlőtaposó fiúk,
akik szőlővel kínáltak minket?
... megígértük, hogy elküldjük a képeket,
amiket róluk csináltunk,
de semmi se lett belőle...
A nyurga apáca,
aki a templomot megmutatta nekünk,
és dühös lett, hogy kuncogunk -
mit csinál most?
Mit csinál mind a többi?
És a cigányok a sátoros kocsiban
és a vén kutya,
amelyik a kocsi árnyékában hűsölt,
hol járhatnak?
Hol laknak most, hogy tél lett?
Annyi ember a nagyvilágban!
Annyira emlékezünk,
és annyit elfelejtünk!

2015. június 6., szombat

Varró Dániel: Bögre azúr

Kimondok minden mondhatót
(a fecsegésben annyi báj van),
de bárcsak arra volna mód
hogy mibenléted konstatáljam.


Meg a te mibenlétedet.
A csíkos kabátot, a kesztyűt,
a szipli-szeplős részeket
a soha-már-be-nem-rekesztjük


röhincsélek tetején
(hogy nem potyog nyakadra egy sem?)
vagy azt, hogy ez a te meg én
végsősoron mit jelentsen.


Hogy a sok pusziból mi lett
Hogy van-e közös mibenlétünk.
Hogy véletlen vagy direkt
van az, hogy egy ütemre lépünk.


Hogy akkor ez most szerelem
(tudod, a soha-el-nem-válunk
én-csak-veled-te-csak-velem)
vagy egyszerűen csak úgy járunk?

Varró Dani nálam életérzés és fogalom egyben. 
A Bögre azúr most épp újraolvasás volt. Mert éreztem, hogy vágyom a stílusára. A rímekre, a szójátékokra. És nem kellett csalódnom:)

A fülszöveg sokkal pátoszosabb és nehézkesebb, mint VarróDani versei, de azért tulajdonképpen róla és a verseiről szól, ezért nem fogom elhagyni.
Bűbáj és varázslat rejlik Varró Dániel verseiben. Diák még, garabonciás is talán, Nádasdy Ádám és Géher István tanár urakhoz jár szemináriumra. A rímekre, ritmusokra könnyen rátalál, olyan biztonsággal, hogy azt gondolnánk, nem is kereste őket. A rímek és ritmusok és szójátékok és lírai tréfák keresték meg maguknak őt, mert otthonra találtak Varró Dániel költészetében. Verslábaikat a szavak kényesen kinyújtóztatják, tükörképet játszanak vagy visszhangot, s ezeregy más játékot eszelhetnek itt ki.
Kötet bögrében úgyse volt még, ebben az itókában van ám néhány csepp nemcsak a mennyeiből, hanem a még mennyeibb Kosztolányi-azúrból is, de az egész mégis csak saját főzet: egy bögre azúr.
Tessék kortyolgatni!


Bátran, bátran! Nem szokványos versek. Nem szokványos témák. Nem szokványos rímek. Sokszor játékos. Sokszor bájos. Sokszor egyszerűen csak kedves. Megszerettem őket.
Kiváncsi gyerek volt Péterke,
bedugta orrát az ételbe.
Kiszólt a galuska:
„megrúglak, Petyuska!”
s Péterke elszállt az éterbe.

Számomra azért mégis a szerelmes versei a legkedvesebbek. Mert bizony, van úgy hogy tévedésből megszeretnek...

úgy bőgök érted mint a tej ha kábé
ezer tehénke múja egybeolvad
meg úgy kesergek érted mint a kávé
szivembe szórt horoszkópos cukor vagy


Nagyon nagyon szeretem a rajongását.
Ó, hát hiszen, dejszen, nahiszen, nolámcsak,
érzem, a szerelem finoman pofáncsap,
bánatom böröndje, szivemnek hordára,
ó, ó, Borbála! Borbála, Borbála, Borbála!

Szeretem, hogy nem veszi mindig holkomolyan magát. Szeretem, hogy a játékossággal együtt is mindig szeretettel és tisztelettel beszél a lányokról:)
Varró Dani számomra az egyik leghitelesebb jelenkori szerző. Ez pedig nem kevés a mai világban. Nagyon nem.

ne bõgj ha mondom kis bocom
mindnyájan meghalunk parányit
ne bõgj az élet tarka lom
amfora ohne tartalom.


Sok sok VarróDani újra, vagy még teljesen olvasatlan VarróDani vár rám. És ez boldoggá tesz:)

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,


kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen


eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt 

el is teszed, és ráhúzod a cipzárt –
mikor megnyugszol, akkor veszted el.

2015. június 4., csütörtök

Tavi Kata: Ballépések

Kábé Piroska is ilyen naivan sétálgatott az erdőben, mielőtt rájött, hogy az élet kemény, mert a farkasok időnként nagymamákat esznek.

Mit is lehetne erről a könyvről írni?

Szeptember van, és tanévnyitó, Lilla szorongva várja Krisztiánt. Nyár elején elcsattant egy csók, de utána hiába vár folytatásra.
Krisztián körül teljes a káosz, a rockistennek kinéző fiú elutasító Lillával és másokkal, sőt, a kosarazásban sem leli örömét.
Mi folyik a háttérben? Mit kavar a felbukkanó exbarátnő, Adrienn? Miért állít be Lilla bulijára és miért kezdenek verekedni a srácok?
Lilla éli a tánctagozat mindennapjait, de az iskolai órák és fellépések mellett nyitva tartja a szemét. Rájön, hogy Márk és Krisztián ellenséges viszonya mögött apró, múltbeli titkok rejlenek, és szuperkém barátnőivel akcióba lendül, hogy megtudja, mi az igazság.
Ám Lillát meg mások figyelik, akik félreértik a fiúkkal folytatott barátságát, és mocskos pletykákat terjesztenek.
Vajon mit érez iránta Krisztián? És kit szeret Márk?
Lilla keményen küzd, szenvedélyesen táncol, de néha elbukik. Lesz olyan fiú, aki erős karjával átöleli és az Élet nagy táncparkettjén igazi társa lesz?


Én nem ezt a lovat akartam..., vagy hogy van a mondás... Nem tetszett. 
Ez most lehúzó összefoglaló lesz, annak ellenére, hogy minimum a harmadik, de szerintem a tervezett negyedik részt is el fogom olvani.

Már az alap, ami köré az egész részből adódó feszültség épült túlzó és érthetetlen. Vagy belém szorult egyszerűen kevés szociális érzékenység. Túl van játszva. Túl van képzelve. Túl van írva. A főszál innen nevetséges irányt vett, ami egyszerűen élvezhetetlen volt. Épp ezért ezt a részt ugorhatjuk is.

A mellékszál, Jázmin problémája, már egy fokkal erősebb. Mindenképpen hitelesebben próbálja ábrázolni a kamaszokhoz és kamaszkorhoz tartozó minimális konfliktuskezelő, esetleg megoldó készség hiányát. Hogy ezt egy olyan szereplőn keresztül mutatja be, akit a legfelnőttesebnek, legértelmesebbnek tarthattunk addig a pontig, amíg be nem kattant... annál jobb. Persze ez a rész is el lett túlozva, de a többi túlzás mellett... ad 1. fel sem tűnik... ad 2. még akár meg is érthetem az okát, amennyiben nagyvonalú vagyok.

A borítónak még véletlenül sincs, de egy egészen picikét sem köze a szereplőkhöz, esetleg a történethez. Nem is értem...

Ebből a részből nagyjából minden eltűnt, amit az elsőben szerettem. Nem volt meg a könnyedség, kevesebb volt a humor és sok az értelmet szenvelgés. 

És hogy miért fog jönni mégis a folytatás? Mert emlékeim szerint, noha akkor még nem blogoltam, de az Egyedül után se voltam feldobva a SzJgtől és azóta a sokadik újránál tart, az a rész is:) Szóval egy következő esélyt mindenképp megérdemel. És különben is, olvastam Tavi Katánál sokkal rosszabbul író szerzőktől, sokkal semmitmondóbb könyveket is...

(a záró idézet pedig jobbféle hiányában most elmarad...)