Niccolò Ammaniti: Én és te

Megvan mit kell tennem.
Utánozni a legveszedelmesebbeket.
Ugyanolyan cuccokban kezdtem járni, mint a többiek. Adidas sportcipő, lyuggatott farmer, fekete kapucnis felső. Megnövesztettem a hajam és elhagytam a választékot. Fülbevalót is szerettem volna, de anyám nem engedte. Cserébe karácsonyra kaptam egy robogót, a legközönségesebb fajtából.
Úgy mentem ahogy ők. Terpesztett lábbal. Ledobtam a földre a hátizsákomat, és belerugdostam.
Óvatosan utánoztam őket. Az utánzást csak egy hajszál választja el a kifigurázástól.
Az órákon ücsörögtem a padban, úgy tettem, mintha figyelnék, de igazából a saját dolgaimon járt az eszem, űrtörténeteket találtam ki. Edzésre is lejártam, röhögtem a többiek poénjain, benne voltam a csajok elleni idétlen csínyekben. Párszor még vissza is feleseltem a tanároknak. És üresen adtam be a dolgozatot.
A légynek sikerült mindenkit tökéletesen átvernie, tökéletesen beilleszkedett a darazsak társadalmába. Azt hitték, hogy közülük való vagyok. Egy jó arc.
Otthon azt mondtam a szüleimnek, hogy az iskolában mindenki jó fejnek tart, és vidám sztorikat találtam ki, mintha velem történtek volna.
De minél jobban belebonyolódtam a szerepembe, annál különbözőbbnek éreztem magam. A szakadék, amely elválasztott a többiektől, egyre mélyült. Egyedül boldog voltam, a többiekkel színészkednem kellett.
Sokszor elfogott a rettegés. Egész hátralevő életemben utánoznom kell őket?

Niccoló Ammaniti egyike kedvenc szerzőimnek. Egy könyv elolvasásával vált azzá. Igen, hiszen vannak szerzők, akiktől elég egy könyv. Akikről tudjuk, hogy olvashatunk tőlük bármit, akkor sem fog változni a véleményünk. És így is lett. Második találkozásunk ugyanis vegyesre sikeredett. Nem azért, mert ő gyengébb könyvet hozott össze. Csak egyszerűen nem tetszett. De ez nem változtatott azon, hogy NAra mindig úgy gondoltam a továbbiakban is, mint kedvenc szerzőim egyikére. És örülök neki. 
Hiszen ezért is kerestem NA más történeteit.

A magának való és kissé neurotikus, tizennégy esztendős Lorenzo azt hazudja, hogy iskolatársaival síelni megy, ám ehelyett római bérházuk pincéjébe zárkózik be, hogy ott, a kellemetlen külvilág konfliktusait és képmutatását kirekesztve, egy héten át csak heverésszen, olvasgasson, kedvenc időtöltéseinek éljen. Nem számol azonban egy váratlan fordulattal: a pincébe egyszer csak betoppan alig ismert féltestvére, a huszonhárom éves Olivia is. A drog, a világ és önmaga elől menekülő, törékeny és esendő Olivia megjelenése nyomán minden megváltozik. Lorenzo kénytelen levetni a problémás kamasz álarcát, és tenni valamit, mert nagy baj van…

Kis terjedelme ellenére valóságos fejlődésregény az Én és te, melynek szerzője a nagy sikerű előzmények – az Én nem félek vagy a Magammal viszlek – után most újabb emlékezetes kamaszhős ábrázolásával ad bizonyságot rendkívüli tehetségéről.

... Lorenzo történetét még olvastam volna. És mégis, így volt ez jól. Így volt ez helyes.

– Mi a vége?
Ez volt a vége. Ennyi. Én jónak találtam így.
Különben is, utáltam a befejezéseket. Jól vagy rosszul, de a befejezésekben muszáj mindig mindennek elrendeződnie. Én arról szerettem mesélni, hogy földlakók és idegenek harcolnak egymással csak úgy, meg a semmit kutató űrutazásokról. És a vadállatokat is szerettem, akik csak élnek bele a nagyviláágba, mit sem tudnak a halálról. Megőrjített, hogy a filmek után a papa és a mama mindig csak a befejezésről vitatkozott, mintha annyi volna a történet és a többi nem is számítana.
Akkor hát a való életben is, ott is csak a vége a fontos? Laura nagyi élete semmit sem számít, csak a halála a fontos, itt ezen a ronda kilinikán?

Sok mikro- tragédián keresztül jut el NA az utolsó makro- tragédiáig.
Nagyon sok Lorenzo szaladgál a világban. A kívülállósság, a megfelelési kényszer, az ártatlan hazusgságok sodrása. Teljes hétköznapisága adja a helyzet félelmetességét. 

Egy másik kedvenc szerzőm egyik regénye (Ágota Kristóf: Trilógia), ami szintén kedvenc, is része a történeteknek. Nem hiszem, hogy véletlen egybeesés. Hangulatilag is illik a történethez. És a testvér-párhuzam miatt is úgy gondolom, hogy teljesen jó helyre került.

NA könyveinek a hangulata annyira sajátos és különleges, hogy a legszürkébb, legszívfacsaróbb részeknél is szeretnék ott lenni a helyszínen. Ettől többet pedig író nem érhet el...

A foci ostoba játék, egy labdát kerget mindenki, de a többiek ezt szeretik. Ha megtanulok focizni, nyert ügyem van. Lesznek barátaim.
Összeszedtem a bátorságom, és beálltam a kapuba, ahová soha senki nem akart beállni, és ráébredtem, hogy nem is olyan borzasztó dolog védeni. Volt egy bizonyos Angelo Stangoni, aki ha megkaparintotta a labdát, nem lehetett tőle elvenni. Végigcikázott a pályán a kapu elé, és akkorákat lőtt, mint az ágyú. Egyik meccsen felrúgják. Büntető. Beállok középre a kapuban. Ő nekifut.
Én nem ember vagyok, mondom magamban, én egy Gnúz vagyok, egy umbriai laboratóriumban kitenyésztett bűnronda, de rettentő fürge állat, melynek egyetlen feladata van az életben, aztán nyugodtan meghalhat. Meg kell védenie a Földet egy pusztító meteorittól.
Stangoni jól megbikázta, a jobbomra jött a lövés, én repültem, ahogy csak egy Gnúz tud, nyújtott karral, és a labda ott volt a kezemben, kivédtem.
Emlékszem, a csapattársaim ölelgettek, és jó volt, mert azt hitték, hogy közülük való vagyok. 

Kádár Annamária: Mesepszichológia 2.

Útravaló kényes nevelési helyzetekhez


…mint az az indián, akit vándorútja közben felvesz egy autós, hogy gyorsabban célba érjen. Amikor megérkeznek, az indin kiszáll, megköszöni a fuvart, majd leül az árok szélére, és nem mozdul.
– Mire vársz? – kérdi a sofőr.
– Várom, hogy utolérjen a lelkem! – feleli az indián.

Nem volt rossz. Sőt. Kifejezetten igényesnek és szórakoztatónak éreztem. Mégis. Valami hiányzott. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi. Pedig sokat gondolkoztam rajta és nagyon zavar. Hiszen a maga kategóriájában nehezen lehetne találni jobbat.
 
Korrekt az első rész. Érdekes, a körülményekhez és steril környezethez képest nagyon jó, gyakorlati példák, helyzetek. Remek kis listával zárul, csupa szerethető és hasznos meséskönyvekkel. ... és Tündérbogyó meséit is nagyon hamar megszereti az olvasó. 

A Mesepszichológia első részében a mese szerepére, az életkori sajátosságoknak megfelelő meseválasztásra és a mese érzelmi intelligencia fejlesztő hatására koncentráltam. A második részben a szülő-gyermek kapcsolat útvesztőit, azokat a „kényes” nevelési helyzeteket veszem górcső alá, amelyekben csak a hiteles szülői jelenlét hozhat valódi megoldást. A mese ugyanis az én megközelítésemben nemcsak népmesét és műmesét jelent, hanem a saját életmesénket is: azt a történetet, amelyet önmagunkról, gyökereinkről, hitvallásunkról, álmainkról és céljainkról, félelmeinkről és fájdalmainkról, kudarcainkról és győzelmeinkről mondunk el önmagunknak és a gyermekünknek. Ezt ráadásul nemcsak este vagy az erre szánt pillanatokban, de folyamatosan meséljük, sokszor szavak nélkül is – a jelenlétünkkel, viselkedésünkkel, önmagunkhoz, az emberekhez és a világhoz való hozzáállásunkkal.
Szülőként, pedagógusként a nevelés során is a magunk történetét meséljük. A szabályok, határok kijelölése és betartatása; a motiválás; a problémamegoldás kérdéseiben történő választások mind rólunk, a mi világképünkről szólnak. Tetteinkkel meséljük el, hogy miben hiszünk, miért küzdünk, mi az, ami továbbvisz a nehéz helyzetekben – és azt is, hogy mikor adjuk fel. Bár egy-egy nevelési probléma kapcsán legtöbbször a gyermekünk viselkedésére fókuszálunk, azt szeretnénk megváltoztatni, rólunk mesél az is, hogy melyik az a konfliktushelyzet, ami drámai feszültséget okoz bennünk, és az is, hogy mit kezdünk vele. A gyermek bámulatos pontossággal mutat rá arra, amin dolgoznunk kell, a vele kapcsolatos nehézségek jelzések – és egyben lehetőségek is a továbblépésre. Felhívják a figyelmünket arra, hogy miben kell változnunk, fejlődnünk. Igen, ha engedjük, gyermekünk átírja a történetünket – és ebben a folyamatban mi válunk tanulóvá.

Második könyvemben túlnyomórészt azokról a nevelési kérdésekről írok, amelyekkel kapcsolatban a legtöbbször kértek tőlem tanácsot az elmúlt évek során, és igyekszem megmutatni azt is, hogy miként jelennek meg ezek a helyzetek a mesékben. Korcsoportokra és témakörökre lebontva ajánlok olyan, valóban magas színvonalú, magyar és külföldi szerzők által írt meséket, melyeknek meggyőződésem szerint jó hasznát vehetjük a problémák megoldásában.
A kötet tíz újabb, általam írt érzelmi intelligencia fejlesztő mesét is tartalmaz a 4-9 éves korosztály számára. Nagy kedvvel folytattam Lilla és Tündérbogyó történetét, akik számos újabb kaland során fedezik fel a külső és belső világot.

A fülszöveg tökéletes. Nem túloz, nem beszél mellé. Mindent megkap az olvasó, amit vár, amit ígérnek neki. Talán nem a kellő pillanatban találtunk egymásra és ez okozza azt a pici hiányt. Ettől függetlenül azért nagyon szerettem.

Az elindulás a saját komfortzónánkból való kimozdulást jelenti, a hamuban sült pogácsa az erőforrásainkat, a sárkányok a saját félelmeinket, szorongásainkat, amelyeket meg kell szelídítenünk, a segítőtársak a társas kapcsolati hálónkat, a királylány megtalálása a saját jobbik énrészünk felfedezését, az elérendő cél pedig az önmegvalósításunkat. 

Bartis Attila: A vége

„…az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban”
„Egy fotográfu s története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.”
(Kemény István)

... akkor is vele kell menni, olyankor sem szabad elhagyni, amikor  már nem értjük, hogy hogyan is férhet ennyi fájdalom, ennyi csalódás, ennyi magány, ennyi félelem, ennyi bizonytalanság, ennyi tehetetlenségérzet. Nem szabad elhagyni. Nem lehet elhagyni. És mégis... vannak olyan pillanatok, amikor  el kell távolodni. Amikor nem elég a szeretet. Nem elég a szerelem. Nem elég a megértés. Nem elég az együttérzés.

Egy hatalmas hangulat az egész könyv. És egyáltalán nem csodálkozom, hogy Bartis nem lett volna képes ebben a hangulatban sokkal tovább élni... Vannak regények, amelyeket egy életen át lehet írni, de ez nem az a könyv. Élőhalott leszek, ha még túl sokáig marad velem. A regényírás nem arról szól, hogy leírjuk, amit már tudunk. Hanem hogy ott, munka közben tudunk meg egy csomó mindent, amit a fene se gondolt volna. Senki nem tud a saját valóságommal úgy szembesíteni, mint a saját mondataim. És ha ez nem történik meg, akkor azok a mondatok valószínűleg nem lesznek érvényesek senki másra sem.
... Együtt élni a nap minden pillanatában azokkal az érzésekkel, amik az olvasóra ugyan "csak" néhány óra erejéig hatnak, mégis olyan gyomorszájba vágósak. Félelmetes lehet napi ezernyi gyomorszájba vágást megélni. Este úgy feküdni le, hogy reggel kezdődik elölről..., hogy nem tudod éppen melyik esemény, melyik emlék, melyik illat, melyik szó fogja kiváltani, de egész biztos, hogy bekövetkezik... Túl van a félelmetesen. Valahol az elviselhető és elviselhetetlen határán...
Köszönöm Bartis Attilának ezt az élményt! 
Nem szeretném dobozolni, kategorizálni a történetet. El kell olvasni és mindenki megtalálja magának a számára aktuális réteget. Épp ezért lehet belőle az a sokszorolvasós és minden alkalommal épp mással fejbevágós könyv.
Remek az egész, úgy ahogy van.

... lényegében a kettős mércéink, az igazsághoz és a hazugsághoz való viszonyunk határozza meg az életünket. (BA)

Dragomán György: Oroszlánkórus

Topp tizenkettő / Rosszaságok/

A diófa harmadik elágazásáról, amikor elszakadt a tárzánkötél.
A székre állított sámliról, amikor le akartam venni a konyhakredenc tetejéről az eldugott tejkrémet.
A lépcsőkorlátról az alsó lépcsőre, amikor szembekötősdit játszottunk a lépcsőházban.
A rozsdás csúszdáról, amikor beszakadt alattam.
A jeges aszfalton, amikor Misu elakasztott.
A biciklimről, amikor elengedett kézzel mentem, és fel akartam lépni a vázról a kormányra.
A hármas trambulinról, amikor csak le akartam nézni a vízre.
A kollektív kerítéséről, amikor hoztuk kifele a kukoricacsöveket.
A magasles létrájáról, amikor el akartuk foglalni.
Az iskolában a betonperemről várazáskor.
A patakba, amikor tubifexet szedtünk.
A tűzlétra tizenkettedik fokáról amikor a nagyok repülni tanítottak.

Mert Dgy egyik világának ez is része...

Az Oroszlánkórus a bátorság könyve. Történeteit a ritmus élteti, az elbeszélések szereplői zenével győzik le a félelmet és a gyászt, megtanulnak erőt venni a szerelem és a sóvárgás fájdalmán. Minden mondatban ott lüktet a zene, szól a dzsessz, a latin ballada, a kőkemény hevimetál vagy a bécsi újévi koncert keringője, dübörög a manele és a koreai csajpop, kihangosodik a szívverés vagy a futó lábak dobogása. A lendületes történetekben a zene esélyt ad az ellenállásra, segít abban, hogy vállaljuk a sorsunkat, gyerekek legyünk a felnőttek között, vagy otthont keressünk egy idegen országban.
A könyv különlegessége, hogy a szerzőnek három regény után most jelenik meg először novelláskötete – ráadásul a szövegek egy része a könyv megjelenésével egy időben hangoskönyvként is meghallgatható.

Én a zenével talán, nem igazából egészen biztos, hogy jobban hadilábon állok, mint a filmekkel..., de tényleg. Aki ismer, az tudja, hogy ez nagyjából mit is jelent. És, cím ide, vagy oda, mégsem okozott ez problémát. Pedig értem, hogy miért ez lett a cím és teljesen helyénvalónak is tartom.
DGy nagyon jól ír. Nekem is ír. Rólam is ír. Kedvenszerzőm. Ezért elég nehéz bármit is írnom. Hiszen minden kevés. Semmi nem lehet olyan korrekt és olyan hangulatos, mint DGz történetei.

Szeretem a novelláit. Szeretem a gyermekszereplőit. Szeretem a történeteit. Szeretem a hangulatait. Szeretem a sok-sok dragomángyörgy-világot. És novelláskötet esetében ez azt jelenti, hogy mégtöbb egyedi világ. Nem rózsaszín-világok. Nem olyan felhőn ülve, lábat lógatós és közben mesét hallgatós történetek... és mégis. Leginkább egy felhőn ülve, lábat lógatva szeretném hangoskönyv formájában hallgatni...

A jó novellában ott van egy regénnyi titok... - mondja ezt DGy. És valóban, az ő novellái nem a bekzedésekkel kezdődnek és a történetek vége legtöbbször jóval az utolsó pontokon túl van.
Szeretek DGy olvasó lenni.:) Nem csak, amikor egy-egy jó történetet olvasok tőle. Hanem civilben is. Amikor épp csak úgy vagyok. Vagy éppen utazok. Esetleg teszek-veszek.

Várom DGy további történeteit, meséit, világait, regényeit, novelláit, hangulatait. De addig is... mindenkinek, hiszen nem lehet elégszer:  ..., mert ilyen egy 21. századi író honlapja. :)

Dragomán György: A pusztítás könyve

Ültem a sötétben éveken át és írtam, csak azért is. 
A könyv, amin dolgoztam majdnem megölt, de végül mégiscsak én bizonyultam az erősebbnek. Befejeztem, megírtam, író lettem.
- DGy, a regény születéséről-

“A könyv, amin dolgoztam majdnem megölt, de végül mégiscsak én bizonyultam az erősebbnek. Befejeztem, megírtam, író lettem.”

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.

“A könyv, amin dolgoztam majdnem megölt, de végül mégiscsak én bizonyultam az erősebbnek. Befejeztem, megírtam, író lettem.”

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.

“A könyv, amin dolgoztam majdnem megölt, de végül mégiscsak én bizonyultam az erősebbnek. Befejeztem, megírtam, író lettem.”

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.

“A könyv, amin dolgoztam majdnem megölt, de végül mégiscsak én bizonyultam az erősebbnek. Befejeztem, megírtam, író lettem.”

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.

Bűn. Felelősség. Fegyverek. Szerelem. Halál. Egy regény, amelyet nem lehet letenni. Egy lendülettel kell végigolvasni, odaadó figyelemmel: a főhőshöz hasonlóan az olvasónak sem szabad eltévednie a jelek és döntési helyzetek útvesztőjében. A könyv világa, a halálosan csendes, titokzatos erdő és a város, ahol már csak tárgyi emlékeiben él a múlt, nyomasztóan ismerős: szinte a bőrünkön érezzük, hogy ez a hely és ez az idő itt van, egészen közel. A fokozatosan kibontakozó, egyre izgalmasabb, sötétebb és barbárabb történet, amely formailag akár kriminek is olvasható, arra keres választ, hogy miként terebélyesedhet az egyéni sorstragédia történelmi végzetté.
"A pusztítás könyve szigorú következetességgel megírt mű, egy meglepően kiforrott tehetségű, fiatal prózaíró első regénye." Závada Pál

Igazából a fülszövegben minden benne van, amit a regényről tudni érdemes.

Kedvenc szerzőm első regénye. Bodor Ádámot is nagyon szeretem. És már az első oldalakat olvasva is egyértelmű volt a hasonlóság...
Tagadhatatlan, hogy ennek a regénynek a szereplőit is Máramarosba helyeztem, mert számomra ez volt a legkézzelfoghatóbb helyszín.

A teljes történet egy véget nem érő tetőpont volt, első soroktól az utolsókig, egy remekül megszerkeztett és felépített krimiben.

Nem tudtam, hogy mi lesz a vége. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan lehet ezt a történetet lezárni. Nem tudtam, hogy ha én dönthetnék, akkor milyen véget szeretnék.
És DGy összehozta a hepiendet. Nem a vattacukrosat. De mégis. Ha a teljes könyvet nézzük, akkor az utolsó egy-két oldal a legbékésebb. És ez így is van jól.

Értem, hogy A pusztítás könyvéért rajongók miért tartották kevésnek, esetleg csalódásnak a Máglyát és azt is, hogy a Máglyát szeretőknek A pusztítás könyve akár többszöri nekifutás után sem lesz kedvenc. DGy nagyon természetesen teremt, teljesen különböző, egymástól minden apró részletében eltérő, de egymással nem versengő valóságos, vagy akár mesés világokat. Mindhárom regényében és sok-sok novellájában. Épp ez a remek benne. Mindenki megtalálhatja a kedvencét.:) És az olyan szeszélyesek, mint én, minden hangulathoz találhatnak kedvencet. Továbbra is kedvencszerző.

És mindenkinek:  ..., mert ilyen egy 21. századi író honlapja. :)

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

– Biztos, hogy tele van undorító betegségekkel, meg veszett, meg amit csak akar!
Ove a macskára néz. Aztán a libára. Bólint.
– Feltehetőleg maga is. De attól még nem dobáljuk meg kővel.

Ki is Ove?

Ove 59 éves. Saabot vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka.
Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?
Ajánljuk szomszédoknak, ezermestereknek és kétbalkezeseknek, morcosaknak és életvidámaknak ezt a nagyszerűen megírt, mély emberismeretről tanúskodó, hol nevettető, hol torokszorító történetet, amely minden idők egyik legnagyobb könyvsikere Svédországban.

Backman nagymamás meséje után nem tudtam elképzelni, hogy miről is szólhat az Ovés történet, hogy mindenki ezért rajongott jobban az amúgy önmagában nagyon korrekt és szeretnivaló Worsos mesevilággal szemben.

Nehéz Ovéről, a könyvről, a történetről bármit is írnom. Talán azért, mert két nappal azután, hogy elkezdtem olvasni, megismertem egy 91 éves bácsit. Mert véletlenek nincsenek... Talpig úriember volt, kedves, tisztaszívű, teljesne ép elméjű és nagyon szomorú... , akinek semmi más gondja nem volt, "csak" szeretett volna a 91 éves felesége után menni. Hiszen megígérte neki...

 Azt gondolta, nem lehet úgy élni, mintha minden pótolható lenne. Mintha a hűség már nem érne semmit.

A feleség délben hagyta el ezt a világot, én a bácsival estére ismerkedtem meg. Életem egyik legmegrázóbb élménye volt. Maradjunk annyiban, hogy úgy éreztem, nem a jó oldalon állok... és mindegy, hogy azért nem álltam a jó oldalon, mert ebben a történetben nem volt jó oldal... attól még borzalmas érzés volt... 

Attól a pillanattól ennek az érzésnek az ölelésében olvastam Ove történet. Ami szintén megrázó volt, csak közben mégis valamiféle meleg szeretetbe, ajándékpapírba csomagolva, ami azért sokat lágyított a valóságon. Köszönhető volt ez a szomszédoknak ugyanúgy, mint Backman stílusának.

Szerettem olvasni, kedvenc lett. Mégsem tudok elvonatkoztatni attól, hogy nálam valahol a remekmű és a giccs határvonalán táncol a könyv. Talán azért, mert tudom, hogy a valóság még Ove történetétől is megrázóbb? A fenébe is... tényleg sajnálom.

Ezért volt nehéz belekezdenem az értékelésbe. Először meg akartam úszni egy idézetválogatással. De nem hagyott nyugodni a dolog. Hiszen ez a könyv sokkal többet jelentett számomra, mint Ove történetét. És talán én is átmegyek giccsbe, de nem túlzás, hogy Ove és a saját történetem óta is keresem a helyem a világban...

Mert minden ember életében eljön a pillanat, amikor eldönti, milyen emberré váljon. Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert.
Sokat gondolkoztam, hogy a saját pillanatom mikor lehetett. Lenne egy-két tippem..., de az is lehet, hogy egy egészen másik pillanat volt az, amikor eldőltek a dolgok.
Ove remek ember volt. Hogy ez döntés kérdése volt, vagy egyszerűen úgy alakult?... Én azt mondanám, hogy több lehetősége is lett volna másmilyennek lenni. Nem tudott. Nem akart.

Sokan antiszociálisnak is nevezték, és Ove úgy gondolta, ez azt jelenti, hogy nem rajong kifejezetten az emberekért. És ebben még volt is valami. Az emberek általában nem teljesen épeszűek.
És mondja valaki, hogy nincs teljes mértében igaza?...

Mit jelent a szererelem, a szeretet...? Talán egy nevetést, amelytől élete hátralevő részében Ove azt érezte, hogy valami mezítláb szaladgál a mellkasában.

Az emberek mindig azt mondták, hogy Ove és a felesége olyanok, mint a nappal meg az éjszaka. Ove természetesen megértette, hogy úgy gondolják, ő az éjszaka. De nem zavarta.
Hiszen Ove tudta, hogy ez így van jól. Mert
Ove fekete-fehér ember volt.
A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe. 
És Sonjának Ove nem volt szürke, vagy fekete-fehér. Mert
Ove annyira erősen hitt az igazságban, az erkölcsben és a kemény munkában, no meg egy olyan világban, ahol ami helyes, az helyes. És ahol nem azért kell helyesen cselekedni, hogy az ember érmet, diplomát vagy vállveregetést kapjon érte, hanem azért, mert nem lehet máshogy. Már nem igazán vannak ilyen emberek a világon, jött rá Sonja. Ezért úgy döntött ő ezt választja.

Mindezek után van-e egymás nélkül tovább? Kell-e lennie egymás nélkül továbbnak? És milyen lehet az a másik nélküli tovább...? Hiszen ..., ha valaki megkérdezte volna Ovét, akkor elmondja, hogy nem élt Sonja előtt. És utána sem. ... És Ove nem meghalt, mikor Sonja magára hagyta. Csak nem élt többé.

Kellemetlen, torokszorító kérdések ezek. Backmannek sikerült vattacukorba csomagolni őket és annyira hepiendet varázsolni, amennyire ez belefért. SPOILER Ove együtt lehet majd Sonjával és nem kell végül önkezűleg véget vetnie az életének... Én szeretem a hepiendeket. De itt most magát a történetet sokkal, de sokkal jobban tudtam szeretni.

Várom Backman következő könyvét. Olyan sírós-nevetősre számítok.:)
 
 -Te belül táncolsz, Ove, amikor senki sem lát. És ezért örökre szeretni foglak. Akár akarod, akár nem.

Totth Benedek: Holtverseny

Mert hiába gondoltak ők akármit, nem akartam a vízbe ölni magamat. Addig akartam úszni, míg a kimerültség végez velem – és ez a kettő mégsem ugyanaz. 
-Joseph Conrad: A titokzatos idegen-

Mint az idézet is mutatja, nem kezdődött ez rosszul. 
  
Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak.

Igazából meg volt a lehetőség a történetben. Több is. És mégsem sikerült megszeretnem. Sajnálom, mert szerettem volna szeretni...
Nem tudom, hogy mit lehet erről a könyvről írni.
Saját elmondása alapján, egy korhangulatot szeretett volna TB ábrázolni, éreztetni. Nem tudom, hogy mennyire sikerült. Nem a valóságtól elrugaszkodott téma miatt.  Aki olvasta például a Szuicidrománcot és az értékelésemet, az elhiheti, hogy tényleg nem zavarnak a meredek dolgok. Itt sem a témával volt a problémán. Nem vagyok egy Trainspotting rajongó, de igazából a pszihopata viselkedést hamarabb figyelem érdeklődéssel, mint felháborodva... és a trágár beszéd is zavar alapból, de kapásból eszembe jut több szerző, több könyv is, ahol ez egyáltalán nem volt gond.
Még az sem volt csalódás, hogy semmilyen féle-fajta személyes szembenézésre nem került sor, hiába ígérte a fülszöveg, mert távol állt tőlem a regény majd' teljes gondolatvilága..., de ami véletlenül nem, az sem érintett meg az általános érdeklődés szintjétől mélyebben.

Két dolog volt, amit úgy éreztem, hogy ha már írok róla, akkor mindenképp meg kell említenem. Az egyik az úszás. Látszik, hogy az saját tapasztalat. Az a rész például lekötött. Nem, nem a beavatás, vagy az úszás utáni nemi élet, hanem... Ahogy az úszásról, mint sportról, avagy életérzésről írt, az hangulatos volt. Én ha a barátja lennék, mindenképp azt tanácsolnám neki, hogy saját tapasztalatokból merítsen a következő könyvéhez... ja és az állítólag buszon felszedett kamasz-szlenget nem tartom saját tapasztalatnak...
A másik, ami megmaradt bennem, az a pszihiátria ábrázolása. Igen, szakmai ártalom, tudom... Félelmetes volt ahogyan beleszőtte, az amúgy teljesen aberrált történetbe.
... Amikor meghallottam, azt hittem, szívatás, de megmondták, hogy tényleg ez van, nekem meg egy kicsit elborult az agyam, üvölteni kezdtem, hogy a kurva anyját, kinyírom a rohadékot, de aztán mégsem öltem meg senkit. Viszont frankón bekattantam, úgyhogy elküldtek pár hétre pihenni a zárt osztályra. Egy olyan kórteremben feküdtem, mint Brad Pitt a 12 majomban. Rögtön az első nap keményen leszedáltak, gondolom, mert fostak, hogy öngyilkos leszek, vagy valami. Hiába magyaráztam a pszichónak, hogy ha ki akartam volna nyírni magam, már rég megtettem volna. Estére teljesen megkavarodtam a nyugtatóktól, azóta sem tudom, pontosan mennyit dekkoltam a zárt osztályon, arra viszont tisztán emlékszem, hogy a cuccoktól valami furcsa nyugalom szállt meg, és úgy éreztem, mintha beköltöztem volna valaki másnak a testébe, és hogy ezzel a testtel nem történhet semmi rossz. Pedig néha a szememet is alig bírtam kinyitni, és egyfolytában csorgott a nyálam, mint a szomszéd ágyon a tatának. 
...
Ez a megfigyelő elég zord hely, életemben nem láttam még annyi eszelőst. Oké, tele van a világ idiótákkal, de azért az elég para, amikor csak eszelősök lófrálnak körülötted. Én is egyfolytában azon pörögtem, hogy kiket fogok kivégezni, ha egyszer kiengednek.

Nem tudom azt írni, hogy  ilyen a zártosztály. Nem tudom kizárni, hogy így is lehet látni. Érdekes volt.
Nem tudom, hogy fogok majd második könyvet is TBtől olvasni. Szerintem igen. Mert ugyan a Holtverseny nem nekem íródott, de bizonytalan vagyok. Végigfutva a bejegyzést, nyugodtan megállapítható, hogy ez a Nem tudomok bejegyzése, a Nem tudomok könyve volt. Talán majd egy második könyv választ ad néhány jelenleg még nyitott kérdésre. Túlzás, hogy várni fogom, de ha majd szembemegyek a második regényével, akkor nem fogok elszaladni előle.:)

Ez nem tartozik közvetlenül a regényhez, mint JC gondolata, de záró gondolatot keresve rátaláltam és teljesen helyénvalónak tűnt a társítás.

"Gondolj arra, hogy milyen buta az átlagember, és rádöbbensz, hogy az emberek fele még annál is butább. " /George Carlin/