Szabó Magda: Álarcosbál

„Én nem szeretek – mondta Vida Erzsi, forgatta az ellenőrző könyvét és pityergett és mosolygott egyszerre –, én annyira nem szeretek tanulni!” „Nem is jó az – mondta Éva néni azonnal, és úgy nézett Vida Erzsire, mintha ő is gyerek volna még –, csak nem mondta neked valaki azt, hogy tanulni kellemes? Tudni jó, gyerekem, tanulni egyáltalán nem az, szaladgálni jó, moziba menni, énekelni, sétálni, olvasni… Tanulni nem. Dehogy! Csak éppen nem éri meg, ha az ember nem tanul. Nem érted? Nem éri meg, amibe kerül. Nincs arányban, mennyivel rosszabb nem tudni valamit, mint nem tanulni s kitenni magunkat annak, hogy nem értjük ezt a gyönyörű világot.”

Szerettem. Mert jó Szabó Magdát olvasni. Túl tudja az ember magát tenni az összes gyengéjén... igazából nincs túl sok, de ami van az az egész regényre kiterjed ( sokszor van az az érzése az embernek, mintha Megyeri tanárnő jól megnevelné az olvasókat is. Enyhén fogalmazva is, egyáltalán nem árnyalt formában tolódik az ember arcába az okítás...). De legtöbb esetben még ez sem zavaró. 
Feledteti a hangulat, feledteti a mese (, mert azért lássuk be, nem igazán élethű az események sorozata...), feledteti a sok sok jó és szép, amit szintén megkaptam. 
Szükség is van a lehető legtöbb szépre és jóra, hisz valaminek kell oldania a sorok között lapuló feszültséget. És megteszi.

A nyolcadikos Krisztina álarcosbálra készül: fontos nap ez az életében. Cigánylánynak öltözve, álarcosan és minden eddigi kötöttségtől szabadulva arra készül, megkéri feleségül kedves tanárnőjét édesapja számára… Krisztina árván nőtt fel, édesanyja a háború alatt meghalt, és tudja, hogy édesapja és a tanárnő szeretik egymást, csak a körülmények és a felnőttek érzékenysége megakadályozza kettőjük kapcsolatának kiteljesedését. A szerző egyéb könyveire is jellemző izgalmas fordulatok, plasztikusan megformált jellemek sora teszi élvezetessé ezt az újabb olvasói nemzedékek körében is sikeres lányregényt.

Remekül megszerkesztett könyv. Az álarcok, az egyes szám haramadik személy, a két oldalról való láttatás, a párbeszédek és a csak gondolatban megfogalmazott, ki nem mondott kockák... ezekből áll össze a teljes egész.

Néha az az érzésem, mikor Szabó Magdát olvasok, hogy ezt ismerem, ez olyan Szabó Magdás, hogy ugyanolyan, mint a tőle eddig olvasott többi könyv... és közben már azon töröm a fejem, hogy nekem kell tőle a következő is, hogy vajon van-e még sok ugyanilyen, hisz ez annyira nekemvaló! Olyan csodálatosan mesél mindenről. Egyszerűen, tisztán, szépen...

Az embernek, ha gyerek, annyi titka van, hát akkor mennyi lehet egy felnőttnek.