Ágai Ágnes: Kamaszságok

A versek a kamasz fiú érzelemvilágát, sajátos éles, friss, kritikus szemléletét tükrözik. Az aforizmaszerű bölcsességektől a kamasz szerelem szép megfogalmazásáig, a fiatalok világának sok apró részlete megtalálható itt egy őszinte és szeretetre vágyó, a magánytól félő kamasz látásmódján keresztül. Beszél önmagáról, szűkebb és tágabb környezetéről, szülőkről, felnőttekről, társakról, szerelmekről, a világhoz, a valósághoz való viszonyáról. Ágai Ágnes verseit nem csak az ifjú olvasóknak ajánljuk, hiszen a felnőtt olvasók is tanulságot és örömet lelhetnek bennük.

De még mennyire :) és akkor jöjjenek a versek :)... legalább néhány...


Én reggel szeretnék vacsorázni,
éjjel fogat mosni,
délben krimit nézni,
hajnalban lepkét fogni.
De sajnos nem lehet.
Nincs lepkehálóm. 

                                                    ***

Nem tudom pontosan kifejezni,

amit érzek, ezért vagy hallgatok, 

vagy azt mondom, amit mindenki mond.

Így remélem, hogy megértenek.

                                                  ***

Van egy kabalamacim,

de szégyellem hordani,

mert már kinőttem belőle.

Ezért csak a fürdőszobában veszem elő,

amikor azt vizsgálom,

végül is mikor borotválkozhatom.

                                                  ***

Az a fontos, hogy megtaláld önmagadat,
mondja István bácsi, a pszichológus.
Ennyit én is tudok, azt mondja meg,
hogy hol keressem.

***

A jó nevelés ismérvei:
kedves egészségére, fogadja őszinte…
Kellemes ünnepeket, remekül áll neked,
ó, milyen kár érte!

 ***

Nem szeretem azokat a felnőtteket,
akik úgy kezelik a kamaszkort,
mint egy lábon kihordott gyermekbetegséget.

 ***

Azt szeretem a híradóban,
hogy olyan, mint egy dokumentumfilm,
amatőr szereplőkkel,
profi rendezővel,
erkölcsi tanulság nélkül.

 ***

Mindenki siet, senki nem ér rá,
halaszthatatlan élnivalója van.
Csak dédike ül csendesen a napon,
vele lehetne beszélgetni. De süket.

 ***

Imádom a haverkodó felnőtteket:
heló, csávó, smároltál már a kis csajjal?
Ilyenkor azt szeretném mondani:
Sir, jobban áll Önnek,
ha nosztalgiázik.

***

Öcsém megkérdezte:
mi az, hogy buzi,
mondtam: kicsinyítés,
olyan, mint az izgi.
Egy gyereknek is meg lehet
mindent magyarázni.

***

Éliás bácsi, a szomszéd,
mindig átkopog, ha magnózom.
Én visszakopogok, hogy hallottam,
tudomásul vettem, a hangerő marad.
Tökéletes diplomácia. 

***

Én hiszek még a Télapóban,
csak ráhagyom Anyára és Apára,
hogy ők hozzák az ajándékot,
hadd örüljenek. 

 ***

Mi van akkor,
ha valaki kilép az életbe,
de nincs jogosítványa?

***

Ti nem tudok beilleszkedni,

mondta a magyartanárom.

De hát hogy illeszkedjünk

be abba, amit most akarunk

megteremteni?

***

És aztán?- kérdezték a srácok.
Aztán semmi.
Egyáltalán semmi?
Egyáltalán semmi.
Ennyire beleestél? 
Ennyire.

***

Ugye beengedsz, hogyha kopogok?
Ugye meghallgatsz, hogyha suttogok?
Ugye elhiszed, amit gondolok?
Ugye megtartasz, hogyha maradok?
Ugye elengedsz, hogyha akarok?

*** 

Belekaroltam a szélbe,
és futottam vele.
Hanyatt feküdtem a földre,
és magamra húztam az eget.
Megfogtam a katicabogarat,
és szerelmet vallottam neki.
Vállamra vettem az erdőt,
és feldobtam a levegőbe.
Felkúsztam a nap sugarára,
és rásütöttem a világra.

 

Leiner Laura: Késtél

– Beki, hol vagy már? – kiáltotta anyu mérgesen.
– Öhm. Kemál büféjében, Márkkal – feleltem.
– Akkor lassan igyekezzél felfelé. Éjfél van!
– Rendben. Megyek. Most mérges vagy? Mondtam, hogy lejövök beszélgetni – zavarodtam össze.
– Nem, csak ki akartam próbálni, hogy milyen éjfélkor üvölteni a kamasz gyerekünkkel. Túl normális vagy, erre még soha nem volt alkalmam – nevette el magát.

Szögezzünk le valamit, így az elején. Leiner Laurának van egy stílusa. Ami nem alakítható. Lehet azon vitatkozni, érvelni pro és kontra, hogy ez jó, vagy sem, de attól még tény. Aki pedig a SZJG, Bábel és Akkor szakítsunk után kezébe vesz tőle egy könyvet, annak azért ez nem kellene meglepő legyen:)

Budai Rebeka, aki tizenhat évesen egy gimnáziumi együttesben játszott, egy átlagos napon zenés videót posztolt az egyik közösségi oldalra. A dal pillanatok alatt hihetetlenül népszerű lett, és Rebekát felkarolta Körte, a tetoválóművészből lett zenei menedzser. Azóta az egész ország Bexiként ismeri a tinisztárt. Bexit most egy zenei tehetségkutató műsor elődöntőjére hívják, hogy duettet énekeljen Nagy Márkkal, az egyik versenyzővel. Menedzsere tanácsára a lány eleget tesz a felkérésnek, mert kell a reklám a hamarosan megjelenő második lemezének. És ezzel kezdetét veszi egy nagyon zűrös hét. A Késtél a Bexi-sorozat első kötete.

Ez az a világ, ami a Bábel mellett szerintem a legközelebb áll L.Laurához. Tőlem pedig nagyon távol. A zenei világtól, csak a filmesben mozgok idegenebbül. Ez így egyben meg is magyarázza azt, hogy olyan dolgok, amiken mondjuk a SZJGben simán átléptem, azok most megmaradtak bennem, hogy hmmm, talán ezt másképp kellett volna... A Bábel könnyed hangulata átlendített a kissebb apróságokon. Ez pedig ugye nem az a tipikusan könnyed hangulatú könyv...

Egy új sorozat. És úgy érzem, hogy nem nekem szól. :( Igaz, elsősorban nem is én és a korosztályom a célközönség. Az is igaz, hogy a többi könyvének se én voltam, de mégis más érzést váltottak ki belőlem.

Végig ambivalens érzéseim voltak. Mert azért szórakoztatott, hisz mint már írtam régebb, én alapvetően szeretem LL stílusát és amennyiben egy fesztiválos történetet bekajáltam tőle, akkor ugye bármi jöhet... :) Gondoltam eddig. Lehet mégse? Mert ugye a stílus maradt, ami tetszetős, de egyelőre a könnyed, üde, hangosan nevetős érzés eltűnt, vagy még nem tűnt fel (ugye sorozatos könyv első kötete...), vagy tényleg csak épp egy egy lélegzetvételnyire...

Egyelőre mindenképp lesz második kötet, hisz a szereplők jópofák és noha a világ, amit bemutatnak nem érdekel különösebben, de az ő konkrét történetükre azért így kíváncsi lettem első kötet alapján :) Nem hinném, hogy vadászni fogom a megjelenés időpontját a második kötetnek. Nem valószínű, hogy a dedikált példányok egyike fog hozzám kerülni, mert annyira résen leszek, hogy egyből lecsapjak az első példányokra, mint ahogy azt a SZJG esetében tettem.... az is lehet, hogy kivárok. Hisz a SZJG első 4,5 kötetét is egyben olvastam szinte... :)

Végigolvasva nem ideális könyvajánló. Pedig egy jó fél nap alatt olvastam el, olvasói válságban szenvedve, mindenféle kötelezettség nélkül, mert egyszerűen jólesett olvasni.

Viszont ha már könnyűzene és fiatalság :)  

https://www.youtube.com/watch?v=zFbIQnqz6h4


– Nyugodj meg, a barátod meggyógyul – mosolygott rám az orvos.
– Nem a barátom – vágtam rá.
– Akkor a…
– Duettpartnerem – magyaráztam meg a Márkkal való kapcsolatomat hivatalosan.
– A torkom? – érdeklődött Márk.
– Holnapra sokkal jobban lesz.
– Rendben – biccentett. – Megcsókolhatom? – mutatott rám hirtelen […].
– A nem barátnődet? – kérdezte az orvos.
– Igen.
– Nos – pislogott az orvos. – Ha hagyja.
– Értem. Köszönöm

Dragomán György: A fehér király

... és benyúltam a nadrágom zsebébe, és erősen megszorítottam a fehér királyt, a hideg elefántcsont nagyon jól belesimult a kezembe, és tudtam, hogy senki se fog legyőzni a háborús játékában, mert ehhez a vezérhez képest még a legszebb ólomkatona is csak picsafüst.


Nehéz idézni... túl egyben van az egész és közben mégis túl külön.
Szeretem a szerkezetét. Szeretem a várost, ahol játszódik. A betűtípust, amivel íródott. És már az első sorok után megszerettem az író stílusát.
Megnéztem a kiadási dátumot és igen, hülye sznobnak érzem magam, hogy én eddig nem futottam össze vele, most, a filmes hír hallatára csaptam le szeretett Nővéreméknél a könyvre..., de hiszek abban, hogy mindenki a megfelelő pillanatban találkozik azzal az íróval és azzal a művel, amivel kell.
Erdélyi. Idén már volt egy hasonló. De mégis más. És igen. Minden egyes sztori más. Mert személyes. Mert az ő emlékeibe belekeverjük, mikor éppen milyen színű festékkel, a saját történeteinket, saját érzéseinket is... és ettől csak tovább változik.
Fiús. Sok volt benne az erőszak. A sokszor tényleg nyers erőszak. Elsősorban a hétköznapok tartozékaként. A kisfiús élet hozadékaként. Közben pedig kerestem, őszintén kerestem valami gyerekes örömet, amibe nem rondít bele semmi... (nem sokat találtam és csak a fülledt levegő marad az ember körül...)
Én alapjában a lányos könyveket szerettem olvasni. Fülöpkén kívül hírtelen nem is nagyon tudnék kisfiú főhőst mondani (Marton Lili Kaland a legendák földjénben is fiú a főszereplő, de most nem ugrik be a neve....).  Dzsátát szerintem megjegyeztem magamnak.
Dzsátá nagyon hamar bekerült a felnőttek világába. Ami lehetett volna szép is. Vagy megértő. Esetleg meleg. Segítőkész. Na mindez nem volt... Az egyes szám első személy szerintem jót tett a regénynek.

Apát akkor már majdnem egy éve elvitték, és több, mint négy hónapja nem kaptunk róla semmi hírt, se levél nem jött többet, se olyan előre megírt tábori lap, amin tudatni szokta velünk, hogy jól van, és büszkeséggel tölti el, hogy nap mint nap sikerül túlteljesítenie a normát, szóval nem tudtunk róla semmit, és anyát is hiába kérdeztem, hogy mi van, szerinte miért nem ír nekünk apa, mert még csak nem is válaszolt, de akkor szombaton megint hiába nyitottuk ki a postaládát, és láttam, hogy megfeszül az arca, és ahogy mentünk fel a lépcsőn, anya hirtelen el kezdett köhögni, de olyan erősen, hogy a korlátba kellett kapaszkodnia, én meg láttam, hogy rázkódik a válla és előrehajol, és tudtam, hogy igazából nem köhög, hanem sír, csak azért csinál úgy, mintha köhögne, mert nem akarja, hogy észrevegyem, nem akarja, hogy megijedjek, és akkor tudtam, hogy biztos, hogy azt gondolja, hogy apám odaveszett, ott pusztult a Duna-csatornánál, de azt is tudtam, hogy ez nem igaz, mert ha apának valami baja lenne, azt megéreztem volna, ha máskor nem, olyankor, reggelenként, amikor iskolába menet a képét nézegettem, amit a katonakönyvéből szedtem ki, mert olyankor mindig éreztem, hogy apám ott, a Duna-csatornánál rám gondol, meg azért is, mert amikor elvitték, megígérte, hogy egyszer majd visszajön és elvisz magával a tengerhez engem is.

Apa visszajött. Elég tragikusra sikeredett a hazatérés, nem feltétlenül a temetés, inkább az összes többi miatt. Nem is biztos, hogy a tragikus, inkább a groteszk a megfelelő szó a regény végére.
Nem tudta elvinni a tengerhez. Nem oszlik fel a köd, nem kúsznak tovább a sötét árnyak és fellegek, amik a teljes könyvet beborítják...
Nem tudni, hogy hol a valóság, hol a képzelet (nekem nem csak a végén volt ilyen érzésem - vagy csak félek a valósággal szembenézni?... ).
És a vége? Jól van ez így. Sajnos van az úgy, hogy nem minden történet fejeződik be. Mert nem jut rá idő. Vagy nem úgy ahogy szeretnénk... 
(Dzsátá pedig előbb utóbb azért csak el fogja érni, utol fogja érni a kocsit... ugye?)

Azoknak akik hangoskönyvekben utaznak :) https://www.youtube.com/watch?v=xrB3QYTxJ54

(és nem tudtam záró idézetet találni)

Feldmár András: Most vagy soha

Ha én nem állok ki magamért, ki fog kiállni értem?
Ha csak magamért fáradozok és állok ki, mit érek én?
És ha ezeket a dolgokat nem most teszem, akkor mikor? 

Feldmárt érdemes olvasni. Szerencsére nem kell vele mindenben egyetérteni. :)

A kötet – amely a HVG Könyvek Feldmár-sorozatának első darabja –, az öntörvényű, szókimondó és széles látókörű pszichoterapeuta előadásainak felszabadító élményét adja vissza. A szerző pszichológusok, filozófusok, teológusok történeteiből, saját életéből és praxisából merít, hogy válsághelyzeteinkre, félelmeinkre, függőségeinkre és útkereséseinkre reflektáljon. Hipnotikus és magával ragadó történeteit olvasva sok gyerekkorunk óta belénk nevelt szabályt gondolunk át. Kiállhatunk szégyenérzet nélkül önmagunkért? Milyen módon deríthetjük ki, hogy kinek higgyünk? Felismerjük, hogy ki a barátunk, és ki az ellenségünk? Új megvilágításba helyezi, mit jelent az önzés és a szeretet. Arra bátorít bennünket, hogy akárhol is tartunk az életükben, ne féljünk kimondani a vágyainkat és kezünkbe venni az irányítást. A könyv önmagunk megismeréséhez és elfogadásához, saját érdekeink érvényesítéséhez visz közelebb, de emellett a szolidaritás és a szeretet szükségessége mellett is kiáll. „Ha már rendben vagy, és csak akkor, a pluszenergiádat add oda másoknak. Azzal szeress, vigyázz másokra, segíts nekik elérni, amit akarnak.”

Nem vagyok elfogult Feldmár rajongó. De érdeklődéssel olvasom legtöbb könyvét. És igen. Mindenkinek el kell indulni és megtenni, amit meg kell tegyen. És ebben nagyon egyet tudok vele érteni a fura gondolatain túl is.

Feldmár András 1940-ben született Budapesten, 1956-ban vándorolt ki Kanadába, ahol előbb matematikus lett, majd pszichológiát és filozófiát tanult. 1974-ben ismerkedett meg R. D. Laing skót pszichiáterrel, aki elméleti és gyakorlati munkásságában radikálisan megkérdőjelezte a 20. századi pszichiátria dogmáit. Ez a találkozás egy életre meghatározta Feldmár tudományos munkásságát, a világhoz való viszonyát. Laing tanítványaként, barátjaként és szakmai örököseként számos terápiás kísérlet részese Európában és Amerikában. Szakemberekkel, teológusokkal, művészekkel és elszánt civilekkel arra keresi a választ, hogy hogyan tudnának a lélek és tudat sebeitől szenvedő emberek az orvos-beteg reláció kiszolgáltatottsága helyett élő, szeretetteli kapcsolatokból erőt merítve meggyógyulni. Feldmár a mai napig aktívan dolgozik terapeutaként, tanít, illetve számos szervezet számára végez tanácsadói munkát. Rendszeresen jön Magyarországra, ahol a Feldmár Intézet szervezésében előadásokat tart, csoportokat vezet. 2012-ben a Büntetés-végrehajtási Szolgálatért Emlékplakett bronz fokozatával tüntették ki, a fogvatartottak társadalmi reintegrációjával összefüggő módszerek kialakításáért és azok sikeres alkalmazásáért. A fogvatartottak társadalmi reintegrációját célzó Mesekör programért 2013-ban ERSTE Alapítvány Társadalmi Integrációs Díjat kapott.
A könyv Feldmár András 2013 nyarán, „Most vagy soha” címmel tartott előadás-sorozatának, és a 2012. őszi dunaszerdahelyi, „Végzet, sors, szabad akarat” című előadásának anyagából készült, a Feldmár Intézet közreműködésével.

R.D.Laingel pedig amúgy is terveztem egy közelebbi ismerettséget. Egyel több okot találtam rá. Kíváncsi vagyok, hogy Feldmár a gyerekkorán kívül miért lett olyan amilyen és miért azt állítja amit.

Ez a könyv szemtelenül rövidke, de tartalmas, szellemes és értékes.

Szerintem senki se normális. Kívülről soha nem lehet tudni, miért csinál valaki valamit. Két ember csinálhatja pontosan ugyanazt, és lehet, hogy az egyik helyes, a másik meg nem. Az egyetlen irányadó az lehet, hogy az ember megkérdezi magától, hogy amit tesz, azt tényleg szeretetből csinálja-e, vagy félelemből. Amit az ember félelemből tesz, az hasztalan. Amit az ember szeretetből tesz, az hasznos.

Jon Ronson: A pszichopatateszt

Körutazás az őrületiparba

„Mellékhatása harsány, fetrengő röhögés – szent ég, ez nagyon mulatságos! Ronson új könyve provokatív és érdekes. Garantálom, hogy végig örömmel fogja olvasni.” (Observer)

„Egyszerre félelmetes és fergeteges.” (The Times)

„Késő éjszaka kezdtem olvasni ezt a könyvet. Fáradt voltam, kedvetlen és beteg… aztán azon kaptam magam, hogy idióta módjára harsányan röhögök, és oldalról oldalra lapozok.” (Will Self, The Guardian)

... na ez az, amit nem kaptam meg a könyvtől... nem volt se mulatságos, se hangosan nevetős..., viszont minden más benne volt, ami miatt szívesen olvasok egy könyvet.

Nem a borítójával nyert meg magának. A cím viszont érdekesnek tűnt. A könyv pedig igazolta a sejtést.

Mi van, ha a társadalom alapvetően nem racionális, hanem az őrület vezérli? Ez a gondolat végtelenül érdekes utazásra indítja Jon Ronsont.
Út közben találkozik pszichopatákkal, akiknek életét megérintette az őrület, és olyanokkal is, akiknek az a munkája, hogy diagnosztizálja őket; köztük azzal a pszichiáterrel, aki a pszichopatadiagnosztizáló tesztet kidolgozta; tőle tanulja Jon, honnan lehet felismerni a pszichopatát. Ez az a tudás, ami úgy tűnik, felfedi, hogy minden rendszerben van valami őrült…
Jon híres humorával, bájával és nyomozói indíttatásával ez a könyv egyszerre szórakoztató és őszinte. Komoly kérdéseket vet fel arról, mi a normalitás definíciója egy olyan világban, ahol egyre inkább a legbolondabb szélsőségről ítéltetünk meg.

Éreztem abban valami furát, hogy igen, én ezt kikapcsolódásként olvastam... és hamar megszerettem a könyvet, mert nagyon gyorsan azonosultam Ronson stílusával. Mert mindent, tényleg mindent, ami az embernek fontos és ami igazán érdekli, azt csak úgy lehet és érdemes csinálni, ahogy Ronson tette. Megszállottnak kell lenni. 
Jó a stílusa. Számomra ez legalább annyira fontos, mint amiről ír.
A pszihopata teszt alkalmazása, tehát egy lista alapján diganosztizálni, akár élesben is. Mennyire veszélyes? Mi az értelme? Kinek mi az érdeke? Kik az ellenérdekeltek? 
Nem szakkönyv. Tehát azért a helyén kell kezelni. És ezt nem lekicsinylésnek szánom. Szerintem igényes, tartalmas, érdekes. Háttérinformációkkal kiegészítve pedig kifejezetten szórakoztató.
De bárkinek nyugodtam merem ajánlani, akit akár  kis mértékben, de érdekelnek a mentális betegségek, kategorizálásuk és egyáltalán a pszihiátria...


Amikor az ember egy másik ember szemébe néz,csak addig lát,mintha bezárt ajtót nézne. Vegyük ezt lehetőségnek,hogy bekopogjunk azon az ajtón. Ha nem akar ajtót nyitni,meghajlunk előtte és azt mondjuk : Rendben . Majd ha készen áll kinyitni .
– Mi lehet a zárt ajtó mögött?-kérdeztem .
– Szabadság- felelte Gary.

Po Bronson & Ashley Merryman: Amit rosszul tudtunk a gyerekekről

Amikor ugyanis minden szórakoztatásnak van feltüntetve, amikor mindentől azt várjuk, hogy varázslatos, meglepő és lenyűgöző legyen, hajlamosak vagyunk a valóságot is a mi szórakoztatásunkra kieszelt újabb trükknek vélni.

Végre! :D És nem csak a borító tetszetős és ötletes.

Nem igazán vagyok kompatibilis a félig tudományos, félig olvasmányos könyvekkel. Szégyenkezve vallom be, hogy az amúgy érdekes, de számomra valamiért mégis nehézkes A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyv úgy kb. lassan két éve olvasási fázisban van... pedig nagyon rég nagyon nagyon el akartam már olvasni..., de nem megy. Eleddig azt hittem, hogy nem jön be nekem ez a tudomány, leíró stílus keveréke. 
Most se vagyok biztos benne, hogy bejön. Lehet, hogy ez volt az üdítő kivétel. De kétségkívül egyből megnyert magának. Mert érdekes. Mert értelmes. Mert egyáltalán nem unalmas. Mert könnyed, megtartva a szakmaiságot.

Po Bronson és Ashley Merryman műve 2009 egyik legnagyobb példányszámban értékesített könyve volt az Amazonon, óriási visszhangot keltett az amerikai sajtóban és a szülők körében, azóta pedig a világ számos országában kiadták. A két tudományos újságíró több évig tartó aprólékos munkával gyűjtötte össze azokat a friss kutatási eredményeket, amelyek valami újat, érdekeset mondanak nekünk a gyerekekről.
Mikor ártunk a dicsérettel, és hogyan motiválhatunk vele igazán jól?  (, mert érdekelt, hogy hogyan kell dícsérni, hogy az tényleg hasznos legyen...okkal, indoklásokkal és ösztönzőleg) 
Milyen, eddig nem ismert következményekkel jár, ha egy gyerek a szükségesnél kevesebbet alszik? (bizony bizony... :) én szabadalmaztatnám a kutatás eredményeit felnőttekre is... noha ott más eredmények jöttek ki, de én azért szubjektíven, de nagyon könnyen azonosulok a gyerekek plusz 1,2 óra alvásigényével :D )
Miért hazudik nekünk a gyerekünk, és mit tehetünk azért, hogy ezt ritkábban tegye? (érdekes kutatási eredmények praktikus ötletekkel kiegészítve, hogy mi a legcélravezetőbb és a leghatékonyabb az őszinteség tanításában... igen, mert az őszinteséget is tanulják a gyerekek...)
Milyen módszerrel ösztönözhetjük a legjobban kisbabánk nyelvi fejlődését? (röviden és tömören: kommunikálni kell, nem öncélúan... reagálni és párbeszédeket folytatni. Igen, a gügyögő gyerkőccel :) )
Mi a testvérkonfliktusok oka, és miként csökkenthetjük gyakoriságukat? ( a testvérkonfliktusok alapvetően nem rosszak..., ahogy a családtagok között kialakuló viták, nézeteltérések sem... csak meg kell legyen a többi társas élménynek is emellett és akkor minden rendben lesz :) )
Miért követnek el a tinédzserek teljesen nyilvánvaló őrültségeket? (, mert ez az élet része... a fontosabb inkább, hogy ezeket megfelelően tudják kezeleni, ők is és a szülők is... ) 
Mikor derül ki, hogy egy gyerek tehetséges-e? (nem, nem óvodában... leginkább változó, de semmiképp nem haramadikos kor előtt...)
Miért állítják a tudósok, hogy kamaszoknál a szülőkkel való vita a tisztelet jele, és éppen hogy erősíti a kapcsolatot? (, erről már írtam a tesvérkapcsolatnál is..., mert ettől vagyunk társas lények..., mint az olaszok :) )
Hogyan tanítható az önkontroll, és mit nyerhet vele a gyerekünk? (micsoda kérdés... igazából egy teljes életet... és igen, tanítható...leginkább összetett és folyamatos játékélményekkel...)
Miként lehetséges, hogy közösségben gyakran a legjobb családi körülmények közül jövő, népszerű gyerekek is agresszíven és kegyetlenül viselkednek? (mert pl. a kognitív fejlődést simán fel lehet használni a verbális agresszió szolgálatában ...)
Számos izgalmas kérdés, és sokszor meglepő, máskor ösztönös szülői magatartásunknak tudományos megerősítést adó válaszok. Egyes fejezetekhez dr. Vekerdy Tamás és dr. Kádár Annamária írt szakmai kommentárt. (sajnos elhanyagolhatóak... rövid szösszenetek, inkább megerősítések. De mindenképp a két név volt számomra a garancia, hogy kézbe vegyem és bízhassak abban, hogy nem tizenkettő, egy tucat könyve fogok olvasni. És ami a legfontosabb: nem csalódtam!)

... mindezt számokkal, kutatásokkal, tényekkel. Száraz, vagy érdekes? Mindenki maga dönti el :) egész biztos vannak hiányosságai. De úgy gondolom, hogy azt majd írja meg más. Ez a könyv így kerek és teljes ahogy van :)

Maga az anyai ösztön – az a biológiai késztetés, amely magától működésbe lép – csak arra irányul, hogy az anya mindenáron védelmezze és gondozza gyermekét. (...) A várandós anyák arra tehát valóban számíthatnak, hogy ez a bizonyos impulzus bekövetkezik – de hogy mi a védelmezés és gondoskodás legmegfelelőbb módja, arra bizony maguknak kell rájönniük.

Borbély Szilárd: Nincstelenek

Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van közöttünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van közöttünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni.

Borbély Szilárd Fehérgyarmaton született.  A szerző új (ezen) kötete életrajzi fikció. Szabálytalan prózakönyv, amely egy elzárt, endogám, szatmári kisfalunak a tereit és alakjait, emlékeit és hiedelmeit mutatja be, ahogy azt egy gyerek láthatja.

Kegyetlen. Hétköznapi. És ettől még kegyetlenebb.
Nincs forrás. Csak egy kút. Mérgezett a víz, amit merni lehet belőle? Nem tudom. De nem szomjat oltó, az biztos.

És BSZról.  Semmi nem mond róla többet:
"Sajnos túlságosan komor és túlságosan szomorú lett mindaz, amit eddig írtam. Pedig én nem így akartam. Nem így képzeltem el, egyáltalán nem így képzeltem el. De sajnos nem adatott meg nekem a könnyű sors, pedig mindig arra vágytam.
A könnyű, a derűs, a szemlélődő, a kívülálló élet vonzott. Erre próbáltam törekedni. Minél kevesebb nyomot hagyva suhanni át az életen. Hisz az egész csak átmenet. Kötődni, görcsölni, bennragadni ebben a világban aligha érdemes. De nem sikerült. Csúnyán kudarcot vallottam. (…) Nem, én nem látok semmiféle utat. De hát ki is vagyok én? Senki. Csupán próbálok életben maradni, amíg lehet." Sajnos ez csak 2014 február 20.-áig sikerült. Tragikus körülmények között hunyt el a József Attila- díjas író.

Mit jelent a nincstelen? Mit jelent a semmi? A fizikai semmin túli nincstelenség... És hogy lehet a semmit nem tudni elhagyni?

Sokszor zavart, hogy túl részletesen írt, hogy sokszor undorodtam attól, amit olvastam. Neki átélnie kellett...
(azt azért tartom, hogy Móricz faluábárzolása igazából Tündérkert mellette...)

És mégis. Muszáj olvasni. Nem lehet abbahagyni...

Anyám az asztalnál ül és egy zsák paszulyt fejt. Közben beszél. Anyám emlékeket talál ki nekem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy ő. Hogy arra emlékezzek, amit ő tart fontosnak. Régi történeteket mesél. Nálunk az a mese, hogy elmúlt dolgokat újra elmondunk. Emlékszünk a rosszra, ami már elmúlt. Anyám elbeszélései közt van, ami megtörtént, és van, ami nem.

Azért egy szóval jellemezve: zseniális.

„Mért tetszik sírni?”, kérdeztem.
„Nem sírok”, mondta. Azt mondta, hogy nevet.
„Látod, nevetek. Mert hála Istennek, elmúlt ez is. Minden elmúlik, hogy jó órában legyen mondva”, mondta. „Elmúlik, csak közben olyan hosszú, hogy azt hiszed, sose lesz vége”, mondta. 
  
...

Én is azt szeretném, ha nem félnék. Nem is hegedülni akarok megtanulni, hanem nem félni.