2014. december 21., vasárnap

Tóth Krisztina: Vonalkód

   

Volt egy szerelmem, egy nyolcadikos, aki rendszeresen megvárt az iskola előtt, de nem ülhettem fel a Simpsonjára. Féltem az apámtól, nem is mertem, úgyhogy a busz mellett jött mindig motorral, én meg néztem ki az ablakon és szívet rajzoltam az üvegre.
Nagyon rég várólistás ez a könyv. 
Tóth Krisztinával először a Hazaviszlek, jó? majd a Pixel olvasásakor találkoztam. Mindkét előző könyvét nagyon nagyon szerettem.
És akkor jött a várva várt Vonalkód... Márciustól olvastam. Igen, decemberig. Mert valami hihetetlenül szenvedősre sikeredett. Nem a legtöbbször zord és komor történetek miatt, hiszen a másik két kötet olvasása alatt sem tör ki hangos nevetésben az ember... legtöbbször taszítottak a helyek, taszítottak a szereplők. Sokszor túl voltak írva, túl voltak manírozva. Pedig nem volt ez a retró hangulat rossz elképzelés. És éreztem én, hogy mit szeretett volna átadni. De az valahol elveszett. Anélkül pedig maradt a szenvedős stílus. 
Pedig másképp indult.
Ha fölfeslik is, valahol azért mégiscsak törvények szövedéke a világ, olykor átláthatatlan, vagy a hajnali derengésben pókfonálként felcsillanó összefüggések hálója: a szálak vége az idő más-más zugába kötve.
Ezekbe a zugokba pillanthatunk bele Tóth Krisztina novelláin keresztül. Kohósalak és melegpadló, hangyatérkép és hokikori, sörösdobozok a szekrénysoron. Kádár-kor és jelenkor. Mindnyájunk gyerekkora, kamaszkora, felnőttkora. Az ott rejtőző tárgyak és  érzések szorongáshálója rajzolódik ki a Vonalkód lapjain – ez segít bennünket emlékezni és megérteni a hátrahagyott időt, megtapasztalni a változásban a változatlanságot.
Tóth Krisztina, akit eddig költőként tisztelhettünk, a Vonalkóddal mutatkozik be prózaíróként. Történetei a legjobb novellisták közé emelik.


Ezen fülszöveg alapján én azt hittem, hogy szeretős könyv lesz. Nem lett az. Még úgy igazán, és nagyon nagyon, a gyermekkori történetek se, pedig azokat tartom a könyv legerősebb részeinek.

Egyszer olvastam egy egymondatos értékelést róla, ami azóta se ment ki a fejemből:  borzasztótan nehéz úgy élni, hogy nem tudsz felejteni.

... és letéve a kötetet azért megvigasztalódtam. Nem, nem azért, mert túl lettem rajta... egyszerűen elkönyveltem szükséges velejárónak azon az úton, ami T. Krisztinának kellett ahhoz, hogy a másik két kötetig eljusson... :)

A te tudod után általában következett egy de is, de már a te tudodba is számtalan fenyegető és zsaroló árnyalatot tudott keverni, melyek arányát ezen nevelkedett fülem képes volt azonnal elemezni, kihallva belőle a lapos nemtetszést vagy kifejezett rosszallást.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése