gyufásdoboznyi
házikókban,
kakukkfű -takaró alatt
nem tudtak megnőtt
szárnyaikról
az alvó szarvasbogarak.
Így indít Noémi:
Először kopogtatok. Remélem sikerül pár ajtón belépni. Tudom, hogy bizonyos ember csak bizonyos embert ért meg, és bizonyos szavak csak bizonyos fülekben lelnek visszhangra. Aki a hangom meghallja, elnézi talán nekem, hogy bohócot, vándort, szerelmet játszottam jól-rosszul, és megbocsátja, hogy időnként engedtem, hogy a zene elragadjon. Szeretném, ha néhányan belemennétek a játékba, ha cinkosan kacsintani tudnátok. Legnagyobb jutalom az, ha valamelyik sorom valamikor majd meglepetésszerűen eszetekbe jut.
Nem tudom, hogy eszembe fognak- e Noémi sorai jutni... vagy talán, valamikor esetleg az az érzés, amit néhány mesés sors olvasása közben éreztem.
Különös kötet. Nagyon tetszett az ahogy megírta. A kötet első két részébe az sem zavart, hogy igazából a tényleg meseszép szavakon túl sokszor üresnek éreztem a sorokat.
De egy idő után elmaradtak a szép sorok... és már inkább a vágy maradt meg. A vágy, azokért a képsorokért, amiket a könyv elején kaptam.
Utána pedig már tudatosan figyeltem. Nem voltak ám rosszak a további képsorok. Ha lett volna valami számomra mögöttük, akkor nagyon is vállalható a stílus, a forma. Csak hiányzik valami...
És amikor lassan lassan elengedtem a csodavárást, amikor nem azokat a sorokat, nem azokat az érzéseket vártam, amiket a könyv elején kaptam... akkor azért néhány sor erejéig nagyon élveztem...
bánom már, hogy előző életeimben
elveszítettem az áldó, hűvös
igéket.
Kopogtatott.
Apóka akkor varrt
magának
diólevélből
papucsot.
Beburkolóztunk
színezüstbe,
a pipa fondorodó
füstje
eltüntette az
ablakot...
Anyó lábához
gombolyodtam.
ės csupán
elmosolyodott.
Kockás takaró
volt a térdén,
azt suttogta: a
mese végén
ígérem,
megpillanthatod;
de nem volt már
se füst, sem ablak,
sem anyó
őszes mosolya,
csak vágytam nem tudom, hova,
és örökösen kopogtattak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése