2015. június 21., vasárnap

Britt G. Hallqvistk, Ingrid Sjöstrand, Siv Widerberg: Ami a szívedet nyomja

Kortárs svéd gyermekversek


Titkos béketárgyalások –
olvastam az újságban.
Szerintem nem helyes, hogy
titkosak a béketárgyalások.


A háború bezzeg sose titkos.
Egy háború, ahol egy puska se dörrent!
Egy háború, ahol senki se halt meg!
Egy háború, amit észre se vett senki,
mert csak a háboristák mentek oda,
és ott csúnyákat gondoltak egymásról
titokban. Titokban hahaha!


Biztos gyermekversek? De végülis mindegy. Hiszen nagyon nagyon és még attól is jobban szeretnivalóak. Nem feltétlenül a rímek miatt... ;) az őszinteség miatt. A természetesség miatt. Az eredeti ötletek miatt. Hogy mindez nagyon egyszerűen van előadva. És tipikusan az a kötet, amit bármikor elől lehet venni. Mindig betalál.

Ami a szívedet nyomja, azzal a legnehezebb megbirkózni. Apának, anyának sok a dolga, a tanárod más gyerek gondját is viseli, pajtásod sokszor csak fél füllel figyel rád. Pedig oly jó lenne elmondani valakinek, ami egyre gyűlik és szorít ott belül, az érdekes felfedezéseket, melyekért lelkendeztél, a barátságról, szerelemről kialakult gondolataidat, a felnőttek furcsaságait, a világ zavarba ejtő eseményeit s nem utolsósorban megtalálni helyedet ebben a bonyolult nagyvilágban. Jó volna néha verset írni – abban talán ki lehetne fejezni mindezt. Három svéd költőnő megpróbált azon a nyelven, amely minden gyerek sajátja, verset írni arról – ami a te szívedet is nyomja. Ezt a nyelvet kitűnően érti a fordító, Tótfalusi István, akinek nagy szerepe van a svéd gyerekversek hazai sikerében.

Egyik nagy kedvencem: 
Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
- Csak álom volt -
mondja anya.
 
Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.
És közvetlen utána jön még sok sok kedvenc, kedvenc-jelölt, vagy csak egyszerűen szeretnivaló.

Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget. 

Amennyiben a gyerekeknek tényleges hatalma lenne, ami igazából meg is van, csak nem tudnak róla... na szóval, ha tudnák, akkor ők is korlátolt felnőttekké válnának? Szeretném hinni, hogy nem. 
És azt is szeretném hinni, hogy felnőttként is meg lehet őrizni a gyermekkor meseszerű és mégis egyszerű, tiszta, forrásvizes világát.

Mikor usziból jövet
sorbaálltunk a buszmegállónál,
Johan végigfutott mellettünk,
és minden lányra ráhúzott
a nedves fürdőnacijával.
Mindegyikre, csak rám nem.
Monika azt mondta, biztos komál engem.
Nem tudom...
Hátha csak kifelejtett?

Annyira gyerekesek... És most azton gondolkozom, hogy miért kell a gyerekes jelző mögé bájosan butuskát képzelni. Hülye, buta sztereotípiák... Pedig én csak egyszerűen azokat a soha el nem feledhető érzéseket értem a gyerekes alatt, amiket az újdonság, a tapasztalatlanság, a kíváncsiság szül... és amiket épp ezek hiányában később már lehetetlen újraélni.

Stefan beteg.
Elmegyek ma Stefanhoz,
elviszem neki a leckét.
„Én hoztam el
a leckét”
mondom majd neki.
„Mert Magnus is beteg,
azért jöttem én
a leckével.”
És odaadom Stefannak
a könyveket,
és megmutatom,
mit kell tanulni.
„Hát szia, Stefan”
mondom végül.
„Hát szia, Ingrid”
mondja ő.
Stefan nővére
nyitott ajtót,
és ő vitte be a könyveket.

Olyan megnyugtató ezeket a sorokat olvasni. Hiszen az az érzése az embernek, hogy noha nagyon nincs rendben a világ, azért az mégis nagyon klassz, hogy ennyire egyszerűen kiefejezhető és átlátható, hogy hol is vannak a hibák...

A felnőttek
furcsák néha.

Azt hiszik,
elég összeterelni
két "alkalmas korú" gyereket,
és a két gyerek
automatikusan jó haver lesz.

Szeretném összeterelni
papát
találomra egy "alkalmas korú"
bácsival
és megnézni, összehaverkodnak-e...



„Á, te vagy az”
mondta Lena,
elém jött,
átkarolta a vállam,
és a titkairól sugdosott.
„Á, te vagy az”
mondta Lena,
sarkon fordult és ment.
„Á, te vagy az”
mondta Lena,
mutatott valamit, amit nemrég kapott,
és három percig játszhattam vele.
„Á, te vagy az”
mondta Lena,
felhívott valakit
telefonon,
és kérdezte, náluk lehet-e egész nap.
„Á, te vagy az”
mondta Lena,
csokoládét adott
és narancslevet.
„Á, te vagy az”
mondta Lena.
„Hát nem tudod, hogy már Ingriddel vagyok?
Hogy köztünk vége mindennek,
mindennek, érted?
Észre se vetted, te hülye?”

Több hónapba telt,
hogy Lenát ne szeressem
és ne gyűlöljem többé.

És még sok sok szívnek szorító, vagy kedves. :)

Meg ne próbáld!
mondja apa,
és nagyon szigorúan néz rám.
És egész testem reszket,
és már úgy érzem, gyáva vagyok,
ha meg nem próbálom.

Kedves találkozás volt ez. Nem tudom, hogy eddig miként kerülhette el a figyelmemet... talán csak egyszerűen most kellett találkoznunk.:)

SZERELEM
Sten-Malténak nagy, vörös és elálló
füle van.
Nekem tetszik
a nagy vörös és elálló
fül.
Az a lány az uszályon,
aki ruhát teregetett,
hol jár most,
melyik folyón,
melyik kikötőben?
És a pincérlány, aki elejtette a tálcát,
és a főpincér leszidta érte
- kirúgták azóta,
vagy még mindig ott botladozik?
És a szőlőtaposó fiúk,
akik szőlővel kínáltak minket?
... megígértük, hogy elküldjük a képeket,
amiket róluk csináltunk,
de semmi se lett belőle...
A nyurga apáca,
aki a templomot megmutatta nekünk,
és dühös lett, hogy kuncogunk -
mit csinál most?
Mit csinál mind a többi?
És a cigányok a sátoros kocsiban
és a vén kutya,
amelyik a kocsi árnyékában hűsölt,
hol járhatnak?
Hol laknak most, hogy tél lett?
Annyi ember a nagyvilágban!
Annyira emlékezünk,
és annyit elfelejtünk!

3 megjegyzés: