John Green: Csillagainkban a hiba

– A világ – mondta – nem egy kívánságteljesítő gyár.

Nem javaslom rövid értékelőmet a könyv rajongóinak.

Rövid gondolatok, amik olvasás közben megfogalmazódtak bennem:

• Giccses. Nagyon. És műmájer. És nem szeretem. Ízléstelennek tűnik, szinte minden sora.
• Könnyed olvasmány. - Ebben a témában azért ez nem feltétlenül pozitív kicsengésű...
• Kedves, bájos és üres.
• Túlhájpolt.

Valahogy egész másról szólt bennem, mint amiről, sejtéseim szerint, az író szerette volna.

Isaac azért kedvenc szereplő is lehetett volna. Ha egy picit többet képbe kerül.

(túl sok a volna...)

Zavart a könnyedsége, na...


A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.

Fura fülszöveg. Amerikai történetszövés (akkor jöjjön inkább az általam már sokat kritizált angol...). Nem fájdalmas. A közhelyeket nem nevezném mélyenszántónak, maximum felszínesnek és üresnek. A vakmerőt és pimaszt kicserélném ízléstelenre. És nem tudom, hogy melyik része volt kíméletlen...

Ahogy bejött a dagály, a Holland Tulipánember az óceán felé fordult: Összekötő, visszatérő, betegítő, rejtegető, leleplező! Nézd, ahogy apad, ahogy árad, és visz magával mindent! Mi az? – kérdeztem. Víz – felelte. – Na meg az idő. 

Peter Van Houten: Mennyei megbántás

Elmentünk egymás mellett.
 
…tulajdonképpen nem is hazudtam. Csak válogattam az igazságok között.