Hervay Gizella: Lódenkabát Keleteurópa szegén

... kiakasztott cégér a szívünk




Hervay utolsó, már csak a halála után megjelent kötetét számos kritikus az életmű legjobb darabjának, betetőzésének tartja. „összecserélhető sorsok térképei / összecserélhető halálok / összecserélhető hitek rézgombjai/ összecserélhető népek belei … / összecserélhető kampók kiakasztott / lódenkabátok a szélben” mondja a kezdővers, és a kötetben is megjelenik a közös sorsú emberek egyéni, de mégis közös nyomorúsága, amelyet még maga Hervay is csak versben, ezekben a fájdalmasan abszurd és végletes versekben tudott ábrázolni, mindössze egyetlen határral idébb, mégis száműzetésben, elszigeteltségben. Az archaikus-tragikus hangnem az ősi, bibliai szenvedéstörténeteket idézi, hogy kozmikus fájdalmáról hitelesen beszélhessen. „Itt minden összecserélhető, felcserélhető mindennel, a haza a hontalansággal, a szülőföld az idegenséggel, a szolidaritás összetéveszthető az értetlenséggel, és anyanyelven is folyik a süketnémák párbeszéde.” (Szilágyi Júlia) „nem kell a fehér-bot remény / megyek előre megállíthatatlanul / hazulról haza” (Kioltották a szemem) És az egyéni sors így jelenik meg: „Átkúszott a határon tizenkét évesen / anyjához kúszott határon át / anyjához ki ottfelejtette / ottfelejtette egy rokonnál hat évesen / kezébe adtak egy papírt hogy hontalan tizennyolc évesen / fia árvája negyvenkét évesen”

... ezeknek a verseknek nem kellett volna megszületniük. Nem kellett volna OK legyen a megszületésre.

FIAM MONDTA NAGYMAMA A FALNAK
levette a szegről leporolta
a tarkónlőtt katonasapkát
leporolta és visszatette

                                      ***

MOSTMÁR MINDIG NÉVTELEN
elesett szerelemben

hazátlan két hazában
halott szeretetlen

szál mosolyba kapaszkodott
fuldokolva - zárva

minden út haza : ANULAT
minden otthona árva

                                     ***
ÁTKÚSZOTT A HATÁRON TIZENKÉT ÉVESEN
anyjához kúszott határon át
anyjához aki ottfelejtette
ottfelejtette egy rokonnál hat évesen
kezébe adtak egy papírt hogy hontalan tizennyolc évesen
fia árvája negyvenkét évesen

                                     ***

TANKOK TÉBOLYÁBAN MEGSZÜLETIK
a gyerek hatévesen
meztelen talpán letiport lóhere
lábujja közt menetelő virág
szőke haja szálanként feketedik
országút mentibe moccanatlan
házszámot kiált utcanevet
és nem talál többé haza

Közben pedig fájóan szépek... benne van minden, ami Hervay Gizellának az élet lehetett. Félelmetes. És tényleg nagyon nagyon fájó.

rácsok mögött méltósággal
járunk ha kell káromkodunk
de nem árverezzük el a világot.

Hervay Gizella az a költőnő, akit gyerekkoromban a Kobak szerzőjeként ismertem. Mint a legtöbben, gondolom. Szerettem. Most pedig egy egész más HGt olvasok. És még barátkoznunk kell. Hogy miért? Nem tudom megfogalmazni. Az Életfta  ugye egész más volt. Pedig abban is benne volt tulajdonképpen szinte minden érzelem, ami ezekben a versekben visszaköszönt. Talán csak másképp. Más formában. Lágyabban. Kendőzöttebben. Szoknom kell az új Hervay Gizellát. Szokni akarom az új Hervay Gizellát. Meg akarom ismerni az új Hervay Gizellát. Meg akarom szeretni az új Hervay Gizellát. Egész biztos, hogy lesz még sok közös élményünk. Jónéhány ismeretlen kötet áll előttem és a Kobak is újraolvasásra vár...

MINT AKI IDEGENBŐL JÖTT MEG
Magyarországra - magyarul
mondom a sorsom s mintha japánul
beszélnék mintha kínaiul

papírról eszem a juhsajtot
mint a sittről menekültek
ha eljönnél hozzám megterítenék

akinek senkije sincs már
ellensége a hó is

már nem tudom hogy otthon hány óra van...

                                     ***

ÚTJELZŐ TÁBLÁK KÖZT ELTÉVEDVE
mert elhisszük hogy arra kell menni
amerre a nyíl mutat
hiszen arra mennek az autók
s mikor már azt hisszük megszülettünk
mert megtanultunk közlekedni
elég egy otthoni tekintet

s már nem tudunk a metróra ülni
gyalogolunk mintha határban
ismeretlen kirakatok között
és itthontalan lesz a vendég
és otthontalan a meghívott
az ágyrajáró árvaságban

                                     ***

megállunk a bemutatkozásnál
űrlap az űrlapnak - anyja neve?
kéz a kezet kaszálja

félrenézünk - volt ott még valaki?
átlépünk egymáson
és nem őrülünk bele
                                    
Különös stílus. Különös képek. Vagy csak tőlem idegenek. Paradox módon pedig túl közeliek. Talán épp ez az az kettősség, ami miatt még mindig nehezen szokom a versek nyelvezetét. Őszinteségét. Csodálatos, ám félelmetes hangulatképeit.

jönnek a buldózerek
pipacsok voltunk kihagyulunk
törölközőnk történelem
magunkban bíztam s nem vagyunk

járdán tócsa a szivárvány
felszántották a homlokunk
jönnek a buldózerek
magunkban bíztam s nem vagyunk.

Valami hihetetlen milyen instant formában tudja a tragédiákat pár soros versekbe beleszőni.

mert minden lábnyom láthatatlan
mikor már szeme színét keresi
mert kötelező a kifakult szem
mikor már kezét kapja arca elé
van-e még? mikor már
nem tudja érti-e
valaki dadogását
mikor már elfelejti kezét

  

És miközben nem egészen tudtam sokszor eldönteni, hogy nekem ezek a versek miért is, mikor és hogyan... valahol észrevétlenül (abban az időszámításban
bivalylábnyomokban
kukoricacsuhéjból
ráncosan
megszületik
az elvetélt otthon)

azért szívembe zártam Hervay Gizellát.

valóban mi nem látjuk őket
látszólag ők legyőztek minket
valóban mi legyőztük őket
látszólag mi legyőztük őket
valóban ők legyőztek minket
látszólag élünk mindahányan
valóban nem élünk mi sem ők sem