Totth Benedek: Holtverseny

Mert hiába gondoltak ők akármit, nem akartam a vízbe ölni magamat. Addig akartam úszni, míg a kimerültség végez velem – és ez a kettő mégsem ugyanaz. 
-Joseph Conrad: A titokzatos idegen-

Mint az idézet is mutatja, nem kezdődött ez rosszul. 
  
Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak.

Igazából meg volt a lehetőség a történetben. Több is. És mégsem sikerült megszeretnem. Sajnálom, mert szerettem volna szeretni...
Nem tudom, hogy mit lehet erről a könyvről írni.
Saját elmondása alapján, egy korhangulatot szeretett volna TB ábrázolni, éreztetni. Nem tudom, hogy mennyire sikerült. Nem a valóságtól elrugaszkodott téma miatt.  Aki olvasta például a Szuicidrománcot és az értékelésemet, az elhiheti, hogy tényleg nem zavarnak a meredek dolgok. Itt sem a témával volt a problémán. Nem vagyok egy Trainspotting rajongó, de igazából a pszihopata viselkedést hamarabb figyelem érdeklődéssel, mint felháborodva... és a trágár beszéd is zavar alapból, de kapásból eszembe jut több szerző, több könyv is, ahol ez egyáltalán nem volt gond.
Még az sem volt csalódás, hogy semmilyen féle-fajta személyes szembenézésre nem került sor, hiába ígérte a fülszöveg, mert távol állt tőlem a regény majd' teljes gondolatvilága..., de ami véletlenül nem, az sem érintett meg az általános érdeklődés szintjétől mélyebben.

Két dolog volt, amit úgy éreztem, hogy ha már írok róla, akkor mindenképp meg kell említenem. Az egyik az úszás. Látszik, hogy az saját tapasztalat. Az a rész például lekötött. Nem, nem a beavatás, vagy az úszás utáni nemi élet, hanem... Ahogy az úszásról, mint sportról, avagy életérzésről írt, az hangulatos volt. Én ha a barátja lennék, mindenképp azt tanácsolnám neki, hogy saját tapasztalatokból merítsen a következő könyvéhez... ja és az állítólag buszon felszedett kamasz-szlenget nem tartom saját tapasztalatnak...
A másik, ami megmaradt bennem, az a pszihiátria ábrázolása. Igen, szakmai ártalom, tudom... Félelmetes volt ahogyan beleszőtte, az amúgy teljesen aberrált történetbe.
... Amikor meghallottam, azt hittem, szívatás, de megmondták, hogy tényleg ez van, nekem meg egy kicsit elborult az agyam, üvölteni kezdtem, hogy a kurva anyját, kinyírom a rohadékot, de aztán mégsem öltem meg senkit. Viszont frankón bekattantam, úgyhogy elküldtek pár hétre pihenni a zárt osztályra. Egy olyan kórteremben feküdtem, mint Brad Pitt a 12 majomban. Rögtön az első nap keményen leszedáltak, gondolom, mert fostak, hogy öngyilkos leszek, vagy valami. Hiába magyaráztam a pszichónak, hogy ha ki akartam volna nyírni magam, már rég megtettem volna. Estére teljesen megkavarodtam a nyugtatóktól, azóta sem tudom, pontosan mennyit dekkoltam a zárt osztályon, arra viszont tisztán emlékszem, hogy a cuccoktól valami furcsa nyugalom szállt meg, és úgy éreztem, mintha beköltöztem volna valaki másnak a testébe, és hogy ezzel a testtel nem történhet semmi rossz. Pedig néha a szememet is alig bírtam kinyitni, és egyfolytában csorgott a nyálam, mint a szomszéd ágyon a tatának. 
...
Ez a megfigyelő elég zord hely, életemben nem láttam még annyi eszelőst. Oké, tele van a világ idiótákkal, de azért az elég para, amikor csak eszelősök lófrálnak körülötted. Én is egyfolytában azon pörögtem, hogy kiket fogok kivégezni, ha egyszer kiengednek.

Nem tudom azt írni, hogy  ilyen a zártosztály. Nem tudom kizárni, hogy így is lehet látni. Érdekes volt.
Nem tudom, hogy fogok majd második könyvet is TBtől olvasni. Szerintem igen. Mert ugyan a Holtverseny nem nekem íródott, de bizonytalan vagyok. Végigfutva a bejegyzést, nyugodtan megállapítható, hogy ez a Nem tudomok bejegyzése, a Nem tudomok könyve volt. Talán majd egy második könyv választ ad néhány jelenleg még nyitott kérdésre. Túlzás, hogy várni fogom, de ha majd szembemegyek a második regényével, akkor nem fogok elszaladni előle.:)

Ez nem tartozik közvetlenül a regényhez, mint JC gondolata, de záró gondolatot keresve rátaláltam és teljesen helyénvalónak tűnt a társítás.

"Gondolj arra, hogy milyen buta az átlagember, és rádöbbensz, hogy az emberek fele még annál is butább. " /George Carlin/