A világszerte hatalmas sikert arató regényeit és drámáit francia nyelven publikáló, 1956-ban Svájcba emigrált, de magát halála napjáig magyarnak valló Agota Kristof (1935–2011) e kötetében egy rövidsége ellenére is igencsak megrázó regény és négy – a magyar közönség számára eddig ismeretlen – dráma kapott helyet.
A Tegnap, az írónő több mint 40 nyelvre lefordított, és itthon már három kiadást megért Trilógiája előtt született, önéletrajzi elemekkel átszőtt kisregénye látszólag az „idegenbe szakadt” magyarok beilleszkedésének nehézségeiről szól. A figyelmes olvasó azonban hamar rá fog jönni arra, hogy a szerző már e korai művében is ugyanazokat a kérdéseket feszegeti, amiket később a Trilógiában is felvet. Merthogy a Tegnap főhősének ugyanúgy a hazugság és az igazság relativitásából, illetve az írás és a valóság között mindig meglévő különbségből fakadó problémákkal kell megküzdenie, mint a Trilógia ikerpárjának.
A 2007-ben a párizsi Seuil kiadónál megjelent Agota Kristof-drámakötet címadó darabja, A Szörny egy gyilkos vallás megszületésének hátborzongató története. Hasonlóan félelmetes – és elgondolkodtató – a másik három dráma is. Az út a betonlabirintussá silányított Föld vízióját tárja elénk, A járvány egy kis falu lakóit megtizedelő öngyilkosság-sorozat rejtélyét járja körül, a Vezeklés pedig egy különös házaspár szörnyű titkával ismerteti meg az olvasót.
Olyan, mint amikor az ember fejét ledugják a víz alá és nem kap sokáig levegőt. Egy idő után feljöhetne magától a felszínre, de az oxigénhiány ellenére is marad.
És hogy mi van a víz alatt? Sötétzöld hínárokkal van átszőve a kristálytiszta víz. Veszélyes, de mégis fogva tart.
Nagyon szerethető. Kell hozzá egy adag mazochizmus, ez igaz. De olyan nagyon szépen ír igazából egyáltalán nem szép, sőt, kifejezetten undorító dolgokról is...
Szeretni való minden sora. Minden rövid mondata. Még akkor is, ha úgy is hatnak a szavai, mint egy egy jól kicentizett ütés. Agota Kristóf ilyen. És eddig még soha nem okozott csalódást.
– Az ember nem írhatja meg a halálát.
Ezt a pszichiáter mondta nekem, és én egyetértettem vele, hiszen ha az ember meghal, nem tud írni. De magamban azt gondoltam, azért írhatok bármit, még ha az lehetetlen is, és ha nem is igaz.
Általában megelégszem azzal, hogy fejben írjak. Ez könnyebb. A fejemben minden könnyen összeáll. De ahogy az ember írni kezd, a gondolatai átalakulnak, eltorzulnak, és minden hamissá válik. A szavak miatt.
Akárhol vagyok, írok. Írok a buszmegálló felé tartva, írok a buszon, a férfiöltözőben, a gépem előtt állva.
A baj csak az, hogy nem azt írom, amit írnom kellene, írok mindenfélét, olyan dolgokat, amiket nem érthet meg senki, és amiket én magam sem értek. Este, amikor lemásolom, amit napközben fejben írtam, azon gondolkodom, miért is írtam én mindezt? Kinek és miért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése