2015. augusztus 22., szombat

Mérő László: Az érzelmek logikája 1.

A szerelmnek ugyanazok a tünetei, mint a kolerának.

A második világháborúban egy magyar alpesi vadászegység hadnagya kiküldött néhány felderítőt a vad, hófödte hegyekbe. Hamarosan nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, és a felderítő csapat nem tért vissza. A hadnagynak súlyos lelkifurdalása volt, hogy a halálba küldte az embereit, ám azok néhány nap múlva épségben visszajöttek. Elmesélték, hogy a nagy hóban teljesen eltévedtek, és már várták a halált. Egyszer csak egyikük észrevette, hogy a hátsó zsebében van valami ronggyá gyűrt papírféle. Kiderült, hogy egy térkép. Nagy nehezen sikerült azonosítaniuk, hol vannak. Sátrat vertek, és valahogy kibírták a havazás végéig. Akkor elindultak, és bár a térkép néhány helyen nem igazán volt pontos, szerencsésen visszataláltak. A hadnagy elkérte az életmentő térképet, hosszan nézegette, és megdöbbenve látta, hogy nem az Alpok térképe, hanem a Pireneusoké.  

Különleges könyv. Olvasása közben nagyon megszeretteti a szerzőt. Megszeretteti a kísérleteket. Megszeretteti a kíváncsiskodást. Megszeretteti az Életet.

Izgalommal olvassa az ember minden sorát és amikor a végéhez ér, akkor kezd csak igazán élni a történet. Mert meggyőződésem, hogy ez a könyv nem a könyvespolcokra íródott. Sokkal inkább a hétköznapokra.

Mindig túl messzire kell mennünk ahhoz, hogy megtudjuk, milyen messzire mehetünk el. 

És nem mindegy, hogy miyen útravalóval indulunk.

Engem már az első sorokban elbűvölt a "szeret, nem szeret" virágszirom játék francia fordításával "szeretem, nem szeretem". Mert mennyivel másképp hangzik. Mert árnyalatninak tű dolog és mégis... igazából egészen más rálátást biztosít ugyanarra a dologra.

Ez volt az a pont, amikor elakadtam az értékelésben. Hiszen Mérő annyira jófej. Annyira könnyedén adja elő az amúgy egyáltalán nem könnyed dolgokat, hogy úgy éreztem, az én mesélésem, magyarázatom, csak unalmasabb lehet az eredetitől. 

És akkor előbújt belőlem a csakazértis, hogy meg szeretném mutatni az én MérőLászlós világomat.

Amiben központi helyre kerülnek az érzelmek. Mert helyes felismerésükkel, értelmezésükkel, megélésükkel és kihasználásukkal igen igen előnyös pozícióba kerülhetünk a legtöbb helyzetben. Éppen ezért fontos tisztában lenni önmagunkal és nem vetíteni. 
Mert érzelemek nélkül nincs értelem.

És az érzelmek köré felépíthetjük a saját világunkat. Vagy az érzelmi alapra építjük? Leginkább mindkettő. Hiszen körülvesznek az érzelmek. Ugyanakkor biztos alapot is nyújthatnak.  
Ilyen környezetbe pedimár minden belefér, ami az élet velejárója
Mert ilyen körülmények között könnyeden látja be az ember, hogy nem érdemes a pozitív vagy negatív gondolkozás szemüvegén keresztül személnünk a világot. Ha már kategorizálni, dobozolni akarunk, akkor hasznosabb az okos és buta gondolkozás irányába venni az irányt. Az okos gondolkozás pedig épp annyi pozitív es negatív gondolatot tartalmaz, amennyi indokolt. Ez akkor is így van, ha manapság menő a rózsaszín, a vattacukorba csomagolt, csak pozitív gondolkozással lehetünk boldogok személetd... és igen, az ember szívesebben szeretne kizárólag pozitív szemüvegen kereszül tekinteni a helyzetekre... csak nem biztos, hogy hosszabb távon ez egyértelműen nyerő. 

Igazából az egész történet, az egész könyv arról szól, hogy hogyan lehet tudatosan élni, kihasználva az adott helyzet adta lehetőségeket. 
Legyen szó a pozitív érzelmek kihasználásáról (kreativitás), vagy a negatív érzelmek felhasználásáról (reális, optimálisabb döntéshozás). 
Nem erőszakol természetellenes viselkedéseket az olvasóra. 
Nem akar világo(ka)t megváltani.
Nem túloz. Nem fehéríti ki a feketét, vagy zöldíti el a fehéret. Meghagy mindent annak ami. De komoly fegyvert tesz az olvasó kezébe. 

Ez a könyv a lehetőségek könyve. Legyen szó arról, hogy az ember elgondolkozik a tanult tehetetlenség fogalmán (zseniális kísérletekkel támasztja alá a jelenség létezését) és megpróbál kilépni azokból az élethelyzetekből, amikből már rég ki kellett volna lépnie, vagy egyáltalán be se kellett volna kerüljön.
Nem árulja a könnyen, boldogan élet illúzióját. Hiszen az igazán fontos és igazán értékes dolgokhoz nem vezett könnyen és gyorsan út. Viszont az egész könyv maga a boldogság lehetősége. 
Flow áramlat:  
1. az illető képességeivel összhangban lévő, egyértelmű célok;
2. a tudat erős fókuszáltsága;
3. az öntudatosság tudatos észlelésének megszűnése;
4. az időérzékelés torzulása;

5. azonnali reakció a tevékenység alatt felmerülő jelzésekre;
6. egyensúly az egyén képességei és a feladat nehézsége közt (a feladat nem túl könnyű, de nem is túl nehéz);

7. a szituáció feletti kontroll érzése;
8. a tevékenység belülről jutalmaz, ezért nem megterhelő;
9. az illető teljesen elmerül abban, amit csinál, minden figyelmét erre összpontosítja;
Az olvasó kezébe adja a hit erejét. És az valami zseniális (kell hozzá egy adag bölcsesség és magabiztosság), hogy épp a saját meggyőződésével ellenkező területen bizonyítja be (könnyen és gyorsan tanulás, fogyás, ésígytovább), hogy igazából jóval tágabb az életterületünk, sokkal messzebb vannak a határaink, hogy tulajdonképpen bármit elérhet az ember, ha elég kitartó és hisz. Hisz a módszerben, amit használ, hisz a választásában és hisz önmagában. 

És mindenről valami hihetelen szórakoztatóan, okosan és érdekesen tud mesélni. 
Legye szó intelligenciáról:
< Intelligencia: az adott kulturális közegben való tájékodási képesség. 
Észt nem tud adni az iskola. Mindenki ugyanolyan intelligenciával távozik az iskolából, mint amivel érkezett, csak kikupáltabban. 
Saját véleményem is hasonló a témában. Persze lehetne ez másképp is, ugye...
De akarjuk, hogy másképp legyen? >

Legyen szó hangulatingadozásokról:
< Rossz hangulatban jobban figyelünk a külvilág ingereire és sokkal reálisabb látjuk a dolgokat (depresszív realizmus), míg jó hangulatban hajlamosabbak vagyunk előítéleteinket is belekeverni a helyzetek megítélésére. És mivel semmi nem fekete, vagy fehér, ezért az is benne van a pakliban, hogy jó hangulatban sokkal kreatívabb az ember, hiszen egészen más impulzusokat vesz fel a környezetéből, amiket pedig szintén hasznosítani tud> Ez is egy tipikus példa arra, hogy mindig mindent a megfelelő időben és akkor nem kell keseregni, hogy nem jött még el az ideje... csak meg kell találni, hogy éppen minek van itt az ideje! :)
 
Legyen szó a tanult tehetetlenségről, vagy mégsem, de ez majd kiderül: ( tudom, hogy már említettem korábban, de nem véletlen, hogy még szerettem volna visszatérni rá...) 
< Veszélyes. Mert körülvesz bennünket. Mert sokszor bennünk van. Bizonyított, hogy a tanult tehetetlenség és a depresszió között elég szoros kapcsolat áll fenn: hasonló vegyületek hiányoznak a szervezetből. Tehát összekapcsolódik a két fogalom. Egyértelműen és szorosan.
Veszélyes. Mert a tanult tehetetlenséggel mindenki foglalkozik, ezernyi kutatás készült a fogalomra épülve és közben valahogy elfelejtődik, hogy gyakorlatilag ennek az ellentéte a tanult optimizmus. Ebben a témában csak kevéske kutatás, kísérlet készült. És nem értem az okát. Hiszen ahogy a tehetetlenség tanulható, úgy az optimizmus is. És mennyivel többet érnénk vele, ha ezt nem csak elméletben beszélnénk róla, hanem aktívan, a tköznapokban is kamatoztatnánk... >

És a boldogság. Pedig erről sem könnyű hitelesen, érdekesen, nem közhelyszerűen írni. Nem vattacukorba csomagolt boldoságról mesél. Hanem az igaziról. 
Minden ember a maga módján boldog. Hiszen nagyon szubjektív a boldogságszint értékelése. Naponta tapasztalom, hogy mennyire igaz ez a feltételezés, kijelentés. Külön posztot készülök írni a boldogságportfólióról (ezért az 1. a bejegyzés címében, hiszen már készül fejben a 2. :) ). Mert szükségem van rá. Egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy mi kerülne a sajátomba. 
Önmagunk megtalálása sokkal fontosabb, mint a boldogság megtalálása. Ha figyelembe vesszük, hogy igazából a boldoság 20%-a áll rajtunk, ez a 20 százalék befolyásolható, akkor azért nem nehéz belátni, hogy sokkal többet érhetünk el, ha saját magunkba fektetünk. Ha arra koncentrálunk, amit befolyásolhatunk, amin változtathatunk, amit alakíthatunk.

Igen. Mert ideális esetben mi alakítjuk. Ideális esetben megvan a kontroll saját érzelmeink, saját döntéseink, egyszerűen az életünk felett. Ennek a kontroll-élménynek pozitív hatását a legnyilvánvalóbban a rákbetegek segítségével végzett kísérletekkel bizonyították. Hiszen szükségünk van arra, hogy kézben tartsuk a dolgokat és ne passzív szerpelői legyünk az életünknek.

És egy másik kényes téma... A boldogtalanság. Mert a boldogtalanság nem a boldogság ellentéte, vagy nemléte. És amikor ezt megértjük, utána már nem fogunk félni se a saját démonainktól, se az idegenektől. Mert attól a pillanattól megszűnik majd a félelem és a görcsös menekülés. És azt az állapotot már csak egy hajszál választja el attól, hogy működjenek a dolgok. 
Maslow motivációs piramisa

A kontrollált düh felhasználásáról és az általa felszabadított pozitív energiákról szóló történet talán a kedvenc részem volt. Hiszen szeretném elsajátítani és aktívan használni. Szép kis feladat lesz. 
Nem is olyan rég közelről láttam, hogy mennyire hatékony, mennyire gyorsan lehet vele eredményes lenni. Félelmetes volt. Zseniális. Akarom. :)

És még mesélnék, hisz MérőLászló is mesélt... mesélt az emberi szükségletekről, a motívációról, a szükségletek helyettesíthetőségéről. Ezek fontosságáról.  És soha nem érne véget...
Nagyszerű könyvélmény. Egyészertelműen az év könyve eddig és már alig várom a következő találkozást MérősLászlóval.

Nem mindegy, hogy kivel hallgat az ember. Mint ahogy az sem, hogy kit hallgat.:) 

És én, mint született idealista, soha nem szabad elfelejtsem, hogy az okok prózaisága nem akadályozza a következmény költőiségét.:)
Úgy talán sokkal hamarabb meg fogom találni mindig a helyem a hétköznapokban. Mindenféle fájdalmak és túlkombinálások nélkül. 

..., mert úgy érzem, hogy ennek is még itt van helye:
A Lüscher-teszt két fő dimenzió mentén helyezi el az embereket: autonóm- heteronóm és aktív-passzív. A négy szélsőségnek megfelelő színek: az erősen autonóm és aktív (azaz másokat befolyásolni akaró, "nyomulós") emberek leginkább a piros különféle árnyalatait választják. Az autonóm, de passzív emberek ( akik békén hagyják embertársaikat, de maguk sem befolyásolhatóak könnyen) színe a zöld. A heteronóm és aktív emberek ( ők elsősorban élménykereső) a kék felé hajlanak. A heteronóm passzívak (akik arra vágynak, hogy befolyásolja valaki őket) a sárgát választják leginkább.
A Lüscher-teszt, ellentétben más hasonló jellegű tesztekkel, semmilyen elméleti alapra nem épít, csakis statisztikai adatokra – talán éppen ezért bizonyult a sok hasonló teszt közül máig is a legstabilabbnak és leginkább megbízhatónak.
(Színtesztek)


Ami még elbűvölt a stílus, a kutatások mellett, hogy mindezt milyen könnyedén, milyen terémészetességgel ötvözi irodalmi élményeivel. Kellemes. 
Mindenkinek bátran ajánlom.

Egy igazán bonyolult hibát nem azért tudunk megjavítani, mert ismerjük a konkrét „betegségét”, hanem azért, mert tudjuk, hogy működik a jól működő szerkentyű.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése