2015. január 12., hétfő

Hervay Gizella: Tőmondatok


Egyetlen szóval
meg tudnánk ölni egymást.

Annyira szeretsz.
Annyira szeretlek.

Szólsz hozzám - már nem te vagy.
Szólok hozzád - már nem én vagyok.

Hangodban hallgat a válaszom.
Hangomban kiált a válaszod.

Ne is mondd, hogy ezért meg azért!

Már attól a szótól sem félek,
amivel meg tudnánk ölni egymást! 

Azért kell egy közepes adag mazochizmus ahhoz, hogy valaki több Hervay Gizella kötetet olvasson egymás után. Épp ezért fogok kissebb szünetet tartani. Nagyon fájnak. Nagyon szépek.


LEVÉL HELYETT
Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kékzöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel.
Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

Olyan kendőzetlen. Olyan szeretnivaló.  

Nem lett közelibb a világ,
csak élhető, csak lakható.

Mert valami félelmetes, hogy mennyire egyedül lehet valaki, miközben egy egész világot birtokol...

Lábujjhegyre álltak a gondolataim
megérinteni a csillagok magányát.
Egyetlen téves mozdulat
                                 s egy világ
                                                 leverődik, lezuhan,
s vele zuhanok én is.
 
(S.O.S)

Talán ez volt a legkedvesebb vers. A legkedvencebb.

Hihetetlen hangulatot tud teremteni...

BALTA ALBĂ*
Holdfénynél rázza a pokrócot a kisanya,
ezüst porban mennek a munkások haza.
A tévében híradó:robban a holdrakéta,
állva nézi az asszony, talpon áll reggel öt óta.
Alszik a gyerek, összezsugorodva, akár az anyaméhben,
de két keze a feje mellett ökölben: az ösztönök ébren.
A vacsora sóstúró, hozzá paradicsom,
negyed liter cujkával becsenget egy rokon.

Művirágok közé csipkére könyökölve
képzelt futball-labdát fejelnek körbe-körbe,
míg fel-le száll a lift hozza-viszi a pletykát,
hajnalban feldereng a falon túl egy hegyhát,
dojna szól reggelig, elnyújtott hangon, hosszan,
hófehér párnák úsznak az ablakokban,
s kilenc emeleten a folyosókon végig
tejesüvegek nyája béget felébredésig.

*Egy bukaresti negyed neve
 

És ezekben a versekben is, mint a Lódenkabátos kötet verseiben, igazából benne van HG teljes élete és halála. 
Bekapcsolta az aznapi halált,
meghallgatta.
Meglocsolta a macskát.
Kompótos tállal kezében
körbejárta a világot
a fotelben;
s mindent megnézhetőnek,
sőt szórakoztatónak talált,
mielőtt kikapcsolták volna az életet
egyetlen kattintással.

Voltak benne már ismerős, régóta szeretett kedves darabok, mint a Levél helyett, vagy ez:

Veled vagy nélküled - végül megszületik az ének.
Hallod vagy nem hallod, mindenképp hozzád beszélek.
Én nem leszek boldogabb, ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok, ha nem mondhatom el.
Hallod vagy nem hallod, mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled - végül is megszületik az ének.

Játékosan gyilkosak...
Ikerdió, kamillavirág,
dombon fel, hajnalon át,
lipinkán fel-le ártatlanul...
Almafák közt a nyár vonul.

Almalopósdit játszik a szemed,
savanyú almát reggelizek
Hajnali jókedvet harapok.
- Ipics-apacs, itt vagyok! -

Szarkaláb, lila szemérem
szomorú szára kezedben.
Elszomorodok, eldobom,
szememet, szemedet
józansághoz szoktatom.

Megáll a csók a levegőben:
leszakíthatatlan alma.
Megáll a szó is születőben,
belefagyva.

Jópofán őszinték,

Biztosan nagyon ronda vagyok
veled,
amilyen ronda egy elvadított,
hetente hatszor elvadított
ember lehet,
amilyen, a krokodil szája
kitátva.

... vagy csak egyszerűen fájón HervayGizellásak...

és kitalált fájdalomtól vonaglik az arcuk,
mert a többiek a valódi fájdalmakba rég belehaltak,

*** 
és ugyanaz a moziból tanult színpadi mozdulat,
amit a halottaktól tanultak,
és ezért minden póztalan mozdulatnál valóságosabb,

***
Megnézte helyette a mozi a világot,
gondolkoztak helyette a könyvek,
beszélt helyette a rádió,
meghaltak helyette az apák és nagyapák,

hát senki se szólhatott egy szót sem érte.
(Helyette) 

*** 

Senki sem tudja, hogy rohadt gyarmat vagyok,
mert neked illúzió kell,
mert neked eleged van a felelősségből
meg a kötelességből
meg az "egész nap azt kell tenni, amit más akar"-ból.
Hát csináld azt, amit akarsz!
Amire éppen kedved szottyan.
Ne törődj vele,
hogy beledöglök.

*** 
Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben.
És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.

És talán a legfájóbb mondat...: Senkinek se voltam pótolhatatlan.
  
Csak tőmondatok vannak, csak néhány gondolat:
Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése