Mindannyian most érünk be.
Most érünk be, és elbukunk.
Szétnézünk, és a gerincünk roppan,
a hangunk furcsán cseng, idegen hangunk.
Istenem, mennyi munka van abban,
hogy végre nem azok vagyunk, akik régen,
hogy végre azok vagyunk, akik lenni akartunk
(akkor is, hogyha nem vettük észre):
fiatal felnőttek a büszkeségben.
Istenem, hideg a bizonyosság,
hogy a tétova mozdulatok végül beértek,
hogy beértünk mindannyian,
hogy egyszerre értünk,
hogy most értünk be
– és most elbukunk.
Turi Tímea verseiben gyakran a nem-beszédet, a beszédes hallgatást bírja
szóra. Ott kezd el beszélni, ahol mások elhallgatnak, és ott teremt
csendet, amit hajlamosak lennénk túlbeszélni. Finom, érzékeny líra ez,
amely tisztában van saját törékeny mivoltával és az önirónia páncéljával
is felvértezett. Távolságot tart, hogy a közelbe férkőzzön, lett légyen
szó nőkről és férfiakról, apákról és anyákról, merthogy ebben a lírában
duális tengelyek vannak, a középpont pedig talán a mindnyájunkban
továbbélő gyermek, aki ha igazi gyerekkel találkozik, maga is új nyelvet
keres. Turi ezeket a nyelvjátékokat analitikus szellemességgel
párosítja össze. Így lesznek az apró megfigyelések, létezésmorzsák,
napadagok közös és közvetlen történetté.
Ez is egy eltalál fülszöveg. Nem dícsér túl. Minden sora, gondolata igaz. Mégis...
..., ha ez lett volna az első könyvem Turi Tímeától, akkor egész biztos, hogy most el lennék ragadtatva. Hiszen egy remek költőre találtam volna rá. Csakhogy én olvastam a ... gyereknek lenni kötetét (az tényleg egyből kedvenc lett). Ezért a stílus, a szerkezet, a nézőpont már ismert volt. És itt jön közbe a tartalom.
Azt hiszem, hogy felnőtt versei épp annyira álltak tőlem távol, mint amennyire közel került hozzám a gyermekverseivel. Pedig nem rosszabbak. Nem gyengébbek. Nem kevésébé szerethetőek. Csak tőlem távolabb állnak. És ez, a gyermekversek után, okozott egy pici csalódást. Még akkor is, ha többször megfogott a hangulata. Még akkor is, ha szerettem olvasni.
Nem bánta meg, hogy rápazarolta.
Nem is volt pazarlás;
attól még, hogy később nem maradtak együtt.
Mindig készséges volt az ágyban,
ha nem is volt ágy, csak egy kanapé.
Parkolópályának hitt kaland volt,
és valóban az lett, bár hosszúra nyúlt –
A legszebb évek azok, amiket észre sem veszünk.
A legszebb évek vége pedig pont akkor jön el,
amikor visszanézünk.
***
Nem a test tesz nővé. Nem a lélek
érzékenysége. Hanem az, hogy
minden nőnek van egy története, amit
nem mesél el. A történeteiknek nullfoka.
Amiben nem vettek részt, ami velük történt,
amit szégyellnek.
Amikor történt, félrenéztek, és azóta
mindig visszajárnak gondolatban
épp a tetthely mellé.
***
És az igazság csak málha: nem lakik sehol.
***
Azon a régi vacsorán: három pár,
és egy magánzó. Baráti társaság,
bár titkon mindenki méreget.
Az egyik pár már tudja, hogy válni fognak,
a másik, hogy gyerekük lesz, de még ők se
szólnak.
A házigazdák még csak jegyben járnak,
nem tudják még, hogy az esküvő nem a boldog vég, és nem a boldog kezdet, csak
ünnepélyes megtorpanás,
beismerése annak, ami van.
Három év múlva a hetediket elhagyja a társa,
aki ezen az estén még meg se érkezett.
***
Amit továbbadok, az vagyok,
de amit elvesznek tőlem,
abban én magamra nem,
csak ők ismernek rám.
***
Nem akartam, hogy mást akarjon,
pedig nekem is volt más:
akit már nem akartam, hogy akarjon,
csak azt, hogy mást
ne.
***
Az a megkopott felirat lennék
egy sohasem láthatott ház falán, hogy
soha többé nem leszek személyes!
***
Hiába kerülsz messze a kicsikor-szobákból,
ha távol vagy, hát új szobákba zárulsz.
***
Ahonnan és amikortól nem mondunk
mindent el.
Csak örülünk, hogy együtt lehetünk, és másról
beszélünk.
***
Az örökség bombakráter,
„anya, félek”, mondja a gyerek,
„én is félek”, ezt egy anya mégse mondhatja
soha.
***
várd ki a szerelmet, édesem,
lassabban jön, mint az áldás,
és lassabban, mint a kegyelem,
el fog jönni, nincs ideje,
buborék a fürdőszobában,
nem pattan, nem pattan, örülsz,
hogy nem pattan szét, mégis várod,
lassan száll, soha nem ér földet,
földet ér, és ott sem pattan
***
Néha rácsodálkoznak, hogy a másik is
ugyanonnan jött, ahonnan ők:
az emlékek egyszemélyes ketrecéből.
...
Van valaki másuk; de legalább egyedül élnek.
Emlékmenekültek, akik utólag belátnak
szobákba,
ahonnan nem lehet kijutni, és ahova nincsen
visszatérés.
***
Néha hirtelen felcseréljük bizalmasainkat.
Azok vagyunk, akiket közel engedünk.
***
Nem volt benne semmi álszemérem.
Amiről nem beszélt, arról nem is akart.
De szerette hallgatni,
ha mások szidják
más miatt a másik nőt
helyette.
És érzésem szerint a sorok között, a sorokban, megtaláljuk a magyarázatot is arra, hogy hova lett a cserfes, mindenre kíváncsi 7 éves kislány...
Az iparoslevél megszerzésének öröméből
mignokat,
linzert és aprósüteményt hozatott a Hóvirág
cukrászdából.
Az alumíniumtálcák messziről ezüstnek, a
papír selyemnek tűnt
a két megmaradt szoba egyikében, a
gyerekszemmel
hatalmas asztalon. Vendégeket vártak egy új
korszak
kezdetén, mikor újra van biztonsági háló.
Megfeszül.
És összeomlik. Bár nem értett semmit, neki
kellett haza-
küldenie az anyja vendégeit. Fél év
Lipótmező,
ő a nagynénjénél. Nincsen elég szám,
személy.
A távol túl erős kapocs lesz. Miután visszajön,
örök vendég a saját otthonában.
És valahol a sok sok idegenül csengő TT sorok között elvesztettem azt a szeretni való kislányt, akivel az első kötetében találkoztam. Lehet, hogy csak átalakult? Lehet, hogy ez is csak egy állomás? El fogom olvasni a következő verseskötetét is. Mert, mint írtam, a stílus, a forma, a nézőpont, az, ahogyan láttat, az nagyon tetszik.
Talán még lesz olyan kötet, amit annyira magaménak érzek majd, mint az elsőt. Mert csodálatosan teremt világot. Ez a mostani, nem az enyém volt és mégis érdekelt. Mégis megfogott. Csak nem lett az enyém...
Méltatlanul ismeretlen TT. Pedig nagyon szerethető.
Lehetett volna másképp, de a kérdések mostantól nem feltehetők.
