Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

Május volt. Verőfényes, csöndes délután. Ha valaki csodára számít, hát ilyenkor számítson.

(csak mert stílusos... :) )

Erdélyi történet:

Ha egy tónak képzeljük el a boldogságot, akkor miként lehet, hogy utólag mégis elfér egy pálinkáspohárban? Ki gondolná, hogy a szeméremcsupaszítás oldhatja egy kommunista kisváros frusztrációit? Pedig a diktatúra idején sokan apró, kézzel fogható örömökbe kapaszkodva evickélnek túl a mindennapokon, akárcsak Papp Sándor Zsigmond első regényének hősei, akik esendőségükkel, kiszolgáltatottságukkal, infantilis vágyaikkal mind-mind a néhai diktátor gyermekei. Egy babaházban élnek a Törekvés utcában, és körülöttük mindenütt ott feszül Ceauşescu üvegburája. Szerelem, felvonulás, árulás és félelem az életük, melyben a mindent és a semmit csupán egy hajszál választja el egymástól egy rosszkor elhangzó mondat, véletlen baleset vagy egy titkosszolga kedélyváltozása. A regény felkavaróan, de vigasztaló humorral mesél Románia rendszerváltás előtti és azt követő időszakáról. Szereplői, akiken átgyalogol a történelem, hús-vér figurák, akik a történet végére jutva kivétel nélkül rokonaink és barátaink lesznek. Az ő életük is, Kertész Imre szavaival, valakinek szóló élet, és ennyiben s csakis ennyiben értelmes élet, ha magát az élet értelmét különben teljes homály borítja is.

Hmmm... nehéz nekem erről bármit is írni. Nagyon megszerettem.
PSZS könyvbemutatója első igazi könyvélményeim közé tartozott. Még nagyon kicsi voltam, testvérem vitt rá el és sokmindent szerintem fel se fogtam az egészből, de nagyon imponált az esemény. Mert jó hangulata volt. Mert különleges volt.
A szerző Radócon született (a város román neve a Friss Újság sportrovatából rémlik, a nemzeti ligában szerepelhetett a csapatuk a kétezres évek elején....) és abban a városban végezte a középiskolát,ahol én is. 
És akkor ezek után nem kis elvárásokkal elkezdtem olvasni az első sorokat. 
Igen. A fülszöveggel egyetértve, ennek a könyvnek sok sok hőse van.
Nagyon keveset éltem abban a korban. De a 90es évek hangulatát tökéletesen visszaadta, ezért a szocreál korrajzot  is, ha kiegészítem az ugyan szegényes ismereteimmel, de teljesen hitelesnek tudom tartani.

(…) és ez nem az a reménytelenség volt, ami költői és tragikus, mert mélysége is van és magassága is, hanem az, ami hétfő reggel jön szembe a kávé és a pirítós között.

A szürkesége is színes volt és a hidegsége is meleg. 
Nagyon tud a szerző hangulatot teremteni. Olyan jófélét.

A félelem, kedves Hans, nem olyan, mint a cukor vagy bármelyik fűszer, hogy vagy van belőle, vagy nincs. Nem lesz tőle keserű vagy édes az élet. Nem lehet adagolni, és megvonni sem. Buta, aki erre gondol. A félelem inkább hajlam. Úgy képzeljék el, mint egy ágas-bogas növényt, ami odabent nő. Selymes szirmokkal és szívós gyökerekkel. Egy kis bonszáj. Az elmúlt évek ilyesmit csíráztatott ki az emberben, hogy aztán a többit a gazdára bízza. És ha ez megvan, ha már megkapaszkodott a húsban, akkor már lehet öntözni, ápolni, mert már összerezzenhet bármire, ajtócsapódásra és fékcsikorgásra, egy váratlan, hangos szóra az utcán, a sarkon álldogáló egyenruhásra vagy arra, hogy otthon felejtette az igazolványát. Igazából mindegy, mert minden apróság táplálja, őt neveli a legkisebb félreértés is.

Sokminden van a sorokban. Mégtöbb a sorok között. És a legtöbb a sorok mögött. És ez nagyon jól van így.

Egy babaház. Titkokkal. Szomszédokkal. Történetekkel. Semmi kis életekkel.

Ha egy tónak képzeljük el a boldogságot, akkor miként lehet, hogy utolóag mégis elfér egy pálinkáspohárban?

Agota Kristof: Tegnap / A Szörny

A világszerte hatalmas sikert arató regényeit és drámáit francia nyelven publikáló, 1956-ban Svájcba emigrált, de magát halála napjáig magyarnak valló Agota Kristof (1935–2011) e kötetében egy rövidsége ellenére is igencsak megrázó regény és négy – a magyar közönség számára eddig ismeretlen – dráma kapott helyet. 

A Tegnap, az írónő több mint 40 nyelvre lefordított, és itthon már három kiadást megért Trilógiája előtt született, önéletrajzi elemekkel átszőtt kisregénye látszólag az „idegenbe szakadt” magyarok beilleszkedésének nehézségeiről szól. A figyelmes olvasó azonban hamar rá fog jönni arra, hogy a szerző már e korai művében is ugyanazokat a kérdéseket feszegeti, amiket később a Trilógiában is felvet. Merthogy a Tegnap főhősének ugyanúgy a hazugság és az igazság relativitásából, illetve az írás és a valóság között mindig meglévő különbségből fakadó problémákkal kell megküzdenie, mint a Trilógia ikerpárjának.
A 2007-ben a párizsi Seuil kiadónál megjelent Agota Kristof-drámakötet címadó darabja, A Szörny egy gyilkos vallás megszületésének hátborzongató története. Hasonlóan félelmetes – és elgondolkodtató – a másik három dráma is. Az út a betonlabirintussá silányított Föld vízióját tárja elénk, A járvány egy kis falu lakóit megtizedelő öngyilkosság-sorozat rejtélyét járja körül, a Vezeklés pedig egy különös házaspár szörnyű titkával ismerteti meg az olvasót.

Olyan, mint amikor az ember fejét ledugják a víz alá és nem kap sokáig levegőt. Egy idő után feljöhetne magától a felszínre, de az oxigénhiány ellenére is marad.
És hogy mi van a víz alatt? Sötétzöld hínárokkal van átszőve a kristálytiszta víz. Veszélyes, de mégis fogva tart.
Nagyon szerethető. Kell hozzá egy adag mazochizmus, ez igaz. De olyan nagyon szépen ír igazából egyáltalán nem szép, sőt, kifejezetten undorító dolgokról is...

Szeretni való minden sora. Minden rövid mondata. Még akkor is, ha úgy is hatnak a szavai, mint egy egy jól kicentizett ütés. Agota Kristóf ilyen. És eddig még soha nem okozott csalódást. 

– Az ember nem írhatja meg a halálát.
Ezt a pszichiáter mondta nekem, és én egyetértettem vele, hiszen ha az ember meghal, nem tud írni. De magamban azt gondoltam, azért írhatok bármit, még ha az lehetetlen is, és ha nem is igaz.
Általában megelégszem azzal, hogy fejben írjak. Ez könnyebb. A fejemben minden könnyen összeáll. De ahogy az ember írni kezd, a gondolatai átalakulnak, eltorzulnak, és minden hamissá válik. A szavak miatt.
Akárhol vagyok, írok. Írok a buszmegálló felé tartva, írok a buszon, a férfiöltözőben, a gépem előtt állva.
A baj csak az, hogy nem azt írom, amit írnom kellene, írok mindenfélét, olyan dolgokat, amiket nem érthet meg senki, és amiket én magam sem értek. Este, amikor lemásolom, amit napközben fejben írtam, azon gondolkodom, miért is írtam én mindezt? Kinek és miért? 

Popper Péter: Egy illúzió halála

 „Uram, ne haragudj rám, amikor nem köszöntem meg neked minden napot, amikor könnyen kaptam levegőt, tudtam hajolni, és azt ehettem, amit akartam.”
Talán szólítsd meg az Istenedet, ha van. Titokban mindenkinek van istene.

Olvasás közben nehéz lesz a szív...

Ez a könyv kérdez és újra kérdez. Hogyan lett a műveltségből informáltság? Mi a különbség a fehér és az európai ember között? Miért tör fel újra meg újra az értelmetlen erőszak? Hogyan győzhető le a szellemi csőcselék, és lehet-e menekülni rémuralmuk elől?Keserű könyv, a népszerű pszichológus gondolatai a klasszikus európai kultúra elrablásáról..

Egy könyv a valóságról. Egy könyv a félelmeinkről. Egy könyv az európai kultúra pusztulásáról.
Azt hiszem egész biztos pp fan vagyok, ha ez a könyv után is bátran kézbe fogom venni a következő alkotásását is, amivel találkozok.:)
Nagyon, de tényleg rettenetesen lehangoló, miközben nagyon jó gondolatokat is meg lehet tartani magunknak belőle. 
És azt hiszem, hogy Ady mindkettőnknek közös rajongási pontunk:)

De hát mit tehetünk belső ellenállásunkkal?
Legyen hát a zárszó is Bergmané.
Sok évvel ezelőtt láttam, hogy egy barátom beöltözve, kisminkelve egy sarokban áll. Teljesen szétharapdálta az alsó ajkát, a vér vékony csíkban folyt végig az állán, és habzott a szája. Egyre csak rázta a fejét:
– Nem megyek be! Nem megyek be!
Aztán bement.

Sohonyai Edit: Le a pasikkal!

 – Tanár úr kérem, én most megverem magát! – mondta Lasszó, azzal már ütött is: pontosan Paranoia Püpü arcát találva el az öklével.

„Le a csajokkal!” – hirdette a Móra X könyvek korábbi kötetének címében Sohonyai Edit, de mi, olvasók, már akkor is sejtettük, hogy csakis indulataitól vezérelve pattog ilyenformán a főhős, Kincses Tamás. „Le a pasikkal!” – háborog a szerző legújabb kamaszregényében a tizenhét éves Böbe, akinis kiderül, hogy a lázadó kamaszlányok számára is a család aek pedig leghőbb vágya, hogy örök szerelme, a fent említett Kincses Tamás ne csak a barátot, hanem a nőt is észrevegye benne. A felnőtté válás Küszöbén Böbének sok mindent kell tisztáznia. Azt, hogy mit jelent nőnek lenni. Mit jelent a szerelem és a szeretet. És mit jelent bízni önmagában. Közben az legmeghittebb menedék. A fiatal szerzőt őszinte érzelmessége, friss humora miatt kedvelik a még nála is ifjabb olvasók.

Nem olvastam a sorozat első részét. Biztos véletlen, hogy nem a le a csajokkal, hanem a le a pasikkal került hamarabb a kezembe:)
Tetszett. Épp annyira szenvedős, amennyire a középiskolai évek azon része, amelyikről szól, úgy általában az, mindenkinek az életében. Természetesen magamból kiindulva. Ugyanannyi áldrámával, barátsággal, szerelemmel, igazi és álproblémákkal, kedveskedésekkel, haraggal, vídámsággal, gyűlölet mögötti mégisszerelemmel. Mert ez így kerek.

És eszembe jutott, amikor elkezdtem írni a bejegyzést egy régi kedvenc idézetem.en a­zon, hogy fia­t­a­l? Va­la­mi ár­t­a­t­la­nt­, gyámolt­a­la­nt­, t­ehet­et­lent­. Pedig a­ fia­t­a­lság nem ilyen! A fia­t­a­lság nyer­s, er­ő­s, ha­t­a­lma­s… igen… é­s kegyet­len! És mé­g va­la­mi… A fia­t­a­lság sebezhet­ő­!

Mit­ é­r­t­enek legt­öbben a­zon, hogy fia­t­a­l? Va­la­mi ár­t­a­t­la­nt­, gyámolt­a­la­nt­, t­ehet­et­lent­. Pedig a­ fia­t­a­lság nem ilyen! A fia­t­a­lság nyer­s, er­ő­s, ha­t­a­lma­s... igen... é­s kegyet­len! És mé­g va­la­mi... A fia­t­a­lság sebezhet­ő! 

Kerstin Gier: Smaragdzöld

– Nem lehetne kicsit visszavenni a lelkesedésedből? Az ember azt is hihetné, hogy épp elektrosokk-kezelésről jössz – zsémbelt Xemerius.
Helytelenítő pillantást akartam vetni rá, de végül mégis sugárzó mosoly lett belőle. Az én kis cuki, zsémbes vízköpődémonom!
– Téged is szeretlek! – mondtam neki.
– Ó, te jó ég! – nyögött fel. – Ha tévéműsor volnál, akkor most elkapcsolnálak.


Mit tesz az, akinek összetörték a szívét? Úgy van. Telefonál a legjobb barátnőjével, csokoládét majszol és hetekig dagonyázik a boldogtalanságban. Csak az a bökkenő, hogy az akarata ellenére időutazóvá vált Gwendolynnak egészen más dolgokra kell tartalékolnia az energiáit: például a túlélésre. Mert azok a szálak, amelyeket a kétes hírű Saint Germain gróf még a múltban illesztett egymáshoz, immár a jelenben is veszélyes hálóvá szövődtek.
Ahhoz, hogy felfedjék a titkot, Gideonnak és Gwendolynnak nem elég eltáncolni egy menüettet a 17. század egyik legpompásabb bálján, hanem hanyatt-homlok kell belevetniük magukat a kalandokba bármelyik évről is legyen szó…
Érzelmi hullámvasút az évszázadokon keresztül: Gideon és Gwen kalandjai Kerstin Gier, kitűnő bestseller-szerző tollából.
Beleszeretsz!

Vagy mégsem. Nem is tudom, hogy kibe, vagy mibe kellett volna itt beleszeretni. 
A történetbe talán az első kötetben még bele lehetett volna. A másodikban már nem és ezzel az utolsó résszel sikerült nagyon mélyre lekűzdenie magát.
A szereplőkbe? Az emberekbe, démonokba azért nehezen lehetne. Xemerius a kivétel :). Ő azért sokat dobott a szinvonalon.
És akkor hogy mi nem tetszett? Az egész felépítése a történetnek. Hogy ebben is, a második kötethez hasonlóan, az utolsó pár oldalon történik valami, addig kb. nem.
Hogy kiszámítható a happyend. 
Hogy kimaradtam a Lucyék történetéből. Hogy még ez is lehetett volna egy írói döntés, csak akkor nem értem, hogy mit keres ott a végén a lezárónak szánt rész...
Hogy Gvendolinék sztoriját se éreztem egészen befejezettnek. Charlottét pedig aztán végképp nem.
Hogy egyszerűen a legtöbb oldalt untam.
És hogy mégis miért fejeztem be? 
Mert mazochista vagyok. Mert szeretem a sorozatokat teljes egészében megismerni. Mert nem szeretek könyveket félbehagyni. Mert Xemerius azért elérte, hogy kitartsak.


– Xemerius? Itt vagy? – kérdeztem halkan, és kitapogattam a villanykapcsolót.
– Attól függ. – Xemerius fejjel lefelé lógott az előszobai lámpáról, és hunyorgott a fényben. – Csak, ha nem változol ismét szobaszökőkúttá!

Popper Péter: Felnőttnek lenni…

Szabadnak lenni annyit tesz, mint egyedül lenni: szeretet nélkül, gyűlölet nélkül, félelem nélkül és remények nélkül. Megbírja ezt ember akárki?

Mindenki igazán felnőtt-e, aki testileg nagyra nőtt, sok évet tudhat maga mögött és állampolgári jogai
vannak? Mit jelent felnőttnek lenni gondolkodásunkban, érzelmeinkben, erkölcsünkben, kapcsolatainkban, szexuális fantáziánkban és az ágyban? Az ifjúság és vénség közötti évtizedekről töpreng és vitatkozik önmagával ebben a könyvében a szerző.

Olyan popperpéteres és mégse... Csak igazi elfogult pp rajongóknak merném ajánlani és biztos vagyok benne, hogy náluk se ez lesz az igazi. 

Ezzel a címmel, valjuk be, nehéz a léc felett ugorni. Mert amikor elolvassa az ember a címet, akkor vár valamit. Lehet, hogy mindenki mást. Lehet, hogy más meg is kapta a könyvtől, amit várt. Én most azt hiszem, hogy inkább nem, mint igen. 

Pedig voltak benne érdekes részek és a legtöbb gondolat is helyénvaló és találó volt. Mégsem állt nálam össze a kép.

Szeretem ppben, hogy sok irodalmi utalással dolgozik.  

És nem, a könyv értelmezése szerint nem vagyok felnőtt és nem is feltétlenül vágyok rá. Tudom, természetesen, hogy ez nem vágyás kérdése. De engem már olvasás közben is lefárasztott az egyensúlyra törekvés gondolata. Értem, hogy ezt lazán véve kellene úgy érezni, de ettől én azért a végletekebb embere vagyok.

Azért természetesen a sok jó gondolat közül néhány nagyon betalált. 
A modern serdülő nemzedék éppen ellenkezőre törekszik:
igyekszik meghosszabbítani a tinédzser éveket. Ez lett a legkellemesebb életkorszak, mert felnőtt jogokkal jár (öltözködésben, szórakozásban, szexuálisan stb.), felnőtt életterhek nélkül.

Természetesen továbbra is maradok pp rajongó.:)
 
Benjáminkának az a legfőbb törekvése, hogy mindenki várakozásának megfeleljen, mindenki elégedett legyen vele. Számára a legnagyobb iszony, ha megharagszanak rá. Kerül minden konfliktust, őszintén vagy tettetve próbál alkalmazkodni az egész világhoz. Közben lassan elveszíti saját magát, már nem is igen tudja, hogy ő mit szeretne, mire vágyik.

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

 … a hamisítatlanul idegen helyek definíció szerint azok, amelyek csontig hatoló, szüntelen sóvárgást keltenek az emberben az ottthon iránt.

Eva soha nem akart igazán anya lenni. Egy olyan fiú anyja semmiképpen, aki hét iskolatársát, egy menzai alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt.
Most, két évvel a történtek után, elérkezett az idő Eva számára, hogy egy ijesztően egyenes és őszinte levélsorozatban szembenézzen házassággal, karrierrel, családdal, szülőséggel és Kevin szörnyűséges tombolásával.
A regény egy magával ragadó, érdekfeszítő és visszhangokat keltő történetet mesél el, amely robbanásszerű, kísérteties végkifejletbe torkollik.

Félelmetes. Hátborzongató. Egy könyvnyi rémálom. Mégis akarod olvasni. Valami perverz dolog ez.
Hihetetlen és mégis annyira egyszerű tragédia. Minden egyes apró mozzanata életszerű. Félelmetesen életszerű.
A feltétel nélküli szeretetről szól. Arról, hogy soha nincs késő.
És arról, hogy mennyire súlyos is a feltétel nélküli szeretet jelentése.
Egy család. Ahol mindenki csak jól szeretné magát érezni. Kivéve Kevint. Aki csak érezni szeretné magát.
A végkifejlet előtti részre, a tragédia betetőzésére, nem számítottam. De azzal volt teljes.
Lehet happy end egy ilyen történet vége? Mi lenne ebben az esetben a happy endes megoldás?

 A színtiszta konokság messze tartósabb a bátorságnál, még ha nem is olyan látványos.