2016. január 10., vasárnap

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

– Biztos, hogy tele van undorító betegségekkel, meg veszett, meg amit csak akar!
Ove a macskára néz. Aztán a libára. Bólint.
– Feltehetőleg maga is. De attól még nem dobáljuk meg kővel.


Ki is Ove?

Ove 59 éves. Saabot vezet. És megvan a véleménye mindazokról, akik képesek Volvót, vagy pláne valami lehetetlen külföldi márkát venni. De ennek már semmi jelentősége a történtek után… Hiszen Ovénak már állása sincs. Neki, akinek lételeme a munka.
Nem sokra becsüli ezt a komputerizált világot, ahol egyeseknek egy radiátor légtelenítése vagy egy utánfutós tolatás is probléma. És most a szomszédai, akik ilyesféle hasznavehetetlen alakok, mintha még össze is esküdtek volna ellene. Meghalni sem hagyják. Pedig semmire sem vágyik jobban… Egymás után fordulnak hozzá bajos ügyeikkel, amikben szerintük ő és csakis ő képes segíteni: hol tolatni kell helyettük, hol szerelni, hol beteget szállítani vagy épp befogadni egy rozzant, kóbor macskát. Mintha – különösen az a kis iráni nő a mamlasz férjével – képtelenek lennének elszakadni attól a tévképzetüktől, hogy ő valójában jó ember, nagy szíve van. Mit kezd mindezzel a mogorva Ove, aki kényszeres szabálykövetésével oly gyakran vált ki szemrángást a környezetében? Végül is mi a baja a világgal, s hogyan jutott el mostani élethelyzetéig, amely szerinte csak egy, végső megoldást kínál? Milyen ember ő valójában, s van-e számára kiút?
Ajánljuk szomszédoknak, ezermestereknek és kétbalkezeseknek, morcosaknak és életvidámaknak ezt a nagyszerűen megírt, mély emberismeretről tanúskodó, hol nevettető, hol torokszorító történetet, amely minden idők egyik legnagyobb könyvsikere Svédországban.

Backman nagymamás meséje után nem tudtam elképzelni, hogy miről is szólhat az Ovés történet, hogy mindenki ezért rajongott jobban az amúgy önmagában nagyon korrekt és szeretnivaló Worsos mesevilággal szemben.

Nehéz Ovéről, a könyvről, a történetről bármit is írnom. Talán azért, mert két nappal azután, hogy elkezdtem olvasni, megismertem egy 91 éves bácsit. Mert véletlenek nincsenek... Talpig úriember volt, kedves, tisztaszívű, teljesne ép elméjű és nagyon szomorú... , akinek semmi más gondja nem volt, "csak" szeretett volna a 91 éves felesége után menni. Hiszen megígérte neki...
 Azt gondolta, nem lehet úgy élni, mintha minden pótolható lenne. Mintha a hűség már nem érne semmit.
A feleség délben hagyta el ezt a világot, én a bácsival estére ismerkedtem meg. Életem egyik legmegrázóbb élménye volt. Maradjunk annyiban, hogy úgy éreztem, nem a jó oldalon állok... és mindegy, hogy azért nem álltam a jó oldalon, mert ebben a történetben nem volt jó oldal... attól még borzalmas érzés volt... 

Attól a pillanattól ennek az érzésnek az ölelésében olvastam Ove történet. Ami szintén megrázó volt, csak közben mégis valamiféle meleg szeretetbe, ajándékpapírba csomagolva, ami azért sokat lágyított a valóságon. Köszönhető volt ez a szomszédoknak ugyanúgy, mint Backman stílusának.

Szerettem olvasni, kedvenc lett. Mégsem tudok elvonatkoztatni attól, hogy nálam valahol a remekmű és a giccs határvonalán táncol a könyv. Talán azért, mert tudom, hogy a valóság még Ove történetétől is megrázóbb? A fenébe is... tényleg sajnálom.

Ezért volt nehéz belekezdenem az értékelésbe. Először meg akartam úszni egy idézetválogatással. De nem hagyott nyugodni a dolog. Hiszen ez a könyv sokkal többet jelentett számomra, mint Ove történetét. És talán én is átmegyek giccsbe, de nem túlzás, hogy Ove és a saját történetem óta is keresem a helyem a világban...

Mert minden ember életében eljön a pillanat, amikor eldönti, milyen emberré váljon. Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert.
Sokat gondolkoztam, hogy a saját pillanatom mikor lehetett. Lenne egy-két tippem..., de az is lehet, hogy egy egészen másik pillanat volt az, amikor eldőltek a dolgok.
Ove remek ember volt. Hogy ez döntés kérdése volt, vagy egyszerűen úgy alakult?... Én azt mondanám, hogy több lehetősége is lett volna másmilyennek lenni. Nem tudott. Nem akart.

Sokan antiszociálisnak is nevezték, és Ove úgy gondolta, ez azt jelenti, hogy nem rajong kifejezetten az emberekért. És ebben még volt is valami. Az emberek általában nem teljesen épeszűek.
És mondja valaki, hogy nincs teljes mértében igaza?...

Mit jelent a szererelem, a szeretet...? Talán egy nevetést, amelytől élete hátralevő részében Ove azt érezte, hogy valami mezítláb szaladgál a mellkasában.

Az emberek mindig azt mondták, hogy Ove és a felesége olyanok, mint a nappal meg az éjszaka. Ove természetesen megértette, hogy úgy gondolják, ő az éjszaka. De nem zavarta.
Hiszen Ove tudta, hogy ez így van jól. Mert
Ove fekete-fehér ember volt.
A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe. 
És Sonjának Ove nem volt szürke, vagy fekete-fehér. Mert
Ove annyira erősen hitt az igazságban, az erkölcsben és a kemény munkában, no meg egy olyan világban, ahol ami helyes, az helyes. És ahol nem azért kell helyesen cselekedni, hogy az ember érmet, diplomát vagy vállveregetést kapjon érte, hanem azért, mert nem lehet máshogy. Már nem igazán vannak ilyen emberek a világon, jött rá Sonja. Ezért úgy döntött ő ezt választja.

Mindezek után van-e egymás nélkül tovább? Kell-e lennie egymás nélkül továbbnak? És milyen lehet az a másik nélküli tovább...? Hiszen ..., ha valaki megkérdezte volna Ovét, akkor elmondja, hogy nem élt Sonja előtt. És utána sem. ... És Ove nem meghalt, mikor Sonja magára hagyta. Csak nem élt többé.

Kellemetlen, torokszorító kérdések ezek. Backmannek sikerült vattacukorba csomagolni őket és annyira hepiendet varázsolni, amennyire ez belefért. SPOILER Ove együtt lehet majd Sonjával és nem kell végül önkezűleg véget vetnie az életének... Én szeretem a hepiendeket. De itt most magát a történetet sokkal, de sokkal jobban tudtam szeretni.

Várom Backman következő könyvét. Olyan sírós-nevetősre számítok.:)
 
 -Te belül táncolsz, Ove, amikor senki sem lát. És ezért örökre szeretni foglak. Akár akarod, akár nem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése