A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hervay Gizella. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hervay Gizella. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. március 8., vasárnap

Hervay Gizella: Kobak könyve



Nagyon egyedi, nagyon különleges mesék. Emlékszem, nagyon szívesen olvastam őket a Napsugárban és noha még csak március van, az esemény pedig februárban történt, az év egyik legklasszabb élménye volt HG ezen könyvének levadászása. :)

Tényleg nagyon rég kerestem. Az pedig különösen jólesett, hogy már a megtalálásának is olyan nagyon jóleső története van.
Vásárhely főterén akadtam rá, úgy, hogy nagyjából nem teljesen egész 24 órát töltöttem a városban (éjszakával együtt olyan 22 óra lehetett). De belefért.:) ... és mert véletlenek nincsenek...

Nem emlékeztem pontosan a mesékre, csak annyit tudtam, hogy szerettem őket.  Most pedig, csak forgatgattam, tetszettek a rajzok, tetszett a szerkesztés. Úgy képzeltem, hogy majd minden este egy mese és akkor jó sokáig ki fog tartani... na persze... Nem tartott ki. Mert nagyon megszerettem a mesélőt, a meséket, az abszurd történeteket, Kobakot. Szinte soha nem tudtam egy mese után letenni...
 
„Tudod, mama, ha nagy leszek, építek egy gépet, és az minden reggel, mikor nincs vasárnap, elmegy helyetted dolgozni, és te itthon maradsz, és egész délelőtt futballozunk. És este a gép megfőzi a vacsorát, és akkor te egész este mesélsz.”
Kobak óvodás kisfiú, környezetének tárgyai, a világ jelenségei még sok újat nyújtanak számára. Érdekes, mulatságos történeteket talál ki róluk, és sok-sok mesét hall a mamájától is. Vonatról, spenótról, traktorról, piros autóról, sárkányról, törpéről, rágógumiról és még sok mindenről szólnak ezek a mesés történetek, később az ábécéről meg az első apró iskolai kalandokról is. Kevés olyan könyv van, amely jobban érdekelné az óvodásokat, mint Kobak könyve. Banga Ferenc színes rajzai nagyszerűen illenek a kissé groteszk hangvételű, derűs történetekhez.


Sok, meseszerű történet. Rengeteg szeretettel. Gyerekcsínyekkel. Elsőre felfoghatatlan, a mese végére már teljesen természetesnek tűnő képek, események, szereplők. Olyan egyszerűen és hitelesen ír a leghihetetlenebbnek tűnő képzettársításokról, hogy attól teljesen beleillenek Kobak hétköznapjaiba:) arról nem is beszéle, hogy varázslatos módon hatottak rám, mint olvasóra Kobak történetei...

Két mese a sok kedvenc közül:

Ezt a mesét Kobak mondta el Mamának egy este, lefekvés elõtt.
– Mama, mondok egy piros mesét. Jó? Hogy volt egyszer egy
piros mese, abban volt egy kicsi piros autó. Abba én beleültem,
és mentem, mentem messzire.
Egyszer egy piros erdõbe értem. Ott lakott egy piros farkas. Elmen-
tem a piros mezõbe, fogtam egy piros nyuszit. Míg megfogtam, te, Mama, a piros farkassal beszélgettél. Hoztam a piros nyuszit, megfogtam a piros farkast, és fogtam egy piros madarat.
Akkor beleültünk a kicsi piros autóba, elöl ültem én, mellettem te,
hátul a piros farkas, a piros nyuszi és a piros madár.
És mentünk, mentünk a piros utcán, messze, messze, és hazaértünk.
Kinyitottuk a piros ajtót, bementünk a piros szobába, leültünk a
piros székbe, felgyújtottuk a piros villanyt, megettük a piros vacsorát, megittuk a piros tejet, megfürödtünk a piros vízben, megtörülköztünk a piros törülközõvel, és lefeküdtünk a piros ágyba.
Te, Mama, mesélted, hogy alszik a piros cica,
alszik a piros kutya,
alszik a piros ház,
alszik a piros kémény a háztetõn,
alszik a piros kulcs az ajtóban,
alszik a piros könyv a polcon,
alszik a piros cipõ a földön,
a piros kép a falon,
a piros autó,
a piros villamos,
a piros trolibusz,
a piros vonat...
Aztán kinyitottad a piros rádiót, és szólt a piros zene.
Bejött a piros farkas, és táncolt a piros nyuszival, és a piros madár
énekelt.
Aztán elaludtunk, és vége a piros mesének.

(Piros-mese)

Kobak, mondd utánam:
Fafejûnek volt egy fakutyája,
Gumiembernek egy gumikutyája.
Fafejû egy fához kötötte fakutyáját.
Gumiember egy gumifához kötötte gumikutyáját.
Fafejû meglátta a gumikutyát,
Gumiember meglátta a fakutyát.
– Kutyagumi az orrodra, Gumikutya! – mondta Fafejû a
gumikutyának.
– A kutyafáját ennek a fakutyának! – mondta Gumiember a
fakutyának.
– Kutyagumi az orrodra! – mondta Fafejû a Gumiembernek.
– A kutyafáját ennek a Fafejûnek! – mondta Gumiember a
Fafejûnek.
– Kutyagumi! – mondta Fafejû Gumiembernek.
– Fafejû! – mondta Gumiember Fafejûnek.
– Kutyagumi! – mondta a fakutya.
– Fafejû! – mondta a gumikutya.
A kutyafáját!

(Tréfás-mese)

És egy ráadás, mert ezt semmiképp nem tudtam kihagyni:)

Volt egyszer egy autóváros, ez olyan volt, hogy minden autóból
volt benne, autóból volt a ház, autóból volt a villamos meg a troli-
busz, autóból voltak az üzletek, és autók úsztak a tavon
csónak helyett.
Ebben az autóvárosban lakott autósapuka, autósanyuka és Kobak. Autósapukának kék autója volt, autósanyukának zöld és Kobaknak piros. Az autó, amiben laktak, kilencemeletes volt, és autóból volt a lift, s a leveleket autón hozta a postás. Autón hozták reggel a tejet, autóval mentek kenyeret vásárolni, és sétálni is autón mentek.
Otthon is minden autóból volt, az ágy és az asztal, autóból voltak a
székek, autóból volt a szekrény és a könyvespolc.
Kobak reggel, mikor felébredt, kiugrott az autóból, felöltözködött,
odaült az autóra az autó mellé, és megette a reggelit. Aztán beleült az autóba, és elment az óvodába.
Az óvoda egy nagy autóban volt, bent a fal körül kisautókon ültek
a gyerekek. Az óvónéni egy nagyautón ült, úgy mondott mesét.
Mese után a gyerekek autóba ültek, és elmentek sétálni. Elöl ment
az óvónéni, utána a gyerekek.
Mentek a kisautók, mentek, mendegéltek, egyszer csak egy nagy
parkba értek. Abban a parkban autók voltak a padok, és csónak helyett
autók úsztak a tavon. A mi gyerekeink fogták magukat, és kiszálltak az autóból, és beszálltak az autóba, és evezni kezdtek. Addig eveztek, míg megéheztek, akkor kiszálltak az autóból, és beszálltak az autóba, és hazamentek.
Otthon bementek az autóba, felültek az autóra az autó mellé,
megették az ebédet az autóról, lefeküdtek az autóba, és elaludtak.
Azt álmodták, hogy olyan városban laknak, ahol nincs minden
autóból, a házak házak, a csónakok csónakok, és csak az autók autók.

(Autó-mese)

2015. január 12., hétfő

Hervay Gizella: Tőmondatok


Egyetlen szóval
meg tudnánk ölni egymást.

Annyira szeretsz.
Annyira szeretlek.

Szólsz hozzám - már nem te vagy.
Szólok hozzád - már nem én vagyok.

Hangodban hallgat a válaszom.
Hangomban kiált a válaszod.

Ne is mondd, hogy ezért meg azért!

Már attól a szótól sem félek,
amivel meg tudnánk ölni egymást! 

Azért kell egy közepes adag mazochizmus ahhoz, hogy valaki több Hervay Gizella kötetet olvasson egymás után. Épp ezért fogok kissebb szünetet tartani. Nagyon fájnak. Nagyon szépek.


LEVÉL HELYETT
Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kékzöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel.
Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

Olyan kendőzetlen. Olyan szeretnivaló.  

Nem lett közelibb a világ,
csak élhető, csak lakható.

Mert valami félelmetes, hogy mennyire egyedül lehet valaki, miközben egy egész világot birtokol...

Lábujjhegyre álltak a gondolataim
megérinteni a csillagok magányát.
Egyetlen téves mozdulat
                                 s egy világ
                                                 leverődik, lezuhan,
s vele zuhanok én is.
 
(S.O.S)

Talán ez volt a legkedvesebb vers. A legkedvencebb.

Hihetetlen hangulatot tud teremteni...

BALTA ALBĂ*
Holdfénynél rázza a pokrócot a kisanya,
ezüst porban mennek a munkások haza.
A tévében híradó:robban a holdrakéta,
állva nézi az asszony, talpon áll reggel öt óta.
Alszik a gyerek, összezsugorodva, akár az anyaméhben,
de két keze a feje mellett ökölben: az ösztönök ébren.
A vacsora sóstúró, hozzá paradicsom,
negyed liter cujkával becsenget egy rokon.

Művirágok közé csipkére könyökölve
képzelt futball-labdát fejelnek körbe-körbe,
míg fel-le száll a lift hozza-viszi a pletykát,
hajnalban feldereng a falon túl egy hegyhát,
dojna szól reggelig, elnyújtott hangon, hosszan,
hófehér párnák úsznak az ablakokban,
s kilenc emeleten a folyosókon végig
tejesüvegek nyája béget felébredésig.

*Egy bukaresti negyed neve
 

És ezekben a versekben is, mint a Lódenkabátos kötet verseiben, igazából benne van HG teljes élete és halála. 
Bekapcsolta az aznapi halált,
meghallgatta.
Meglocsolta a macskát.
Kompótos tállal kezében
körbejárta a világot
a fotelben;
s mindent megnézhetőnek,
sőt szórakoztatónak talált,
mielőtt kikapcsolták volna az életet
egyetlen kattintással.

Voltak benne már ismerős, régóta szeretett kedves darabok, mint a Levél helyett, vagy ez:

Veled vagy nélküled - végül megszületik az ének.
Hallod vagy nem hallod, mindenképp hozzád beszélek.
Én nem leszek boldogabb, ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok, ha nem mondhatom el.
Hallod vagy nem hallod, mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled - végül is megszületik az ének.

Játékosan gyilkosak...
Ikerdió, kamillavirág,
dombon fel, hajnalon át,
lipinkán fel-le ártatlanul...
Almafák közt a nyár vonul.

Almalopósdit játszik a szemed,
savanyú almát reggelizek
Hajnali jókedvet harapok.
- Ipics-apacs, itt vagyok! -

Szarkaláb, lila szemérem
szomorú szára kezedben.
Elszomorodok, eldobom,
szememet, szemedet
józansághoz szoktatom.

Megáll a csók a levegőben:
leszakíthatatlan alma.
Megáll a szó is születőben,
belefagyva.

Jópofán őszinték,

Biztosan nagyon ronda vagyok
veled,
amilyen ronda egy elvadított,
hetente hatszor elvadított
ember lehet,
amilyen, a krokodil szája
kitátva.

... vagy csak egyszerűen fájón HervayGizellásak...

és kitalált fájdalomtól vonaglik az arcuk,
mert a többiek a valódi fájdalmakba rég belehaltak,

*** 
és ugyanaz a moziból tanult színpadi mozdulat,
amit a halottaktól tanultak,
és ezért minden póztalan mozdulatnál valóságosabb,

***
Megnézte helyette a mozi a világot,
gondolkoztak helyette a könyvek,
beszélt helyette a rádió,
meghaltak helyette az apák és nagyapák,

hát senki se szólhatott egy szót sem érte.
(Helyette) 

*** 

Senki sem tudja, hogy rohadt gyarmat vagyok,
mert neked illúzió kell,
mert neked eleged van a felelősségből
meg a kötelességből
meg az "egész nap azt kell tenni, amit más akar"-ból.
Hát csináld azt, amit akarsz!
Amire éppen kedved szottyan.
Ne törődj vele,
hogy beledöglök.

*** 
Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben.
És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.

És talán a legfájóbb mondat...: Senkinek se voltam pótolhatatlan.
  
Csak tőmondatok vannak, csak néhány gondolat:
Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!

2015. január 11., vasárnap

Hervay Gizella: Lódenkabát Keleteurópa szegén




... kiakasztott cégér a szívünk




Hervay utolsó, már csak a halála után megjelent kötetét számos kritikus az életmű legjobb darabjának, betetőzésének tartja. „összecserélhető sorsok térképei / összecserélhető halálok / összecserélhető hitek rézgombjai/ összecserélhető népek belei … / összecserélhető kampók kiakasztott / lódenkabátok a szélben” mondja a kezdővers, és a kötetben is megjelenik a közös sorsú emberek egyéni, de mégis közös nyomorúsága, amelyet még maga Hervay is csak versben, ezekben a fájdalmasan abszurd és végletes versekben tudott ábrázolni, mindössze egyetlen határral idébb, mégis száműzetésben, elszigeteltségben. Az archaikus-tragikus hangnem az ősi, bibliai szenvedéstörténeteket idézi, hogy kozmikus fájdalmáról hitelesen beszélhessen. „Itt minden összecserélhető, felcserélhető mindennel, a haza a hontalansággal, a szülőföld az idegenséggel, a szolidaritás összetéveszthető az értetlenséggel, és anyanyelven is folyik a süketnémák párbeszéde.” (Szilágyi Júlia) „nem kell a fehér-bot remény / megyek előre megállíthatatlanul / hazulról haza” (Kioltották a szemem) És az egyéni sors így jelenik meg: „Átkúszott a határon tizenkét évesen / anyjához kúszott határon át / anyjához ki ottfelejtette / ottfelejtette egy rokonnál hat évesen / kezébe adtak egy papírt hogy hontalan tizennyolc évesen / fia árvája negyvenkét évesen”

... ezeknek a verseknek nem kellett volna megszületniük. Nem kellett volna OK legyen a megszületésre.

FIAM MONDTA NAGYMAMA A FALNAK
levette a szegről leporolta
a tarkónlőtt katonasapkát
leporolta és visszatette


                                      ***
MOSTMÁR MINDIG NÉVTELEN
elesett szerelemben

hazátlan két hazában
halott szeretetlen

szál mosolyba kapaszkodott
fuldokolva - zárva

minden út haza : ANULAT
minden otthona árva

                                     ***
ÁTKÚSZOTT A HATÁRON TIZENKÉT ÉVESEN
anyjához kúszott határon át
anyjához aki ottfelejtette
ottfelejtette egy rokonnál hat évesen
kezébe adtak egy papírt hogy hontalan tizennyolc évesen
fia árvája negyvenkét évesen


                                     ***


TANKOK TÉBOLYÁBAN MEGSZÜLETIK
a gyerek hatévesen
meztelen talpán letiport lóhere
lábujja közt menetelő virág
szőke haja szálanként feketedik
országút mentibe moccanatlan
házszámot kiált utcanevet
és nem talál többé haza


Közben pedig fájóan szépek... benne van minden, ami Hervay Gizellának az élet lehetett. Félelmetes. És tényleg nagyon nagyon fájó.

rácsok mögött méltósággal
járunk ha kell káromkodunk
de nem árverezzük el a világot.


Hervay Gizella az a költőnő, akit gyerekkoromban a Kobak szerzőjeként ismertem. Mint a legtöbben, gondolom. Szerettem. Most pedig egy egész más HGt olvasok. És még barátkoznunk kell. Hogy miért? Nem tudom megfogalmazni. Az Életfta  ugye egész más volt. Pedig abban is benne volt tulajdonképpen szinte minden érzelem, ami ezekben a versekben visszaköszönt. Talán csak másképp. Más formában. Lágyabban. Kendőzöttebben. Szoknom kell az új Hervay Gizellát. Szokni akarom az új Hervay Gizellát. Meg akarom ismerni az új Hervay Gizellát. Meg akarom szeretni az új Hervay Gizellát. Egész biztos, hogy lesz még sok közös élményünk. Jónéhány ismeretlen kötet áll előttem és a Kobak is újraolvasásra vár...

MINT AKI IDEGENBŐL JÖTT MEG
Magyarországra - magyarul
mondom a sorsom s mintha japánul
beszélnék mintha kínaiul

papírról eszem a juhsajtot
mint a sittről menekültek
ha eljönnél hozzám megterítenék

akinek senkije sincs már
ellensége a hó is

már nem tudom hogy otthon hány óra van...


                                     ***
ÚTJELZŐ TÁBLÁK KÖZT ELTÉVEDVE
mert elhisszük hogy arra kell menni
amerre a nyíl mutat
hiszen arra mennek az autók
s mikor már azt hisszük megszülettünk
mert megtanultunk közlekedni
elég egy otthoni tekintet

s már nem tudunk a metróra ülni
gyalogolunk mintha határban
ismeretlen kirakatok között
és itthontalan lesz a vendég
és otthontalan a meghívott
az ágyrajáró árvaságban

                                     ***

megállunk a bemutatkozásnál
űrlap az űrlapnak - anyja neve?
kéz a kezet kaszálja

félrenézünk - volt ott még valaki?
átlépünk egymáson
és nem őrülünk bele

                                    
Különös stílus. Különös képek. Vagy csak tőlem idegenek. Paradox módon pedig túl közeliek. Talán épp ez az az kettősség, ami miatt még mindig nehezen szokom a versek nyelvezetét. Őszinteségét. Csodálatos, ám félelmetes hangulatképeit.

jönnek a buldózerek
pipacsok voltunk kihagyulunk
törölközőnk történelem
magunkban bíztam s nem vagyunk

járdán tócsa a szivárvány
felszántották a homlokunk
jönnek a buldózerek
magunkban bíztam s nem vagyunk.


Valami hihetetlen milyen instant formában tudja a tragédiákat pár soros versekbe beleszőni.

mert minden lábnyom láthatatlan
mikor már szeme színét keresi
mert kötelező a kifakult szem
mikor már kezét kapja arca elé
van-e még? mikor már
nem tudja érti-e
valaki dadogását
mikor már elfelejti kezét
  
És miközben nem egészen tudtam sokszor eldönteni, hogy nekem ezek a versek miért is, mikor és hogyan... valahol észrevétlenül (abban az időszámításban
bivalylábnyomokban
kukoricacsuhéjból
ráncosan
megszületik
az elvetélt otthon
)
azért szívembe zártam Hervay Gizellát.

valóban mi nem látjuk őket
látszólag ők legyőztek minket
valóban mi legyőztük őket
látszólag mi legyőztük őket
valóban ők legyőztek minket
látszólag élünk mindahányan
valóban nem élünk mi sem ők sem

2014. december 25., csütörtök

Hervay Gizella: Életfa




erdők bokrok kis lakója
lágy éneke alkonyóra
lágy éneke altasson
árva szíved megnyugtasson!



  
Mert most épp Zelk Zoltánt olvasok, H.G. mellett, és az az érzésem, hogy így év végére újra megtalálom a verseket. :) 

"Hazám hazám édes párom
hazaérünk egy fűszálon
kerek a föld végtelen
végtelen a szerelem." 


Ilyen dalszerű négysorosokból áll ez a kötet, amelyben fákról, madarakról, örömről, bánatról, hűségről és szerelemről szólnak a versek. Hervay Gizella kitűnő költő, Hajnal Gabriella a legszebben megálmodott faliszőnyegek mestere; kettőjük alkotásából kapnak a gyerekek valódi művészetet: költői élményt, festői színpompát.


Sajnos a csodálatos rajzok nélkül olvastam, de mesés volt ez így is... noha nehezen tudtam a legtöbb varázslatos négysorost gyermekversekként olvasni. Inkább a népdalok világában, a balladák világában éreztem magam.

... és igen, egész biztos, hogy még visszatérek Hervay világába,  nem is olyan soká...

fenyőrigó fenyőrigó
kell-e dió? kell-e dió?
nekem te kellesz te rigó
fenyőrigó fenyőrigó!