Bartis Attila: A vége

„…az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban”
„Egy fotográfu s története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.”
(Kemény István)

... akkor is vele kell menni, olyankor sem szabad elhagyni, amikor  már nem értjük, hogy hogyan is férhet ennyi fájdalom, ennyi csalódás, ennyi magány, ennyi félelem, ennyi bizonytalanság, ennyi tehetetlenségérzet. Nem szabad elhagyni. Nem lehet elhagyni. És mégis... vannak olyan pillanatok, amikor  el kell távolodni. Amikor nem elég a szeretet. Nem elég a szerelem. Nem elég a megértés. Nem elég az együttérzés.

Egy hatalmas hangulat az egész könyv. És egyáltalán nem csodálkozom, hogy Bartis nem lett volna képes ebben a hangulatban sokkal tovább élni... Vannak regények, amelyeket egy életen át lehet írni, de ez nem az a könyv. Élőhalott leszek, ha még túl sokáig marad velem. A regényírás nem arról szól, hogy leírjuk, amit már tudunk. Hanem hogy ott, munka közben tudunk meg egy csomó mindent, amit a fene se gondolt volna. Senki nem tud a saját valóságommal úgy szembesíteni, mint a saját mondataim. És ha ez nem történik meg, akkor azok a mondatok valószínűleg nem lesznek érvényesek senki másra sem.
... Együtt élni a nap minden pillanatában azokkal az érzésekkel, amik az olvasóra ugyan "csak" néhány óra erejéig hatnak, mégis olyan gyomorszájba vágósak. Félelmetes lehet napi ezernyi gyomorszájba vágást megélni. Este úgy feküdni le, hogy reggel kezdődik elölről..., hogy nem tudod éppen melyik esemény, melyik emlék, melyik illat, melyik szó fogja kiváltani, de egész biztos, hogy bekövetkezik... Túl van a félelmetesen. Valahol az elviselhető és elviselhetetlen határán...
Köszönöm Bartis Attilának ezt az élményt! 
Nem szeretném dobozolni, kategorizálni a történetet. El kell olvasni és mindenki megtalálja magának a számára aktuális réteget. Épp ezért lehet belőle az a sokszorolvasós és minden alkalommal épp mással fejbevágós könyv.
Remek az egész, úgy ahogy van.

... lényegében a kettős mércéink, az igazsághoz és a hazugsághoz való viszonyunk határozza meg az életünket. (BA)