2014. október 23., csütörtök

Dragomán György: A fehér király


... és benyúltam a nadrágom zsebébe, és erősen megszorítottam a fehér királyt, a hideg elefántcsont nagyon jól belesimult a kezembe, és tudtam, hogy senki se fog legyőzni a háborús játékában, mert ehhez a vezérhez képest még a legszebb ólomkatona is csak picsafüst.


Nehéz idézni... túl egyben van az egész és közben mégis túl külön.
Szeretem a szerkezetét. Szeretem a várost, ahol játszódik. A betűtípust, amivel íródott. És már az első sorok után megszerettem az író stílusát.
Megnéztem a kiadási dátumot és igen, hülye sznobnak érzem magam, hogy én eddig nem futottam össze vele, most, a filmes hír hallatára csaptam le szeretett Nővéreméknél a könyvre..., de hiszek abban, hogy mindenki a megfelelő pillanatban találkozik azzal az íróval és azzal a művel, amivel kell.
Erdélyi. Idén már volt egy hasonló. De mégis más. És igen. Minden egyes sztori más. Mert személyes. Mert az ő emlékeibe belekeverjük, mikor éppen milyen színű festékkel, a saját történeteinket, saját érzéseinket is... és ettől csak tovább változik.
Fiús. Sok volt benne az erőszak. A sokszor tényleg nyers erőszak. Elsősorban a hétköznapok tartozékaként. A kisfiús élet hozadékaként. Közben pedig kerestem, őszintén kerestem valami gyerekes örömet, amibe nem rondít bele semmi... (nem sokat találtam és csak a fülledt levegő marad az ember körül...)
Én alapjában a lányos könyveket szerettem olvasni. Fülöpkén kívül hírtelen nem is nagyon tudnék kisfiú főhőst mondani (Marton Lili Kaland a legendák földjénben is fiú a főszereplő, de most nem ugrik be a neve....).  Dzsátát szerintem megjegyeztem magamnak.
Dzsátá nagyon hamar bekerült a felnőttek világába. Ami lehetett volna szép is. Vagy megértő. Esetleg meleg. Segítőkész. Na mindez nem volt... Az egyes szám első személy szerintem jót tett a regénynek.

Apát akkor már majdnem egy éve elvitték, és több, mint négy hónapja nem kaptunk róla semmi hírt, se levél nem jött többet, se olyan előre megírt tábori lap, amin tudatni szokta velünk, hogy jól van, és büszkeséggel tölti el, hogy nap mint nap sikerül túlteljesítenie a normát, szóval nem tudtunk róla semmit, és anyát is hiába kérdeztem, hogy mi van, szerinte miért nem ír nekünk apa, mert még csak nem is válaszolt, de akkor szombaton megint hiába nyitottuk ki a postaládát, és láttam, hogy megfeszül az arca, és ahogy mentünk fel a lépcsőn, anya hirtelen el kezdett köhögni, de olyan erősen, hogy a korlátba kellett kapaszkodnia, én meg láttam, hogy rázkódik a válla és előrehajol, és tudtam, hogy igazából nem köhög, hanem sír, csak azért csinál úgy, mintha köhögne, mert nem akarja, hogy észrevegyem, nem akarja, hogy megijedjek, és akkor tudtam, hogy biztos, hogy azt gondolja, hogy apám odaveszett, ott pusztult a Duna-csatornánál, de azt is tudtam, hogy ez nem igaz, mert ha apának valami baja lenne, azt megéreztem volna, ha máskor nem, olyankor, reggelenként, amikor iskolába menet a képét nézegettem, amit a katonakönyvéből szedtem ki, mert olyankor mindig éreztem, hogy apám ott, a Duna-csatornánál rám gondol, meg azért is, mert amikor elvitték, megígérte, hogy egyszer majd visszajön és elvisz magával a tengerhez engem is.

Apa visszajött. Elég tragikusra sikeredett a hazatérés, nem feltétlenül a temetés, inkább az összes többi miatt. Nem is biztos, hogy a tragikus, inkább a groteszk a megfelelő szó a regény végére.
Nem tudta elvinni a tengerhez. Nem oszlik fel a köd, nem kúsznak tovább a sötét árnyak és fellegek, amik a teljes könyvet beborítják...
Nem tudni, hogy hol a valóság, hol a képzelet (nekem nem csak a végén volt ilyen érzésem - vagy csak félek a valósággal szembenézni?... ).
És a vége? Jól van ez így. Sajnos van az úgy, hogy nem minden történet fejeződik be. Mert nem jut rá idő. Vagy nem úgy ahogy szeretnénk... 
(Dzsátá pedig előbb utóbb azért csak el fogja érni, utol fogja érni a kocsit... ugye?)

Azoknak akik hangoskönyvekben utaznak :) https://www.youtube.com/watch?v=xrB3QYTxJ54

(és nem tudtam záró idézetet találni)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése