A megrázó őszinteségű, személyes hangú, leginkább egyfajta sajátos naplóra emlékeztető könyv – anya és lánya „párbeszéde” az élet utolsó szakaszába érve – nem mindennapi kapaszkodót nyújt felderítetlen emberi kapcsolataink kibogozásához, megfejtéséhez. A történetek minden pillanatában ott a dráma, és ott a feloldozás, ott vannak a fogódzók, a megélt tapasztalások, hogy az élet olykor kikerülhetetlennek látszó buktatóin is át lehet evickélni. Az utolsó öt percben is. Nehéz pakkal megrakodva is. Nem biztos, hogy száraz lábbal, de partot érünk.
Véletlenül kezdtem el Polcz Alaine könyvével egyszerre olvasni. De igazából nem hiszek a véletlenekben...
Több volt ez, mint kedves, vagy megható. A megrázó pedig azért mégse állja meg a helyét egy ennyire meghitt, őszinte és feloldozó alkotásra.
Nagyon tudtam szeretni. A szerzőt. Az alkotást. Az édeanyámat. A nagymamámat. Az apukámat. A családomat. Az egész gyerekkoromat. És nem kell ide a múlt idő. Szerencsére. Egyelőre.
Remélem nagyon nagyon sokáig.
Az a finomság, amivel Sch. Erzsébet a szavakat kezeli. Ahogy az életet. Jólesik.
És a történet, az élet elmaradhatatlan tartozéka a könyvben a méltóság. Ezért is szeretem.
, ... azt mondta egyszer Mészöly Miklós […]: – Nem kell izgulni… A lét utolsó öt perce elég egy teljes életre.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése